Az utóbbi években sokat foglalkoznak az álhírekkel és az internetes befolyásolási tevékenységekkel, amit általában „információs hadviselésnek”, „dezinformációnak” vagy „internetes propagandának” neveznek. A figyelem leginkább az orosz online információs aktivitásra irányul az ukrajnai válság kezdete óta, és főleg azóta, hogy felmerült a gyanú, hogy az orosz állam beavatkozott a 2016-os amerikai elnökválasztásba. Számos fogalom van, amelyet felváltva, egymás szinonimájaként használnak a közbeszédben ugyanarra a jelenségre: információs hadviselés, hibrid hadviselés, propaganda. A tudományosabb jellegű publikációk néha más fogalmakat is használnak: pszichológiai hadviselés, megtévesztés (deception), perception management (’a percepciók befolyásolása’).
A terminológia kaotikus, mivel különböző szerzők különböző terminusokat használnak ugyanarra a jelenségre, és sok közülük átfedi egymást. Nincs egy konkrét terminus, ami kizárólagosan leírná azt, ami 2014-2016 óta a reflektorfénybe került, főleg Oroszországgal, de a különböző internetes álhírek terjesztésével kapcsolatban sem. Ebben az írásban megpróbálom tisztázni a különböző fogalmakat, valamint némi történelmi kommentárt fűzni hozzájuk, és megvizsgálni, hogy a dezinformáció tekinthető-e specifikusan orosz műfajnak.
Az információs hadviselés eredetileg amerikai katonai terminus volt. Az információs hadviselés fogalma, amely a kilencvenes évek elején, az Öböl-háború után terjedt el, az információ, illetve az információs rendszerek birtoklásáért és ellenőrzéséért folytatott küzdelmet, az információ fegyverként való használatát jelenti a hadviselésben. Széles körben használják annak a jelenségnek a jelölésére, amely a harctéri információs műveleteken és a kiberhadviselésen kívül magában foglalja a pszichológiai hadviselést, a propagandát, a tömegtájékoztatáson keresztüli befolyásolást, a big data adatgyűjtést.
A dezinformáció viszont szovjet eredetű katonai terminus. Vaszilij Mitrohin, egy 1992-ben Nyugatra disszidált KGB-levéltáros KGB lexikonjában a következőképpen definiálja: „1. Hamis információ útján történő félrevezetés; 2. Az aktív intézkedések körébe tartozó hírszerző tevékenység, amely során hamis információkkal, speciális anyagokkal és fiktív dokumentumokkal árasztják el az ellenséges csatornákat, arra ösztönözve az ellenséget, hogy a dezinformálást végző titkosszolgálati szerv terveinek megfelelő, szándékaival összhangban álló lépéseket tegyen.” A dezinformáció tehát egy titkosszolgálati tevékenység, és mint ilyen, békeidőben is folytatható. Egy másik disszidens, a Ceauşescu-rendszerbeli Ion Mihai Pacepa tábornok szerint Sztálin szándékosan adott neki franciás hangzású nevet, hogy azt sugallja, nyugati eredetű gyakorlatról van szó. A francia eredetet cáfolja az is, hogy a Larousse-szótárnak sem az 1952-es, sem az 1978-as kiadásában nem szerepelt, ellentétben a Nagy Szovjet Enciklopédiával. A dezinformációval foglalkozó könyvében (I. M. Pacepa-R. J. Rychlak: Disinformation) Pacepa többek között részletesen leírja azokat a szovjet dezinformációs kampányokat, amelyeknek célja XII. Piusz pápa diszkreditálása volt azáltal, hogy „Hitler pápájaként” mutatták be.
A dezinformáció fogalma nagy átfedést mutat a pszichológiai hadviselésével (röviden psy opsnak – psychological operations is hívják), amelynek célja bizonyos pszichológiai reakció kiváltása (demoralizáció) pszichológiai és egyéb eszközökkel (az elnevezés alapja tehát a kiváltott hatás, nem az eszközök) ideológiai, politikai, katonai célok érdekében (a vélemények, érzelmek, értékek, hiedelmek, viselkedés stb. befolyásolásán keresztül). Az információs hadviseléshez hasonlóan a „pszichológiai műveletek” is amerikai katonai terminus. A pszichológiai hadviselés nagyon hasonló a dezinformációhoz, azzal a különbséggel, hogy az előbbi egy kicsivel szorosabban kapcsolódik a katonai műveletekhez (bár békeidőben is végrehajtható), és per definitionem nem foglalja magában hamis információ terjesztését; bár a „black psy ops” terminus azt jelenti, hogy az információ forrása fedett. Példaként a CIA titkos lengyelországi műveletét lehetne említeni a nyolcvanas évekből, amelynek célja az ellenzéki mozgalmak, elsősorban a Szolidaritás támogatása volt, és amelyet Seth G. Jones ír le nemrég megjelent könyvében (A Covert Action: Reagan, the CIA, and the Cold War Struggle in Poland). Egy kiszivárogtatott dokumentum, a GCHQ prezentációja, amelyet az Intercept publikált, némileg felfedte a nyugati titkosszolgálatok mai pszichológiai műveleteit és megtévesztési technikáit, de a kérdéses oktatóanyag inkább elméleti mint gyakorlati jellegű, és nem tartalmaz példákat a gyakorlati alkalmazásra vonatkozóan.
Hasonló fogalom a propaganda, amely a katolikus egyház szóhasználatából származik, amelyet a missziós tevékenységre alkalmaztak (Congregatio de Propaganda Fide), eredetileg semleges, nem negatív tartalmú terminus volt, és különböző nézetek népszerűsítését jelentette, később kezdték megtévesztő információk terjesztésére használni a kifejezést. Jowett és O’Donnel (Propaganda & Persuasion) definíciója szerint szándékos, rendszeres kísérlet a percepciók alakítására, a gondolkodás manipulálására, a viselkedés irányítására a propagandista céljainak megfelelően.
A dezinformáció tűnik a legalkalmasabbnak a jelenlegi, a Kreml által irányított félrevezető információs kampányok leírására, mivel orosz/szovjet terminus, a használata nem korlátozódik kizárólag a háborúra, és konkrétabb, mint a propaganda vagy az információs hadviselés. A fenti definíciótól eltérően azonban nemcsak hamis, hanem gyakran részrehajló, egyoldalú információt használnak azonos célokra. Ebből a szempontból a dezinformáció közel áll a propagandához, azzal a különbséggel, hogy kevésbé lehet konkrét ideológiát megnevezni, amelyet Oroszország népszerűsíteni próbál.
Más országok titkosszolgálatai is alkalmaznak a dezinformációhoz hasonló technikákat, amelyeket pszichológiai műveletekként vagy propagandaként lehetne kategorizálni. Ami az orosz dezinformációt ezektől megkülönbözteti, az az összetett narratívakészlet (pl. a Krím annexiójához, a kelet-ukrajnai harcokhoz, az MH17 katasztrófájához, a Szkripal-mérgezéshez kapcsolódóan, valamint a Nyugat, Ukrajna, a balti államok lejáratása stb.), az ország hivatalos álláspontjával való összhangja és szisztematikus alkalmazása (különböző nyelvű, dezinformációkat terjesztő oldalak szerteágazó hálózata). Kevésbé pusztán szakmai eszköz, mint inkább olyan módszer, amellyel Oroszország katonai és külpolitikai céljait próbálja elérni.
Itt csak az államok közötti dezinformációt tárgyalom. A hazugság és a rágalom sajnos mindig is jelen volt a politikai és az üzleti életben, de teljes népességek dezinformációval történő megcélzása csak a tömegkommunikáció elerjedése óta lehetséges. Egyesek szerint a dezinformáció az egész világon népszerű eszköz lett, például olyan országokban is, mint India, Indonézia, Brazília. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy erre hatott-e az orosz dezinformáció, vagy ezek a szereplők csak megpróbálják kihasználni az információs korszak lehetőségeit az online marketing módszerek (pl. astroturfing) másolásával.
A dezinformáció szovjet eredetű orosz módszer, amelyet a KGB és elődszervezetei fejlesztettek ki, és hosszú hagyományokra támaszkodik. Oroszországnak nincs meg a lehetősége, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államok katonai fölényével vagy Kína gazdasági erejével. Ezért egyszerűen leporolták a dezinformáció szovjet módszerét, és a modern információs társadalmak feltételeihez adaptálták. Ez egy költséghatékony megoldás, amely nem gazdasági vagy katonai fölényen, hanem az ellenfél „eszén túljárás” intellektuális módszerén alapul.
Az orosz katonai dokumentumok rendszeresen említik a dezinformációs tevékenységet, mint valamit, amit az ellenségei (nyilvánvalóan a Nyugat) folytatnak Oroszország ellen. El lehet rajta töprengeni, hogy ez az ezópusi nyelvhasználat egy példája-e, amely felfedi, hogy valójában milyen gyakorlatokat folytat Oroszország. Véleményem szerint ezek a szerzők egyszerűen meg vannak győződve róla, hogy más országok ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, mint ők.
A dezinformáció rendszeres használatát az orosz külpolitikai célok elérése érdekében azzal lehet magyarázni, hogy az orosz titkosszolgálatok, eltérően a legtöbb nyugati országtól, szorosan összefonódtak a politikai hatalommal. A szilovikoknak nevezett titkosszolgálati és katonai múlttal rendelkező vezetők fontos és erős csoportot képeznek az orosz politikai életben (a legjelentősebb szilovik maga Putyin), így nem meglepő, hogy a KGB-től örökölt módszerek még mindig használatban vannak.
A kép mégsem fekete-fehér. Az Egyesült Államok továbbra is a fő katonai szuperhatalom, amelynek világpolitikai befolyása, dominanciája a populáris kultúrában azt jelenti, hogy nincs szüksége arra, hogy olyan befolyásoló tevékenységet végezzen, mint Oroszország. Igen, a dezinformáció valóban szovjet/orosz műfaj, de ez nem jelenti azt, hogy más államok ne alkalmaznának megkérdőjelezhető technikákat céljaik elérése érdekében. Például, a trollingot (online trollkodást) ugyan Oroszország fejlesztette tökélyre, az Egyesült Államok is használta, bár nem sok sikerrel: 2012-ben az amerikai külügyminisztérium bejelentette a Viral Peace projektet, amelyben online zaklatást és irreleváns kommenteket használtak a dzsihádista fórumok megzavarása és a szélsőségesek utánpótlási folyamatának megakadályozása érdekében. Emlékezhetünk az amerikai biztonsági szervek által alkalmazott fejlett adatgyűjtési módszerekre (2013-as globális adatgyűjtési botrány, ECHELON, PRISM stb.) vagy a kiberhadviselésre (pl. a Stuxnet vírus használata Irán nukleáris programjának szabotálására), amiket Oroszország természetesen szintén folytat. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a Nyugatnak és szövetségeseinek nem kell tisztában lenniük az orosz dezinformációs gyakorlatokkal. Ami miatt a dezinformáció különösen veszélyes, az az, hogy teljes társadalmak zilál szét, a legmagasabb szinten hagyják jóvá és irányítják, Oroszország pedig most ugyanúgy használja, akárcsak a hidegháború idején.
Tölgyesi Beatrix a poszt-szovjet térség és közép-kelet-európai politika kutatója, a balti térség szakértője. Fő kutatási területe a Közép-Kelet-Európában zajló információs háború, melyet az orosz és a magyar nyelvészettel és kultúrával, a balti filológiával, és a régióval kapcsolatos több mint tíz éves tapasztalata és akadémiai háttere alapoz meg.
