Demokratikus hanyatlás az Európai Unióban: Belső autokratizálódás vagy külső autoriter befolyás?


2019-05-16

Emmanuel Macron közelmúltbeli kezdeményezése újra reflektorfénybe helyezte az európai demokratikus folyamatok külső szereplők általi negatív befolyásolásának kérdését. Bár az európai pártok külső, EU-n kívüli finanszírozásának tilalmáról, illetve a választások integritását a cyberfenyegetésekkel szemben védő európai ügynökség felállításáról szóló javaslatai alapvetően megfontolandók, sajnos jórészt tévesen ítélik meg az európai kontinensen tapasztalható demokratikus hanyatlás okait és természetét.

Az autoriter szereplők, mint Oroszország, Kína vagy az Öböl-menti államok befolyásolási kísérletei valóban szinte nyitott kapukat döngetnek szerte Európában, mint azt Thorsten Benner, a Global Publlic Policy Institute (GPPI) igazgatója írja elemzésében. Az európai politikába történő orosz beavatkozás, mely az euroszkeptikus szélsőjobboldali és egyéb rendszerellenes pártok támogatása, illetve a választási kampányok online manipulálása által messze a legjelentősebb hatással bír, szinte „meghívott behatolásnak” tekinthető a Kreml politikai szövetségesei részéről. Ugyanakkor az Oroszország vagy más szereplők által terjesztett autoriter befolyás csak másodlagos, kiegészítő jelleggel bír: felerősíti a demokratikus hanyatlást az európai kontinensen, de nem tekinthető annak kizárólagos vagy elsődleges okának. Így a külső autoriter befolyás felszámolására irányuló kezdeményezések ugyan valóban átláthatóbbá, kiegyensúlyozottabbá és fairebbé tehetik az európai választásokat, egyszersmind a képviseleti demokráciák működését, ugyanakkor önmagukban nem képesek megállítani az illiberális populizmus és az autokrácia erőinek előretörését az Európai Unióban.             

Érdekalapú együttműködés

A Moszkvával flörtölő pártok, politikusok – legyenek akár nyugat-európaiak (mint a francia Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése vagy a német AfD), akár kelet-közép-európaiak (mint a cseh államfő, Miloš Zeman vagy Orbán Viktor) – nincsenek a Kremllel szemben alárendelt helyzetben, és „hasznos idiótának” sem minősíthetők automatikusan. Szinte kivétel nélkül racionális politikai aktorok, akik saját céljaik eléréséért dolgoznak, a Kremllel folytatott együttműködésük pedig közös érdekeken és közös politikai ellenségeken alapul. Természetesen a nyugati szuverenista és antipluralista nemzeti-konzervatív erők számos hasonlóságot mutatnak társadalompolitikai céljaikban és értékstruktúrájukban. Ez leginkább a „putyinizmus” fogalmával leírható politikai berendezkedésben ölt testet, ami olykor nagyban megkönnyítheti az együttműködést. Nem érdemes ugyanakkor eltúlozni a közös ideológiai jellemzők jelentőségét, és tudomást sem venni a gyakran fennálló ideológiai ellentétekről; az orosz rezsimmel fenntartott együttműködésük ugyanis elsősorban nem érték-, hanem érdekalapú.

A közhiedelemmel ellentétben nem pusztán tradicionalista, szélsőjobboldali pártok kötődnek baráti szálakkal az orosz rezsimhez, de gyakran alapvetően progresszív társadalmi értékeket valló, baloldali-populista pártok is, mint a német Die Linke vagy a görög kormánypárt Syriza. Ráadásul számos olyan politikai erő, amely jelenleg élen jár Európában a demokrácia és a jogállamiság leépítése terén, mint például a lengyel Jog és Igazságosság Pártja (PiS), történelmi és kulturális okokból igencsak távol áll attól, hogy az orosz geopolitikai befolyás támogatójaként vagy a Putyin-rezsimmel baráti szállakat ápoló szereplőként hivatkozhatnánk rá. Ha tekintetbe vesszük mindezeket a tényezőket, nyilvánvalóvá válik, hogy nem az autoriter orosz rezsim ideológiai vonzereje szolgál alapként és fő motivációként a felek közötti együttműködés számára.

Az autoriter jellemzők és az oroszbarát attitűdök valóban gyakran kéz a kézben járnak számos európai politikai szereplő esetében. A korreláció ugyanakkor nem kezelhető ok-okozati összefüggésként. A közös érdekek, vagy ami talán még fontosabb, a közös politikai ellenség képe – így például az Európai Unió a radikális jobboldali pártok és Oroszország, vagy a NATO a radikális baloldali tömörülések és Oroszország kapcsolatában – megfelelő alapot biztosít a felek közötti együttműködéshez.

Oroszország stratégiai célja a jobb- és baloldali rendszerellenes erők támogatása, továbbá a cyberhadviselés által a zavarkeltés, a nyugati demokráciák destabilizálása, valamint azon politikai és védelmi integrációs intézményeik (EU és NATO) politikai megosztottságának növelése, melyekre a Kreml geopolitikai vagy katonai fenyegetések forrásaként tekint. Ezen túlmenően Oroszország nyilván igyekszik szívélyes viszonyt ápolni azon nyugati kormányokkal és politikai szereplőkkel, akik megértően viszonyulnak Moszkva vélt vagy valós sérelmeihez, vagy a kölcsönös gazdasági kapcsolatokban leledző előnyök minél teljesebb, fenntartások nélküli kiaknázására törekednek. Természetesen egyfajta ördögi körként a gazdasági együttműködési projektek gyakran eszközként szolgálnak az orosz befolyás további növelésére is.

A napjaink híradásaiban szereplő, demokratikus viszonyokat bomlasztó orosz lépések zöme alapvetően nem feltétlenül igényli kooperatív helyi partnerek közreműködését. A politikai centrum pártjai ellen intézett cybertámadások, a közösségi médiában folytatott manipulatív kampányok, vagy a klasszikus titkosszolgálati aktív intézkedések – mint németországi példákkal élve a „Fall Lisa” vagy feltételezhetően a szélsőjobboldali attrocitások Chemnitzben – nem igénylik az euroszkeptikus, radikális vagy szélsőjobboldali erők tudatos együttműködését az orosz féllel, hiszen szükség esetén azok orosz részről egyszerűen instrumentalizálhatók is. Ugyanakkor ezek az eszközök nyilvánvalóan sokkal hatékonyabbá válnak, hogyha olyan valódi politikai szereplők kampányainak támogatására vetik be őket, akik stratégiai előnyt kovácsolhatnak belőlük a belpolitikai színtéren. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy a 2017. áprilisi francia elnökválasztás hajrájában a Macron-kampány ellen intézett cybertámadásokat az oroszok koordinálták-e Marine Le Pen stábjával vagy sem. Bár a Robert Mueller vezette különbizottság vizsgálati eredményei nem támasztották egyértelműen alá a feltételezést, hogy a Demokrata Pártot ért orosz cybertámadások koordinálva lettek volna Donald Trump kampánystábjával, az oroszbarát helyi politikai aktor létezésének jelentősége nem tagadható egyik esetben sem. Mindezek fényében a Kreml európai partnerei számára is bizonyára nyilvánvaló, milyen eszközöket vet be Vlagyimir Putyin külföldi barátai és rajongói támogatására.            

Belülről fakadó, európai autoriter trendek

Oroszország kétségkívül az Európai Unió, illetve a szélesebb értelemben vett Nyugat destabilizálására törekszik. Ám az euroszkeptikus radikális jobboldal vagy a rendszerellenes radikális baloldal pártjai nem azért jelentenek veszélyt az európai demokráciák és az Európai Unió működésére nézve, mert Oroszország autoriter befolyását közvetítik a kontinensen. Épp ellenkezőleg, azért élvezik a Kreml kitüntető figyelmét és támogatását, mert olyan rendszerellenes politikai szereplők, amelyek képesek lehetnek az európai integráció és a képviseleti demokráciák, továbbá a transzatlanti biztonsági struktúrák jelenlegi kereteinek bomlasztására.

A kapukat, amelyek jelenleg hívogatóan tárva-nyitva állnak az Európát érő rosszindulatú, külső beavatkozási kísérletek előtt, ténylegesen be kellene zárni. Ez az Európai Unió és a szélesebb értelemben vett Nyugat egységes érdeke, ami bizonyos mértékig valóban csökkenthetné az euroszkeptikus radikális pártok szervezeti kapacitásait és politikai erőforrásait is. Ugyanakkor komoly hiba lenne azt gondolni, hogy a külső autoriter impulzusok megszűnése képes lehet megfordítani a demokratikus hanyatlást Európában. A napjaink európai képviseleti demokráciáját érő populista és autoriter kihívások tősgyökeres nyugati jelenségek, melyek a nyugati világ és a nyugati társadalmak belső folyamataiból fakadnak. Az orosz támogatás jelentős szerepet játszhatott a populista és autoriter kihívó erők ébredésében és talpra állásában, ám messze nem szükséges azok működéséhez és fennmaradásához. Mint az ECFR magyar kutatója, Végh Zsuzsanna fogalmazott: az európai demokráciát ma elsősorban belülről fenyegeti veszély.

Ennek megfelelően égető szükség lenne arra, hogy a legutóbbi Macron-féle javaslatcsomagot és a külső befolyásolási kísérleteket korlátozó kezdeményezéseket kiegészítsük egy olyan politikai és jogi eszközrendszerrel, amely képes garantálni a liberális demokrácia normáinak érvényesülését az Európai Unió tagállamaiban és magakadályozni az autoriter tendenciák tovagyűrűzését a tagállamok között. Elsősorban azonban a politikai közép pártjainak lenne sürgősen szükségük olyan stratégiára, amely képes lehet a populista hullám gazdasági és társadalmi okainak feltárására és kezelésére. 

 

Hegedűs Dániel a German Marshall Fund of the United States kutatója. 

Press Contact:
+36 20 665-0384
Phone / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695