Hogyan fogja az orosz külpolitika elérni a svéd és finn NATO-tagságot?

A hidegháború idején Finnország és Svédország is semleges biztonságpolitikát folytatott, elkerülve a szovjet-amerikai rivalizálás célkeresztjét.  Ezt követően Stockholm és Helsinki ugyan egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki a védelmi szövetséggel, de nem csatlakoztak a NATO-hoz. Az orosz-ukrán háború azonban már rövidtávon felerősítette a NATO-tagság társadalmi és politikai támogatottságát az északi országokban. Az expanzionista és agresszív orosz külpolitika tehát meglehetősen kontraproduktívnak látszik: inkább szolgálja a NATO további bővülését, mint az attól való elrettentést.

Svédország és Finnország NATO-csatlakozása évek óta vitákat és politikai ellentétetek szül a két országban, miközben az egyre instabilabbá váló nemzetközi környezet miatt folyamatosan szorosabbá válik együttműködésük a katonai szövetséggel. A két ország az elmúlt években minden lehetőséget megragadott a NATO-val való együttműködésre, beleértve a közös katonai műveleteket, hadgyakorlatokat és az állandó politikai konzultációt. Kiváló példa erre, hogy az orosz invázió elindulását követően a két ország is képviseltette magát a NATO vezetői által tartott virtuális csúcstalálkozón, és kiemelt hozzáférést kapnak a Szövetség Ukrajnával kapcsolatos hírszerzési információihoz.

A két északi ország valójában tandemben közeledett a NATO-hoz az elmúlt 30 évben:

• Politikai párbeszéd: 1994 óta mindkét ország tagja a Partnerség a Békéért (PfP) programnak, illetve 1997-től a Euroatlanti Partnerségi Tanácsnak (EAPC).
• Műveleti részvétel: mindkét ország számos NATO-műveletben vett részt az elmúlt három évtizedben a Balkánon és a Közel-Keleten.
• Közös képességek fejlesztése: mindkét ország tagja a NATO Stratégiai Légiszállítási Képességnek (SAC), amelynek részeként tíz NATO-tagállammal együtt üzemeltetnek három nehéz légiszállításra alkalmas Boeing C-17 Globemaster III típusú, nagy hatótávolságú szállító repülőgépet a Pápai Bázisrepülőtéren. Emellett Svédország Finnországgal együtt 2013 óta tagja a NATO Reagáló Erőknek (NRF) támogatói szerepkörben.
• Kiemelt partnerség: a 2014-es walesi NATO-csúcson kiemelt partnerségi lehetőségeket (Enhanced Opportunity Partners, EOP) kapott a két ország. Ennek részeként aláírtak egy megállapodást (Host Nation Support), amely megteremti a jogi lehetőségét annak, hogy szükség esetén NATO-csapatok lépjenek a két ország területére. Továbbá közös hadgyakorlatokat hajtottak végre az elmúlt években.

Ezt a kapcsolatrendszert alapjaiban változtatta meg a 2014-es orosz-ukrán háború kitörése. A Krím-félsziget annektálása felerősítette a katonai biztonság és a területvédelem szerepét egész Európában, felértékelve a NATO által nyújtott kollektív védelmet is. A partnerség ennek megfelelően átalakult, és kiemelt szerepet kapott Európa katonai védelme, vele Finnország és Svédország katonai szerepe. A partnerség előterébe a közös hadgyakorlatok végrehajtása, az interoperabilitás megteremtése és a védelempolitikai integráció felgyorsítása került, a tagság igénye nélkül.

Elrettentés helyett elijesztés

A hagyományosan paranoid orosz stratégiai gondolkodás a két ország közeledését a nyugati szövetséghez Oroszország bekerítésére irányuló összeesküvésnek értékeli és nem is hagyja válasz nélkül. Idén például már másodszor fenyegették meg nyilvánosan a két országot, azt állítva, hogy a NATO-hoz való csatlakozásuknak komoly „politikai és katonai következménye lenne”. Emellett pedig nyílt erőfitogtatásként orosz vadászgépek sértették meg Svédország légterét. Az ehhez hasonló légtérsértések állandóvá váltak az utóbbi években. A két ország vezetése természetesen kitart azon joga mellett, hogy bármikor csatlakozzanak a Szövetséghez.

Az orosz külügy kijelentéseinek következtében feszült a hangulat Helsinkiben, hiszen Finnországnak több mint 1300 kilométeres szárazföldi határa van Oroszországgal. Ez a sajátos földrajzi elhelyezkedés a korábbi évtizedekben arra ösztönözte a finn politikát, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Moszkvával és tisztes távolságot tartson a NATO-tól – legalábbis ami a tényleges tagságot illeti. Mindezt az orosz invázió gyökeresen és talán visszafordíthatatlanul megváltoztatta.

Az orosz fenyegetések eredménye: gyorsuló fegyverkezés

Svédország az elmúlt években teljesen átértékelte a védelmi stratégiáját is. A svéd ellenzéktől és a társadalomtól érkező nyomásnak köszönhetően 2015-től elindult egy haderőreform és – két évtized után első alkalommal – elkezdett emelkedni a védelmi költségvetés, amelyet 2025-ig meg kíván duplázni a svéd kormányzat. A változó NATO-doktrínához hasonlóan ismét a területvédelem került a védelempolitika fókuszába, ennek szellemében pedig az ország 2018 elejétől újra bevezette a sorkatonai szolgálatot annak érdekében, hogy 2025-re a hadsereg létszámát a jelenlegi 60 ezerről 90 ezer főre emeljék.

Finnország eddig is a kevés európai ország közé tartozott, ahol a GDP több mint két százalékát költötték védelemre és általános a sorkötelezettség. Az elmúlt években a finn haderőt folyamatosan modernizálták, 2020 végén pedig a finn kormányzat bejelentette, hogy az öregedő légierejét 64 darab amerikai, ötödik generációs F-35 vadászgéppel kívánja korszerűsíteni 9,4 milliárd dollár értékben. Az elmúlt évek védelmi beszerzéseinek és a szoros együttműködésnek köszönhetően Finnország teljes mértékben NATO-interoperábilis országgá vált, készen a tagságra, ha a közvélemény támogatná a Szövetséghez való csatlakozást.

Változó közhangulat

A közvélemény pedig egyik napról a másikra átalakult a két országban. Egy friss közvéleménykutatás alapján a finn lakosság többsége (53 százaléka) immár támogatná az ország NATO-tagságát, ez az arány pedig 66 százalékra emelkedik, ha a szomszédos Svédország is csatlakozna a NATO-hoz. A magas támogatottság példátlan az ország történetében, hiszen néhány hónapja még csak a finnek 24 százaléka támogatta a csatlakozást, miközben 51 százaléka ellenezte azt. A közvélemény elmozdulását jelezte az is, hogy Sanna Marin finn miniszterelnök kénytelen volt megvédeni az ellenzéki pártok előtt azt a kijelentését, hogy a jelenlegi parlamenti ciklusban „nem valószínű” az ország jelentkezése a NATO-ba.

Az orosz invázió Svédországban is elmozdította a közvélemény hangulatát: március elején már a svédek 51 százaléka támogatja a NATO-hoz való csatlakozást, míg a Krím-félsziget 2014-es annektálása előtt még csak a közvélemény 28 százaléka vélekedett ugyanígy. Az expanzionista és agresszív orosz külpolitika úgy látszik, hogy inkább a NATO bővülését szolgálja, az attól való elrettentés helyett.

Az elmúlt nyolc évben a közvélemény változását a politika is lekövette. Ma már a svéd politikai elit is kezdi megkérdőjelezni az el nem kötelezettség politikájának értelmét és hasznosságát. A hagyományos mainstream politikai pártok közül – főleg a jobboldalon – egyre többen állnak ki a NATO-tagság mellett, miközben a jobboldali szavazók közel kétharmada támogatja azt. A jelenlegi svéd védelmi miniszter is azért lobbizik, hogy parlamenti többséget teremtsen Stockholmban a NATO-csatlakozáshoz.

Az agresszív orosz külpolitika miatt megingó európai biztonsági rendszer, a változó közvélemény és a szoros politikai-katonai kapcsolatok miatt a két ország immár a NATO-tagság kapujában áll. Az ukrán városokra hulló rakéták és az orosz nukleáris fenyegetések megteremtették a csatlakozást támogató szűk társadalmi többséget mindkét országban, megadva a politikának a szükséges mozgásteret a biztonságpolitika teljes újragondolására. Ez pedig könnyen a feje tetejére állíthatja a svéd és finn politikát: ha a szeptemberi svéd és a 2023 áprilisában tartott finn választásokat követően a NATO-csatlakozást pártoló kormány alakul a két országban, adott lesz a politikai momentum a Szövetséghez való csatlakozáshoz.

Összességében

1. Az utóbbi években tapasztalt orosz agresszió láthatóan megrémítette a két északi ország lakosságát, így látványosan növekszik a NATO-hoz való csatlakozás támogatottsága. Megváltozott a közvélemény, és felgyorsult Svédország és Finnország integrációja a NATO-hoz. Emellett mindkét ország intenzív haderőfejlesztésbe kezdett.
2. Az orosz-ukrán háború politikai földrengést okozott Európában, így a NATO-tagság döntő fontosságú téma lehet a következő svéd és finn választásokon. A biztonság iránti igény megnövekedett, azt pedig a politikai vezetőknek ki kell elégítenie.
3. Ennek ellenére a csatlakozás nem egyszerű döntés stratégiai szempontból. A felvétel nem automatikus, hanem konszenzusos döntést kíván, a csatlakozás pedig nem egyik napról a másikra történik, a kérelem beadása és a hivatalos felvétel közötti bizonytalan hónapok bőséges időt szolgáltatnának Moszkvának a reagálásra. Ahogyan pedig a grúz és az ukrán példa mutatja a Kreml kész beváltani a fenyegetéseit.
4. A két északi ország teljes körű NATO-taggá válása stratégiai katasztrófa lenne Moszkva számára. A Balti-tenger pedig szinte teljesen a Szövetség ellenőrzése alá kerülne, ráadásul a NATO-val közös határa 1340 kilométerrel hosszabbodna meg. Az orosz vezetés kényes helyzetbe kerülne: vagy kénytelen lenne jelentős mértékben megnövelni a védelmi kiadásait, kulcsfontosságú forrásokat vonva el a gyengélkedő gazdaságtól, vagy pedig kénytelen lenne tárgyalóasztalhoz ülni egy lényegesen ellenségesebb és erősebb NATO-val.
5. A Kreml agresszív külpolitikája hosszútávon kontraproduktív az ország biztonsági igényeire nézve, hiszen a szomszédos országokat fegyverkezésre és szövetségesek keresésére ösztönzi. A NATO bővítésének elrettentésére irányuló fenyegetések pedig pont a nyugati szövetség felé orientálják a biztonságukat féltő szomszédos országokat. Az európai biztonsági rendszer fegyveres szétverése pedig könnyen hátrányosabb helyzetben is hagyhatja Oroszországot, még akkor is, ha Ukrajnában katonai győzelmet aratnak.

Berkes Rudolf