Mit tanít Magyarország története a katonai szövetségekről?

Magyarország huszadik századi történelme világosan mutatja, mennyire hiányzik a magyar közgondolkodásból a világpolitikai tisztánlátás. Ennek hiányában pedig a hosszú távú nemzeti érdeket újra és újra felülírja a rövid távú külpolitikai sikerek hajszolása, alkalmasint pedig a hiú ábrándok kergetése. Vendégszerzőnk, PAKSA RUDOLF történész szerint nem csupán az ország „rossz elhelyezkedése” az oka, hogy rendre rossz oldalon álltunk a világháborúkban.

A világháborúk vesztes oldalán

Gróf Tisza István miniszterelnök 1914 nyarán világosan látta, hogy Magyarországnak nem érdeke háborúzni a Balkánon. Hiszen mit is nyerhetett volna Magyarország győzelem esetén? Az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni térfoglalása a dualista Monarchia két vezető politikai nemzetétől (az osztrák némettől és a magyartól) eltérő nemzetiségű, nyelvű, kultúrájú, vallású és gazdasági fejlettségű területtel gyarapíthatta volna a birodalmat. Azt pedig már az 1878-ban elfoglalt Bosznia-Hercegovina esete is bizonyította, hogy a balkáni területek integrálása mennyire problémás a Monarchiának. Egy esetleges újabb balkáni területfoglalással a birodalmon belül tovább csökkent volna Magyarország súlya és a magyar népesség aránya, ami aláásta volna a dualista rendszert. A délszláv népek előbb-utóbb az osztrákokéval és a magyarságéval egyenrangú politikai képviseletet követeltek volna maguknak: trializmussá alakítva a dualizmust. A másik lehetőség – amire voltak is akkoriban tervek – a Monarchián belül autonóm nemzetiségi tartományok kialakítása lett volna. Ezek között pedig a magyar (és esetleg még egy erdélyi székely) csak egy (vagy legfeljebb kettő) lett volna. Tisza világosan látta mindezt, mégsem volt képes megakadályozni, hogy a Monarchia háborút indítson, ami végül az első világháborúvá szélesedett.

Az ezt lezáró versailles-i békerendszer aztán nemzetállamokra bontotta és megalázó mértékben meggyengítette a vesztes, soknemzetiségű birodalmakat. A trianoni béke érthető módon traumatizálta azt a Magyarországot, amely Európa egyik regionális hatalmának egyenrangú feléből a régió egyik kisállamává zsugorodott. Ebben a helyzetben teljesen érthetően született meg a „Nem, nem, soha!” és a „Mindent vissza!” jelszava.

A magyar külpolitika azonban hamarosan érzékelte, hogy az új (nemzetállami) korszellemmel nem egyeztethető össze a soknemzetiségű Szent István-i birodalom visszaállítása. Ennek ellenére a társadalmat továbbra is a teljes revízió reményével hergelték. Az irreális társadalmi elvárások pedig kényszerpályává szűkítették a magyar külpolitika mozgásterét. Midőn a náci Németország 1938-tól sorozatosan rúgta fel a versailles-i békerendszer előírásait, Magyarország sem tudott mást tenni, mint csatlakozni a status quo megkérdőjelezőihez. A régóta vágyott revíziós sikerektől megrészegült ország pedig a területgyarapodás kísértésére akkor sem tudott nemet mondani, ha azok valójában nem szolgálták a távlati érdekét. A területek visszacsatolása ugyanis csak pillanatnyi kielégülést adhatott, azok visszaintegrálása az országba már jóval nagyobb kihívást jelentett. Ráadásul már ez a részleges revízió is a náci Németország lekötelezettjévé tette Magyarországot. Ugyanakkor még a visszanyert országrészeken élő magyaroknak sem volt zökkenőmentes a beilleszkedés a kapcsolatokra épülő, kasztosan hierarchikus, s a baloldaliakkal, liberális demokratákkal és zsidókkal szemben ellenséges Horthy-kori Magyarországba. A más nemzetiségűek pedig – a dualizmus utolsó évtizedeihez hasonlóan – ismét másodrendű állampolgárokká süllyedtek, s számos esetben a területet visszafoglaló magyar katonák és karhatalom atrocitásainak célpontjává is váltak.

Miközben Magyarország a revízió révén szinte minden szomszédos állammal konfliktusba került, az 1938 után visszaszerzett területek megtartására csak abban az esetben lett volna reális esély, ha tartóssá válik a náci Németország hegemóniája Európában. Felmerül a kérdés: vajon jobb lett volna a megnövekedett Magyarország állampolgárának lenni a nemzetiszocialista „új Európában”, mint magyarnak lenni a trianoni határ valamelyik oldalán?

A NATO és a szovjet kényszerszövetség

A dinasztikus monarchiák korában még csak alkalmi katonai szövetségek köttettek, tartósabb elköteleződést a dinasztikus házasságok, a középkorban a hűbéri eskük és lovagrendek révén próbáltak kialakítani. Ezeket a modernizálódó államok a kétoldalú katonai szerződések hálójával és a szövetséges államok vezetőinek adományozott érdemrendekkel egészítették ki. A dinasztikus politika hanyatlása, illetve az uralkodóházak trónfosztása után születtek a multilaterális szerződésekkel alapított nemzetközi intézmények: a két világháború között a Nemzetek Szövetsége, majd 1945 után az ENSZ, valamint az ezekhez kapcsolódó nemzetközi szervezetek (mint például a világ élelmezésének problémáival foglalkozó FAO vagy a gyermekekért tevékenykedő UNICEF). Ezekhez hasonló, állandó apparátussal működő nemzetközi katonai szervezet az 1949-ben létrehozott Észak-atlanti Szerződés Szervezete, vagyis a NATO is.

A hosszan elhúzódó második világháborúban Európa kimerült, s a háború után a győztesek sem tudták megtartani gyarmataikat. Az európai nagyhatalmak meggyengülésével az 1945 utáni új világrend kétpólusúvá vált: az USA és a Szovjetunió lett a világpolitikát meghatározó két szuperhatalom. A Kelet-Európát elfoglaló Szovjetunióval szemben a meggyengült, s haderejüket is leépíteni kényszerülő nyugat-európai országok az USA védőernyője alá húzódtak. Így született 1949-ben a NATO. Ezzel szemben hozta létre 1955-ben a Szovjetunió a fennhatósága alatt álló államokból a Varsói Szerződést. Ennek a szovjet katonai megszállás miatt Magyarország is alapító tagja kényszerült lenni, így hadseregünk formálisan is szovjet vezetés alá került.

A két katonai szövetség közötti különbséget jól érzékelteti, hogy a hidegháború idején a NATO egyetlen háborúban sem vett részt. Ezzel szemben a Varsói Szerződés keretében a Szovjetunió 1956-ban Magyarországon, 1968-ban pedig Csehszlovákiában avatkozott be katonai erővel – hivatalosan a „szocializmus” (valójában a Szovjetunió uralmának) megőrzése érdekében. Nem meglepő, hogy az 1990-ben megtartott első szabad parlamenti választások után éppen Magyarország és Csehszlovákia kezdeményezte a Varsói Szerződés megszüntetését. Jelképes, hogy a katonai együttműködést felmondó megállapodást 1991 februárjában Budapesten, a szövetséget teljesen megszüntető dokumentumot pedig néhány hónappal később Prágában írták alá a tagországok.

Ezzel szemben a rendszerváltozást követően Magyarország immár szabad országként csatlakozhatott a NATO-hoz, amely a hidegháború után Európa békéjének biztosításában, a Földközi-tengeri kalózkodás és a terrorizmus elleni harcban találta meg új feladatát. A megújult katonai szövetséghez való csatlakozásra a magyar társadalom népszavazáson adott felhatalmazást 1997-ben: 3 millió 344 ezer szavazó (85%) támogatta a NATO-csatlakozást, ellene pedig 575 ezren (15%) voksoltak. Magyarország – Csehországgal és Lengyelországgal együtt – lett a NATO tagja 1999-ben. Azóta, több körben, további 11 kelet-európai ország csatlakozott a szervezethez.

A nemzeti érdek nyomában

A putyini Oroszország agressziója nyomán Grúzia és Ukrajna, legújabban pedig Finnország és Svédország is csatlakozási kérelmet nyújtott be a NATO-hoz. 2022-ben szinte elképzelhetetlennek tűnik, de a Szovjetunió szétesése után több ízben felmerült Oroszország csatlakozásának gondolata is. De a csatlakozás, sőt, már a szomszédos országok NATO-csatlakozásának elfogadása is egyet jelentene az orosz birodalmi ambíciók feladatásával. Ennek és az orosz expanzióval szembeni magyar nemzeti érdek felismerését segíti, ha világosan látjuk Magyarország 20. századi történelmének néhány fontos tanulságát. Ezek ugyanis rámutatnak, hogy nem elsősorban az ország „szerencsétlen elhelyezkedése”, hanem sokkal inkább rosszul megválasztott külpolitikai céljaink és tetteink miatt kerültünk a történelem vesztes oldalára a 20. században. A mai szemmel legfontosabbnak tűnő tanulságokat érdemes kiemelnünk:

• Világosan kijelölt és reális célok nélkül nem lehet tartós sikert elérni a külpolitikában sem.
• A dualizmus és a Horthy-korszak is rámutatott arra az ellentmondásra, hogy nem lehet egyidejűleg nemzetállamként viselkedni a belpolitikában, ugyanakkor a külpolitikában soknemzetiségű birodalmat építeni, mert a megszerzett új területek nemzetiségeit így sokkal nehezebb integrálni.
• A háborúk egyik alapvető tanulsága, hogy a hódító mindig hátrányból indul, még ha kezdetben erős(nek tűnik) is katonailag, ugyanis az új területeket nemcsak elfoglalni kell, hanem megtartani is.
• 1956 azt is megmutatta, hogy az ellenállás akkor sem értelmetlen, ha katonailag esélytelen is, mivel felhívja a figyelmet az agresszor elnyomó természetére, és rokonszenvet kelt az ellenállók iránt. Ez hosszú távon erkölcsi tőkét jelenthet egy nemzetnek, rövid távon pedig segíti az elfoglalt országból elmenekülőket.
• Ugyanakkor mind ’56, mind a versailles-i békekötés jól példázza, hogy a hangzatos politikai üzenetek mindig a saját társadalomnak szólnak, tévedés azonban azt hinni, hogy a nagyhatalmakat a külpolitikában is ezen elvek, vagy valamiféle absztrakt igazságosság vezérelné. Elsősorban a stratégiai érdekeik szerint cselekszenek.
• Végül, de nem utolsósorban érdemes emlékezetünkbe idézni az Osztrák–Magyar Monarchia és a dualizmuskori magyar belpolitika viszonyának egyik legfontosabb tanulságát is: öngyilkos politika azt a birodalmat gyengíteni és létét megkérdőjelezni, amelynek részei vagyunk, s amely a prosperitásunkat és biztonságunkat garantálja.

Bio

Paksa Rudolf, történész, 2009-től 2022-ig az MTA Történettudományi Intézetének kutatója. Fő kutatási területe a magyarországi politikai eszmetörténet, a két világháború közti időszak, valamint a szélsőjobboldal története.

A Political Capital a NATO Public Diplomacy Division támogatásával megvalósuló projektjében a NATO hazánk biztonságpolitikájában betöltött szerepét és a NATO új stratégiai koncepciójának Magyarországra gyakorolt hatásait elemzi. A projekt keretében nyilvános vitát kezdeményeztünk, amely során a téma neves magyar szakértőinek vendégcikkeit publikáljuk.

A projekt keretében készült további cikkek, egyéb tartalmak itt elérhetők.