A tényellenőrzés több mint az álhírek elleni szélmalomharc

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a megtévesztő információk látszólag végtelen tengerét mennyire lehet képes megtisztítani a véges számú tényellenőrök hálója. ZÁBORSZKY EDE újságíró, az AFP digitális tényellenőrző szolgálatának munkatársa szerint a téves információk cáfolatánál fontosabb az a preventív hatás, ami a kérlelhetetlen fact-checking munkával elérhető. Már ha jól csinálják.

Amikor 2021 májusában Magyarországon is elindult a Facebook független szakemberek bevonásával működő tényellenőrző-programja, a magyar média különböző szegmenseiben egészen eltérően tálalták a hírt. Egy dolog azonban többnyire közös volt: a kétség, hogy egyetlen ember mire lehet képes, amikor gyakran az az érzésünk a közösségi médiában, hogy a megtévesztő és hamis információk vég nélkül özönlenek ránk.

Bár a járvány még bő másfél év után sem szűnik uralni a közbeszédet, és számos témát (ideiglenesen) sikerrel a háttérbe szorított, az interneten terjedő téves információk, valamint a tudatosan generált álhírek kérdését még inkább az előtérbe helyezte. Így talán az egész világon, de az Európai Unióban biztosan kulcskérdés lett, hogy mit is lehet tenni az álhírek ellen. Kinek a felelőssége ez egyáltalán? Ebben az összefüggésben is vannak kételyek a Facebook-cégcsoport (vagy új nevén Meta) alá tartozó felületeken működő tényellenőrzés hatékonyságáról.

Tiltsuk-e be az álhíreket?

Mind az Egyesült Államok Kongresszusa, mind az Európai Bizottság világossá tette az elmúlt évben, hogy nem elégedettek azzal, ahogyan a nagy technológiai cégek fellépnek a hamis információk terjedése ellen. A hatékonysággal kapcsolatban szkeptikus hangok szerint pedig a tényellenőrzés inkább csak arra jó, hogy fel lehessen mutatni mint konkrét lépést az ilyen meghallgatások során, de valódi következménye nem sok van. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a megoldásnak felülről kell érkeznie, és új szabályozások bevezetésével kell felvenni a harcot az álhírek és a társai ellen.

Utóbbi megoldást számos olyan probléma nehezítheti, amelyek általában véve akadályként merülnek fel, amikor az internetes tartalmak szabályozásáról van szó. Pontosan ki és melyik országban legyen felelősségre vonható a megtévesztő tartalmakért? Hol kezdődik a felhasználó felelőssége, és hol ér véget a szolgáltatóé? Ráadásul, ha a közösségi média szabályozásáról van szó, akkor a kormányzatok mindig lelkesen támogatják az ötletet, de bizonyos esetekben felmerülhet a gyanú, hogy a valódi céljuk az információáramlás öncélú szabályozása, nem pedig a valódi álhírek elleni harc.

Egy másik elképzelés az egyéni kompetenciák fejlesztésére helyezi a hangsúlyt. Utóbbi módszer szerint az emberek digitális képességeit kell fejleszteni, növelni a tudatosságukat a tartalomfogyasztásban, így ha szembe is kerülnek egy hamis információval, képesek felismerni azt. Ennek a módszernek is megvannak a maga gyengeségei, hiszen — és számos erre utaló jel van —attól még, hogy valaki racionálisan felismerte, hogy amit olvasott, az nem igaz, még dönthet úgy, hogy mégis hisz benne.

Mire elég néhány tényellenőr?

Ezen a ponton visszakanyarodnék az első kérdéshez: mire elég adott esetben egy vagy néhány ember egy országban a Facebookon terjedő, látszólag felmérhetetlen mennyiségű hamis információ ellen? Tényleg csak egy kártya lenne a tényellenőrző program, amit elő lehet húzni a különféle bizottsági meghallgatásokon? Munkám során, amelyet az AFP hírügynökség munkatársaként végzek, több olyan benyomást is szereztem, amelyek azt mutatják, hogy lehet értelme és valós következménye a fact-checkingnek.

Mielőtt azonban rátérnék ezekre az előnyökre, elöljáróban le kell szögeznem, hogy a napi munkám közben a téves információk tételes cáfolatára koncentrálok, nem pedig az analízisükre. Így az elém kerülő téves információk, az azokat terjesztő személyek, csoportok, valamint a munkámra érkező reakciók mind esetlegesek. Tehát könnyen elképzelhető, hogy egy-egy emlékezetes eset jobban megragadt a memóriámban, és ez némileg torzítja az érzékelésemet az egész jelenséggel kapcsolatban. Az itt leírt megfigyeléseim tehát inkább hasonlíthatók a felfedezőhöz, aki megörökít néhány a szeme elé kerülő érdekesebb állatot, természeti jelenségeket, és nem pedig egy szisztematikus kutatómunka eredményei.

Kezdjük azzal, hogy a számok csalókák tudnak lenni, több okból is. Bár az igaz, hogy Magyarországon jelenleg egyetlen ember dolgozik a Facebookkal partnerségben tényellenőrként, ez a munka egy olyan kiterjedt és professzionális hírügynökség csapatában történik, mint az AFP. Az álhírek nem ismernek határokat, ami egyfelől az álhíreknek kedvez, de egy olyan több kontinensre kiterjedő csapat esetén, mint amilyenben én is dolgozom, ez jól is jöhet, hiszen lehet, hogy egy adott téves információt már egy kollégám egy másik országban megcáfolt, ami jelentősen felgyorsítja az én munkámat is.

Ráadásul a Facebookon terjedő álhírekre jellemző, hogy megosztások és további megosztások sokaságával terjednek, de általában jól visszavezethetők az eredeti bejegyzéshez. Tehát ha az ember képes feltérképezni egy adott téves információ esetén ezeket a virális posztokat — ami jellemzően nem olyan nehéz, hiszen a Facebook működési elvéből kifolyólag a népszerű tartalmakat könnyű megtalálni —, akkor a gyökerénél lehet elvágni a faként elágazó megosztási láncolatot. (A tényellenőrző csapatok által megjelölt tartalmak elérése is csökken bizonyos esetekben a Facebookon, de az ellenőrök — szemben a Facebooknak dolgozó moderátorokkal — nem tudnak tartalmakat eltávolítani vagy bármilyen más korlátozást alkalmazni a közösségi oldalon.)

A megjelölés nemcsak a jövőbeli esetleges újabb megosztásokat hátráltatja, hanem azok is értesítést kapnak, akik már megosztották a téves információt tartalmazó bejegyzést, így a cáfolat közvetlenül is eljut a bejegyzést megosztó felhasználókhoz. Ez nem ritkán több tízezer embert jelent, de volt már példa arra is, hogy egy bejegyzés megjelölése után közel százezer felhasználó kapott értesítést – ez a szám már a világon magyarul értők összlétszámához képest is egy komoly szám.

Immunizáció a kompetenciák fejlesztésével

Természetesen ezen a ponton jogos a felvetést, hogy amíg egy téves információt akár percek alatt meg tud fabrikálni az ember, egy igényes cáfolathoz akár napok is kellhetnek, hiszen a tényellenőrnek, aki lényegében újságírói munkát végez, forrásokat kell keresnie, szakértőket megszólaltatnia, hogy kimerítően és tételesen cáfolni tudja az adott téves információt. Ráadásul egy bejegyzés vagy videó jellemzően több hamis vagy félrevezető állítást is megfogalmaz, ami tovább növeli a cáfolathoz szükséges időt. Így egyfelől ott vannak a téves információk előállítói (a számuk meghatározhatatlan, hiszen bárki, akár jóhiszeműen is a hamis információk forrásává válhat), másfelől ott vannak a téves információk, amelyek létrehozásához pár perc is elég lehet. És persze ott vannak a tényellenőrző csapatok, véges számú munkatárssal és idővel. Ha ezeket a változókat behelyettesítjük az egyenletbe, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a fact-checkerek munkája csak csepp a tengerben.

Itt jön képbe egy fontos alapelv, amely meghatározza a munkát: a tényellenőrző anyagoknak didaktikusnak és reprodukálhatónak kell lenniük. Azaz nem elég bebizonyítani, hogy egy állítás nem igaz, ezt úgy kell tenni, hogy a felhasználó saját maga is végig tudja járni azt az utat, amelyet a tényellenőr megtett, amikor a cikket megírta. Ez a módszer beleillik abba a megközelítésbe, amely szerint az emberek digitális kompetenciáit kell fejleszteni az álhírek elleni harcban. Ráadásul a Facebook tényellenőrző programja esetén mindenki megkapja az értesítést (csatolva hozzá a cáfolatot tartalmazó cikket), aki megosztott egy megtévesztő anyagot. Így a cáfolat mellett az álhírek kiszűréséhez szükséges módszerek és gondolkodás is eljut közvetlenül azokhoz, akiknek tényleg „szükségük van rá”.

Vannak jelek arra, hogy a forráskritika iránti vágy azokban is jelen van, akik adott esetben áldozatul esnek az álhíreknek. A koronavírus-járvány létezését megkérdőjelező vagy éppen vakcinaellenes csoportokban is rendszeresen látni, hogy a hozzászólások között a felhasználók egy-egy állításhoz további forrásokat kérnek. Persze gyakran előfordul, hogy végül egy rossz forrást is elfogadnak hitelesnek, vagy téves következtetéseket vonnak le egy hiteles forrásból. Az álhírek terjedését ugyanis lehetetlen pusztán a hideg racionalitás oldaláról megérteni, lehetnek érzelmi-pszichológiai okai is annak, hogy valaki hinni kezd egy téves információban, akkor is, ha az ellentmond a „józan észnek” – de erre a részére a történetnek nincs igazán rálátásom a munkám során.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy van a felhasználóknak egy része, akiket meg lehet győzni, sőt, néha még pozitív visszajelzések is érkeznek, amelyekben a felhasználók megköszönik a figyelmeztetést. De azoknál sem feltétlenül reménytelen a helyzet, akik elutasítóan reagálnak a tényellenőrző munkára. Hiszen, ha valaki vitába akar szállni a cáfolattal, akkor valamilyen mértékben meg kell ismételnie az abban leírt lépéseket. Utóbbi érvvel kapcsolatban azért meg kell jegyezni, naivitás lenne azt feltételezni, hogy mindenki ténylegesen végig is olvassa a cáfolatot, aki elutasítja azt.

Tapasztalatom szerint vannak olyan témák, amelyekben nyitottabbak az emberek a cáfolatra. Ezek jellemzően nem az olyan nagy hatású és érzelmileg erősen polarizált kérdések, mint amilyen a koronavírus elleni védőoltás, ezért a tétjük sem akkora. Mégis, néha érdemes ezeket az apróbb álhíreket is cáfolni, mivel azoknak a száma is kisebbnek tűnik így, akik érzelmi alapon, élből elutasítják a cáfolatot. Abból a szempontból viszont lehet ezeknek a kevésbé kiélezett témáknak is hatása, hogy általuk elsajátítható az álhírek felismeréséhez szükséges módszertan. Lehetséges, hogy valaki egy állatokkal kapcsolatos „színes” álhír során megtanulja, hogy hogyan lehet beazonosítani egy manipulált képet, és ez a tudás segít neki a jövőben, amikor olyan nagyobb téttel rendelkező témákkal szembesül, mint a koronavírus-járvány vagy a migráció.

Bár a fent leírt jelenség biztosan létezik, azt lehetetlen megmondani, hogy mekkora lehet a valós hatása, hány embert lehet így „immunizálni” a megtévesztő tartalmak ellen. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen ad hoc gyorstalpaló nem ér annyit, mint amikor az ember már az iskolában megtanulja a helyes forráskritika alkalmazását. De amíg egy sor ismeretlen faktortól függ, hogy egy-egy ország oktatási rendszere mikorra tud felzárkózni az új kihívásokhoz, a tényellenőrzés már működik, ráadásul egy olyan bejáratott, nagy hagyományokkal rendelkező szakmából nőtte ki magát, mint az újságírás. Ha tehát az erőforrások adottak, a tényellenőrző tevékenység könnyen bővíthető.

Ezen a ponton lehet szerepe a jogalkotói nyomásgyakorlásnak is, hiszen a nagy technológiai cégeknek közvetlenül nem feltétlenül üzleti érdeke az, hogy pénzt adjanak ki olyan tevékenységekre, mint a tényellenőrzés. De ha azt érzik, hogy ezzel elkerülhetik a működésüket esetlegesen megnehezítő új szabályozásokat, akkor lehetséges, hogy jobban fognak hajlani a tényellenőrzés bővítésére. Ez nem rossz alternatíva a törvényhozóknak sem, hiszen a nehezen betartatható és kérdéses hatékonyságú szabályozások helyett egy verzatilisebb és célorientáltabb megoldást kapnak.

Bio

Záborszky Ede újságíró, az AFP digitális tényellenőrző szolgálatának munkatársaként végez tényellenőrzést. Korábban az Index munkatársa volt, valamint szabadúszó újságíróként bedolgozott az RFE/RL magyar hírszolgálatának. Az AFP részt vesz a Facebook külsős partnereket alkalmazó tényellenőrző programjában.

A szerzővel készített podcastunk itt elérhető.  

 

A Political Capital a Heinrich Böll Alapítvánnyal közös projektjének keretében érdemi vitát indított a közösségi média szabályozásáról, különös tekintettel annak jogi, etikai következményeire, a dezinformáció terjedésére, a radikalizációra, egyszersmind a demokráciára gyakorolt hatásairól.

A vitasorozat keretében készült további cikkek, egyéb tartalmak itt elérhetők.