Amerikai külpolitika az elnökválasztás után: harc az autoriter befolyás ellen

Az elnökválasztás a várakozásokhoz képest szoros eredménye az amerikai társadalom mély megosztottságát és a populista politika tartós fennmaradását jelzi. Ettől függetlenül a külpolitikában határozott irányváltás várható, mely a szövetségesi rendszer újjáépítésére és az autoriter befolyás visszaszorítására törekszik. A program egyszerre célozza a demokráciák megerősítését, a 2016-os amerikai választásokba aktívan beavatkozó Oroszország és a globális rivális Kína befolyásának visszaszorítását. Az elképzelésekben kiemelt szerepe van a dezinformáció, a korrupció és a pénzmosás elleni küzdelemnek, illetve a kiberbiztonság megerősítésének. Ezek a szabályozási lépések katonai eszközök használata nélkül is jelentősen megnehezíthetik az autoriter hatalmak befolyásolási kísérleteit. GYŐRFFY DÓRA, az MTA doktora, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi- és Politikatudományi Intézete, illetve a Budapesti Corvinus Egyetem Intézményi és Összehasonlító Gazdaságtan Tanszéke egyetemi tanárának vendégposztja.

A demokrácia visszaszorulása a világban 2006 óta tartó folyamat, amelyet Donald Trump elnöksége jelentősen felerősített. Bár hosszú ideje az első amerikai elnök volt, aki nem robbantott ki újabb háborút a világban, az USA visszahúzódása a nemzetközi színtérről együtt járt az autoriter befolyás erősödésével a világban. Kína és Oroszország ebben a folyamatban a Nyugat általános hanyatlását és a globális világrend revíziójának lehetőségét látja. Biden elnökségének legfontosabb kérdése, hogy visszafordítható-e még az amerikai hanyatlás.

A második világháború óta eltelt évtizedekben az USA globális vezető szerepét a katonai erején túl a szabadság eszméjének markáns képviselete biztosította; az erre épülő liberális demokrácia és piacgazdaság bármilyen alternatív rendszernél jobb életminőséget és vonzóbb perspektívát ígért, szerte a világon. Az USA vezető szerepét olyan államok is elkötelezetten támogatják, mint Németország és Japán, amelyek a második világháborút követő katonai megszállás hatására lettek részesei a szabad világnak, és intézményesítették a liberalizmust. A rosszul elsült katonai beavatkozások Afganisztánban és Irakban, majd a 2008-ban kitört pénzügyi válság azonban Amerika hanyatlását jelezték, aminek Trump egyszerre volt tünete és felgyorsítója. Elnöksége aláásta Amerika globális vezető szerepének két alapvető pillérét: a morális vonzerőt és a nemzetközi szövetségesi rendszert. A szövetséges államokban az USA megítélése soha nem látott mélységekbe esett, míg Trump kivonulása számos nemzetközi intézményből a multilaterális nemzetközi rendet fenyegeti. Ebben a környezetben erősödött meg az autoriter befolyás a világ számos pontján – a liberalizmus hanyatlására maga az USA szolgáltatta a legjobb példát.

Hogyan változtat ezen a helyzeten Joe Biden elnöksége? Biden a hagyományos amerikai külpolitika képviselője, mélyen elkötelezett a transzatlanti kapcsolatok mellett. A Szenátusban a Külügyi Bizottság elnöke volt 2007 és 2009 között, majd Obama alelnökeként globális ügyekben főszerepet játszott. Elnöki programjának egyik alapköve, hogy az amerikai bel- és külpolitika szorosan összekapcsolódik – meggyőződése, hogy az USA biztonsága és jóléte azon múlik, hogy otthon helyreállítsák a demokráciát, a világban pedig megerősítsék a nemzetközi szövetségesi rendszert, és megfékezzék a demokráciák visszaszorulását. Elnökségének első évében a demokráciák globális csúcstalálkozóját (Summit for Democracy) tervezi, amelynek három központi kérdése a korrupcióellenes harc, az autoriter befolyás elleni küzdelem (kiemelt területek: a választások biztonsága és a kampányfinanszírozás átláthatósága), illetve az emberi jogok. A csúcstalálkozóra civil szervezeteket és a magánszektor bizonyos képviselőit is meghívják, köztük a technológiai óriásvállalatokat, amelyek elképzelései szerint a demokráciák kedvezményezettjeiként részt kell vállalniuk annak megvédésében is. A csúcstalálkozó céljai alapján tervezi újragondolni a szövetségesi rendszert is:  a demokrácia, a kiberbiztonság és a korrupcióellenes küzdelem a NATO megújítása kapcsán is kiemelt szerepet kap.

Hogyan hatnak ezek a lépések arra az autoriter befolyásra, amelynek a dezinformációs kampányok, a korrupciós hálózatok és a szélsőséges mozgalmaknak nyújtott pénzügyi támogatások a legismertebb eszközei? A dezinformáció elleni küzdelemben már az elnökválasztás előtt is történt előrelépés. A választóközönség sokkal jobban értette a problémát, és sem a főáramú amerikai sajtó, sem a közösségi média nem adott akkora teret a Biden elleni álhíreknek, mint 2016-ban a Clinton elleni támadásoknak. A Biden-program is nagy teret szentel a kiberbiztonságnak és a dezinformáció elleni küzdelemnek, de talán még ennél is lényegesebb a korrupció, illetve a pénzmosás elleni harc kiemelt kezelése, és ennek ellenszereként a pénzügyek átláthatóságának megkövetelése az állami és magánszektorban egyaránt. A mögöttes elgondolás szerint a korrupció vírusként működik a politikai rendszerben: először egyes kormányzati vagy gazdasági szereplők jelentős pénzügyi előnyökért kétes ügyeletekbe keverednek, majd ahogy hatalmi pozícióba kerülnek, további embereket vonnak be. Ahogy a hálózat egyre növekszik, fokozatosan megbénítja a demokratikus intézményrendszert. Ezek a típusú problémák nem csupán azokban az országokban vannak jelen, ahol az autoriter befolyás nyilvánvaló, mint pl. Közép-Európa országaiban, hanem olyan nyugati országokban is, ahova a liberális tőkeszabályozások miatt az orosz tőke beáramlik (az orosz tőke állománya itt 800 és 1300 milliárd dollár közé becsülhető), és erre egy teljes kiszolgáló iparág jött létre. Ez a pénz az orosz elit fő eszköze arra, hogy saját hatalmát fenntartsa, ezek szankciókkal történő befagyasztása (például az emberi jogok megsértőit célzó Magnyitszkij-törvényeken keresztül) Putyin számára a legfájóbb támadási felület.     

Mennyiben reális ez a terv? Míg Biden számos ponton konfliktusban volt a Demokrata Párt balszárnyával, a külpolitikai programban leírtak az autoriter befolyás kapcsán nem állnak messze Bernie Sanders és Elizabeth Warren gondolataitól. Mindketten ostorozták a véget nem érő, költséges háborúkat, ahogy Biden is csupán utolsó lehetőségként említi a katonai beavatkozás lehetőségét. A korrupció visszaszorításában és a demokrácia megerősítésének igényében azonban mindhárman egyetértenek, azaz a programnak ez a része biztosan nem esik áldozatul a párt belső harcainak. Szintén támogatás várható a külpolitikai fősodor republikánus képviselőitől, akik már 2016-ban is inkább Clintont, semmint Trumpot támogatták, most pedig Biden mögött állnak. Mindez azt jelenti, hogy ezt a programot széleskörű konszenzus övezi a releváns döntéshozói körben.

Biden elnöksége alatt Amerika nem valószínű, hogy visszatér a világcsendőr szerepébe – a katonai beavatkozások támogatottsága bal- és jobboldalon is rendkívül alacsony. Ez azonban nem jelent izolacionizmust, hiszen a diplomáciai eszközökkel, a multilaterális világrend megerősítésével, a Nyugat gazdasági ereje adta lehetőségeket kihasználva feltehetően kisebb költséggel és akár eredményesebben is érhetők el az amerikai külpolitikai célok, mint katonai erővel. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy egyik napról a másikra eltűnik az autoriter befolyás a világban, de azt igen, hogy Trump elnökségéhez képest jóval nagyobb akadályokkal kell majd megküzdeniük az ellenséges hatalmaknak. Kiemelten igaz ez a szövetségesi rendszeren belüli autoriter próbálkozásokra.

Győrffy Dóra, az MTA doktora, egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi- és Politikatudományi Intézetében illetve a Budapesti Corvinus Egyetem Intézményi és Összehasonlító Gazdaságtan Tanszékén. Tanulmányait a Harvardon és a Közép-európai Egyetemen végezte. Kutatásai a nemzetközi politikai gazdaságtan különböző területeit érintik. Angolul és magyarul eddig 4 monográfiája, szakfolyóiratokban több mint 50 cikke jelent meg.