Hogyan váltotta fel a populista veszély a szélsőjobb jelentette fenyegetést?
A II. világháború utáni évtizedekben a szélsőjobboldal visszaszorult a szélre Európa nyugati felén, miközben a fősodorbeli pártok a politikai centrum felé igyekeztek. A gazdasági és társadalmi változások hatására azonban az 1980-as és 1990-es években megindult a szélsőjobb átalakulása és megerősödése. Miközben a 2010-es évektől a szélsőjobboldali terrorfenyegetés felzárkózott az iszlamista terrorveszély mellé az állambiztonsági szolgálatok radarján, a szélsőjobboldali eszmék egyre nagyobb mértékben beszűrődtek a politikai fősodorba is. Sőt, mára úgy tűnik, ez a folyamat jelenti a legnagyobb kihívást a demokratikus berendezkedésre az USA-tól Magyarországig.
Hogyan zajlott a szélsőjobboldal átalakulása? Hogyan mosódott el a határ a szélsőjobboldal és a populista radikális jobboldal között? Miben különbözik egymástól a „hagyományos” szélsőjobb és populista radikális „újjobboldal"? Hogyan hatottak, hatnak a közelmúlt és a jelen politikai, gazdasági és szociális kihívásai, válságai a populista jobboldali pártokra nemzeti és európai szinten? Hogy próbálják kihasználni az elégedetlenséget? Miért tűnnek ezek a szereplők gyakran Kreml-pártinak, és hogy kezelik az Ukrajna elleni orosz agresszió témáját? Milyen módszerek működnek és melyek nem működnek a populista jobb jelentette veszély ellen?
A Political Capital a Friedrich-Ebert-Stiftunggal és a Jelennel közös konferencája ezeket kérdéseket járta körül. A rendezvényről készült felvétel itt visszanézhető:
A Political Capital rendezvényre készült tanulmányanak összefoglalója alább olvasható. A teljes tanulmány magyar nyelven itt érhető el (pdf). Az angol nyelvű összefoglaló pedig itt olvasható (pdf).
Vezetői összefoglaló
Nemcsak a köznyelv, de a politikatudomány is küszködik a szélsőjobboldal pontos meghatározásával, aminek fő oka az extrémizmus és a radikalizmus közötti világos választóvonal meghúzásának nehézsége. Ezért a szélsőjobboldalt leginkább gyűjtőfogalomként használják, ami több irányzatot is magában foglal. Ugyanakkor, Cas Mudde definíciói alapján, a(z extrém) szélsőjobb és a populista radikális jobb közötti számos hasonlóság mellett a fő különbség az elit-, illetve establishment-ellenes populizmusban testesül meg. Az ideológia vagy politikai stratégiaként is felfogható populizmus lényege, hogy a „politikai elittel" szemben, az „igaz nép/nemzet” képviselőjeként határozza meg magát, miközben sok esetben maga is régóta része és haszonélvezője a rendszernek. A populisták ellenfeleiket és egyes kisebbségi csoportokat kirekesztenek a maguk által önkényesen (de flexibilisen) definiált nemzetből, és ellenségként állítják be őket.
A populisták térnyerésének egyik oka a hagyományos jobboldali pártok „stratégiai radikalizációja", vagyis hogy átvettek, legitimáltak és a fősodor részévé tettek szélsőjobboldali narratívákat (ún. mainstreaming), aminek hatására a mainstream radikalizációjáról is beszélhetünk. Másik oka pedig a korábban keményvonalas szélsőjobboldali pártok „stratégiai finomodása”, vagyis hogy finomították, „becsomagolták" bizonyos nézeteiket, hogy szélesítsék választói bázisukat.
A populizmus legfőbb veszélye, hogy a „két irányú mainstreaming" (a hagyományos jobb radikalizációja és a szélsőség stratégiai finomodása) miatt elmosódnak a határok a klasszikus szélsőjobb és a középjobb között, a szélsőséges narratívák pedig a közbeszéd részévé és akár normává is válnak. Emellett tágabb értelemben is elmossa a határokat az elfogadható és elfogadhatatlan között. A „nép" nevében és érdekében ugyanis mindent meg lehet tenni: lebontani a jogállamot és a demokratikus intézményrendszert, korlátozni a független szereplők és az ellenségnek bélyegzett kisebbségi csoportok jogait, elősegíteni a külföldi autoriter rezsimek érdekeit, a nemzeti önzés politikájával gyengíteni a nemzetközi együttműködést, dezinformációra és összeesküvés-elméletekre épülő alternatív valóságot teremteni, ami fokozza a polarizációt és a törzsi gondolkodást.
Az európai uniós populista és szélsőjobboldali pártok hasonló témákra fókuszálnak és hasonló stratégiát követnek minden országban. Legfontosabb témáik az Európai Unió kritikája, vagy kritikába csomagolt elutasítása, a bevándorlás ellenzése, a gender- és LMBTQI-ellenesség, illetve a „hagyományos család” védelme. Bár nagy többségük korábban szoros kapcsolatot ápolt a Kremllel, az Ukrajna elleni orosz agresszió hatására többen látszólag módosították pozíciójukat, habár a többség, legalábbis közvetetten, továbbra is az orosz állam érdekeit szolgáló narratívákat terjeszt, például a szankciók hatástalanságáról és kontraproduktivitásáról. Igyekeznek továbbá kihasználni az élelmiszer- és energiaár-emelkedés miatti növekvő elégedetlenséget.
Bár 2022-ben Svédországban és Olaszországban is nagy választási sikert értek el populista és szélsőjobboldali pártok, Franciaországban és Ausztriában alulmaradtak. A válságok jellemzően kedveznek az emberek bizonytalanságára és aggodalmaira építő politikának, de az európai populista és szélsőjobboldali pártok egyelőre nem tudták az előnyükre fordítani a 2020-tól tartó permanens válságidőszakot. Támogatottságukat vizsgálva sem beszélhetünk összességében ezen pártok megerősödéséről. Olaszországban is inkább a baloldal bukása és a jobboldal átrendeződése állt a választási eredmények hátterében.
A populista és szélsőjobboldali pártok közül azok élvezik a legnagyobb támogatottságot, amelyek hatalomban vannak vagy voltak, visszavágták a jogállamiságot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, ellenőrzésük alá vonták a sajtót, vagy legalábbis kísérletet tettek ezekre. Ezek a pártok mind az EU új, 2004-ben vagy az után csatlakozott tagállamaiban találhatók.
A populista és szélsőjobboldali pártok évek óta dolgoznak a szorosabb együttműködésen és egy közös frakció létrehozásán az Európai Parlamentben. A vágy már a 2019-es EP-választás előtt is megfogalmazódott, azóta pedig állandósultak a találkozók, a közös rendezvények, egymás kampányainak támogatása. Együttműködésük célja 1) az illiberális gondolatok terjesztése és egymás kölcsönös erősítése a nemzeti politikai porondokon, 2) a populista, illiberális kormányzással és szakpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos „gyakorlatok” és innovációk megosztása és átvétele, 3) az európai politika- és hatalomváltás, ami védelmet biztosít a belföldi „beavatkozás” ellen. Ez utóbbi szabad kezet adna a hatalmukat bebetonozó, antidemokratikus intézkedések meghozatalára saját országaikban.
A „brüsszeli hatalomátvétel” azonban a közeljövőben nem tűnik reálisnak sem az EP-ben – ahol a populista és szélsőjobboldali pártok többsége két külön frakcióban ülve a képviselők kb. 20%-át teszi csak ki –, sem a Tanácsban, hiszen az EU 28 tagállamából mindössze 5 ország kormányában vannak jelen ilyen pártok (Magyarország, Lengyelország, Lettország, Olaszország, Szlovákia, plusz közvetve Svédország, ahol a Svéd Demokraták kívülről támogatják a kormányt).
Komoly akadályai vannak a populista és szélsőjobbolali pártok szorosabb együttműködésének. Bár igyekeznek a közös témákra koncentrálni, számos kérdés megosztja őket. A legfőbb közülük az Oroszországhoz való viszony kérdése, de a részleteket tekintve eltérnek az álláspontjaik az EU-val való együttműködés kérdésében is. Emellett komoly személyes ellentétek és eltérő hatalmi érdekek is nehezítik az európai szövetség megkötését, a frakciók összeolvadását.
