Moszkva illiberális narratívái Kelet-Közép-Európában
A Kreml propagandájában különböző narratívákat terjeszt a kelet-közép-európai térségben annak érdekében, hogy alakítsa annak közbeszédét és gondolkodását. Ebben a cikkben három olyan narratívát mutatunk be, amelyek a legszembeötlőbbek.
Az orosz állami propaganda és a kelet-közép-európai térségben működő szövetségesei a következő három jól ismert tényből indul ki az önmaga által gerjesztett narratíváiban:
- a kelet-közép-európai térség államai a szovjet befolyási övezet részét képezték, mára viszont szinte mind a nyugati szövetségi rendszer tagja, vagy hamarosan azzá válik;
- több kelet-közép-európai országot szláv népek laknak;
- az elmúlt tíz évben Oroszország jellemzően nyíltan és élesen konfrontálódott a Nyugattal.
Az Oroszország által terjesztett és a fenti tényekre alapuló társadalmi-politikai narratívák fő célja, hogy éket verjen a kelet-közép-európai térség és a Nyugat, valamint a nyugati intézményrendszerek (például az EU és a NATO) közé.
„A liberális demokrácia vége”
Az első narratíva azzal foglalkozik, hogy a liberális demokrácia mint rendszer megfelel-e a közép- és kelet-európai országok népeinek. Ez a narratíva azzal érvel, hogy a liberális demokrácia eszméje idejétmúlt, és egy másik, a nemzeti, hagyományokon alapuló, konzervatív és kollektivista értékeken nyugvó rendszert kell a helyére építeni. A liberális demokrácia – eszerint a felfogás szerint – nem egy, az állampolgárok szabadságát, a demokratikus kormányzást és az emberi jogok védelmét biztosító rendszer. Ehelyett csak a nagyhatalmak – az Egyesült Államok, Németország, Nagy-Britannia és Franciaország – érdekeit szolgálja, amelyek „természetesen” káros hatással vannak a kisebb európai államokra nézve, akiknek ezért érdekük lenne kitörni ebből az „elnyomott” helyzetből (az EU-ból és a NATO-ból való kilépéssel).
A liberális demokrácia megkérdőjelezése egyben a szocialista rezsimek összeomlását követő kelet-európai rendszerváltás sikertörténetét, úgy mint az Európai Unióhoz való csatlakozást, is relativizálja és gyakorlatilag elutasítja.
Az orosz propagandagépezet jól ismert képekre játszik rá, amikor hitelteleníteni próbálja a liberális demokráciát: a féktelen EU-s bürokrácia (a brüsszeli diktatúra), különböző összeesküvés-elméletek a meleglobbiról, amely Európát „homokozóvá” alakítja, vagy a multikultit támogató érdekkörökről, amelyek le akarják rombolni az európai kultúrát, hogy az iszlám előretörhessen az öreg kontinensen. Az orosz narratíva szerint a liberális demokráciáknál hatékonyabb és tisztább egy erős vezető kormányzása.
Oroszország tevékenyen keresi Kelet-Közép-Európa gyenge láncszemeit, hogy belülről is bomlasztani tudja a térség politikai rendszerét. Ezek a próbálkozások arra építenek, hogy a különböző történelmi utaknak köszönhetően a régióban léteznek olyan szereplők, akik örömmel vállalnak cselekvő szerepet a liberális értékek visszaszorításában: szélsőséges mozgalmak, jobb- vagy baloldali szélsőségesek, vagy a kommunista múlt ideológiájának éltetői és továbbvivői.
„A szláv testvériség”
A második narratíva, melyet az orosz propaganda előszeretettel használ a kelet-közép-európai régióban, a szláv népeket összekötő különleges kapocs jelentőségét hangsúlyozza. A szláv testvériség narratívájában a szláv népek közötti szoros kapcsolat elengedhetetlen országaik fejlődéséhez, társadalmuk szervezettségéhez és sikeres nemzetközi kapcsolataikhoz. Oroszország mint a szláv világ „vezetője és védelmezője” főszerepet játszik ebben a narratívában.
A szláv testvériség mögött húzódó elképzelés szerint az etnikai (különösen a nyelvi és kulturális) kapcsolat erősebb összetartozást jelent, mint a tudatosan választott szövetségesekhez fűződő viszony. Vagyis a szláv államok geopolitikai szövetségese Oroszország kell legyen, és nem más országok, függetlenül attól, hogy ezekben az országokban vagy Oroszországban éppen milyen politikai rezsim regnál. Ennek megfelelően a régió szláv, demokratikus államainak az autoriter, antidemokratikus és hatalmát kiterjeszteni vágyó Oroszország felé kellene közelednie, nem pedig a Nyugat demokratikus, de angolszászok, németek vagy épp rómaiak által alapított államai felé. Szlovákiában ez a narratíva azért is lel termékeny táptalajra, mert maga a történelmi emlékezet is sok ponton a szoros szlovák-orosz kapcsolatokra épít. Ľudovít Štúr, a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, valamint a szlovák nyelvi és kulturális identitás egyik reformátora, az egyik legfőbb támogatója ennek az eszmének. „A szlávok és a jövő világa” című művében Štúr azt írja, hogy a független állammal nem rendelkező európai szlávok, így a szlovákok számára az optimális, és egyben egyetlen értelmes geopolitikai stratégia az, hogy beolvadnak Oroszországba, felveszik az orosz nyelvet és az ortodox keresztény vallást.
A sors különös fintora, hogy pontosan az a történelmi alak kardoskodott a szlovákság fokozatos beolvasztása mellett, aki Szlovákia függetlenségi törekvéseinek és nemzeti fennmaradásának megtestesítőjeként maradt fent a történelmi emlékezetben. Ma azonban egészen más a helyzet: Szlovákia egy független és szabad ország, a nyugati szövetségi rendszer szerves része. Mint a legtöbb európai szláv nemzet, a 20. század végén Szlovákia is úgy döntött, hogy a nyelvi és etnikai alapokon szerveződő partnerség helyett az európai és transzatlanti integrációra építi jövőjét, melyek alapját olyan univerzális értékek képezik, mint a szabadság, a demokrácia és nyílt társadalom eszméje.
A sikeres belső reformok eredményeként Szlovákia, csakúgy mint Lengyelország, Csehország, Bulgária, Szlovénia és Horvátország, mára az EU és a NATO tagállamai közé tartozik. Montenegró – követve szláv társait – a közelmúltban csatlakozott a NATO-hoz, és az EU-s csatlakozásra készül. Közben már a szintén szláv Macedónia is tagságáról tárgyal az EU-val, de Szerbia és Bosznia és Hercegovina is egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait az Európai Unióval.
A szláv testvériség eszméje egyetlen célt szolgált a múltban és szolgál ma is: hogy elfedje Oroszország erőszakos, imperialista szándékait. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Oroszországnak a demokratikus reformokat és európai integrációt követelő Ukrajna elleni agressziója 2014-ben. De az ukránok nyugati irányú elkötelezettségét még az orosz agresszió sem tudta visszafogni. Integrációs szándékaik teljesülésével pedig az ukránok mind a többi szláv, mind minden egyéb európai nép szövetségesévé fog válni.
„A csak a saját érdekeit néző, kizsákmányoló Nyugat”
A harmadik, az orosz propaganda által előszeretettel használt geopolitikai narratíva szerint a Nyugat célja mindig is az volt, hogy a kis kelet-közép-európai államokat kizsigerelje, valamint politikai és gazdasági hasznot húzzon belőlük. Ez a narratíva a szocializmust követő teljes átmenetet úgy festi le, mintha az a Nyugat által vezérelt folyamat lett volna. A nyugati államok célja ebben a folyamatban – a narratíva szerint – az volt, hogy vezető szerepbe jusson a régióban, megvesse lábát a helyi piacokon, rátegye a kezét a nemzeti erőforrásokra és megfossza a kelet-európai államokat szuverenitásuktól. A kis és közepes méretű kelet-közép-európai országok e szerint a narratíva szerint természetesen nem tudják magukat megvédeni, és áldozatául esnek a nyugati államok nagyhatalmi ambícióinak. Így sorsuk kizárólag a nyugati politikai és gazdasági kizsákmányolóik könyörületén múlik.
A narratíva célja, hogy elhitesse az emberekkel, hogy a kelet-közép-európai régió szuverenitása szükségszerűen korlátozott, így ezek az államok képtelenek saját jövőjükre hatással lenni. Ebből az is következik, hogy a régió nemzetközi szereplők alárendeltje, vagyis a nyugati orientáció kimondottan káros ezekre az országokra nézve.
Mivel a valóságtól ez a narratíva áll talán a legmesszebb, annak meggyőzőereje is meglehetősen korlátozott. Az EU és a NATO tagságból következő reformoknak köszönhetően a kelet-közép-európai országok polgárainak élete sokkal kényelmesebb, mint valaha a történelmük során. Szabad társadalmakkal rendelkező stabil, demokratikus államok megkérdőjelezhetetlen országhatárokkal és kiegyensúlyozott nemzetközi kapcsolatokkal, működő gazdasággal, melyek lehetőséget biztosítanak bárki számára, hogy tetszőleges helyen tanulhasson, dolgozhasson és élhessen Európában, és kihasználhassa a szövetségi rendszer technológiai és társadalmi adottságait. A nagyarányú külföldi befektetésnek, nyugati tudásnak és az Európai Unió pénzügyi támogatásának köszönhetően ezek az országok sokkalta befolyásosabbak, mint a történelmük során valaha.
Szlovákia erre az egyik legjobb példa. Az ország 2004-ben csatlakozott az EU-hoz, amikor a szlovák egy főre eső GDP 57 százaléka volt az uniós átlagnak. 15 évvel a csatlakozás után, ez az arány 77 százalékra nőtt. Ennél jobban semmi sem mutat rá a „kizsákmányoló Nyugat” narratívájának megalapozatlanságára.
Grigorij Mesežnikov
Grigorij Mesežnikov politológus, a pozsonyi székhelyű Institute for Public Affairs (IVO) elnöke. Témái közé tartozik a posztszovjet térség átmeneteinek politikai aspektusai, a pártrendszer kialakulása, az illiberális és autoriter rendszerek, a populizmus, a radikalizmus és a nacionalizmus. Rendszeresen publikál elemzéseket a szlovák politikai helyzetről a szlovák és a nemzetközi médiában egyaránt.
Grigorij Mesežnikov további kapcsolódó publikációi:
Mesežnikov, Grigorij – Pleschová, Gabriela: Testing Democratic Resolve in Slovakia in: “Sharp Power: Rising Authoritarian Influence” (edited by Christopher Walker and Jessica Ludwig). Washigton, D.C.: National Endowment for Democracy – International Forum for Democratic Studies 2017 – http://www.ivo.sk/buxus/docs//vyskum/subor/Testing_Democratic_Resolve_in_Slovakia.pdf
Mesežnikov, Grigorij – Gyárfášová, Oľga: Slovakia’s Conflicting Camps in: “Journal of Democracy”, Volume 29, Number 3 July 2018
Mesežnikov, Grigorij: Populist, Illiberal and Authoritarian Challenges to Democracy in Slovakia in: Florian Bieber – Magdalena Solska – Dane Taleski (eds.): “Illiberal and authoritarian tendencies in Central, Southeastern and Eastern Europe”. Bern – Berlin – Bruxelles – New York – Oxford – Warszawa – Wien: Peter Lang, 2018.
