Mire számíthat Közép-Kelet-Európa Joe Bidentől?
A Biden-Harris-adminisztráció külpolitikájának elsőszámú térségi kedvezményezettje minden bizonnyal Ukrajna lesz, az új elnök támogatására pedig a NATO-ba igyekvő Grúzia és a belorusz demokratikus ellenzék is számíthat. A lengyel és a magyar kormány esetében is borítékolható a politikai konfliktus, viszont az Orbán-kormánnyal szembeni fellépéseknek jóval magasabb a valószínűsége.
Közép-Kelet-Európa szempontjából nézve Donald Trump elnökségének közel négy évét számos ellentmondás jellemezte. A leköszönő elnök folyamatosan (habár ciklusának végére már kevésbé) szkeptikus hangokat ütött meg a NATO-val, valamint az Egyesült Államok a katonai szövetségben betöltött szerepével kapcsolatban. A lengyel és a magyar kormányzattal szembeni nemzetközi kritikákat szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, az Oroszországgal való politikai konfliktusok minimalizálására törekedett, a kiemelt partner Ukrajnára pedig csupán egy olyan eszközként tekintett, amellyel belpolitikai előnyökre tehet szert. Ezzel párhuzamosan adminisztrációja támogatásáról biztosította Bosznia-Hercegovina, valamint Észak-Macedónia NATO-aspirációit, következetesen kiállt a számos közép-kelet-európai állam érdekeit sértő orosz Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítése ellen, a Tiszta 5G-hálózat kezdeményezésen keresztül érdemi lépéseket tett a régió feletti kínai autoriter befolyás csökkentésére és korábban nem látott mértékű anyagi támogatást nyújtott a közép-kelet-európai országok energiafüggetlenségi és infrastruktúrafejlesztési törekvéseinek biztosítására.
Joe Biden elnökségével szemléletváltás következik be az amerikai külpolitikában, melynek eredményeként az elmúlt közel négy év tranzakcionizmusát egy sokkal inkább értékorientált és az egész nyugati szövetségi rendszer érdekeit szem előtt tartó megközelítés váltja majd fel. A Biden-kampány külügyi stábjának állásfoglalásait és a megválasztott elnök külpolitikai tapasztalatait figyelembe véve öt pontban mutatjuk be, mire számíthat Közép-Kelet-Európa az USA következő elnökétől.
- Az Orbán-kormánnyal statuálhat példát az új adminisztráció.
Donald Trump leváltásával az Orbán-kormány és a Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság is az egyik, hanem a legfontosabb nemzetközi politikai szövetségesét veszítette el. Miközben az elmúlt közel négy évben az amerikai kormány alsóbb szintjeivel nem volt felhőtlen a viszony, a felszínen – a felek közötti ideológiai közelségnek köszönhetően – mind a lengyel, mind a magyar kormány esetében rendkívül pozitívnak mutatkozott az amerikai vezetés, ebből pedig mindkét illiberális kormány profitált. Az Orbán-kormányra ez azzal együtt is igaz, hogy az orosz, és különösen a kínai befolyás növekedése miatti kritikákat, habár többnyire a nyilvánosság kerülésével, de folyamatosan napirenden tartotta az amerikai külügy.
Az alakuló Biden-adminisztráció azonban mindkét illiberális kormány számára aggodalomra ad okot. A megválasztott elnök deklarált célja, hogy a nyugati szövetségi rendszeren belüli autoriter tendenciákkal szemben is fellépjen. A felek közötti politikai konfliktus borítékolható, amit Biden személyes állásfoglalásain túl az is megmutat, hogy a soron következő amerikai kormány Európa-politikájáért várhatóan olyan külügyi szakértők fognak felelni, mint a magyar és lengyel autokratikus tendenciákkal szemben kritikusként ismert Michael Carpenter, aki az Obama-kormányok alatt a védelmi minisztérium államtitkáraként felelt Kelet-Európáért és Eurázsiáért, illetve az apja révén magyar érintettségű Antony Blinken, Biden volt nemzetbiztonsági tanácsadója és az új adminisztráció leendő külügyminisztere.
Annak ellenére azonban, hogy politikai szinten kiújulhatnak a lengyel és magyar féllel szembeni konfliktusok, ezek a stratégiai védelmi együttműködésre egész biztosan nem lesznek hatással és vélhetően nem egyenlő mértékben fogják érinteni a két kormányt. Lengyelország nem csupán fajsúlyosabb tagja a nyugati közösségnek, de az amerikai és lengyel kormányok külpolitikai érdekei is sokkal inkább megegyeznek és az Egyesült Államok Lengyelországgal szembeni érdekérvényesítő képessége is jelentősebb. (Nem véletlen, hogy a Morawiecki-kormány nem reagált érdemben, miután Biden – még elnökjelöltként – Belarusz mellett Magyarországot és Lengyelországot is “totalitáriusnak” minősítette, illetve, hogy más illiberális vezetőkkel ellentétben az elnökválasztások végeredményét sem kérdőjelezte meg.) Az előbb felsorolt szempontok visszatartó erőt képeznek, amelyek várhatóan Kaczynski lengyel médiát célzó “repolonizációs” törekvéseire is hatással lesznek.
Ezzel szemben az Orbán-kormány esetében már jóval látványosabb az elmúlt időszak amerikai adminisztrációnak külpolitikai kudarca – nemcsak a demokratikus értékek, de stratégiai érdekek tekintetében is. Az Obama-adminisztrációk javarészt a saját, Moszkvával szembeni hibás helyzetértékelésüknek köszönhetően nem tudtak érdemben fellépni a növekvő orosz befolyással szemben, míg a Trump alatti adminisztráció két, a magyar kormánnyal szemben deklarált célkitűzése közül – a CEU budapesti működésének biztosítása és az ukrán NATO-integrációval szembeni magyar vétó feloldása – egyiket sem tudta keresztülvinni. Amennyiben tehát lesz politikai szándék az új adminisztrációban arra, hogy példát statuáljanak a transzatlanti szövetség autoriter és/vagy oroszbarát kormányai számára, az várhatóan az Orbán-kormánnyal vagy a hozzá közel álló politikai-gazdasági szereplőkkel szemben fellépésben mutatkozhat meg. Ebben pedig – a 2014-es kitiltási botrány és a Magnyitszkij-törvény nemzetközi kiterjesztése alapján – van mozgástere Biden külügyi stábjának, amely a demokratikus értékek támogatása mellett az orosz és kínai befolyást erősítő, illetve azzal szoros összefüggő korrupciós hálózatok ellen is nemzetközi fellépést sürget. Emiatt olyan, magas korrupciós kockázatú magyarországi beruházások is célkeresztbe kerülhetnek, mint a paksi atomerőmű bővítése vagy a Budapest-Belgrád vasútvonal fejlesztése. Ugyanakkor még ezeket tekintve is kérdéses, hogy az új adminisztrációnak sikerül-e elérnie a kívánt hatást.
- Kijev lesz a régiós amerikai külpolitika fő prioritása.
A régió országai közül a leendő adminisztráció külpolitikájának elsőszámú kedvezményezettje valamennyi kétséget kizáróan Ukrajna lesz. A Majdan-forradalom, valamint a Krím orosz annexióját és a kelet-ukrajnai háború kezdetét követően Biden az Obama-kormányzat Ukrajna-politikájának fő felelőseként vált ismertté: hat alkalommal tett látogatást Kijevben, közreműködött az amerikai-ukrán partnerség újradefiniálását célzó 2014-es kongresszusi törvény megalkotásában és aktív szerepet vállalt a 2014 és 2016 között bevezetett Oroszország elleni szankciók meghozatalában, valamint az azzal kapcsolatos nemzetközi koordinációban. Ez idő alatt politikai pozíciójából adódóan és személyesen is elkötelezett volt nemcsak Ukrajna területi integritásának megőrzése mellett, hanem amiatt is, hogy a 2014-2016 közötti ukrán kormányok keresztülvigyék a nemzetközi támogatás feltételéül szabott rendszerszintű reformokat.
Biden Ukrajna melletti elkötelezettsége az elmúlt években minden bizonnyal tovább erősödött: Trump Vlagyimir Putyin iránti szimpátiája megnehezítette és következetlenként tüntette fel saját adminisztrációjának az orosz agresszióval szembeni fellépéseit, a Trump ellen 2019-ben indított és sikertelen alkotmányos vádeljárás pedig Volodimir Zelenszkij ukrán elnök mellett a megválasztott amerikai elnököt és családját is érintette. Az EU számos képviselője mellett Biden – és burkoltan az IMF is – arra kérte 2015-ben Petro Porosenkót, Zelenszkij utódját, hogy menessze Viktor Sokin akkori ukrán főügyészt, mivel az számos, magas prioritású korrupciós ügyet nem volt hajlandó kivizsgálni, aminek köszönhetően jelentős belső feszültségek alakultak ki az akkori ukrán igazságszolgáltatásban. Trump és szövetségesei ezt próbálták meg úgy beállítani 2019-ben, mintha Biden “rúgatta volna ki” Sokint azért, hogy az ne nyomozzon az egykori alelnök fia, Hunter Biden ellen, aki a kérdéses időszakban egy korrupcióval vádolt ukrán energiacég, a Burisma igazgatóságában ült, miközben Hunter Biden ellen soha nem indult az energiacéggel kapcsolatban eljárás és Sokint is csak hónapokkal később menesztette az ukrán parlament. Ennek “kinyomozását” követelve akart visszatartani Trump mintegy 400 millió dollárnyi külügyi és katonai segélyt Ukrajnától 2019-ben, hogy gyengítse az akkor még csak demokrata elnökjelölt-aspiráns Biden esélyeit.
Biden megválasztása így nem meglepően nem kevés megkönnyebbülést jelent az ukrán vezetés számára: a belpolitikai opportunizmust a reformokhoz kötött, de elkötelezett támogatás válthatja fel, amire Ukrajnának jelen pillanatban nagy szüksége van. A reformok iránti lendület Olekszij Honcsaruk kormányának márciusi megbuktatása óta – javarészt az ország oroszbarát oligarcháinak köszönhetően – egyértelműen megtört, az antikorrupciós reformok alapját nem olyan rég maga az ország alkotmánybírósága nullázta le, a belpolitikai instabilitás növekedése pedig hátráltatja a kelet-ukrajnai helyzet mielőbbi rendezését. Tekintettel arra, hogy ukrán ügyekben ennyire tapasztalt és elkötelezett politikus soha nem került még a Fehér Házba, Biden várhatóan már elnökségének első felében kezdeményezi majd az amerikai kormány Ukrajna-politikájának megerősítését. Az első lépések között szerepelhet, hogy az amerikai kormány egy kelet-európai ügyekben tapasztalt külügyminisztériumi különmegbízottat nevez ki az impeachment-eljárás miatt lemondásra kényszerült Kurt Volker helyére (akin keresztül a Biden-adminisztráció érdemi szerepet vállalhat a végletekig rekedt minszki békefolyamatban), megerősíti a Moszkvára irányuló szankciós nyomást, kiszélesíti az Ukrajnának szánt külügyi és védelmi támogatásokat (köztük érdemi fegyverszállítmányokkal, amelyet az Obama-adminisztráció vonakodott megtenni) és szimbolikus lépést is tesz Ukrajna támogatása érdekében azzal, hogy meghívja Zelenszkijt Washingtonba.
- Újabb posztszovjet tagállam kerülhet közelebb a NATO-tagsághoz.
A Majdan-forradalmat követően Ukrajna alkotmányosan is elkötelezte magát amellett, hogy az európai uniós, valamint NATO-tagság az ország egyik legfontosabb stratégiai célja. A transzatlanti kurzus továbbvitelére tett erőfeszítések a reformtörekvések megtorpanásával szemben, habár folyamatos nyomás alatt vannak, de nem törtek meg. Ezzel párhuzamosan az ország transzatlanti integrációja is fokozatosan haladt előre, melynek legutóbbi eredménye, hogy 2020 júniusától Ukrajna is tagja a NATO Kibővített Lehetőségek Partnerségének (Enhanced Opportunity Partnership - EOP), a szövetség legmagasabb szintű, nem tagállamokkal fenntartott együttműködésének. Bár az EOP nem teljes mértékű garancia arra, hogy a NATO ezen lépését hamarosan egy konkrét, a csatlakozási folyamatot menetrendszerűen előre jelző Tagsági Akcióterv (Membership Action Plan - MAP) követi, erőteljes és egyébként évekkel megkésett jele annak, hogy a transzatlanti szövetség jelentős része kitart a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón meghozott amerikai álláspont mellett, miszerint zöld utat kell adni nemcsak Ukrajna, de Grúzia NATO-tagságának is.
Míg Ukrajna teljeskörű transzatlanti integrációja előtt – az Orbán-kormány kisebbségügyi vétójától kezdve nyugat-európai aggodalmakon át a kelet-ukrajnai konfliktusig – számos akadály áll fenn, addig a 2014 óta EOP-tag Grúzia NATO-aspirációi már érzékelhetően nagyobb támogatottsággal bírnak. Az ország a szövetségbe való belépés valamennyi kritériumát teljesíti (sőt, olyan feltételeket is, amelyeket egyes NATO-tagállamok sem, köztük a védelmi kiadások GDP-arányosan stabilan 2 százalék felett tartását), a NATO egyik legfontosabb nem tagállam szövetségese Afganisztánban és az elmúlt 10 évben gazdasági, demokratikus és jogállamisági reformok sorát vezette be. Bár az utóbbi terén – az októberi parlamenti választásokat követő belpolitikai válságból kiindulva – az országtól még számos további lépést várhat el a nyugati közösség, a Biden-adminisztráció várhatóan támogatni fogja Ukrajna mellett Grúzia transzatlanti integrációját is (igaz, a megválasztott elnök sem Ukrajna, sem Grúzia esetében nem tett konkrét ígéretet, az Oroszországgal való területi konfliktusaik pedig tovább nehezítik ennek véghezvitelét). Amennyiben így lesz, Grúzia, melynek kormánya a következő öt éven belül szeretne Tagsági Akciótervhez jutni, a Dél-Kaukázus első NATO-tagállamává válna. Ami biztosra vehető, hogy Biden hivatalba lépésével megerősítik a kétoldalú védelmi együttműködést, ami rövid távon újabb, a Kongresszus által kezdeményezett, de egyelőre függőben lévő támogatásokat jelenthet a gyakorlatban.
- Érdemi amerikai fellépés jöhet a Lukasenko-rezsimmel szemben.
Az immáron több mint három hónapja tartó belorusz politikai válság kitörésére a Trump-adminisztráció korlátozottan reagált: ahogy a nyugati közösség jelentős része, úgy az amerikai kormány is több alkalommal felszólította a rezsimet a karhatalmi erőszak beszüntetésére, illegitimnek minősítette Lukasenkót, valamint október elején szankciókat vezetett be nyolc belorusz állami tisztségviselő ellen. Habár ez bizonyos részben az Európai Unióval való koordinációnak és az európai fél késlekedésének is köszönhető, az amerikai szankciók – azon túl, hogy mennyiségük és jellegük alapján is inkább szimbolikus lépésnek tekinthetők – szintén későn jöttek (a balti államok már néhány héttel a válság kitörése után léptek). Ráadásul a diplomáciai erőfeszítések is rendkívül korlátozottak voltak: Mike Pompeo több alkalommal is viszonylag későn reagált (vagy nem reagált) a minszki eseményekre, a Szvetlana Tyihanovszkaja által vezetett ellenzékkel pedig csak Stephen Biegun külügyminiszter-helyettes tárgyalt és ő is csupán azért, hogy meghallgassa a belorusz ellenzéki vezetőt, nem pedig azért, hogy az USA érdemi erőfeszítéseket tegyen egy, az EBESZ-en keresztül történő nemzetközi rendezésre.
A leköszönő amerikai elnök egyszer sem kommentálta érdemben a belorusz eseményeket, ez ugyanakkor több okból sem meglepő: épp úgy közrejátszhatott benne Trump Putyin iránti személyes szimpátiája és az amerikai-orosz feszültségek esetleges elmélyítésével szembeni ellenérzései, mint az, hogy a belorusz válság csúcspontja egybeesett a 2020-as elnökválasztási kampány véghajrájával. A válság első szakaszában – a Lukasenko elleni tömegtüntetések megsokszorozódásával – valódi lehetőség mutatkozott egy, a demokratikus átmenetet biztosító nemzetközi rendezés megkezdésére, azonban amerikai részről sem egy koordinált diplomáciai stratégia, sem pedig politikai akarat nem mutatkozott ennek irányába.
Biden a választási kampány során külön felszólalt a belorusz demokrácia-mozgalom támogatása érdekében: megválasztása esetén a szankciók az USA nemzetközi partnereivel együtt történő drasztikus kiszélesítését ígérte, illetve, hogy az új adminisztráció gazdaságilag is támogatná Belaruszt a demokratikus átmenet után. Utóbbi kapcsán feltételezhető, hogy az új adminisztráció fenntartaná a Belarusz megrendelésére nyújtott és az ország Moszkvától való függőségét csökkenteni hivatott amerikai olajszállítmányokat, illetve, hogy a belorusz társadalmat sújtó szektorális gazdasági szankciók bevezetésében sem érdekelt.
A távozó adminisztráció viszonylagos tétlensége és Biden erőteljesebb amerikai fellépésre tett ígéretei természetesen a belorusz ellenzék és a Lukasenko-rezsim szemében sem maradtak észrevétlenül, így január 20-a (az új elnök beiktatásának napja) kulcsfontosságú dátum lesz: ha a belorusz karhatalomnak nem sikerül addigra véget vetnie a társadalmi ellenállásnak, annak viszonylag hamar lehetnek politikai következményei Minszkben (ugyanakkor a belorusz események formálásában még egy erőteljesebben fellépő adminisztráció esetében sem az USA a fő befolyásoló tényező.)
- Washingtoni támogatással erősödhet a Három Tenger Kezdeményezés.
A régió országai – az amerikai külpolitika sok más aspektusától eltérően – minden bizonnyal kontinuitásra számíthatnak az Egyesült Államok és a Három Tenger Kezdeményezés (HTK) kapcsolatában. A 12 közép-kelet-európai uniós tagállam államfői szintű egyeztetőfórumát 2016-ban Lengyelország és Horvátország hívta életre elsősorban azzal a céllal, hogy növeljék a régió észak-déli irányú interkonnektivitását a közlekedés, az infrastruktúra, a kereskedelem és az energia területén a Balti-tengertől az Adriai-, illetve a Fekete-tengerig. A projekt már a kezdetektől fogva élvezte az Egyesült Államok támogatását, mivel – figyelembe véve, hogy a platform a régió összes európai uniós tagállamát és nem mellékesen az EU GDP-jének közel 20 százalékát magába foglalja – úgy látta, hogy az képes ellensúlyozni a Kína által életre hívott (akkor) 16+1 kezdeményezést (China-CEEC) és azon keresztül a régióban egyre érezhetőbben terjedő kínai gazdasági befolyást. Trump 2017-ben személyesen is részt vett a HTK államfőinek varsói csúcsértekezletén, az azóta eltelt találkozóknak állandó vendége az Egyesült Államok energiaügyi minisztere, az amerikai kormány pedig az egyik legfontosabb befizető a HTK azóta létrejött közös fejlesztési alapjában.
A Trump-adminisztrációhoz hasonlóan a Biden-kampány is rendkívül pozitív nyilatkozatokat tett a Három Tenger Kezdeményezés kapcsán, amelyről érdemes kiemelni, hogy az továbbra is egy formálódó együttműködési forma, így Washingtonon is múlik, hogy azt mennyire és milyen keretek között töltik fel valós gazdasági vagy éppen politikai tartalommal. A fórum rövid távú sikerét jelzi, hogy az évek távlatából is jól látható Washingtonból (más regionális együttműködési formátumokkal, köztük a Visegrádi Együttműködéssel ellentétben), ahogy az is, hogy újabb kelet-európai országok is csatlakozni szeretnének. Miközben egyes közép-európai országokkal valószínűsíthetők az emberi jogok, a demokrácia és a jogállam körüli politikai konfliktusok, addig a HTK a továbbiakban lehetőséget biztosít arra, hogy az Egyesült Államok regionális szinten vigye sikerre a kínai és orosz befolyást érintő stratégiai céljait.
Istrate Dominik
A kiemelt kép forrása: AP, NewYorker
