Amiben nem egységesek a V4-ek: viszony Oroszországhoz
A visegrádi országok kormányfőinek február 15-ei prágai csúcstalálkozója és az Európai Tanács 18-19-ei ülése ismét az érdeklődés középpontjába emelte a V4-csoport koordinált fellépését és egységesnek látszó politikáját. A menekültválságon kívül azonban alig van olyan kérdés, amelyben Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia azonos álláspontot képviselne. Kifejezetten éles a különbség például az Oroszországhoz való viszony tekintetében. Orbán Viktor február 17-ei moszkvai látogatása újra ráirányította mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény figyelmét erre a témára.
A visegrádi országok orosz-ukrán konfliktusra adott reakcióival foglalkozik a Political Capital részvételével korábban íródott, és most megjelent tanulmánykötete, amelynek címe: „Diverging Voices, Converging Policies: The Visegrad States’ Reactions to the Russia-Ukraine Conflict”. A Political Capital elemzői mellett a kötet magyar szerzői Ámon Ada, Deák András György és Feledy Botond.
Bár az ukrajnai válság kitörése óta főbb vonalaiban mindegyik visegrádi ország követte az egységes uniós politikát (megszavazták a szankciókat, szót emeltek Ukrajna területi integritásáért, bizonyos támogatást is nyújtottak Ukrajnának), fontos különbségek figyelhetők meg az egyes kormányok politikája között.
A külföld által legnagyobb érdeklődéssel figyelt reakció azonban mégis a sokak által modellnek tekintett Orbán-rezsimé volt. Hiszen az orosz-ukrán konfliktus zsákutcába juttatta azt a hintapolitikát, amellyel Orbán Viktor 2010 óta igyekezett egyensúlyozni az EU- és NATO-tagságból eredő kötelezettségek, illetve az Oroszországgal való kapcsolatok erősítését célzó lépések és gesztusok között.
A magyar-orosz kapcsolatokat jelenleg három fő szempont határozza meg. Az egyik az energetikai függőség általi kényszerként felfogható pragmatizmus, amely jellemző a mindenkori magyar kormányra, és az értékek és ideológia helyett a gazdasági (elsősorban is az energetikai) szempontokat állítja az előtérbe. Ez az egyik oka annak, hogy kormányra kerülve a magyarországi pártok gyakran szembemennek saját korábbi, ellenzékben képviselt álláspontjukkal is. (Ld. pl. a Déli Áramlat esetét, amelyet Gyurcsány Ferenc kormánya támogatott, a Fidesz ellenzékből ellenzett, majd kormányra kerülve szószólója lett. Másrészt sok hasonlóság figyelhető meg aközött, ahogy a Gyurcsány-kormány reagált a 2008-as orosz-grúz háborúra, és ahogy az Orbán-kormány reagált a Krím-félsziget annexiójára. Sem Gyurcsány, sem Orbán kormánya nem siette el a Kreml akciójának elítélését, az egységes európai állásponthoz csatlakozva tették ezt meg.)
Nem minden sorolható be azonban a pragmatizmus címszava alá. A részleteiben titkolt Paks II. beruházás például még racionális energetikai érvekkel sem védhető (ld. a tanulmánykötet vonatkozó alfejezetét a 69. oldalon). Úgy tűnik tehát, hogy a pragmatizmus mellett Orbán Viktor kormánya egyre inkább politikai függésbe is kerül a Kremltől. Bár ennek pontos oka és mértéke nem felmérhető a külső szemlélő számára, több tényező növeli a magyar kormány kitettségét a Kremllel szemben. Így a paksi bővítésre beígért orosz hitel, a szimbolikus kormányzati törekvéssé vált Keleti Nyitás politikája, az alacsony lakossági energiaárakat szükségessé tevő rezsicsökkentés. Számos jel enged arra következtetni, hogy a magyar kormány túlságosan kiszolgáltatott helyzetbe lavírozta magát Putyin Oroszországával szemben (pl. az Oroszországgal szembeni szankciók elleni lobbitevékenység, az Oroszországgal mindenáron történő együttműködés propagálása, a menekültválságban játszott orosz szerepről való mély hallgatás, a világos célt és eredményeket nélkülöző, a magyar fél számára inkább káros kétoldalú találkozók).
A harmadik szempont a Magyarországon végbemenő „illiberális” államépítés, amely egyértelműen oroszországi mintákat követ. Ezt mutatja például a Fidesz pillanatnyi igényeire szabott választási rendszer, az egyre erőteljesebben irányított média, a független intézmények helyett kialakított személyes függőségi viszonyok, a hatalomgyakorlás érdekeit szolgáló rendszerszintű korrupció, a civil szervezetek hatósági vegzálása, az orosz szabályozásra hajazó esetleges „idegen ügynök” törvény kilátásba helyezése, valamint a mindezt megalapozó ideológia. Mindez erősen rontja Budapest saját szövetségi rendszerén belüli megítélését, és azt az érzetet erősíti Nyugaton, hogy Magyarország egyre inkább az orosz érdekszférába sodródik.
A „Diverging Voices, Converging Policies: The Visegrad States’ Reactions to the Russia-Ukraine Conflict” c. tanulmány itt érhető el. A tanulmányt bővebben bemutató blogbejegyzés pedig itt.
