A dezinformációról

Mi a dezinformáció?

A dezinformáció jelensége egyidős az emberiséggel. A szándékos megtévesztés technikáit őseink feltehetően a vadászat során gyakorolták először – előbb az állatokat vezették félre, aztán egymást. Hamar megtanulhatták ugyanis, hogy aki be tudja csapni a másikat, az könnyebben elérheti a célját. A hiszékenység és az óvatlanság ugyanúgy része az emberi természetnek, mint a számítás és a hatalomvágy: a dezinformáció létrejöttéhez pedig nincs is szükség semmi többre.

A trójai falótól a hidegháborús kémjátszmákig a dezinformáció mindig is része volt a katonai és politikai eszköztárnak. De nem csak annak. Anyagi érdekből vagy a versenytárs lejáratásának szándékával átlagemberek is folytatnak dezinformációs tevékenységet, amióta világ a világ.

Mégis úgy érezzük, hogy az utóbbi években szintlépés történt. Ez valóban így van, de ennek nem az emberi természet, a politikai logika, hanem csak a technológia gyorsuló változása az oka. Az internet és a közösségi média színrelépése előtt nem lehetett ennyire rövid idő alatt olyan sok embert előre eltervezetten befolyásolni, mint manapság egy-egy álhír vagy hamis narratíva elterjesztésével. Már a televízió nappalikba kerülése is óriási lépés volt, de akkor még csak passzív befogadók voltak a képernyő előtt gubbasztó tömegek. Ma már bármilyen hír, inger jut el hozzánk, a megosztás gomb is azonnal felkínálja magát, így a dezinformáció is minden korábbinál gyorsabban terjed.

Ma ugyanúgy hajlamosak vagyunk ellenőrizetlenül elhinni az előítéleteinkhez igazodó narratívákat, mint évezredekkel ezelőtt. Ilyen körülmények között csak akkor tudunk hatékonyan védekezni a megtévesztés ellen, ha tisztában vagyunk a dezinformáció természetével, és ha a terjedését segítő technológiákat körültekintőbben használjuk.

 

A dezinformáció fogalma

Azt terjeszteni valakiről, hogy megcsalja a párját: pletyka. Ez is egyidős az emberiséggel. A hétköznapi pletyka hasonlít a dezinformációra, de van több lényeges különbség köztük. A pletykálkodónak nem feltétlenül célja az, hogy befolyásolja az emberek viselkedését. Többnyire csak szeret jól értesültnek tűnni, és ezt-azt mondani másokról. A pletyka tartalma lehet akár igaz is. Lehet, hogy az illető tényleg megcsalja a párját. Ebben az esetben a pletyka egy nem nyilvános információ továbbadását jelenti illetéktelen személyeknek.

Amikor azonban valaki tudatosan, ártó szándékkal hazugságot terjeszt másvalakiről, akkor már dezinformációról beszélünk. Ha valakiről minden alap nélkül azt kezdik híresztelni, hogy alkoholista, akkor jó eséllyel nem nevezik ki felelős pozícióba. Talán pont az kapja meg az állást, aki a híresztelést elindította. Lényegileg nem különbözik ettől az esettől az, amikor emberek egy csoportjáról azt állítják, hogy kisgyerekek vérét fogyasztják a vallási ünnepükön. A pogromokat ugyanis szinte mindig megelőzi a dezinformáció. Ilyen típusú irányított kommunikáció egész országok ellen is irányulhat. Például, amikor azt kezdik el terjeszteni egy ország vezetőiről, hogy náci eszméket vallanak, akkor ezzel a dezinformációval a katonai beavatkozást próbálják elfogadtatni a hazai és a nemzetközi nyilvánosságban.

Összefoglalva: a dezinformáció részben vagy egészben hamis tartalmak szándékos terjesztését jelenti, ami a célcsoport viselkedésének vagy attitűdjének befolyásolása érdekében történik, méghozzá károkozás céljával. A félreinformálás (misinformation) annyiban különbözik a dezinformációtól, hogy a részben vagy egészben hamis tartalmak nem szándékos terjesztését takarja. Kártékony információnak (mal-information) pedig azt nevezzük, amikor a károkozás céljával terjesztett információ tényeken alapul.

 

Egy tankönyvi eset: a KGB és az AIDS

1983-ban jelent meg egy angol nyelvű indiai újságban az a cikk, amely azt állította, hogy az AIDS-ért felelős vírust az amerikaiak állították elő laboratóriumban, ahonnan aztán kiszabadult. Ez a konteó megkérdőjelezte azt a tudományos konszenzust, hogy a vírus a természetben fejlődött ki, és állatról került át emberre Afrikában. A cikk egy amerikai tudósra hivatkozott, aki ugyan nem akarta felfedni a kilétét, de ismert szakemberként lett bemutatva.

Pár év múlva egy szovjet újság már forrásként idézte ezt a cikket, és további részletekkel egészítette ki az abban megfogalmazott teóriát. Az újabb információk szerint a Pentagon kisebbségi csoportokon tesztelte a mesterségesen előállított vírust, ezért terjedt eleinte homoszexuális emberek között.

Egy év múlva egy kelet-német tudós újabb részletekkel gazdagította a leleplezést. A berlini Humboldt Egyetem egykori professzora megnevezte, melyik amerikai laboratóriumban kísérleteztek a vírussal. Szerinte a vírus úgy szabadult el, hogy a tesztelésbe bevont rabokat visszaküldték a börtönökbe, mert a kutatók nem észleltek rajtuk tüneteket. Ezt az elméletet hihetővé tette az AIDS hosszú lappangási ideje, ami akkor már köztudottnak számított.

Ezek után a konteó hasonló gyorsasággal terjedt, mint maga a vírus, az emberek jelentős része világszerte elhitte, hogy az amerikaiak felelősek a járványért.

Végül a New York Times újságírói kiderítették, hogy a jól felépített dezinformációs hadművelet mögött a szovjet titkosszolgálat állt, amit 1992-ben a KGB is elismert. Azért jelentették meg egy indiai lapban a kiinduló cikket, hogy senki ne fogjon gyanút, a beszervezett kelet-német tudós szerepe pedig az volt, hogy szakmailag hitelesítse az összeesküvés-elméletet.

 

Gyorsabban, messzebbre, többeknek

Ez az eset jól mutatja, hogy az internet és a közösségi média megjelenése előtt hosszú éveken át kellett dolgozni azon, hogy egy álhír igazán széles tömegekhez jusson el. Ma ehhez néhány perc is elegendő lehet.

Éppen ezért joggal érezzük ma nagyobb problémának a dezinformáció jelenségét, mint korábban. Régebben is módja volt bárkinek hamis hírt kitalálnia vagy továbbadnia, de ezzel a tevékenységgel legfeljebb egy-két tucat közvetlen ismerősére lehetett hatással. A dezinformáció terjedési sebessége összehasonlíthatatlanul lassabb volt, mint ma, amikor egy-egy poszt akár pillanatok alatt is széles körben elterjedhet – még ha, tegyük hozzá, nem is ez a jellemző.

Az internet a távolságot is megszüntette, ennek eredményeképp a dezinformációs kampányok egymástól távoli földrajzi területeken is képesek egy időben hatni. Ez a fejlemény lehetővé teszi, hogy jól szervezett dezinformációs aktivitással egy egész ország közvéleményét befolyásolják fölülről vagy kívülről, legyen szó választásról, népszavazásról, a járványintézkedésekkel kapcsolatos attitűdről, az oltásokhoz való viszonyról vagy éppen azoknak a szankcióknak a megítéléséről, amelyeket a nemzetközi közösség fogadott el egy háború felelőse ellen.

A probléma súlyosságát csak fokozza, hogy a közösségimédia-felületek kedvező közeget biztosítanak az álhírek és az összeesküvés-elméletek terjedésének, mivel a felhasználói reakciók alapján szelektáló algoritmusok előnyben részesítik a sokak figyelmét felkeltő, érzelmekre ható, leegyszerűsítő tartalmakat, a tényeken alapuló, racionális, komplex információkkal szemben. Az egymástól hermetikusan elzárt véleménybuborékokba széteső nyilvánosság mára szinte teljesen védtelenné vált az irányított befolyásolási kísérletekkel szemben.

 

A kompromattól a trollgyárakig

Azzal semmiképpen sem lehet vádolni a Kreml irányítóit, hogy ne tartottak volna lépést ezzel az átalakulással, és az offline világban kifejlesztett dezinformációs képességeiket ne próbálnák meg maximálisan kihasználni az online környezet által biztosított lehetőségek között.

Az elmúlt évtizedben az orosz dezinformációs törekvések fókuszában a nyugati szövetségi rendszer gyengítése állt, amit az egyes országokon belüli társadalmi ellentétek kiélezésével, a politikai és tudományos elittel szembeni bizalmatlanság növelésével, az euroszkeptikus és Amerika-ellenes hangok felerősítésével próbáltak elérni.

A Szovjetunió összeomlása után megszűnt a kétpólusú világrend, Oroszország mind a gazdasági versenyben, mind a nemzetközi befolyás érvényesítésében egyre inkább háttérbe szorult a Nyugathoz, és újabban már Kínához képest is. A pozícióit elveszítő egykori nagyhatalom számára egyetlen lehetőség maradt a riválisai fölényének csökkentésére: a zavarkeltés. Ezt a célt szolgálja a dezinformációs propaganda terjesztése, a trollfarmok működtetése, az Unió-ellenes mozgalmak finanszírozása. Bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy az orosz dezinformációs gépezet álhírekkel és a menekültektől való félelem fokozásával jelentősen hozzájárult a populizmus megerősödéséhez a 2015-ös menekültválságot követő időszakban. A Brexithez vezető elégedetlenség növelésében ugyanúgy felsejlik a háttérben az orosz dezinformációs aktivitás, ahogyan az oltásellenes narratívák népszerűsítésében vagy az amerikai elnökválasztás eltérítésének kísérletében is.

A 2014-es orosz-ukrán konfliktus volt az első XXI. századi háború, amelyet főleg dezinformációra alapoztak. A katonai agresszió tényét a Kreml addig tagadta, amíg a Krím megszállása visszafordíthatatlanná nem vált. Az ekkor terjedő, egymásnak is ellentmondó dezinformációs narratívák óriási zavart keltettek.

Mire Oroszország 2022 februárjában lerohanta Ukrajnát, már a dezinformációs hadviselés mesterévé vált. A megtévesztő narratívák ekkor elsősorban a katonai támadást próbálták legitimálni. A hagyományos és a közösségi médiában terjesztett propaganda alapvetően ezeket a toposzokat variálta:

1. Ukrajna történelmileg Oroszországhoz tartozik, önálló nemzetként nem is létezik.
2. A Nyugat ígéretet tett Moszkvának arra, hogy nem vesz fel a tagjai sorába Oroszországgal közvetlenül határos államot. Mivel a Nyugat megszegte ezt az ígéretet, Oroszországnak joga volt az érdekszféráján belül ellenintézkedést tenni.
3. Ukrajnát nácik vezetik, akik népirtást követtek el az orosz kisebbség körében.

Bár egyik állítás sem igaz, a legtöbb magyar találkozott velük az elmúlt fél évben. A dezinformációs kampány hatékonyságát mutatja, hogy a Political Capital 2022. októberben készített reprezentatív közvélemény-kutatása szerint a magyar válaszadók majdnem ugyanannyira tartják felelősnek az Egyesült Államokat és a megtámadott Ukrajnát a háborúért, mint az agresszor Oroszországot. A megkérdezettek 60 százaléka úgy gondolja, hogy az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók jobban sújtják az európai embereket, mint az oroszokat.

Abban, hogy a dezinformációs kampány ilyen eredményt tudott elérni, jelentős szerepet játszik a magyarországi média szerkezete, illetve az a tény, hogy a magyar kormánypárt üzenetei jórészt egybecsengenek a Kreml által gyártott narratívákkal.

 

A magyar médiatér kedvez a dezinformáció terjedésének

A magyar médiatér négy részre osztható fel. A legnagyobb szeletet a kormányzati irányítású média foglalja el, amelyből a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) alá körülbelül 500 sajtótermék tartozik. A központilag irányított szervezet, a közmédiával és a kormányzati hirdetésekkel kiegészülve, a magyar társadalom valamennyi rétegéhez képes eljuttatni a kormánypárt üzeneteit. Mivel ezek a médiafelületek Oroszországgal kapcsolatban régóta rendkívül megértő anyagokat tesznek közzé, miközben Ukrajnáról és az őt támogató Nyugatról erősen kritikus hangvétellel számolnak be, a kormánypárti csatornák egyértelműen hozzájárultak ahhoz, hogy a Fidesz támogatói körében meglepően magas arányban vannak azok, akik az orosz állásponttal azonosulnak ebben a háborúban, de legalábbis kisebbnek tartják a háborút kirobbantó fél felelősségét a konfliktusban.

A kormánypárti médiahálózattal szemben a független médiumok kiegyensúlyozott módon tudósítanak a nemzetközi eseményekről és nem hallgatják el azt a veszélyt sem, amelyet az autoriter rezsimek jelentenek Magyarországra. Ugyanakkor a független média kizárólag az online szegmensben rendelkezik komolyabb súllyal. A vidéki nyomtatott lapok piacáról és a helyi elektronikus médiából szinte teljesen kiszorultak az újságírói normákat tiszteletben tartó szerkesztőségek, ezáltal a magyar társadalom jelentős részét kizárólag a kormánypárti média éri el. Miközben a kormánypárti sajtó egységes üzeneteket közvetítő kampánygépezetként működik, a megmaradt független sajtó sem a mérete, sem a tartalomkészítés szakmai elvei miatt nem alkalmas arra, hogy az egyoldalú propagandát ellensúlyozza vagy hatástalanítsa.

A harmadik részbe azok a honlapok vagy közösségimédia-felületek sorolhatók, amelyek nyíltan vagy burkoltan egy bizonyos politikai oldalt támogatnak, de működési módjukban különböznek a hagyományos, fősodorbeli médiumoktól. Ez a szürkezónás média területe. Az ide tartozó felületek egyáltalán nem követik az újságírói normákat sem a szerzők nyilvánossága, sem a források ellenőrzése terén. Az oldalak készítői többnyire homályban maradnak, és egyáltalán nem törekszenek arra, hogy a valóságot a maga összetettségében mutassák be. Ezek a médiumok nem feltétlenül összeesküvés-elméletek terjesztésére jöttek létre, és nem is állnak szükségszerűen pártirányítás alatt, bár mindkettőre akad példa szép számmal. A működési módjukból azonban az következik, hogy nagyon könnyen lehet őket kívülről manipulálni. Így terjesztenek például Kreml-barát narratívát azok a felületek is, amelyeket eredendően oltásellenes személyek hoztak létre. Az elitellenes attitűd miatt az ilyen csoportok fogékonyak a populista narratívára, amit az orosz propagandagépezet ügynökei ki is használnak.

A negyedik körbe a felvállaltan Kreml-barát média tartozik. Ők hasítják ki a legkisebb szeletet a magyarországi médiatér tortájából, de a hatásuk egyáltalán nem elhanyagolható. Éppen azért, mert az üzeneteik egyszerűek és direktek, a hangjuk messzebbre ér el, mint azt a követők számából gondolni lehetne. Az itt megjelenő „érvek” visszaköszönnek a fősodorbeli média cikkei alatti kommentszekciókban, esetenként közvetlen forrásként is szolgálnak az álhírek átvételénél.

 

Ha kevés a tankod, told meg egy álhírrel

Ha az én igazságomat nem fogadják el, a másikét se fogadják el – ez a modern információs hadviselés alapelve. A propagandagépezeteknek már nem az a céljuk, hogy az „egyetlen és megfellebbezhetetlen igazságot” sulykolják, hanem a zavarkeltés. Ezért egy témában akár öt-tíz, egymásnak ellentmondó állítást is terjesztenek. Így alakul ki az a zaj, amiben csak kevesen igazodnak el, a nagy többség pedig elbizonytalanodik. Pontosan ez a dezinformáció célja.

A Kreml urai már nem akarják meggyőzni a világot arról, hogy az általuk képviselt ideológia helyes, igazságos és az emberiség többi része számára is követendő. Ennyiben jelentősen különbözik a mai helyzet attól, amit a Szovjetunió idejében láttunk. A jelenlegi orosz vezetés tisztában van azzal, hogy az általa működtetett rendszer erkölcsi, gazdasági, katonai fölényéről nem képes meggyőzni a nemzetközi közvéleményt. Annyit viszont talán el tud érni, hogy csökkenjen az európai országok által kivetett szankciók társadalmi támogatottsága. Ha ebben sikerrel jár, akkor az információs hadviseléssel kompenzálni tudja a harctéri kudarcokat.

 

Védekezni nehéz, de nem lehetetlen

A dezinformáció elleni védekezés legjobb módja, ha tudatos médiafogyasztókká válunk. 

Mindenekelőtt tájékozódjunk több forrásból. Ha egy hír gyanús, akkor érdemes ellenőrizni az igazságtartalmát a dezinformációk cáfolatára létrehozott oldalakon, de ellenőrizhetjük a cikk állításait egy egyszerű Google-kereséssel is. Fontos, hogy ne osszunk meg semmit olvasatlanul. A kutatások szerint az emberek jelentős része úgy oszt meg cikkeket a közösségi médiában, hogy mindössze a címét olvassa el. Ha így teszünk, mi magunk is könnyen a dezinformáció terjesztőivé válhatunk.

Valószínűleg dezinformációval van dolgunk, ha a cikk úgy kezdődik, hogy „itt a nagy leleplezés, most fény derül arra, amit a nyugati kormányok titkolni akartak előlünk”. A névtelenül közölt cikkek is mindig gyanúsak. Az oroszbarát alternatív médiában legtöbbször névtelen tartalmak jelennek meg, és a magyar kormánypárti médiában is bevett szokássá vált, hogy a lejárató cikkek szerzőit nem fedik fel. Ugyancsak gyanúsnak tekinthetők azok a weboldalak is, amelyeknek nincs impresszumuk, nem közlik tehát sem a szerkesztők nevét, sem a kiadvány alapvető adatait.

A főáramú média általában igyekszik több nézőpontot is megjeleníteni a cikkeiben, míg az alternatív média csak a saját narratívájának kedvező álláspontokat mutatja be. Ezért érdemes gyanakodni, ha egy hír csak olyan szemtanúk beszámolóin alapul, ami alátámasztja a cikk állítását. A dezinformációs eszköztár alapvető tartozéka az álszakértők használata. Nézzünk utána, hogy a hivatkozott szakértők tényleg szakértők-e. Akinek a nevére rákeresve alig hoz fel találatot a Google, az valószínűleg nem tekinthető a téma közismert szakértőjének. Ellenőrizzük a képek hitelességét is! A dezinformációs oldalak gyakran használnak fényképeket és videókat állításaik alátámasztására. Ezeket sokszor manipulálják valamilyen kép- vagy videószerkesztő programmal. Az is előfordul, hogy a képek vagy videók olyan eseményeket mutatnak, amelyek nem kapcsolódnak a cikk tartalmához, esetleg a cikkben megjelöltekhez képest más helyszínen vagy korábban játszódnak.

Ahogy megtanultuk az élelmiszervásárlásnál ellenőrizni a termékek szavatossági idejét és összetevőit, ugyanúgy kell vigyáznunk arra, hogy ne romlott híreket fogyasszunk.