Középhatalmi státusz - nem csitul a vita

Nem csitul a közéleti vita az Orbán-kormány regionális középhatalmi státuszt vizionáló külpolitikai stratégiájáról. A témával kapcsolatban már korábban felhívtuk a figyelmet a Political Capital december elején megjelent tanulmányával, mely épp az Orbán-rezsim nemzetközi építkezéséről szól, most pedig pár pontban magára a diskurzusra reagálunk, amely Orbán Balázs cikkének megjelenése után elindult.

1. Magyarország külpolitikai stratégiájáról nem egy részletes, megismerhető és véleményezhető kormányzati dokumentumból, hanem egy zárt körben elmondott miniszterelnöki beszédet összefoglaló újságcikk alapján zajlik vita. Szükséges lenne, hogy a gyökeresen átalakuló geopolitikai helyzetben legyen Magyarországnak kül- és biztonságpolitikai stratégiája, ilyen azonban 2011 óta nincs.
2. Az Orbán Balázs által írásba foglalt tézisek – a regionális középhatalmi státusz emlegetését is beleértve – évek óta megjelennek a miniszterelnöki beszédekben. Épp a kormányzati célok változatlansága feltűnő, miközben főként az orosz-ukrán háború következtében alapvetően rendeződtek át a nemzetközi viszonyok az elmúlt időszakban.
3. A kormány külpolitikai alapvetései abban az értelemben sem jelentenek újdonságot, hogy „a blokkosodából való kimaradás”, a Nyugat és Kelet közötti közvetítő szerep hangsúlyozása jól ismert a magyar történelemből. A magyar geopolitikai gondolkodás hagyományosan két adottságra építve igyekszik emelni az ország nemzetközi súlyát. Az egyik a földrajzi fekvés, amely Magyarországot több szempontból is fontos tranzitországgá teszi. A másik a földrajzinál tágabb értelemben vett közvetítő szerep, amely azt feltételezi, hogy Magyarország kulturális és gazdasági értelemben is hidat képez („kompország”) Kelet és Nyugat között. Az Orbán-rezsim is döntően erre a két jellemzőre alapozva dolgozta ki a geopolitikai vízióját, és eddig ez épp úgy nem hozott Magyarország számára kitörési lehetőséget, ahogy korábban sem. A nemzetközi körülmények miatt valójában sosem sikerült kimaradni a blokkokból. Magyarország jelenleg sem kívülálló, a rendszerváltás utáni politikai konszenzusnak és népszavazások döntéseinek megfelelően az Európai Unió és a NATO, azaz a nyugati szövetségi rendszer tagja, és épp a saját szövetségi rendszerrel szemben való politizálás (mely a retorikában továbbra is hangsúlyosabb, mint a szubsztanciális külpolitikai döntésekben) okozza az ország tagadhatatlan leértékelődését a nyugati szövetségesek szemében.
4. Bár a kormányzati stratégia és arról folytatott vita is jelentős részben pragmatikusnak látszó gazdasági érvekről szól, az elmúlt évek gyakorlata azt mutatja, hogy politikai megfontolások és motivációk állnak a kormány nemzetközi törekvései mögött. A jogállami értékek sokszor nyílt megsértését a nagyobb nemzeti szuverenitás és egy nemzetközi szinten is erősebb Magyarország megteremtésének vágyával igazolja, a normasértések nemzetközi számonkérését pedig a magyar szuverenitás korlátozásának, beavatkozásnak, Magyarország feletti gyámkodásnak állítja be. Ezzel szemben a saját szövetségi rendszerünkkel szembenálló, egyre gyakrabban tapasztalható orosz vagy kínai érdekeknek való alárendelődét nem tekinti külföldi befolyásnak a kormány, még akkor sem, amikor azok érvényesülése semmiféle hasznot nem hoz Magyarország számára.
5. Kiszámítható módon megjelent az a vélemény is a nyilvánosságban, hogy a külpolitikai stratégiáról való vita megint csak egy gumicsont, ami a gazdasági bajokról való figyelemelterelést szolgálja. Ez bizonyosan nincs így. Ha valamikor, akkor jelenleg nagyon is fontos érdemi közéleti vitát folytatni Magyarország nemzetközi helyzetéről, illetve kül- és biztonságpolitikai stratégiájáról.