Az autoriter partnerekkel folytatott „szívességpolitika” eszközévé vált a finn és a svéd NATO-csatlakozás magyar ratifikációja
A finn NATO-csatlakozás hétfői parlamenti ratifikációja világossá tette, hogy az Országgyűlés kormánypárti többsége Recep Tayyip Erdoğan érdekét szolgálva halogatta a döntést. A tény, hogy a Fidesz frakcióvezetője közvetlenül a török elnök hasonló lépését követően jelentette be a ratifikáció támogatását, azt bizonyítja, hogy a kormányoldal csak azért várt ki, hogy támogatásával a Törökországon lévő nemzetközi nyomást enyhítse.
A halogatást magyarázó érvek csak időhúzásra szolgáltak. A kormánypárt működését és fegyelmezettségét ismerve eleve nem volt hihető, hogy a Fidesz-frakció ellenszegült volna Orbán Viktor kérésének, de miután a párt Finnországba és Svédországba látogató küldöttségének nem volt világos célja, és nem is fogalmazott meg konkrét kéréseket vagy elvárásokat, ez teljesen nyilvánvalóvá vált. Az Orbán-kormány jogállamiságot lebontó politikáját érő finn kritikákat a kormányoldal politikusai rendszeresen és harsányan elítélték, hogy aztán Erdoğan zöld lámpája után azonnal lekerüljenek a napirendről.
A svéd NATO-csatlakozás magyar ratifikációja is elsősorban a török jóváhagyástól függ. Az aktuális svéd EU-elnökség miatt is felmerült, hogy az Orbán-kormány azért halogatja a ratifikációt, mert az uniós eljárásokban így próbál jobb pozíciót kiharcolni magának. Ez egyrészt azért nem tűnt korábban sem megalapozott magyarázatnak, mert a kormány a svédek esetében sem fogalmazott meg semmilyen konkrét feltételt, elvárást, másrészt nincs valódi ütőkártya a kezében, nem tudja bármeddig halogatni a ratifikációt. Ezért jó eséllyel a „finn forgatókönyv” fog újra leperegni: a magyar ratifikáció ütemezése a török-svéd tárgyalások eredményétől, tehát végső soron Erdoğan döntésétől függ.
Az Orbán-kormány saját hatalompolitikai szempontjait követi a külpolitikában is, ennek eszközei az autoriter vezetőknek tett szívességek. Míg a finn és a svéd NATO-csatlakozás nemzeti érdekünk, hiszen a szövetségi rendszerünk keleti szárnyának megerősítését szolgálja, addig az Erdoğannak tett szívesség haszna homályos, nem mellesleg a késleltetés Oroszország számára előnyös. Ahogy a magyar politikaibefolyás-építésről szóló tavaly decemberi tanulmányunkban is írtuk, az Orbán-rezsim nemzetközi kapcsolatépítése nem hosszú távú-, hanem a rendszer politikai fennmaradását szolgáló aktuális érdekek mentén, illetve egyes pártokon vagy személyeken keresztül zajlik. A kormányzat számára megfelelő külpolitikai környezet megteremtésében kiemelten fontosak a más autoriter rendszerekkel és vezetőkkel kialakított jó kapcsolatok, aminek fontos eszközei a szívességek. Mindezek következtében azonban Magyarország érdekérvényesítő képessége egyre gyengül. Az Orbán-rezsim nemzetközi szinten kényszerpályán mozog, kisodródott az európai és globális főáramból, a döntéseket már a trollpolitikával és a vétófenyegetésekkel is alig tudja befolyásolni.
