Kisebbségek a magyar nyilvánosságban

A kisebbségek reprezentációját a nyilvánosságban leginkább azok a szereplők formálják, akiknél a hatalom van. „Leginkább”, de nem „kizárólagosan”. Ezért – bár gyakran szélmalomharcnak tűnik – igenis van szemléletformáló hatása az újságírók és az aktivisták munkájának.

A Political Capital 2023. június 28-án, a Budapest Pride Fesztivál keretében rendezte meg a Kisebbségek a magyar nyilvánosságban című kerekasztal-beszélgetést, amelynek témája egyrészt a kisebbségek nyilvánosságbeli reprezentációja, másrészt a kisebbségekkel szembeni gyűlöletbeszéd volt.

Beszélgettek:

• Fülöp Zsófia (újságíró, Lakmusz)
• Ignácz Judit (újságíró, aktivista, az Ame Panzh alapítótagja)
• Müllner András (habilitált egyetemi docens, ELTE BTK)
• Pál Márton (családjogi aktivista, a Szivárványcsaládokért Alapítvány kurátora)

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői saját területükön mind aktívan tesznek a kisebbségek reprezentációjának formálásáért. Fülöp Zsófia újságíróként a Lakmusznál, ahogy korábban a Magyar Narancsnál is, a „semmit rólunk nélkülünk” elv mentén közelít a kisebbségi csoportok ügyéhez. Mindig megszólaltatja az érintett kisebbségeket, ahogy általában is törekszik a kevésbé hallható hangok felerősítésére. Pál Márton a Szivárványcsaládokért Alapítvánnyal és A család az család kampánnyal azt üzeni, hogy a szivárványcsaládok semmiben nem különböznek más családoktól. Ignácz Judit újságíróként (TV Baxtale, InStlye, JOY magazin, Mérce) és aktivistaként (Ame Panzh) is azért dolgozik, hogy olyan témák, olyan szempontok kerüljenek be a nyilvánosságba, amelyek egyrészt a romák helyzetére, másrészt a társadalmunkban létező hatalmi struktúrákra világítanak rá. Müllner András pedig a Romakép Műhellyel filmek, dokumentumfilmek segítségével, nyitott egyetemi kurzus keretében tárgyalja a hallgatóival és az érdeklődőkkel a roma reprezentáció kérdéseit.

A kisebbségi és sérülékeny csoportok reprezentációja a nyilvánosságban régóta fontos téma. A reprezentáció minősége szorosan összefügg a csoportokkal szemben a társadalomban jelenlévő gyűlöletbeszéd szintjével és annak narratíváival. A család az család kampány és az Ame Panzh is ezekre válaszként jött létre: az előbbi arra adott reakció volt, hogy a Pesti Srácokon valótlan információkat tartalmazó írások jelentek meg a szivárványcsaládokról, az Ame Panzh-t pedig egyrészt a magyarországi Black Lives Matter diskurzus, másrészt a Deák téren 2020 májusában tartott szélsőjobboldali, cigányellenes tüntetés hívta életre.

Kisebbségek reprezentációja és nyilvánosság

A nyilvánosságot, így a kisebbségek reprezentációját is azok formálják, akiknél a hatalom van – fogalmazta meg a témához kapcsolódóan Ignácz Judit. A romákkal kapcsolatos közbeszédben elsősorban a bűnbakképzés és az áldozathibáztatás van jelen, miközben a kormányzati irányítású médiafelületeken – de még a független és baloldali médiumokban is – alig jelennek meg romák. Ignácz Judit arra is felhívta a figyelmet, hogy a romák a híreknek általában nem aktív, hanem passzív szereplőiként jelennek meg. Leginkább a nyomor vagy a leányanyaság megtestesítőiként láthatjuk őket, illetve kitöréstörténetek és/vagy a hősképzés kontextusában – de bármilyen terület szakértőjeként, vagy akár hétköznapi szereplőként szinte soha. Ez Ignácz Judit szerint a romák kizsákmányolásával egyenértékű.

Müllner András ezt azzal egészítette ki, hogy Magyarországon romák politikai kontextusban nem, csak kulturális kontextusban jelennek meg a nyilvánosságban – a dedikáltan roma műsorok depolitizáltak, vagy ha nem is úgy indultak, azzá váltak.

Szakmaiság, beidegződések és a jelen elvárásai

A beszélgetés során a résztvevők körbejárták a magyarországi médiatér megváltozott helyzetét (médiatér beszűkülése, a kormányzati irányítású média túlsúlya, a közösségi média lehetőségei), illetve az információs buborékok erőteljes jelenlétét. Minden résztvevő egyetértett abban, hogy az információs buborékokból nehéz kitörni, amihez Müllner András hozzáfűzte, hogy a buborékokon belül is kiütköznek törésvonalak, pont a kisebbségi reprezentációhoz kapcsolódóan is. Például a független médiában is erősen jelen van a „fehér megmentő” toposza, amit az össztársadalom mindig szívesen fogad.

Müllner András kiemelte, hogy a független média sokszor konzervatív azzal kapcsolatban, hogy nem tud kilépni a műfajiságából – de ez jellemző például az egyetemekre is. Ezek az intézmények, szakmák olyan értelemben konzervatívak, hogy az idők során kialakult „hagyományos” működésrendet, műfajokat, szerepfelfogást követik – amelyeknek természetesen megvan az oka és a legitimitása. Megjelenik azonban mindezzel kapcsolatban egy erős dilemma: míg az újságírók részéről is érthető az igény, hogy ne szóljanak bele kívülről a szakmájukba, a másik oldalról is jogos a felelősség kérdésének felvetése, és az az elvárás, hogy az újságírók nyitottak legyenek olyan szempontokra, amelyekre ők esetleg nem gondolnak.

Mi az újságíró szerepe és felelőssége?

Ehhez kapcsolódva szóba került az is, hogy a médiafogyasztási szokásokkal az újságírói szakma is megváltozott. Az online sajtóban a tartalomkészítésre kevesebb idő áll rendelkezésre, miközben az újságírók idő- és teljesítménynyomás alatt dolgoznak. Sok esetben ez is állhat a nem megfelelő kisebbségi reprezentáció hátterében: az újságírók a megfelelő szakértők, érintettek felkutatása helyett az egyszerűbb és időtakarékosabb irányba haladnak az ismert, általában a többségi társadalomhoz tartozó szakértők megszólaltatásával.

Egy a közönség soraiból érkező kérdés nyomán ehhez kapcsolódva szóba került az is, hogy elvárható-e az újságírótól, hogy tartalmait azok társadalmi hatásainak mérlegelésével hozza létre, miközben célja nem a hatás, hanem a különböző jelenségek dokumentálása és bemutatása. A kérdező felvetése szerint ha az újságíró a hatásokra is tekintettel lenne, akkor azokkal számolna és tervezne is, átcsúszva ezzel az aktivista szerepbe.

A beszélgetés résztvevői ezt részben másképp látták. Szerintük az újságíróknak, mivel munkájukkal mindenképpen hatnak a társadalomra, van felelősségük abban, hogy mit hogyan jelenítenek meg, milyen eszközöket használnak, milyen kontextusban helyezik el a tartalmat. Azt pedig mindenképp figyelembe kell venniük, hogy a tartalommal ne ártsanak a társadalom nehezebb helyzetben lévő csoportjainak. Ehhez, bár kétségkívül szükséges, de nem elegendő a jó szándék, tudatosan dolgozni kell rajta, ami több energiabefektetést igényel, de idővel ki lehet alakítani olyan működésmódokat, közegeket, amelyek ezt segítik és gyakorlatként beépítik az újságírói munkába. Egy közönségből érkező véleményként felmerült például, hogy ha több kisebbségi csoportba tartozó újságíró, szakember dolgozna a médiumoknál, a tartalmak már csak ettől is átmennének egy szűrőn a témával kapcsolatban.

Mit lehet tenni?

A kisebbségek reprezentációja a nyilvánosságban tehát sok kívánnivalót hagy maga után. Bizonyos esetekben, főleg külső hatásra, sikerül tenni ennek javításáért, máskor viszont a változást kérő hangok süket fülekre találnak. A család az család kampány például sikertörténetnek tekinthető, hiszen széleskörben elterjedt, és olyan módon jeleníti meg a szivárványcsaládok témáját, hogy ahhoz a társadalom különböző rétegeiből sokan tudnak kapcsolódni. Az LMBTQ-közösség más csoportjairól viszont sokkal nehezebb a médiának is beszélnie, és több, nem a szivárványcsaládokat érintő tartalom kapcsán kellett már különböző hírportáloktól változtatásokat és javításokat kérniük. Ignácz Judit és az Ame Panzh célja elsősorban a potenciális szövetségesekre, a független médiára hatást gyakorolni. Konstruktív kritikával hívják fel a figyelmet azokra az esetekre, amikor egy-egy médium olyan tartalmat közöl, amelyben a romákat nem méltányosan ábrázolják. Bár előfordul, hogy kritikájuk célt ér, ez a ritkább eset, jellemzőbb, hogy sértődést, védekezést vált ki. Müllner András és a Romakép Műhely egy ilyen eset kapcsán facilitált beszélgetést rendezett az Ame Panzh és a Telex munkatársai között, ami bár konkrét sikerrel nem járt, mindenképp egy jó irányba tett lépésnek tekinthető.

És hogy mit lehet tenni? Fontos például a szemléletformálás a közbeszédben, az egyetemen, kisebb közegekben, közösségekben, de szükség van nyomásgyakorlásra is a tartalomkészítőkkel szemben, ahogy arra is, hogy felhívjuk a figyelmet, ha egy tartalom sértő, előítéleteket erősítő módon jelenít meg egy kisebbségeket érintő témát. A változáshoz viszont a médiának, a sérülékeny csoportokhoz tartozó érintetteknek és a többségi társadalomnak, a tartalmak minden fogyasztójának tenni kell. Ahogy Ignácz Judit megfogalmazta, ha a kisebbségi csoportok mindig ugyanazt mondják el eredménytelenül, egy idő után egyrészt belefáradnak, másrészt már értelmetlennek érzik újra elmondani, hiszen a probléma nem újkeletű, évtizedek óta változatlan. A beszélgetés több résztvevője egyetértett abban, hogy az újságíróknak, médiumoknak pedig érdemes lenne szakítaniuk a régi műfaji elvárásokkal, és nyitni új formák, módszerek, például a közösségi újságírás felé, vagy gyakorlattá tenni, hogy rendszeresen beszélnek azon kisebbségi csoportok tagjaival, akikről írnak, hogy megismerjék az ő nézőpontjaikat is.

Kelen Zsuzsa, a Political Capital elemzője