A nyelv jelentősége

Ezzel szemben a Fidesz folyamatosan és sikeresen uralta a politikai nyelvet: saját kifejezéseit – gyakran gondosan konstruált, érzelmileg terhelt szavakat – az ellenzék és a független sajtó egy része is kritika nélkül átvette. A teljesség igénye nélkül: „migráns”, „Stop Soros”, „szociális népszavazás”, „rezsicsökkentés”, „nemzeti kormány”, „békepárti”.

 

Némi elmozdulást jelentett az idén tavasszal benyújtott „átláthatóságinak” nevezett törvény, amelyet a kormány által nem uralt nyilvánosságban mindenki igyekezett „ellehetetlenítési” vagy „önkény”-törvényként hivatkozni.

 

Sokkal kisebb a jelentősége a „vármegye” szó mesterséges visszaemelésének a magyar közigazgatási rendbe és a nyelvbe. Vannak, akik gyorsan átvették, hozzászoktak, mások ragaszkodnak hozzá, hogy a mai közigazgatási egységeket ne keverjük a hajdani vármegyékkel.

Eddig nem volt feltűnő, de utóbbi kategóriába tartozik Magyar Péter is, aki következetesen „megyét” mond, sosem „vármegyét”. Kecskeméten most ez hangsúlyossá vált, amikor az esemény konferansziéját kérlelhetetlenül kijavította, hogy aztán a színpadra szólított Bács-Kiskun megyei jelöltek mindegyikét „megye” felkiáltással is üdvözölje a közönség. Az üzenet pillanatok alatt átment – a másfél éve a TISZA rendezvényein ismételgetett szlogent parafrazeálva –, ezzel egy újabb apró téglát vett vissza az ellenzék.

 

A nyelv nem pusztán kommunikációs eszköz: közösségeket képes létrehozni, összekovácsolni vagy épp szétválasztani. Identitást formál, politikai táborokat rajzol ki, és világértelmezési kereteket ad. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás előtt a második nyilvánosság saját nyelvet hozott létre: a nyelv a politikai szabadság egyik legkorábbi terepe volt – és ma is az.