Civilizációs válás előtt áll Oroszország és Európa

A Nyugatnak meg kell értenie az orosz katonai gondolkodást ahhoz, hogy hatékony válaszlépésekkel tudjon reagálni a Kreml lépéseire. Nem valószínű, hogy Oroszország megszállná a balti államokat, viszont Fehéroroszországra idén érdemes lesz odafigyelni. Interjúnk Jānis Bērziņš-szel, a rigai Nemzetvédelmi Egyetem Biztonsági Stratégiai Kutatóközpontjának igazgatójával. 

Bár a „hibrid hadviselés” a leggyakrabban használt kifejezés Oroszország ukrajnai beavatkozására, még sincs szakmai konszenzus a jelenség meghatározására. Ön egy korábbi tanulmányában azt írta, hogy a „hibrid” rossz kifejezés és az „új generációs háborút” kellene használni helyette. Kifejtené, hogy miért?

A „hibrid” terminussal az 1990-es évek elején jellemezték a hadviselést, majd Frank Hoffman nyomán vált elterjedtté, aki a Hezbollah taktikáját írta le ezzel a korai 2000-es évek Izrael-Hezbollah konfliktusa alatt. A probléma ezzel a definícióval, hogy nem tükrözi a teljes orosz stratégiai spektrumot, habár része annak. A fogalom vonzereje abból ered, hogy a „hibrid” kifejezés bármit jelenthet. Divatos kifejezéssé vált Skip Davis tábornok után, aki ezt egy NATO-eligazításon használta, mindazonáltal ő maga mondta el nekem, hogy sosem szerette volna, hogy a „hibrid” kifejezés bevett frázissá váljon.

Az orosz hadsereg levéltári feljegyzéseinek 25 évnyi tanulmányozása során világossá vált, hogy az oroszok úgy utalnak magukra, mint akik az „újgenerációs hadviselés” stratégiáját folytatják. Röviden a kiindulópont az aszimmetrikus háború, amelynek fő elemei az alacsony intenzitású konfliktus, a hatodik generációs hadviselés és a hálózatközpontú hadviselés, míg a reflexív irányítás (az ellenség arra való rákényszerítésének művészete, hogy azt csinálja, amit te akarsz) egy kiegészítő eszköz. Például a hatodik generációs hadviselés a közvetlen érintkezésmentes hadviselésről szolt, amelynek során komoly precíziós tüzérséget használtak (mint az Öböl-háború idején zajló Sivatagi Vihar alatt).  A kiberhadviselés ugyanis előrevetíti a kisebb katonai csapatok bevetését ugyanazon információs térben. Ez pedig nem hibrid hadviselés többé.

Szakértői konszenzus híján hogyan képesek például a NATO szakértői felmérni azt a fenyegetést, amivel nap mint nap szembesülnie kell a katonai szövetségnek?

Az a gond, hogy a szakértők nem olvassák az orosz szakirodalmat. Ehelyett megpróbálják az orosz stratégiát a nyugati koncepcióba némi leegyszerűsítéssel beleilleszteni Meg kellene tanulniuk úgy gondolkodni, mint egy orosz katonatisztnek. El kell fogadnunk, hogy az oroszok másképp gondolkodnak, teljesen más katonai kultúrával rendelkeznek, ez pedig a sajátos történelmi fejlődésüknek tudható be. Emellett nélkülözhetetlen annak megértése, hogy az oroszok nem a Nyugat részeként, sokkal inkább egy eurázsiai országként határozzák meg magukat. A Nyugat fontos partnerük ugyan, számos ügyben eltérő érdekeket képviselnek. Az Egyesült Államoknak tulajdonítják továbbá az Iszlám Állam létrejöttét, illetve a globális terrorizmus elterjedését, annak ellenére, hogy ez egy végtelenül leegyszerűsített magyarázata a jelenség eredetének. Az a meggyőződésük, hogy a Nyugat tevékenysége veszélyezteti a biztonságukat. Nélkülözhetetlen tehát a kritikai gondolkodás. Hogy egy magyar katonától hallott amerikai mondással éljek: a dobozon kívül kell gondolkodni.

Tanulmányában azt is írja: az Ukrajnában meglévő újgenerációs hadviselés javarészt aszimmetrikus hadviselésből és az alacsony intenzitású konfliktusokból állt. Mi a véleménye a Kijev által hozott intézkedésekről?

Először is, az ukránok rendkívül felkészületlenek voltak, de később elképesztően jól és gyorsan megszervezték magukat. Mindazonáltal egyértelmű, hogy bőven vannak hiányosságaik, mind kiképzési, mind pedig informatikai szempontból. Az alacsony intenzitású hadviselés az aszimmetrikus hadviselés egyik formája. Ennélfogva az irány, ami ezzel foglalkozik, szintúgy aszimmetrikus kell, hogy legyen. Vagyis az ukránoknak ugyanazon taktikát alkalmazva kell kiaknázniuk ugyanazon képességeiket, hogy erősebbé váljanak, mint az ellenségeik.

Gerasimov tábornok véleménye szerint minden egyes konfliktusnak megvannak a maga szabályai, amelyek  egyedi megoldásokat és értelmezéseket igényelnek. Ezt számításba véve mennyire nehéz megjósolni a Kreml stratégiáját? Mennyiben különbözik például az ukrajnai konfliktus a grúz háborútól?

Különös figyelmet kell szentelnünk ennek az elgondolásnak. Az orosz stratégia nagymértékben épít Clausewitz-re, illetve merít Sun Tzuból is: arról szól, hogy stratégiai céljainkat a lehető legkisebb erőfeszítéssel valósítsuk meg. Vagyis a katonai konfliktusok jóval többek, mint egyszerű fegyveres összeütközések, inkább a katonai és nem katonai felállás egyfajta kombinációját alkotják. Ebből következik, hogy az egyes konkrét taktikai célok és háborús színterek másfajta stratégiát igényelnek. Például az ukrajnai háborús tapasztalat egy alacsony intenzitású harcászati tapasztalat, szemben a grúziai konfliktussal, ami hagyományos konfliktus volt.

Beszéljünk a totális információs háború természetéről, amely az orosz katonai terminológiában a szárazföldi, tengeri és légi hadviseléssel egyenértékű. Fő célja a zavarkeltés, nem pedig a meggyőzés. Képes Európa megnyerni a dezinformációs háborút? Mi lenne a legjobb stratégia ezzel a harcmodorral szemben, és mit tanácsolna a közép-kelet-európai országoknak?

Ez a fajta információs hadviselés csak már meglévő ellentétek fennállása esetén működőképes. Például valóban meggyőző-e az az állítás, hogy az oroszok befolyásolták az amerikaiakat az elnökválasztáskor, hogy ezzel segítsék Trump győzelmét? Nekem meggyőződésem, hogy Trump az oroszok segítségével, de anélkül is megnyerte volna a választást. A Brexit vajon az orosz befolyás következménye volt? Természetesen nem. A kérdés inkább az, hogy a nyugati politikusoknak és köztisztviselőknek mély önkritikát kell-e gyakorolniuk a nyugati politikai rendszerrel szembeni nagyfokú társadalmi elégedetlenségért. Ugyanis az oroszok éppen ezzel operálnak, legitimációs válságba próbálják taszítani a nyugati demokráciát. Ennek kivédésére összetett stratégiát kell felépítenie a Nyugatnak. Vegyük sorra:

• Szükséges az információs környezet és az ellenállóképesség folyamatos ellenőrzése: például az információs folyamatok technológiai szintű felülvizsgálata, illetve annak a felmérése, hogy mekkora a hajlandóság az ország védelmére, illetve mekkora az állami intézményekbe vetett bizalom.
• Elkerülhetetlen az információs térben történő ellenséges tevékenység széleskörű vizsgálata, beleértve az internetet, a médiát és a közösségi felületeket.
• Növelni kell az ellenállóképességet a kognitív szinteken: ez a legösszetetteb folyamat. Egyrészt fel kell deríteni az ellenfelek stratégiai céljait és a végrehajtásukhoz szükséges eszközeit. Mindemellett nemzeti szintű stratégiai kommunikációs programokat kell létrehozni a saját társadalmunk megnyerésére. Nagyon fontos a kritikai gondolkodás fejlesztése, ez a legjobb módja a biztonságos információs környezet megteremtésének a demokratikus szabadságjogok feladása nélkül. Kiemelten kell ügyelni a magas színvonalú újságírásra, mivel a post-truth jelenség legfőbb mozgatórugói a szakma elüzletiesedése és a politikusok mediatizált gondolkodása. Meg kell találni továbbá a kormányok és a társadalmak közvetlen, médiától mentes érintkezési felületeit, amelynek keretében a politikusok és az állami tisztségviselők érthetővé tudják tenni politikai tevékenységeiket, illetve közvetlen visszacsatolást is kaphatnak az állampolgároktól.

Hogyan értékeli az Európai Unió Oroszországgal szembeni szankciós politikájának jelentőségét? Magyarország miniszterelnöke azzal érvelt, hogy „a nem gazdasági problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel” megoldani. Ezzel szemben Edgars Rinkēvičs lett külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy a szankciók elérték a céljukat. Ön szerint létezik bármilyen más eszköz, amivel a Nyugat nyomás alatt tudná tartani a Kremlt?

A szankciók büntetésként sikeresen működtek, de nem voltak képesek eltántorítani Oroszországot a Krímtől vagy Kelet-Ukrajnától. Ahogyan azt egy magas beosztású orosz politikus nemrégiben kijelentette: Oroszország és Európa civilizációs válás előtt áll. Moszkva és a kontinens stratégiai érdekei egyre inkább eltérnek, egyre egyértelműbb, hogy Oroszország hajlandó akár a katonai erejét is bevetni a céljai megvalósításának érdekében. Az egyik járható út az erőből történő párbeszéd, az orosz stratégia célkitűzések megértésével. A másik a közös érdekek megalkotása és a Kreml megértetése azzal kapcsolatban, hogy számára sokkal inkább megéri együttműködni. Ez a valóságban nagyon nehéz.

Rigában a lett lakosság 40 százaléka oroszajkú. Hogyan próbálja ezt a Kreml eszközként használni saját befolyásának növelésére?

Nagyon csekély eredményt képes elérni. Az oroszul beszélő lakosság nem egységes, nem gondolom, hogy ők valamiféle ötödik hadoszlop lennének. Mindenesetre a kutatások szerint nem akarnak sem Oroszországban, sem egy Oroszország által megszállt területen élni. Inkább mennek egy másik európai uniós országba, mint Oroszországba vagy a FÁK államok valamelyikébe.

Sir Richard Shirreff korábbi NATO-tábornok tavaly könyvet írt a NATO és Oroszország közelgő háborújáról, katonai fikciójában az oroszok megszállják a Baltikumot. Mi a véleménye erről a kvázi jóslatról, van bármi alapja Shirreff forgatókönyvének?

A katonai tervezésnek minden forgatókönyvvel számolnia kell, beleértve a Baltikum Oroszország általi megszállását is. Valószínűnek tartom, hogy az orosz vezérkarnak vannak ilyen szcenáriót tartalmazó tervei, mégsem gondolom, hogy az oroszok elsődleges célpontja a Baltikum lenne. NATO-tagok vagyunk, és a területeinken lévő szövetséges csapatok fejlettsége alkalmas az elrettentésre. Szerintem inkább a FÁK-államokra érdemes figyelni, amelyek nem tagjai a NATO-nak, illetve az Európai Uniónak sem. Sokan úgy gondolják, hogy a 2017-es szeptemberi ZAPAD hadgyakorlat problémákat okozhat majd Fehéroroszországnak. Ez persze spekuláció.