Biden-Putyin csúcs: Moszkva megkapta, amit akart?
Joe Biden és Vlagyimir Putyin június 16-ai csúcstalálkozója kevés kézzelfogható eredménnyel zárult, de nem is ez volt a csúcsot kezdeményező amerikai elnök célja. Orosz kollégája egyelőre retorikai és politikai értelemben is megkapta, amit akart, a bideni gesztusok viszont nem jelentik az USA Oroszország-politikájának drasztikus enyhülését. A találkozó valódi vesztese rövid távon nem az amerikai, hanem az ukrán elnök, ugyanakkor már júliusban új szintre léphet az amerikai-ukrán kapcsolatrendszer. Négy pontban az első Biden-Putyin csúcsról.
(Forrás: AFP)
- Putyin megkapta, amit akart – egyelőre
A Kreml szemszögéből nézve, a genfi csúcstalálkozó már önmagában felért egy szimbolikus politikai győzelemmel, annak kimenetelétől teljesen függetlenül. Az eseményt megelőzően az orosz állami média azt a narratívát igyekezett erősíteni, hogy Biden a kétoldalú egyeztetéssel ismeri el Oroszország „szuperhatalmi” státuszát és Putyin megkerülhetetlenségét a nemzetközi politikai térben.
Biden politikai értelemben valóban „legitimálta” az orosz elnököt, jelezve, hogy a Fehér Házban hosszú távon számolnak a jelenlegi orosz hatalmi viszonyok fennmaradásával. Az amerikai elnök nagyhatalomnak minősítette Oroszországot, ami zene volt a Kreml füleinek. Putyin számára a nagyhatalmi státusz elismerése elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a Nyugat mellett Oroszországnak is lehet szava számos regionális vagy globális jelentőségű biztonsági kérdés kapcsán, Biden sajtótájékoztatója viszont a gyakorlatban nem ezt tükrözte. Az amerikai elnök nem a közösen megoldható regionális problémákat emelte ki, hanem döntő többségében Oroszországgal foglalkozott.
Kihasználva a nemzetközi figyelmet, Putyin ráerősített az általa sokat hangoztatott dezinformációs narratívákra is, különösen Alekszej Navalnij megmérgezése, az orosz belpolitikában tapasztalt karhatalmi represszió és az Egyesült Államok belügyeibe való orosz beavatkozási kísérletek kapcsán.
Az orosz elnök összességében úgy távozhatott Genfből, hogy a Kreml nem szenvedett el sem komolyabb politikai, sem gazdasági retorziót. A diplomáciai csúcstalálkozók természetéből adódóan erre egyébként sem mutatkozott esély: a találkozó célja a kétoldalú párbeszéd korlátozott formában történő helyreállítása volt, így Putyin presztízsveszteség nélkül térhetett vissza Moszkvába. Ebből mégsem következik, hogy az amerikai kormány ne lépne fel az USA-t vagy a közép-kelet-európai régiót célzó orosz agresszióval szemben.
- Biden is hazabeszélt, és „hozta a kötelezőt”
Az elmúlt hónapok orosz lépéseinek köszönhetően még a fehér házi külügyi tanácsadók sem értettek egyet abban, hogy volt-e egyáltalán létjogosultsága a genfi csúcsnak. Biden a diplomácia és a személyes találkozó meggyőző erejével (és persze vélhetően politikai nyomásgyakorlással) adott egyfajta türelmi időt a Kremlnek, hogy változtasson a nemzetközi rendszer szabályait felrúgó magatartásán, meglehetősen kétséges azonban, hogy a szeptemberi Duma-választások közeledtével és az orosz ellenzékre, valamint a civilekre nehezedő hatalmi nyomás várható felerősédével ez reális várakozás-e.
A találkozó belpolitikai jelentősége ugyanakkor nemcsak Putyinnak volt fontos, hanem amerikai kollégájának is. A genfi csúcs ugyanis kidomborította a Biden- és a Trump-adminisztráció gyökeresen eltérő Oroszoroszág-politikáját; elég a 2018-as Trump-Putyin találkozóra gondolni, ahol az akkori amerikai elnök lényegében Putyinnak adott igazat a 2016-os amerikai elnökválasztást célzó orosz beavatkozási kísérletek kapcsán. Ezzel szemben Biden a nemzetközi rendszer szabályainak betartására és az emberi jogok, valamint a demokrácia tiszteletére élezte ki a találkozó főbb amerikai üzeneteit. Mindazonáltal ezt anélkül is megtehette volna, hogy nemzetközi reflektorfényt ad az orosz vezetőnek.
- Washington időt ad Moszkvának, de a Kreml magatartása aligha fog változni
A „hazakommunikálható” üzeneteken túlmenően a találkozó nem ért el konkrét eredményeket. A csúcstalálkozón született és láthatóan kisebb volumenű megállapodások értelmében a két kormány „párbeszédet” hoz létre a kibervédelem területén, és helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat, legalábbis nagyköveti szinten. A kétoldalú kapcsolatok feszült jellegéből kiindulva ezek minimális eredmények csupán, de egyik félnek sem lehetett ennél jelentősebb, aláírt egyezményekben mérhető várakozása.
Az amerikai kormány annak tudatában kezdeményezte a genfi csúcsot, hogy az orosz külpolitika nem fog érdemben megváltozni, illetve, hogy a legfontosabb külpolitikai kérdések rendezése (Ukrajna, Belarusz, Grúzia) továbbra is váratni fog magára. Az amerikai belügyekbe történő beavatkozási kísérletekkel és kibertámadásokkal Oroszország viszont olyan messzire ment, hogy arra az amerikai félnek is látványosan kellett reagálnia. Biden a politikai vagy gazdasági retorzió részleges alkalmazása mellett a diplomáciai megoldást választotta, elsődleges célja pedig nem az volt, hogy eredményeket érjen el Ukrajna vagy Belarusz kapcsán, hanem hogy „vörös vonalakkal” vegye elejét a további orosz agressziónak, akár Amerikával, akár annak szövetségeseivel szemben.
A Fehér Ház Oroszország-politikáját érdemes az elmúlt hetek nyugati csúcstalálkozóinak kontextusában (is) értelmezni: a nyugati közösség egyre nagyobb figyelmet fordít Kínára, Biden pedig úgy értékelt, hogy Oroszország kapcsán elsősorban a további eszkalációnak kell elejét venni. A bideni „türelmi idő” és a találkozó sikerességét (vagy kudarcát) a következő időszak fogja megmutatni: ha újabb beavatkozás vagy agresszió éri Ukrajnát vagy a nyugati közösséget, az hosszú távon a találkozó értelmetlenségét fogja igazolni. Amennyiben viszont érdemi előrelépés történik a Nyugat és Oroszország kapcsolatrendszerében, például a kelet-ukrajnai háború békés rendezése kapcsán, az az amerikai külügy – egyelőre – visszafogottabb megközelítését fogja igazolni.
- Látszólag Zelenszkij a nagy vesztes
Bár a találkozót az amerikai fél kezdeményezte, a gyakorlatban azt az orosz fél kényszerítette ki: az Ukrajna körüli orosz mozgósítás áprilisban jelentősen megnövelte a kelet-ukrajnai háború eszkalálódásának esélyét (amellyel párhuzamosan folytatódtak az Oroszországból eredeztethető Amerika elleni kibertámadások is). A találkozó nyilvános részében annak ellenére esett meglehetősen kevés szó Ukrajnáról, hogy annak összehívására elsősorban a Kijevet célzó orosz fenyegetés miatt került sor.
Ráadásul Biden az Északi Áramlat 2 gázvezetéket célzó amerikai szankciók áprilisi felfüggesztésével zöld utat adott az Ukrajna, mint tranzitország megkerülését célzó geopolitikai projektnek. Ezzel egy jelentős gesztust gyakorolt Moszkvának a tárgyalásokat megelőzően, miközben az amerikai kormány két korábbi ígéretét is megszegte: egyrészt Antony Blinken biztosította a Kongresszust még miniszterjelölti meghallgatásán, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbálják meggátolni a vezeték megvalósulását, másrészt az adminisztráció ígéretet tett arra, hogy a régiót érintő döntéseket a régió országaival való konzultáció alapján fogják meghozni. A döntéssel a Biden-kormánynak nemcsak Ukrajnát, de a régió számos más országa mellett Lengyelországot is sikerült magára haragítania.
Ukrajnát illetően a Kreml egyelőre nemcsak retorikailag, de politikai értelemben is győztesen került ki az elmúlt időszak turbulens kelet-európai eseményeiből. A genfi csúcsot közvetlenül megelőző NATO-csúcstalálkozó megerősítette a szövetség és Ukrajna közötti partnerséget, de Kijev – az előzetes várakozásoknak megfelelően – nem kapott Tagsági Akciótervet a NATO-tól, ahogy Grúzia sem. Ezzel egyelőre az orosz fél akarata érvényesült, amit tovább erősít, hogy a NATO-tagállamok továbbra is megosztottak abban, mikor és hogyan kapjon Ukrajna belépőt a transzatlanti szövetségbe.
Bár az Északi Áramlat 2-ről született amerikai döntés hátrányosan érintette Ukrajnát, az amerikai kormány továbbra is kiemelten kezeli Kijevet, a kétoldalú kapcsolatok megerősítésére pedig Zelenszkij 2019 óta várt fehér házi látogatása nyújthat lehetőséget, amelyre Biden múlt heti meghívása alapján július végén kerülhet sor.
Istrate Dominik
