Egy illiberális vízió eddigi hatásai a magyar politikai berendezkedésre

Kiindulópontunk szerint a bizonytalan státuszúnak, átmenetinek vagy hibridnek nevezett rezsimek vezetői bár nem számolják fel maradéktalanul a demokratikus intézményrendszert, valamilyen formában mind a (liberális) demokrácia beszűkítésére törekszenek: működésüket úgy igyekeznek eladhatóvá tenni, mintha legalábbis a demokrácia mezsgyéjén mozognának, de valójában csak fenntartják a plurális versengés látszatát. Ennek a leírásnak a jelenlegi magyar politikai vezetés is megfelel, a fékek és ellensúlyok lebontásával, a horizontális elszámoltathatóság korlátozásával, a klientlizmus és a korrupció szinte leplezetlen működtetésével, a társadalmi nyilvánosság és a civil szféra mozgásterének folyamatos szűkítésével, valamint a Nyugat-ellenes orientáció és retorika alkalmazásával.

Nemzetközi összehasonlításban Magyarország példája mutat sajátos vonásokat, mégsem nevezhető egyedinek. Törökország és Oroszország vizsgálata során azt találtuk, hogy sok esetben szembeötlőek a párhuzamok az Orbán-rezsim törekvéseivel, legyen szó akár a civil szervezetek vagy a média helyzetéről, akár az oktatásról (ideológiai indoktrináció), akár a kormányzati retorikáról. Fontos különbség ugyanakkor, hogy ezen rendszerek esetében az illiberális gyakorlat kiépítése előrehaladottabb állapotban van, mint Magyarországon.

Putyin és Erdogan erőskezű vezetőként uralják pártjukat, a török elnök ráadásul úgy, hogy hivatalosan már nem ő áll az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) élén. Mindketten politikai ellenfeleik démonizálására törekednek, populista retorikájukkal azt sugallva, hogy csakis ők képviselhetik népük érdekeit. Orbán Viktor ugyanezt a stratégiát követi 2002 óta, amikor először jelentette ki nyíltan, hogy „A haza nem lehet ellenzékben”. Lehet, hogy Orbán Viktor és a Fidesz tisztán pragmatista szempontoktól vezérelve lépett erre az útra, de ma már mintha rabjává vált volna a hirdetett ideológiának, amely az egyik legfőbb kötőereje a kormánypárt szavazótáborának. Eszméit tekintve ugyanis a jelenlegi magyar jobboldal szinte egésze antiliberális alapon áll: nemzeti kollektivista, az egyénnel szemben a nemzeti közösség elsődlegességét vallja, amelynek nevében támogatja a gazdasági, a társadalmi és a kulturális szférába való erős állami beavatkozást. Orbán Viktor nagy visszhangot kiváltó 2014-es tusnádfürdői beszédében is ez a nézetrendszer tükröződött, amikor az „illiberális állam” építéséről pozitív értelemben beszélt. Azóta ugyan – elsősorban a negatív nemzetközi visszhang miatt – ezt a kifejezést látványosan kerülik a magyar kormányzati körökben, de maga a folyamat zavartalanul halad tovább.

Nem igaz az tehát, hogy a rendszer szempontjából az ideológiának nincs jelentősége, az ideológia legitimálja az illiberális törekvéseket. A politikai berendezkedést igazolni hivatott eszmerendszer bizonyos elemei megfeleltethetők annak, amit korábban Fareed Zakaria a putyinizmus jellemzőiként írt le. Ezek a kizáró nacionalizmus, a hagyományos (vallási) értékekre való hivatkozás, a szociális konzervativizmus, az államkapitalizmus és a kormány által ellenőrzött média. A témával foglalkozó két magyar szociológus, Szelényi Iván és Ladányi János a mindezt összefogó ideológiát „posztkommunista neokonzervativizmusnak” nevezi, melynek minden illiberálisnak nevezett rendszerben jellemzője, hogy egyfajta urbánus-vidéki társadalmi törésvonalhoz kapcsolódik, és szembeállítja az általa természetesnek tartott értékeket, elveket és viszonyokat a felvilágosodás korából eredeztetett „természetellenes” (liberális) absztrakciókkal.