Van jobb választás - Sorvezető egy jövőbeli választási reformhoz

Főbb megállapítások

• Egyelőre senki sem tudhatja, mikor lesz legközelebb lehetőség egy átfogó választási reformra, de ha eljön ez az idő, egészen más talajon állva kell nekiállni, mint ahogy azt a Fidesz tette 2011-2013 között. A legfontosabb, amit elvárhatunk egy jövőbeli választási reformfolyamattól, hogy széleskörű társadalmi, szakmai és politikai egyeztetés kísérje végig. Ha lehetséges, ez még magánál a végeredménynél is fontosabb. A Political Capital javaslatcsomagja ezt a folyamatot hivatott elősegíteni.
• Elvi szinten nem képezi vita tárgyát, de a gyakorlati megvalósítás kereteinek megteremtése során is mindvégig szem előtt kell tartani azokat a nemzetközi választási alapelveket, amelyeknek minden körülmény között érvényesülniük kell. A választójog általánosságából következik például, hogy semmi szín alatt nem köthetjük cenzushoz a választójogot.
• Egy új választási rendszer megalkotásakor kiemelt vezérlőelvnek kell lennie a közérthetőségnek. Egy átláthatóbb, érthetőbb választási rendszer a választásokba, egyszersmind a magyar demokráciába vetett bizalmat is erősítheti.
• Ellen kell állni annak, hogy a demagógia áldozatává váljon a választási reform. Nem köthetjük újra a gombhoz a kabátot, magyarul nem szabad újra abba a csapdába esni, hogy a parlamenti létszám határozza meg a választási reform ügyét. Ide tartozik az is, hogy a demokrácia drága műfaj, de a fair választás jóval többet ér: ha bármilyen választásiszabály-módosítástól azt várjuk, hogy az javítja a demokratikus versengés feltételeit, az ezzel járó költségek másodlagosak. Ne vessünk el tehát semmilyen ötletet pusztán azért, mert plusz költséggel jár a megvalósítása.
• Nem mondhatjuk, hogy kizárólag az volna elfogadható, ha Magyarország következő választási rendszere tisztán arányos volna, de azt igen, hogy kívánatos volna, hogy mind a jelenleginél, mind az 1990-2010 között hatályosnál arányosabb legyen. Többféleképp is el lehet mozdulni ebbe az irányba.
• Ha egyáltalán megmarad a vegyes rendszer, benne az egyéni választókerületekkel, a térképrajzolási folyamatnak átláthatónak kell lennie. A választókerületi határokat időről időre kötelező felülvizsgálni; ezt a munkát szerencsés lenne kivenni a politikusok kezéből, és egy független határkijelölő bizottságra bízni.
• Mivel a levélszavazásról kiderült, hogy számtalan visszaélésre ad lehetőséget, az online szavazás esetében pedig nem biztosítható egyszerre a titkosság és az ellenőrizhetőség kritériuma, a fair távszavazást másképp kell megvalósítani: ha egy külföldi városból legalább 100 magyar állampolgár jelzi a szavazási szándékát, a magyar állam legyen köteles kijelölni egy szavazókört a városban, ahol a választási szervek gondoskodnak a szavazás megfelelő lebonyolításáról.
• A nemzetiségi mandátumot mindenképp ki kell szabadítani a választási versengést nélkülöző, a visszaélést erőteljesen ösztönző rendszer fogságából. Először is azt a kérdést kell feltenni, hogy valóban indokolt-e, hogy teljes értékű, kedvezményes mandátumot biztosítsunk a magyarországi nemzetiségek számára, nem volna-e elegendő a szószólói mandátum biztosítása? Erről kell meghozni a politikai döntést, amelyet széleskörű társadalmi egyeztetésnek kell megelőznie. Akár a teljes értékű, akár a szószólói mandátumr, meg kell teremteni a tényleges választási versengés feltételeit.
• Az illegális adatmásolást ösztönző többes ajánlás lehetőségét mindenképp meg kell szüntetni, de ennél is előremutatóbb volna, ha megszűnne az aláírásgyűjtésre épülő jelöltállítási rendszer, és a kaució intézménye lépne a helyébe.

Háttér

A magyar választási rendszert közismerten rengeteg anomália feszíti, de még szakmai körökben sem mutatkozik konszenzus abban, hogy ha lehetőség volna rá, hogyan kellene átalakítani.

A leggyakrabban a rendszer többségi elemeit támadják, de sokan kiemelik például a manipulált kerülettérképet, a külföldről szavazással kapcsolatos problémákat, míg a nemzetiségi mandátumok kálváriája méltatlanul kevés figyelmet kap.

A Political Capital arra vállalkozott, hogy olyan sorvezetőt alkosson, amely egy jövőbeli választási reform idején segítené a döntéshozókat abban, hogy egy fair, a nemzetközi választási alapelveknek és iránymutatásoknak megfelelő választási rendszert alkossanak meg. Ez nem egy részleteiben kidolgozott választási rendszert jelent, meggyőződésünk szerint ugyanis annak megalkotása a parlament dolga, a megfelelő politikai és társadalmi egyeztetések lefolytatásának eredményeképp, politikai érdekektől és értékektől is vezérelten.

Lehetséges azonban olyan alapvetéseket rögzíteni, ajánlásokat megfogalmazni, bizonyos részterületeken pedig több opcióból álló menüt összeállítani, amelyek egyszerre biztosítják a fair választási szabályok megteremtését, és kellő mozgásteret hagynak a politikai döntéshozóknak is.

Fontos: jelen javaslatcsomag nem kívánja ösztönözni, hogy a jelenlegi parlament még a 2026-os választás előtt átalakítsa a választási rendszert. Ez már csak azért is lehetetlen volna, mert egy tisztességes választási reform egyes számú feltétele a széleskörű szakmai, társadalmi és politikai vita lefolytatása, amihez lényegesen több idő kell, mint amennyi a 2026 tavaszán esedékes országgyűlési választásig hátravan.

 

Alapvetés: A választási rendszer mindig politikai értékek, érdekek mentén jön létre

Érthető ugyan a választói igény egy „neutrális”, „igazságos” választási rendszer kialakítására, de tudomásul kell venni, hogy nem létezik ilyen. Egyrészt minden választási rendszernek vannak előnyei és hátrányai, másrészt a választási rendszerekkel kapcsolatos döntések mindig politikai értékek és érdekek mentén születnek meg. Elég, ha arra gondolunk, hogy a kormányzati stabilitás elősegítése és a választói akarat arányos leképezése egyformán legitim elvárás egy választási rendszertől, de mindkét követelménynek aligha lehet egyszerre megfelelő rendszert alkotni. Vagy ha mégis, az eredmény túlságosan bonyolult lesz – ami meg egy harmadik, szintén legitim elvárásnak, a közérthetőség kritériumának nem felel meg.

Nincs tehát szakértői konszenzuson alapuló, részleteiben „ideálisan” kidolgozott választási rendszer; a parlament dolga ezt megalkotni, ahol a pártok értelemszerűen politikai szempontok szerint (is) hozzák a döntéseiket. Ugyanakkor a politikusok mozgástere sem lehet korlátlan, egy demokratikus berendezkedésű ország mindenkori választási rendszerének bizonyos nemzetközi választási alapelveknek és iránymutatásoknak meg kell felelnie.

Alapelvek, amelyek iránytűként szolgálnak egy választási reform során

A nemzetközi választási alapelvek folyamatos szem előtt tartása

Elvi szinten nem képezi vita tárgyát, de a gyakorlati megvalósítás kereteinek megteremtése során is mindvégig szem előtt kell tartani azokat a nemzetközi választási alapelveket, amelyeknek minden körülmény között érvényesülniük kell.

• A választópolgár a választójogát szabadon, önkéntes alapon gyakorolja. Nem kényszeríthető tehát sem arra, hogy éljen, sem arra, hogy ne éljen választójogával, ahogy arra sem, hogy melyik politikai erő jelöltjét, listáját támogassa. A választáson való kötelező részvétel bár nem teljesen ismeretlen néhány európai országban, valójában sehol nem vezettek 100% közeli részvételi arányokhoz. A magyar hagyományoktól eleve tökéletesen idegen intézmény bizonyosan kivitelezhetetlen volna, és ami fontosabb: nem is volna kívánatos.
• A jogszabályokat úgy kell megalkotni, hogy a választójog általánossága és titkossága a teljes választási eljárás során ne sérülhessen. A választójog általánosságának alapelve kizárja például, hogy bármilyen cenzushoz kössük a választójogot, a titkosság pedig sok egyéb mellett azt, hogy bármilyen okból nyílt szavazásra kényszerítsenek választópolgárokat. De az általánosság és a titkosság elvét olyan gyakorlati részletszabályok kialakítása során sem téveszthetjük szem elől, mint a fair távszavazás megteremtése.
• Fontos alapelv a választójog egyenlősége is, azzal a megkötéssel, hogy ez a kritérium nem érvényesülhet minden körülmények között 100%-osan. Azt érdemes ezért rögzíteni, hogy törekedni kell a választójog egyenlőségére, és ettől csak észszerű, minimális arányban lehet eltérni. Gondoljunk például arra, hogy a folyamatos demográfiai változások okán nem elvárható, hogy a választókerületek lélekszáma között egyáltalán ne legyenek eltérések. Néhány speciális eset ennél is jelentősebb kivételt képezhet, például indokolt lehet a külföldön élő magyar állampolgárok választójogának részlegessége, vagy a kedvezményes mandátum biztosítása a magyarországi nemzetiségek számára.
• A Velencei Bizottság Választási ügyek jó gyakorlatának Kódexében foglalt iránymutatásokat a reformfolyamat során végig szem előtt kell tartani. Közülük is kiemelten fontos, hogy a választást megelőző (legalább) egy évben már ne lehessen a választási rendszer lényeges elemeit megváltoztatni. (Léteznek ennél jóval erősebb garanciák is a választási rendszerrel való trükközések megelőzésére. Ilyen például, hogy a választási vonatkozású törvénymódosítások csak egy ciklussal elfogadásuk után lépjenek hatályba, de ez gyakran nem életszerű követelmény, sőt, nemkívánatos hatásai is lehetnek, például a változó környezetre való gyors reagálási képesség vagy az önkorrekció lehetősége is elvész.)

A társadalmi és politikai vita nélkülözhetetlensége

A végeredménynél talán fontosabb is a folyamat maga.

A hatályos választási rendszer megalkotását nem előzte meg társadalmi egyezetetés, a politikai egyeztetés pedig kimerült egy parlamenti albizottság felállításában, ahol bár 2011 folyamán zajlott némi vita, annak semmilyen ráhatása nem volt a 2011. november 20-án a parlamentnek benyújtott és december 23-án botrányos körülmények között elfogadott választójogi törvény szövegére. Az ezt követő évek számtalan választásirendszer-machinációja is mind kizárólag a kormányoldal akaratából, érdemi egyeztetés nélkül, kizárólag kormánypárti szavazatokkal ment át. A hatályos rendszer széleskörű elutasítottságához bizonyosan ezek a tények is hozzájárultak.

Bármilyen választási rendszere is lesz Magyarországnak, a döntéshozók nem spórolhatják meg az érdemi szakmai, társadalmi és politikai egyezetetéseket. Ha egy egypárti, mindenféle egyeztetés nélkül megalkotott választási rendszer váltja fel a jelenlegit, borítékolható, hogy annak legitimitása, elfogadottsága a jelenlegiét sem fogja elérni. A cél ezzel épp ellentétes: olyan választási rendszere legyen Magyarországnak, amely széles körben bírja a választók bizalmát, márpedig ennek minimálisan szükséges feltétele, hogy ne egyetlen párt sötétszobájában alkossák meg.

A közérthetőség igénye

Mind az 1989/1990-ben, mind a 2011-2013 során megalkotott (ás azóta jó néhány alkalommal toldozott-foldozott) választási rendszer rendkívül bonyolult, ami nem kedvezett a legitimációjának. Egyszerűen azért, mert ha a döntő többség egyáltalán nem érti, hogyan lesz a szavazatából mandátum, a rengeteg részletszabályban pedig teljes a káosz, sokkal nagyobb lesz a fogékonyság a választási összeesküvés-elméletekre, csaláskiáltásokra.

• Éppen ezért a közérthetőségnek kiemelt vezérlőelvnek kell lennie egy későbbi választási reformfolyamat során. Ez nemcsak a mandátumkiosztási mechanizmusra vonatkozik, hanem minden olyan részletszabályra, ami a választói tájékozottságot, aktivitást befolyásolja.
• Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a választóknak idő kell ahhoz, hogy kiismerjék az új szabályok hatásait, ezért törekedni kell rá, hogy a jelentősebb választási szabályok ne változzanak választásról választásra.

A demagógia elvetése

Mára feledésbe merült, de a 2010 előtti néhány évben rendkívül alacsony színvonalra süllyedt a választási reformról szóló diskurzus, lényegében kimerült a „kisebbparlamentezésben”, azaz az akkori kormány- és ellenzéki oldal azon versengett, hogy minél kisebb számot mondjanak, amelyben maximalizálni lehetne a parlament létszámát. Túl azon, hogy hamar nyilvánvalóvá vált, a parlamenti létszám csökkentésétől naivitás érdemi költségcsökkenést várni, a Fidesz mozgásterét is beszűkítette a 200 fős maximum kőbe vésése. Mivel a vegyes rendszer megtartásához és a győztest erősítő elemekhez is ragaszkodtak, 106 egyéni kerület kialakítása mellett döntöttek. Ez végképp kiüresítette a korábban sem igazán jól működő egyéni képviseletet, a korábbi kb. 45 ezerről ugyanis kb. 75 ezerre emelkedett (majd egy bő évtized alatt kb. 72 ezerre csökkent) az egy egyéni választókerületre (OEVK) jutó választópolgárok lélekszáma, nem mellesleg jó pár olyan OEVK is kialakult, amelyek rengeteg, akár száznál is több települést foglalnak magukba.

• Az Országgyűlés létszáma tehát semmiképp nem lehet a reform rendezőelve. Természetesen azt senki nem állítja, hogy a jelenlegi 199 fős létszámot célszerű volna megsokszorozni, azt viszont igen, hogy nem volna probléma, ha a létszámnál sokkal fontosabb szempontok mentén megalkotott új választási rendszer a jelenleginél valamennyivel magasabb létszámú parlamentet eredményezne. Ahogy az sem, ha végül akár alacsonyabb lenne a kiosztható mandátumok száma.
• A másik gyakran előkerülő, rendkívül demagóg érv a költségcsökkentés. A demokrácia közismerten nem olcsó műfaj, a választás pedig az egyik, ha nem a legfontosabb alappillére, amin nincs értelme spórolni. Ha bármilyen választásiszabály-módosítástól azt várjuk, hogy az javítja a demokratikus versengés feltételeit, az ezzel járó költségek másodlagossá válnak. A parlamenti létszám csökkentése mellett is gyakran visszhangzott érv volt a költséglefaragás, ami egyrészt mindig hamisan csengett, másrészt hamar kiderült, hogy önmagában a létszámcsökkentés nem is feltétlenül jár érdemi spórolással. Ugyanígy, sok érv szólhat például a második forduló visszaállítása mellett és ellen, de azt az érvet, hogy annak jelentős költségvonzata volna, figyelmen kívül hagyhatjuk.

Variációk az arányosabb mandátumkiosztás megteremtésére

A probléma

Mivel Magyarországon nincs ennek évszázados, megfellebbezhetetlen hagyománya, az, hogy egy választási rendszer inkább a választói akaratot minél arányosabban leképező parlamentet eredményezzen, vagy ellenkezőleg, minél inkább elősegítse a kormányzati stabilitást, politikai értékek, vagy még inkább, politikai érdekek mentén dől el. Szakmai alapon ezért nem vagy csak nagyon korlátozottan adható például arra vonatkozó iránymutatás, hogy maradjon-e a vegyes rendszer, és ha igen, milyen feltételek mellett.

Amellett azonban szólnak legitim, a pártok politikai érdekein túlmutató érvek, hogy a jelenleginél arányosabb választási rendszerünk legyen. Ma már közhely, hogy az Orbán-rezsim soha nem jöhetett volna létre, ha valamivel arányosabb lett volna az 1989/1990-ben kialakított választási rendszerünk, az elvi esélyt sem megadva arra, hogy egyetlen politikai erő kétharmados parlamenti többséget szerezzen benne. Ez azzal a megkötéssel igaz, hogy a rendszerváltás idején más garanciákkal is megakadályozhatták volna, hogy kétharmados többséggel lényegében teljhatalmat lehessen szerezni.

Sokan érveltek amellett is, hogy az arányos választási rendszerek a politikai ellenfelek megsemmisítésére törekvés helyett a velük való együttműködésre ösztönzik a pártokat. Az arányos rendszerek ellenzői pedig azt hangsúlyozzák, hogy hiába tűnik igazságosabbnak a választói akaratot pontosabban leképező parlament, a legtöbbször ezek nehezen összeálló, de annál törékenyebb koalíciókat eredményeznek, amelyek előrehozott választásokhoz, olykor káoszhoz vezetnek. Az arányos rendszerekkel szembeni ritkábban hangoztatott érv, hogy a szavazás napján a választó számára sem lehet még világos, milyen koalíció létrejöttét támogatja a szavazatával, hiszen a pártok ez irányú hajlandósága sokat változik a választási eredmény ismeretében.

A lehetséges forgatókönyvekhez kapcsolódó javaslatok

Mindezt figyelembe véve nem mondhatjuk, hogy kizárólag az volna elfogadható, ha Magyarország következő választási rendszere tisztán arányos volna, de azt igen, hogy kívánatos volna, hogy mind a jelenleginél, mind az 1990-2010 között hatályosnál arányosabb legyen. Többféleképp is el lehet mozdulni ebbe az irányba. Az alábbiakban különböző opciókat vázolunk fel, a mellettük és az ellenük szóló érveket is bemutatva.

• Lejjebb lehet vinni a bejutási küszöböt. Ha a jelenlegi 5 helyett a szavazatok 3 vagy akár 2 százalékával is be lehetne jutni a parlamentbe, az egyrészt gyorsan növelné a politikai kínálatot, másrészt a választókban is feloldaná azt a gátat, hogy nem mernek kis pártra szavazni, attól félve, hogy szavazatuk végül nem fog hasznosulni. Részben az elvesző szavazatok csökkenésétől várható az arányosság javulása is. A pártrendszer elaprózódásával viszont az inga a másik irányba is kilenghet: marginális támogatottságú pártok túlélését biztosíthatja, illetve a túl sok parlamenti párt nehezítheti a működőképes koalíciók kialakítását. Értékválasztás kérdése is, mennyiben kívánja a döntéshozó elősegíteni a kisebb, illetve az egy vagy kevés ügyet zászlóra tűző politikai erők parlamenti képviseletét.
• A „győzteskompenzáció” néven elhíresült elemet már csak a közérthetőségre való törekvés okán is érdemes kivenni a rendszerből, és ezzel a választási eredmények várható arányossága is javul. (Az egyszerűsítés jegyében felmerülhet a teljes kompenzációs mechanizmus eltörlése is, de ha ez az egyéni és listás mandátumszámok érintetlenül hagyásával valósulna meg, az a rendszert tovább aránytalanítaná.)
• A választókerületek és a listás mandátumok arányát utóbbi javára lehet erősíteni – minél nagyobb szeletet kapnak a listás mandátumok, annál nagyobb eséllyel születhetnek arányosabb választási eredmények. Ez óhatatlanul a parlament létszámának emelését vonja maga után, ami észszerű határokon belül nem lehet probléma (lásd „A demagógia elvetése” c. részt).
• Bár csak közvetve tartozik az arányosítás témájához, népszerű ötlet a kétfordulós rendszer visszaállítása Leginkább az szól mellette, hogy a második fordulóban már a főbb erőviszonyok ismeretében kapnak a választók egy második lehetőséget arra, hogy árnyalják választásukat: megerősíthetik kedvenc pártjukat, jelöltjüket, kifejezhetik másodlagos preferenciájukat, és még rengeteg, akár az első forduló eredményének ismeretében megváltozott körülményt mérlegelve dönthetnek második fordulós szavazatukról. A két forduló közötti időszakban, ha nem is feltétlenül, de jó eséllyel kirajzolódik, milyen koalíciókötési forgatókönyvek lehetnek reálisak, aminek kibontakozása a választó második fordulós szavazatán is múlhat.
  • A második forduló alternatívája lehet, ha az egyetlen fordulóban is lehetőséget biztosítunk a választók számára, hogy kifejezzék másodlagos preferenciájukat, például a jelöltek közötti preferenciasorrend felállításával.
• Radikálisabb elmozdulást jelent az arányosság felé az egyéni választókerületek eltörlése, az átállás egy listás rendszerre. Ezen belül több lehetőség is felmerül.
  • A legegyszerűbb megoldás a holland típusú választási rendszer bevezetése lenne, ahol az egyetlen országos listára leadott szavazatok arányában osztanák ki a pártok között a mandátumokat. Gyakori kritika ezzel a modellel szemben, hogy a pártközpontokban dől el, ki kap befutó helyet, így sok képviselő valójában nem is mérettetik meg. Ugyanígy, a területi képviselet is kiesik a képletből, ami azt a veszélyt hordozza magában, hogy az ország több régiója lényegében eltűnik a döntéshozók látóteréből. Mindkét problémát tompíthatja, ha az országos listára szavazás mellett lehetőség volna a – többek között Szlovákiában alkalmazott – preferenciális szavazás Számtalan módja van ennek, de mindegyiknek az a lényege, hogy a választó beleszólást kap a választott párt jelöltjeinek sorrendjébe is. Személyes szimpátiáját, antipátiáját így ugyanúgy kifejezésre juttathatja, mint a területi képviseleti szempontokat.
  • Országos helyett létrehozhatók területi listák is, amelyek akár régiós, akár megyei szintűek is lehetnek. A területi képviselet elvét ez a megoldás jobban megtartja, de akár kombinálható is a preferenciális szavazás bevezetésével. Ez a megoldás viszont magával vonhat egy másik problémát. Ha megyei listákat vezetünk be, az a 2010 előtti helyzethez hasonlóan azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a kisebb lélekszámú megyékre kevés mandátum jutna, így azok csak látszólag követnék az arányos mandátumkiosztás elvét, valójában a nagyobb pártokat erősítenék. Ha viszont a legkisebb megyékre is legalább tíz mandátum jutna (ami a minimum értéke annak, hogy ne csak a nagyobb pártok szerezhessenek megyei listás mandátumokat), az már csak a parlamenti létszám irreális mértékű növelésével lenne kivitelezhető. Ezért inkább a régiós listák bevezetése a szerencsésebb út.
• Felmerülhet még egy hibrid, német mintán alapuló rendszer is, ahol a mandátumkiosztás fő szabály szerint listás alapon történik, de a pártoknak jutó mandátumokat részben egyéni kerületekből, részben listáról töltik fel. A német modell – ami már csak a két ország eltérő nagysága miatt sem ültethető át egy az egyben – számos részlete itt nem tárgyalt technikai és alkotmányos feszültséget okozott, ami óvatosságra kell hogy intse a döntéshozót, ha ebbe az irányba kívánna elindulni.

 

A választókerületi térkép kialakítása, rendszeres felülvizsgálata

A probléma

A választókerületi térkép kialakítása és annak folyamatos felülvizsgálata a legfejlettebb demokráciákat is komoly kihívások elé állítja. A választókerületi térkép manipulációjával jelentős előnyhöz lehet juttatni egy politikai erőt, olyannyira, hogy egy térkép akár egy néhány százalékpontos hátrányból is képes parlamenti többséget előállítani. Bár a hatályos magyar választókerületi térképről eddig még nem derült ki, hogy pontosan mekkora hátrányt képes visszafordítani megalkotói javára egy éles választáson, modellszámítások sora igazolta már, hogy egy 1-2, esetleg 3 százalékpontos ellenzéki előny mellett is képes lehet a Fideszt győztesnek kihozni.

Nem ismétlődhet meg az a 2011-es gyakorlat, hogy minden előzetes értesítés nélkül, egyik pillanatról a másikra kerüljön fel a választási törvényjavaslat az Országgyűlés honlapjára, benne az új kerülettérképpel, ami mindenféle társadalmi, szakmai egyeztetést mellőzött, és még csak az sem derült ki róla soha, hogy pontosan kik és milyen szempontok szerint alkották meg. (A 2024-es kerülethatár-módosítást ugyanez az átláthatatlanság jellemezte.)

Javaslat

• Ha az a döntés születik, hogy megmaradnak a magyar választási rendszerben az egyéni választókerületek, az első és legfontosabb kritérium, hogy a térképrajzolási folyamatnak átláthatónak kell lennie. Ez részben azt jelenti, hogy világossá kell tenni, milyen megkötések, szabályok, matematikai formulák, földrajzi kritériumok mentén lehetséges egyáltalán a határkijelölés. Részben pedig azt, hogy nem szabad megspórolni a szélesebb körű társadalmi egyezetetést. Bár az Egyesült Királysággal ellentétben nálunk ennek nincs hagyománya, igenis meg kell teremteni annak a fórumát, hogy a választópolgárok kifejthessék, szerintük melyik városhoz, városrészhez kötődik jobban az ő kisvárosuk, falujuk, kerületük, és ezt a törvényalkotónak figyelembe kell vennie a határhúzáskor.
• A választókerületi térképet időről időre kötelező felülvizsgálni. Ezt lehetséges bizonyos időtartamhoz (például tíz év) kötni, vagy azt is rögzíteni lehet, hogy minden második vagy harmadik választást követően kell felülvizsgálni a kerülethatárokat, de a jelenleg hatályos szabályozás is legitim lehet: ha legalább egy választókerület lélekszámának átlagtól való eltérése meghalad egy bizonyos értéket, ki kell igazítani a határokat. A Velencei Bizottság már hivatkozott kódexében például azt ajánlja, hogy a választókerületek lélekszáma ne térjen el az átlagtól több mint 10%-kal (nagyon speciális esetekben 15%-kal). Ehhez képest a hatályos törvény szerint csak 20%-os eltérésnél kell beavatkoznia a törvényalkotónak. A szigorúbb kritérium felé érdemes menni, ez beszűkíti ugyanis a választókerületi létszámmal való manipuláció, az ún. malapportionment mozgásterét. (Leegyszerűsítve, ennek lényege, hogy a rosszhiszemű térképrajzoló minél nagyobb kerületekbe igyekszik beosztani az ellenfeleinek szavazóit, míg a sajátjait minél kisebbekbe.)
• Bár a választási rendszer kialakítása politikai értékek és érdekek mentén is történik, a kerülethatárok meghúzásának feladatát célszerű eltávolítani a politikusoktól. A brit Boundary Commissions intézményéhez hasonló, független határkijelölő bizottság lehetne hivatott az egyenlő választójog érvényesülését a választókerületi határok kialakítása és bizonyos időközönként való módosítása révén biztosítani. Ha ez bármi okból nem kivitelezhető, és parlamenti képviselőkre bíznánk a határkijelölést, akkor még fontosabbak a részletes átláthatósági garanciák. Mind a malapportionment, mind a gerrymandering mozgásterét így lehetséges – ha kiküszöbölni nem is, de – minimálisra csökkenteni. (A gerrymandering a választókerületekkel való azt a fajta manipulációt jelenti, amikor a kerülethatár látványosan nem követi a közigazgatási egységeket, főbb útvonalakat, természetes határokat, így a kerületek általában szabálytalan alakzatot vesznek fel.)
• A választást megelőző legalább egy évben a választókerületi térképnek intaktnak kell maradnia, de ez a moratórium akár hosszabb is lehet.

A fair távszavazási rendszer kialakítása

A probléma

A magyar állam diszkriminál külföldön tartózkodó magyarok és külföldön tartózkodó magyarok között. Akiknek ugyanis nincs magyarországi lakcímük, levélben szavazhatnak, miközben azoknak, akiknek van, be kell fáradniuk valamelyik külképviseletre. Kevesen vitatják, hogy ez így nincs rendjén, abban viszont nincs konszenzus, hogy hogyan lehetne ezt a helyzetet feloldani.

A Political Capital ezért 2025 őszén kezdeményezett egy szakmai vitát, amelynek keretében öt szerző a Telex hasábjain fejtette ki álláspontját a témában (itt, itt, itt, itt és itt). Ennek eredményeképp körvonalazódni látszik egy minden érintett számára elfogadható megoldás.

Javaslat

Szavazzunk online? Ne.

Évtizedek óta sokan gondolják, hogy elkerülhetetlenül ez a jövő, az elmúlt időszakban mégis inkább visszarendeződés történt, néhány elvetélt kísérlet után több európai országban hamar kivezették az e-szavazás lehetőségét. A tudomány jelen állása szerint ugyanis egy e-választási rendszer vagy titkos, vagy ellenőrizhető, de a kettő együtt nem megy. Ha valamikor a belátható jövőben mégis sikerülne a két ellentmondó kritériumot közös nevezőre hozni, Magyarországon aligha kapná meg az átálláshoz nélkülözhetetlen, szekértáborokon átívelő bizalmat. A megoldást tehát nem errefelé kell keresnünk.

Bővítsük ki a levélszavazást? Ne.

Egyszerűnek hangzik, hogy ha a lakcímmel nem rendelkezők szavazhatnak levélben, akkor szavazhassanak a lakcímmel rendelkezők is, és máris megszűnik a diszkrimináció. Ez igaz, de a levélszavazás kiterjesztésével választásivisszaélés-cunami előtt nyitnánk meg az utat. Lehetetlen volna ugyanis ellenőrizni, hogy az a választópolgár, aki hetekkel a választás előtt feliratkozott a levélben szavazók névjegyzékére, valóban külföldön tartózkodik-e. Ha pedig jóformán bárkinek lehetősége volna a levélben szavazásra, pártaktivisták rengeteg választópolgárt környékeznének meg azzal, hogy iratkozzanak fel, kérjék ki a szavazólapot is tartalmazó levélcsomagot, és amint átadják azt a pártaktivistának, szerény fizetséget kapnak cserébe. A választás napján 13 óra alatt (reggel 6-tól este 7-ig) kell lebonyolítani a szavazást, a levélcsomagokkal való visszaélésre hetek állnának rendelkezésre. A levélszavazás kiterjesztése nem tűnik jó útnak.

Bővítsük ki a külképviseleti szavazást!

Ritkán veszünk példát keleti szomszédunkról, pedig van, hogy érdemes. Romániában 2016 óta hatályos az a törvény, amelynek értelmében, ha egy külföldi városból legalább 100 román állampolgár jelzi a szavazási szándékát, a román államnak ki kell jelölnie egy szavazókört a városban, és le kell bonyolítania a választást. Ez egy az egyben átültethető a magyar jogrendbe is – ahogy Bódi Mátyás az említett szakmai vitában javasolta.

Feliratkozási kötelezettségük ma is van a külképviseleteken szavazni vágyóknak, a kibővített intézmény tehát extra adminisztratív terhet nem jelentene számukra, viszont megfordítaná a rendszer logikáját. Nem a választónak kellene a szűkös listából kiválasztania egy szavazóhelyiséget, hanem a választási irodának kellene kielégítenie a bejelentkező választópolgárok igényét.

Nem igazán látszik, milyen ellenérvek merülhetnének fel a Romániában jól működő rendszer magyarországi átültetése ellen, ami még a környező országokban élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok számára sem járna súlyos jogvesztéssel. Kétségtelen, hogy a levélben szavazás lehetőségét elveszítenék, de az ő lakóhelyükhöz közel ugyanúgy ki kellene alakítani ideiglenes szavazóhelyiségeket, mint a nyugat-európai városokban. A külföldön élő magyarok közötti diszkriminációt tehát úgy lehetne megszüntetni, hogy járulékos nyereségként a levélszavazással kapcsolatos visszaélési kockázatokat is kiiktatnánk a rendszerből.

A rendszer legfeljebb a megnövekedő költségek miatt lehetne támadható, de az 1-2 milliárd forintos többletköltség, amivel néhány száz ideiglenes szavazóhelyiség felállítása, kiszolgálása járna, költségvetési szinten nem tétel (lásd még „A demagógia elvetése” c. részt).

A levélszavazás megtartása esetén: a névjegyzéken szereplő elhunytak problémájának kezelése

A probléma

A levélszavazás közismerten rengeteg visszaélési lehetőséget teremt, amelyek döntő többsége nem kiküszöbölhető. Azzal, hogy a levélcsomag napokig a választópolgár birtokában lehet, soha nem lesz ellenőrizhető, hogy ténylegesen ő, esetleg rokona, szomszédja vagy egy pártaktivista húzta-e be az X-et. Ezt a kockázatot minden ország vállalja, amely alkalmazza a levélszavazást.

Az viszont magyar sajátosság, hogy halottak sokasága is szerepelhet a levélben szavazók névjegyzékén. Ez abból fakad, hogy a magyar állam nem feltétlenül szerez tudomást a külföldön élő magyar állampolgárok esetleges elhalálozásáról. Mivel a hatályos szabály szerint a regisztráció tíz évig érvényes (sőt, minden egyes választási aktivitás után az óra újraindul), a Nemzeti Választási Iroda (NVI) kérdés nélkül kiküldi a levélcsomagot minden választás és népszavazás előtt az aktív regisztrációval rendelkező állampolgároknak. Azoknak is, akik már nem élnek, feltéve, hogy az NVI erről a tényről nem szerzett tudomást, márpedig az esetek elsöprő többségében nem szerez. Ellenőrizhetetlen, hogy az elhunytak címére kiküldött levélcsomagoknak mi a sorsuk, de nincs gyakorlati akadálya annak, hogy a nevükben bárki más leszavazzon.

Javaslat

Ezt a választásba vetett bizalmat súlyosan aláásó visszaélési lehetőséget mindenképp ki kell iktatni a rendszerből. A megoldás egyszerű: a regisztrációt meg kell erősíteni minden egyes választás és népszavazás előtt. Az NVI-nej egy nyomtatvány visszaküldésére kell kérnie a külhoni állampolgárokat, akik ha ezt megteszik, regisztrációjuk újra aktiválódik a következő választás erejéig.

A nemzetiségi képviselet demokratizálása

A probléma

A magyarországi nemzetiségek képviseletének megteremtése nemes cél is lehet, jelenlegi formájában viszont az egyik legbotrányosabb eleme a választási rendszernek.

A legfőbb probléma, hogy nincs verseny. Még a Kádár-rendszerben is odafigyeltek arra, hogy amikor „választásokat” tartottak, legalább két név szerepeljen a szavazólapon. Ezzel szemben a nemzetiségi képviselők választásánál a választási versengés látszata sincs meg. Ha ugyanis a választópolgár nemzetiségiként kíván szavazni, akkor (a pártlistákat lajstromozó helyett) egy olyan szavazólapot kap, amelyen az országos nemzetiségi önkormányzat által állított egyetlen lista szerepel, és legfeljebb azt döntheti el, hogy a mellette található egyetlen karikába belerajzol-e egy X-et vagy sem.

További probléma, hogy a kedvezményes mandátumra elvileg mind a 13 nemzeti kisebbség jogosult lehet, valójában csak a cigány és a német nemzetiségi listának van reális esélye az ehhez szükséges mintegy 20-30 ezer szavazat begyűjtésére, egyszerűen azért, mert ennél kevesebben vallják magukat a többi 11 nemzetiséghez tartozónak. Nem túlzás, hogy a hatályos szabályozás átveri a nemzetiségeket: a törvény betűje látszólag megteremti a teljes értékű parlamenti mandátum megszerzésének lehetőségét, de a kedvezményes kvótát úgy alakították ki, hogy a 13-ból 11 nemzetiségnek esélye sem legyen a mandátumszerzésre. 

A harmadik, de távolról sem kis jelentőségű probléma, hogy a rendszerben kódolt a kedvezményes mandátum foglyul ejtésének lehetősége – ami 2018 óta már nem is csak elvi fenyegetettség. A nemzetiségilista-állítás monopolhelyzete ugyanis törvényszerűen bevonzza a nemzetiségi képviseletnél erősebb politikai érdeket: aki a listaállításban képes befolyásolni a mandátumszerzésre esélyes nemzetiségi önkormányzat döntéshozóit, az egy vagy akár két nemzetiségi parlamenti mandátumra is ráteheti a kezét. Sőt, annak sincs akadálya, hogy egy párt megszervezze, hogy kellő számú támogatójuk nemzetiségiként regisztráljon, így az ő szavazataikkal „olcsóbban” juthatnak egy de jure nemzetiségi, de facto a párt frakcióját erősítő mandátumhoz.

Javaslat

Először is azt a kérdést kell feltenni, hogy valóban indokolt-e, hogy teljes értékű, kedvezményes mandátumot biztosítsunk a magyarországi nemzetiségek számára, nem volna-e elegendő a szószólói mandátum biztosítása? Erről kell meghozni a politikai döntést, amelyet széleskörű társadalmi egyeztetésnek kell megelőznie. Nem csak a nemzetiségek képviselőit szükséges bevonni a folyamatba, hiszen a teljes politikai közösséget érintő ügyről van szó. Ehhez érdemes volna megvizsgálni, milyen eredményeket ért el 2018 óta az egyetlen teljes értékű mandátummal rendelkező nemzetiségi képviselő, illetve a különböző ciklusokban 11-13 főt számláló nemzetiségi szószólók.

• Ha a folyamat végén az a döntés születik, hogy szükség van a teljes értékű nemzetiségi mandátumra, akkor meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy mind a 13 nemzetiség számára elérhető kritériumok és tényleges választási versengés mentén válasszák meg az arra jogosultak nemzetiségi parlamenti képviselőjüket. Legkésőbb ezen a ponton már a pártok számára is jelentőséggel bírna a módosítás, hiszen már nem 0, 1 vagy 2, hanem 13 listás mandátummal kevesebb jutna nekik. Ezt egyféleképp lehetne ellensúlyozni: az Országgyűlés olyan drasztikus emelésével (minimum megduplázásával), ami kétségkívül indokolatlan volna egy nem egész 10 milliós országban. Nem látszik tehát olyan reálisan kivitelezhető megoldás, amelynek keretében 13 nemzetiségi képviselő teljes értékű mandátumot szerezhetne – vélhetően ezzel az érintett nemzetiségek is egyetértenének.
• A másik lehetőség, hogy lemondunk a teljes értékű kedvezményes mandátumról, de a szószólói mandátum megszerzéséért valódi választási helyzetet teremtünk. Megszűnne a listaállítás monopóliuma, a nemzetiségek tehát tényleges választás keretében választhatnák meg szószólójukat. Ebben a megoldásban a pártok nem volnának ellenérdekeltek, mivel a parlament létszáma nem módosulna, a kormány-ellenzék relációtól távol kerülne a nemzetiségi mandátum ügye, ezáltal ténylegesen a nemzetiségi képviselet megteremtéséről szólhatna a választási versengésnek ez a szelete. A kisebb lélekszámú nemzetiségek diszkriminációja is megszűnne, hiszen mind a 13 nemzetiség azonos feltételek mellett választhatná szószólóját.
  • A nemzetiségi mandátum ezzel a megoldással kikecmereghetne a politikai visszaélések csapdájából is: ha nincs hatása a parlament összetételére, jóval kisebb érdek fűződne az esetleges rosszhiszemű befolyásolásra.
  • További előny, hogy ebben az esetben semmi akadálya nem lenne annak, hogy a nemzetiségeknek (az egyéni kerületi jelöltekre, illetve a pártlistákra leadott mellett) harmadik szavazatuk is legyen, hiszen ez utóbbival nem befolyásolnák a parlament összetételét.

A jelöltállítás megtisztítása

A probléma

Magyarországon a jelöltállítás mindig is a visszaélések melegágya volt. Már a 2010 előtti, ajánlószelvényekre épülő rendszernek is kialakult egy másodlagos feketepiaca, a 2010 után kialakított ajánlóíves rendszer ehhez képest előrelépés is lehetett volna. Azzal viszont, hogy bevezették a többes ajánlás lehetőségét, illetve az eleinte még „legálisan ellopható”, ma már valamivel szigorúbb feltételek mellett felhasználó központi kampánytámogatást, a jelöltállítás lényegében ajánlóívmásolássá degradálódott: a lebukás minimális kockázatát vállalva a pártok gond nélkül lemásolhatják egymás ajánlóíveit, ami amellett, hogy adatvédelmi szempontból aggályos, teljesen, álságossá teszi a jelöltállítás társadalmi beágyazottságot mérni hivatott funkcióját.

Javaslat

• Ha megmarad a választók ajánlásán alapuló jelöltállítási rendszer, a többes ajánlás lehetőségét mindenképp meg kell szüntetni. Ezzel legalább az ajánlóívek másolására nem volna lehetőség.
• A többes ajánlás megszüntetése azonban csak félmegoldás. Valójában van mód arra, hogy a választók ebből a folyamatból teljes egészében kivonhatók legyenek, és ezzel megelőzzük, hogy a pártok visszaéljenek az adataikkal: az ajánlásra épülő rendszer helyett be lehetne vezetni a kaució intézményét. Ebben a rendszerben a jelöltek egy bizonyos összeg letétbe helyezésével kerülnének fel a szavazólapra, a pénzt pedig már néhány százalékos teljesítmény fölött visszakapnák. Ez az eljárás minimálisra csökkentené a visszaélések lehetőségét, és nem járna a választók személyes adatainak kezelésével sem. A kaucióval az egyetlen probléma, hogy nehéz megállapítani az optimális összeget: ha túl alacsony, nem riasztja el a komolytalan jelölteket, ha túl magas, az nehéz helyzetbe hozhatja a kisebb politikai erőket. A jelöltenként a fél-egyhavi átlagfizetésnek megfelelő összeg teremtheti meg a kényes egyensúlyt. A közhiedelemmel ellentétben a kaució nem drágábbá, hanem olcsóbbá tenné a jelöltállítás folyamatát, hiszen a többség már alacsony teljesítmény után visszakapná (nekik tehát gyakorlatilag ingyenes lenne), de az is világos, hogy a viszonylag alacsony összeg elvesztése sem haladná meg a jelenlegi 500 aláírás összegyűjtését igénylő ráfordítást. A feketepénzek kiesnének a rendszerből, személyes adatok hiányában megszűnnének az adatvédelmi aggályok, és az ehhez kapcsolódó visszaélésekre sem lenne mód.

A kampány és a kampányfinanszírozás szabályozásának újragondolása

A problémák

Az Ebesz jelentéseiben is megfogalmazott legtöbb kritika abból vezethető le, hogy Magyarországon a párt és az állam összefonódott, a kampánytevékenységük gyakorlatilag szétszálazhatatlan, az állam szinte folyamatosan a párt újraválasztásáért kampányol. A mindenkori kormánynak korlátlanok a forrásai, és az elmúlt másfél évtizedben semmiféle önmérsékletet nem tanúsított, csak számolatlanul égette a közpénzt saját maga népszerűsítésére, az ellenfelek lejáratására. Ennek egyik eszköze, hogy a kampány egy részét kiszervezik álcivil szervezeteknek.

Bár az ötvennapos kampányidőszakra vonatkozóan hatályban vannak bizonyos korlátozások, a hivatalos kampányon kívüli időszak (ami a négyéves ciklus 96,5%-át teszi ki) lényegében teljesen szabályozatlan.

A kampányfinanszírozási szabályok, bár az elmúlt években némileg szigorodtak, nem zárták be a kaput a visszaélések előtt, így a későbbiekben új lendületet vehet a 2014-ben és 2018-ban burjánzó kamupártjelenség.

Javaslatok

Naivitás volna azt feltételezni, hogy az állami propaganda megszüntethető. Sosem lesz tökéletesen elválasztható egymástól a tájékoztatás és a politikai kommunikáció. Elsősorban politikai kultúra kérdése, hogy a mindenkori kormány mekkora erőforrásokat mozgósít arra, hogy saját magát népszerűsítse a „társadalmi célú hirdetés” jelmezébe öltöztetve. Látható, hogy a jelenlegi hatalom ebben semmiféle határt nem ismer. Magától ez aligha fog megváltozni, és bár ezen a téren van talán a legnehezebb dolga a jószándékú döntéshozónak, léteznek olyan intézkedések, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy valamennyire keretek közé szorítsa az állami kampányaktivitást.

Tartalmilag szinte lehetetlen elválasztani az állami tájékoztatást a kormányzati propagandától. Ha elkészül egy autópálya-szakasz, nem elvárható, hogy azt ne adja át egy miniszter vagy egy államtitkár, és ha átadja, fog mondani néhány lelkesítő szót, ami akár a pártja újraválasztási esélyeit is növeli. Ezt még talán senki sem kifogásolná, de tartalmilag nem látszik az éles határ az útátadás és a folyamatos, a nap 24 órájában minden fórumon ömlő kormányzati propaganda között.

• Az első és legfontosabb az átláthatóság erősítése. A kampányszámla bevezetésével például sokkal átláthatóbbá lehetne tenni a pártok működését. Az évi egy beszámoló helyett lényegében valós időben lehetne követni a pártok kampányköltéseit. Ugyanezt az átláthatóságot kell megkövetelni az államtól: minden állami kommunikációval kapcsolatos költésről azonnal számot kell adnia. Ez jóval tisztábbá tenné a kampányidőszakon kívüli politikai aktivitást is.
• 2025-ben törölték el a kampányköltési limitet. Abban az értelemben ennek nem sok jelentősége van, hogy a kormányoldal amúgy is korlátlan összegeket költ kampányra, a limit pedig eleve csak a pártok és jelöltjeik választást megelőző 50 napi tevékenységére vonatkoztak, az állam és az álcivilek költéseire nem. Mégis jó volna a költési limit visszaemelése, annak esélykiegyenlítő hatása miatt. A költési limitet azonban az eddigieknél jóval magasabban, reális, betartható szinten kell meghúzni, ellenkező esetben a pártokat trükközésre ösztönzi a betarthatatlanul alacsony keret. (A magas költési limit bevezetése olcsó támadások kereszttüzébe kerülhet; ezen a ponton is emlékeztetni kell a demagógia elvetésének alapkövetelményére.)
• Ingoványos terület a harmadik szereplőknek kiszervezett kampánytevékenység is. Az az irány biztosan téves volna, ha bármilyen civil szervezet véleménynyilvánítási jogát korlátoznánk, így a mindenkori kormányzatéval szimpatizálókat sem érhet ilyen jellegű jogkorlátozás. Annak viszont gátat lehetne szabni, hogy költségvetési forrásokat folyassanak át álcivil szervezeteknek, akik aztán a kormányzati kommunikációs központtal egyeztetett üzeneteket visszhangoznak. Nem a tartalom, hanem a forrás felől érdemes tehát megfogni ezt a jelenséget. Ehhez persze nem is elsősorban a tiltó szabályok jelentik a kulcsot, hanem az ezt kikényszerítő-feltáró intézményrendszer (független ügyészség, Állam Számvevőszék).
• A választási eljárási törvényben szerepel egy passzus, amit meg lehetne szüntetni. A 142. § szerint „Nem minősül választási kampánynak a választási szervek tevékenysége, az állampolgárok – mint magánszemélyek – közötti személyes kommunikáció, függetlenül annak tartalmától és formájától, továbbá az Alkotmánybíróság, a bíróságok, a helyi önkormányzatok és más állami szervek jogszabályban meghatározott feladatuk során végzett tevékenysége.” A kiemelt szöveg értelmében az állami szervek jóformán bármit kommunikálhatnak, az hivatalosan nem minősül kampánytevékenységnek. Ennek hatályon kívül helyezése máris egy jó irányba tett lépés.
• Bele lehetne írni az Alaptörvénybe, hogy az állam propagandatevékenységet ne folytathasson. Kétségkívül ingoványos, hogy hol húzódik a tájékoztatás és a propaganda határa, mégis, ha alaptörvényi szintre emelnénk az állami propaganda tiltását, az kialakíthatna egy a jelenleginél sokkal jobb gyakorlatot.
• A központi kampányfinanszírozást meg kell tartani, de a meglévő megkötések mellé újabbak is szükségesek:
  • Az egyéni jelöltekhez hasonlóan a pártlisták után járó támogatáshoz is csak kincstári kártyán lehessen hozzáférni.
  • Az egyéni jelöltekével azonos részletességgel kelljen elszámolni a központi támogatással.
  • Súlyosabb szankciókat kell kilátásba helyezni azokkal a jelöltekkel, pártokkal szemben, akik törvényi kötelezettségüknek eleget nem téve, nem tettek eleget visszafizetési kötelezettségüknek.

Erőfeszítések a szavazatvásárlás visszaszorításáért

A probléma

Nem vitás, hogy mindig is történtek visszaélések a szavazókörökben, de mivel természetéből adódóan a legtöbb eset rejtve marad, legfeljebb becsülni lehet, mekkora tömegek mozdíthatók meg ily módon egy választáson. Az országgyűlési választások végeredményére jóval kisebb a hatása, mint az önkormányzati választásokéra, ahol akár döntő is lehet néhány tucat szavazat, főleg a kistelepüléseken.

A szavazatvásárlás jelensége jogi értelemben nehezen megfogható, valójában szociális problémákból levezethető. Amíg a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság határozza meg tömegek mindennapjait, mindig lesz olyan politikai erő, amelyik arra fogja kényszeríteni az érintetteket, hogy bocsássák áruba választójogukat.

Az eszközök – a láncszavazástól a szavazólap lefotóztatásán át a nyílt szavazásra kényszerítésig – sűrűn változnak, az ösztönzők pedig – a zsák krumplitól a néhány ezer forintos készpénzen át a közmunkaprogramból való kieséssel fenyegetésig – széles spektrumon mozognak.

Bár nem kizárólag magyar jelenségről van szó, és nálunk sem 2010 után ütötte fel a fejét, az Orbán-rendszerben választásról választásra egyre szervezettebben zajlott ez.

Javaslatok

Bűnüldözési eszközökkel szinte reménytelen felvenni a jelenség elleni küzdelmet, néhány alapvető lépést mégis szükséges megtenni.

• Ilyen például, hogy nem (elsősorban) a kiszolgáltatott állampolgárt, hanem a szavazatot vásárló, a szavazást befolyásoló politikai szereplőt kell kriminalizálni. Ha mégis büntethető marad a választópolgár, meg kell teremteni számára azt a lehetőséget, hogy büntetését el lehessen engedni, ha a csalásszervezőhöz elvezeti a rendvédelmi szerveket.
• Az eddig ismert gyakorlat szerint a rendőrségnek nincs sem akarata, sem kapacitása a szavazatvásárlási esetek leleplezésére, megelőzésére. Fel kell vértezni a rendőrséget ezzel a tudással, és meg kell teremteni az együttműködési platformokat a választási irodákkal és az e területen releváns tapasztalatot szerzett civil szervezetekkel.
• Ezzel párhuzamosan oktatásra, felvilágosító kampányokra van szükség annak érdekében, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő állampolgárok is tisztában legyenek azzal, hogy választójoguk nem áruba bocsátható, illetve hogy hova tudnak fordulni, ha megkörnyékezik őket. Ezeket a feladatokat a civil szféra igyekezett eddig elvégezni, ideje, hogy az állam felismerje, a választási visszaélések megelőzése, a választói tudatosság erősítése valójában elsősorban az ő feladata.
• A legjobb eredményeket természetesen a szegénység elleni kérlelhetetlen küzdelemmel lehetne enyhíteni, de ez már messze túlmutat a választási reform ügyén.