Ellenzéki tárgyalások: érvényes és részben eredményes nulladik forduló

2020-08-20

Beindultak az ellenzéki tárgyalások, újra felszínre kerültek az együttműködési stratégiák – és az azzal kapcsolatos tévhitek. Az egy vagy több lista kérdését nem annyira választásmatematikai mint politikai szempontok fogják eldönteni.

 

106 közös jelölt

Az, hogy az ellenzéknek mind a 106 egyéni kerületben egyetlen jelölttel van csak esélye, legkésőbb 2011. december 23-a, az egypárti választójogi törvény megszavazása óta világos volt. Az Orbán-rendszer elleni első komolyabb ellenzéki megmozdulást is ez az aktus hozta el.

Mégis, a tény, hogy közel 9 évvel később a DK, a Jobbik, az LMP, az MSZP, a Momentum és a Párbeszéd elnökei kinyilvánították azon szándékukat, hogy „mind a 106 egyéni választókerületben egy jelöltet állítanak a hatalom jelöltjével szemben”, revelációként futott át a nyilvánosságon. 2014-hez és 2018-hoz képest ez kétségkívül előrelépésnek tekinthető, mivel akkor a közelébe sem kerültek az átfogó együttműködésnek. A 2019. tavaszi európai parlamenti választás rendezte át annyira az ellenzéki térfelet, hogy már sem a Jobbik, sem az LMP nem engedhette magának, hogy kimaradjon az önkormányzati választást megelőző ellenzéki koordinációból. Az őszi, viszonylagos önkormányzati sikerük pedig minden szereplő számára világossá tette: nincs alternatívája az ellenzéki együttműködésnek, legalábbis olyan mandátumok esetén, amelyek sorsa egyéni versenyben dől el. A Fidesz teremtette centrális erőtér politikája ezzel megbillent: ma már nem az a helyzet, hogy két közepes, egymással együttműködni képtelen politikai erő helyezkedik el tőle jobbra, illetve balra.

Persze most sem ül az asztalnál minden mérhető ellenzéki szereplő (az MKKP és a Mi Hazánk nagyon eltérő okokból nem fog helyet foglalni ott), de tény, hogy az együttműködésre hajlandó pártoknak 2010 óta először sikerül az ellenzéki térfél már a Fidesz számára is veszélyesen nagy arányát lefedni. Az egyéni kerületek átfogó koordinációján túl azonban egyelőre nem sok konkrétummal szolgál az ellenzéki közlemény; úgy tűnik, az igazán nehéz kérdésekben messze még a megállapodás.

Hány előválasztás?

Utalnak az előválasztásra, mint egy lehetséges „legitim eszközre”, de nem foglalnak mellette állást. A jelenleg legnagyobbnak tűnő DK és Momentum vonakodik, a kisebbek természetesen beleállnának, hiszen (szinte) mindegyiküknek van legalább néhány olyan politikusa, aki ki tudná vívni az indulás jogát, ezzel felülreprezentálva pártját a 106 jelölt között.

Ha lesz is előválasztás, rengeteg részletkérdésben kell megállapodni. Minden egyéni kerületben bonyolítsák le? Vagy csak azokban, ahol reális győzelmi esélyük van? Erőforrás-hiány okán ez logikus lenne, de azt az üzenetet küldené a kieső körzetek választói felé, hogy róluk lemondtak. Az is egy opció, hogy mentesüljön az a 15 körzet, ahol már most is ellenzéki a képviselő. Ez elsősorban az MSZP-nek lenne érdeke, hiszen közülük 7-ben (vagy ha Burány Sándort a Párbeszédhez számítjuk, 6-ban) az ő jelöltjeik nyertek. Kérdés az is, hogy előválasztáson válasszák-e ki a közös miniszterelnök-jelölet. Ettől nem függetlenül pedig itt van a listák számának ügye is.

Hány lista?

Ezzel kapcsolatban a legelterjedtebb tévhit, hogy ha nem csak 1, hanem 2, 3 vagy akár 4 listával indul az ellenzék, azonos támogatottság esetén is mandátumokat veszíthet. Ezt nem nehéz cáfolni. Nézzük meg például a 2018-as választási eredményt, ahol a 92 listás mandátumot öt pártlista között osztották ki. A Fidesz-KDNP listája 42 mandátumot szerzett, a négy ellenzéki lista pedig összesen 50-et. Ha igaz lenne, hogy a listásmandátum-kiosztás bünteti a külön indulást, azt kellene látnunk, hogy az ellenzéki szavazatok összeadása többletmandátumokat eredményez az ellenzék számára. Ehhez képest semmi változás nem történik, ha ezt megtesszük: a Fidesznél marad a 42 listás mandátum, az egy listára terelt ellenzéknek pedig az 50. (A D’Hondt-mátrixok innen letölthetők.)

Természetesen, nem életszerű eljárás az összeadás, hiszen, ha az ellenzéki pártok együttműködtek volna 2018-ban, egészen másként alakult volna mind az egyéni, mind a listás szavazatok sorsa, így a töredékszavazatok is egész másképp festettek volna. Emlékezetes, 54 körzetben szereztek a ma együttműködni hajlandó pártok [plusz Együtt és két független jelölt] több szavazatot a Fideszénél, mégis csak 15 egyéni győzelmet arattak; ha mind az 54-et elhozta volna az ellenzék, teljesen más lett volna a listás mandátumok eloszlása is. A fenti leegyszerűsített számítás csak azt hivatott bemutatni, hogy azonos összesített ellenzéki szavazatszám esetén majdnem mindegy, hogy azt egy vagy több lista között osztjuk ki. Más bemeneti értékek esetén előfordulhat, hogy az egy-, illetve a többlistás modellek között mandátumkülönbség keletkezik, de 1-nél – egészen szélsőséges, életszerűtlen eseteket leszámítva – bizonyosan nem több.

Nem a mandátumkiosztás jelenti tehát a többlistás indulás kockázatát. Hanem az, ha valamelyik lista a bejutási küszöb alatt végez. Két párt közös listája esetén ugyanis a küszöb 10%, három vagy több párt esetén pedig 15%. Ha végül két listában állapodnak meg, nehéz elképzelni, hogy olyan felállásban tegyék, hogy bármelyikük számára is komoly fenyegetést jelentsen egy 15%-os küszöb. Ha viszont három lista lesz, akkor – ha nem is valószínű, de – elképzelhető, hogy egyiküknél rezeghet a léc. Márpedig, ha ez megtörténik, rengeteg szavazat kerül a kukába, és az a teljes ellenzéki együttműködési stratégiát nullázza le. A több lista tehát rejt választásmatematikai kockázatot, de nem azt, amit a legtöbben feltételeznek, és nem is kezelhetetlent.

A politikai kockázatok ennél sokkal fontosabbak, de ezekre már nem lehet egyszerű receptet felírni. Sokan azért támogatják az egyetlen listát, mert az a legegyszerűbben kommunikálható megoldás, egyetlen miniszterelnök-jelölt állítható az élére, nem mellesleg pedig erőt, egységet sugároz. Az egyszerűség vitathatatlanul az egyetlen lista mellett szól. A közös miniszterelnök-jelölt nem elképzelhetetlen több lista esetén sem; 2002-ben és 2006-ban is tökéletesen tisztában volt vele minden egyes SZDSZ-szavazó, hogy nem ők fogják adni a miniszterelnököt, mégis megvolt a motivációjuk arra, hogy saját pártjukat erősítsék a kormányban. A választási lehetőség megadása vélhetően most, amikor olyan pártok készülnek kormányváltásra, amelyek korábban egymás ellenségei voltak, még fontosabb. Az ellenzék számára tehát a fő kérdés az, hogy hogyan tudnak több szavazót felsorakoztatni maguk mögé: az egyetlen listából következő egységgel vagy a több listából következő választási lehetőség megadásával?

László Róbert

 

(Az elemzés eredetileg a Political Capital blogján jelent meg.)

 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695