A közösségi média szabályozása nemzetbiztonsági szemszögből

2021-09-19

A közösségi média szabályozásának kérdését a közbeszédben sokan hajlamosak a „szólásszabadság kontra megfigyelő, gonosz állam” narratívájára leegyszerűsíteni, ami pontosan olyan dezinformáció, mint amire hivatkozva egyébként a közösségi médiát szabályozni kívánják. A valóság azonban közel sem ennyire fekete-fehér. Dr. KRASZNAY CSABA, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kiberbiztonsági Kutatóintézetének vezetője szerint a társadalmi béke és az emberek biztonságérzete miatt a közösségi médiától is ki kell kényszeríteni azokat a jogintézményeket, amelyek a fizikai világban a rendelkezésünkre állnak. Vendégszerzőnk globális, de legalábbis európai szintű, közös szabályozást sürget.

Gyorsuló információs műveletek a kibertérben

Számos olyan nyilvánvaló és kevésbé közismert nemzetbiztonsági kihívás kapcsolódik a közösségimédia-platformokhoz, amelyek még az elismerten demokratikus berendezkedésű államok számára is megoldhatatlannak tűnnek. Magyarország 2020-ban elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiája is említi ezt: „Az állami és nem állami szereplők által szponzorált politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok befolyásolására irányuló stratégiák száma, változatossága és hatásfoka növekszik. (...) Az információs műveletek hatékonyságát növeli, hogy az álhírek, dezinformációk terjedését a közösségi média rendkívül gyorssá teszi. A nyílt befolyásolás politikai és gazdasági nyomásgyakorlásban is megjelenhet, amely során az ellenérdekelt nemzetközi szereplők korlátozni próbálhatják hazánk cselekvőképességét.”

Már ez a kiragadott három mondat is utal arra, hogy a közösségi média – ami nem kizárólag, de főként a Facebook vállalatcsoport felületeit takarja – komoly szerepet játszik az információs műveletekben. Haig Zsolt könyvéből kitűnik, hogy az információs műveletek egyértelműen a katonai tevékenységek egyik jól ismert területét képezik: az emberiség ugyan évezredek óta használja ezeket, de a kibertér térnyerésével korábban soha nem látott lehetőségek nyíltak az országok előtt. Az információs műveletek tehát „az információs környezetben érvényesülő információs képességek integrált, összehangolt és koordinált alkalmazására irányuló́ tevekénységek összessége, amelyek a műveletek célkitűzéseinek elérése érdekében, kognitív képességekkel közvetlenül, illetve technikai képességekkel közvetetten hatásokat gyakorolnak a műveletekben részt vevő célközönség szándékára, helyzetértelmezésére és képességeire.”

Ki ne akarná, hogy az állam megvédje őt az ellenérdekelt hatalmak befolyásolásától? Ki akarna katonai műveletek „célközönsége” lenni? Különösen akkor, amikor az Európai Unió digitális gazdaság és társadalom fejlettségét mérő 2020-as mutatója szerint a magyar internethasználók 86%-a használ közösségi hálózatokat, ami a legmagasabb érték az EU-ban, tehát az átlag magyar állampolgár masszívan kitett a befolyásolásnak, a dezinformációnak, az álhíreknek. Mindezt olyan körülmények között, hogy a legnépszerűbb közösségimédia-platform a magyar joghatóságon kívül működik, így a nemzeti védelmi szervezetek érdemi ellentevékenységet viszonylag nehezen tudnak kifejteni. Márpedig azt már Szun-ce is megírta 2500 évvel ezelőtt, a Hadviselés törvényei című alapművének Kémek alkalmazása című fejezetében, hogy ahhoz, hogy „a halál kémei jól végezzék megtévesztő munkájukat, (feltétel,) hogy hamis hírekkel tudjuk az ellenséghez küldeni őket”. Hamis hírek márpedig bőven vannak a közösségi médiában, népszerűségük pedig lényegesen nagyobb a valódiakénál. Egy friss tanulmány szerint például az álhírek hatszoros interakciót váltottak ki a Facebookon, mint a hiteles forrásból származó hírek. Az álhírek terjesztése az információs műveletek egyik alcsoportjának, a pszichológiai műveleteknek (PSYOPS) az egyik legkedveltebb megoldása.

Mi is az álhír?

Jelen sorok szerzőjének évekkel ezelőtt volt szerencséje egy olyan televíziós vitán részt venni a témában, amelyet a kor legelismertebb műsorvezetője moderált. A vita után, a színfalak mögött elhangzott tőle az a kérdés, hogy mi, mérnökök, mikor fejlesztünk ki egy megoldást, ami kiszűri az álhíreket? Erre a válasz annyi volt, hogy először talán a médiaszakértőknek kellene egyértelműen meghatároznia azt, hogy mitől lesz egy álhír álhír, utána lehet műszaki megoldásokkal előállni a szűrésükre.

Ez a párbeszéd tökéletesen mutatja, mennyire nem egyértelmű egy a közösségi hálózatban megjelent bejegyzés értékelése. Az UNESCO kézikönyve például három kategóriába sorolja az álhíreket. Dezinformáció (disinformation) az, amikor a hír egyértelműen nem igaz, és azzal a céllal jött létre, hogy ártson. Félrevezető tájékoztatásnak (misinformation) nevezik azt, amikor az információ hamis, de nem ártó szándékkal hozták létre. Helytelen információ (mal-information) az, amikor az információnak van valóságalapja, de értelmezésének célja, hogy ártson bizonyos személyeknek vagy csoportoknak.

Ha még a legnagyobb hírszolgáltatók is beleesnek abba a csapdába, hogy a fenti három kategóriába tartozó híreket közölnek, hogyan lehet elvárni az átlag felhasználótól, hogy kellő forráskritikával rendelkezzen, és felismerje a pszichológiai műveleteket?

A kényszerű együttműködéstől a nemzetek feletti szabályozásig

Az állami elhárító szervezetek tehát jelenleg kénytelenek együttműködni a Facebookkal, annak érdekében, hogy saját ellentevékenységüket végre tudják hajtani. Mivel a nemzetállamok számára érdemi joghatóság nem áll rendelkezésre, a nemzeti médiajog kikényszerítése nem hatékony, és még a legerősebb eszköz, a szolgáltató elérhetetlenné tétele is egyértelműen a kormányzatnak ártana, nem a Facebooknak; egy Magyarország méretű államnak nem ezért marad más lehetősége, mint a pragmatikus együttműködés. Ez a rendvédelmi területen többé-kevésbé intézményes módon működik, de ahogy az a Facebook átláthatósági jelentéséből kitűnik, a 2020 második félévében benyújtott 426 magyar megkeresésnek csak 48%-ában történt konkrét adatszolgáltatás.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy milyen esetekben tett elérhetetlenné információt a Facebook a magyar jog alapján. A vizsgált időszakban csak 25 ilyen eset történt: 9 oldal, 11 bejegyzés és 5 profil. 11 esetben szabályozás alá eső terméket érintett a törlés, két esetben a gyógyszerek hirdetésére vonatkozó szabályt sértették meg. 12 esethez Magyarországnak semmi köze nem volt, a brazil bíróság döntése alapján tettek globálisan elérhetetlenné Bolsonaro elnökhöz kapcsolódó profilokat.

Mivel adatok erről nem állnak rendelkezésre, csak szubjektív médiabeszámolók, valószínűsíthető, hogy a Facebook maga viszont ennél lényegesen több magyar profilt törölt, megkérdőjelezhető moderációs elvek alapján, ahol a fellebbezés fórumai nem állnak rendelkezésre. A Magyarországon működő internetes szolgáltatók tapasztalatai alapján mind a rendőrségi adatkérések, mind a médiafelügyeleti eljárások, majd az ezek alapján történő érdemi adatszolgáltatások és beavatkozások száma lényegesen magasabb annál, amit a Facebook adatai mutatnak, így teljesen jogosnak tűnik a politikusok mellett a gyakorló rendvédelmi szakemberek csendben elsóhajtott panasza: ki hatalmazta fel a Facebookot arra, hogy eldönthessék, mit tesznek és mit nem tesznek a magyar állampolgárok adataival?

Alex Stamos, aki akkor még a Facebook kiberbiztonsági vezetője volt, egy 2018-as kiberhadviselési konferencián négy csoportba sorolta a dezinformációt terjesztőket:

  1. Az egyénekre, akiket a többi felhasználó bejelentése alapján szűrnek.
  2. A kisebb-nagyobb csoportokra, akik ellen egy idő után fellépnek (a szerző megjegyzése, hogy a cég érdekében áll ezeket sokáig élni hagyni, hiszen forgalmat generálnak, csak a legextrémebb esetekben avatkoznak be).
  3. Azokra a nemzetállamokra, amelyek más nemzetállamok ellen hajtanak végre információs műveleteket, és akik ellen a megtámadott nemzetállam elhárítóival közösen küzdenek.
  4. Azokra a nemzetállamokra, amelyek a saját lakosságuk ellen/érdekében élnek az információs műveletekkel, hétköznapi nevén a propagandával.

Ez utóbbiakkal szemben Stamos szerint a Facebook tehetetlen, de 2018 óta sok minden történt, a liberális-konzervatív kultúrharc jobboldali vezéregyéniségei szerint a szolgáltató ezekben az esetekben is aktívan beavatkozik, amire egy jó példa lehet Trump (akkor még) elnök kitiltása a platformról, majd ennek mérséklése két évre a Facebook „belső bírósága” által, ami megengedhetetlen beavatkozás a szólásszabadságba egy erre senki által fel nem hatalmazott nagyvállalattól.

Bár a Facebook a legjelentősebb kihívás, nemzetbiztonsági szempontból nem az egyetlen közösségimédia-platform. Közösségi média ugyanis minden olyan oldal, ahol embercsoportok online közösségi tevékenységet folytatnak. Ezek a közösségek pedig ma már kontrollálhatatlan melegágyai az extrémista, nem egyszer terrorista tevékenységeknek. Legyen szó akár az Iszlám Állam propagandájáról, először a Twitteren, utána a Telegramon, a QAnon és az incel csoportokról a 4chan és az 8chan csatornákon, vagy éppen a szélsőjobboldali, fehér felsőbbrendűséget hirdető szerveződésekről a Parleren. A terrorelhárításnak gyakorlatilag kezelhetetlen mennyiségű platformot, és ezeken belül is műszakilag nehezen hozzáférhető privát cseteket kellene figyelnie ahhoz, hogy a készülődő terrortámadásokat időben el tudják hárítani. A Capitolium ostromának esete mutatja, hogy ez még a legfelkészültebb országban, az USA-ban sem sikerül mindig. Ezek a platformok és közösségek pedig nagy hatásfokkal termelik ki azokat a mentálisan és érzelmileg labilis, magányos elkövetőket, akiket hagyományosan a legnehezebb megfogni.

A szólásszabadság tehát szép eszme, de be kell látni, hogy az internet – és ezen belül a közösségi média – biztonsági kockázatai ma már mindenképp indokolttá teszik a korlátozását. Mára az emberiség több mint fele aktív közösségimédia-felhasználó, akiknek túlnyomó része pontosan ugyanazokkal a képességekkel és motivációkkal rendelkezik, mint a valós életben. Rengeteg a potenciális áldozat és a potenciális elkövető, akiket ráadásul a fizikai korlátok nem kötnek, hiszen az internet határtalan. A társadalmi béke és az emberek biztonságérzete miatt ezért kimondottan fontos azokat a jogintézményeket kikényszeríteni a közösségi médiától, amelyek a fizikai világban is a rendelkezésünkre állnak.

Sem a Facebook, sem a többi szolgáltató nem együttműködő a kisebb országok nemzeti hatóságaival, így egyedül a globális, de legalábbis európai közös szabályozások tudják kikényszeríteni a nemzeti és európai jogintézmények felsőbbrendűségét a nem transzparens és nem demokratikusan választott belső szabályozások és belső „bíróságok” felett. Jelenleg a közösségi média megregulázásának (minden értelemben) nagyobb a társadalmi haszna, mint a jelenlegi állapot konzerválása.

 

Névjegy

Dr. Krasznay Csaba a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, kutatási témája a kiberbiztonság, jelenleg az egyetem Kiberbiztonsági Kutatóintézetének vezetője. A Magyary E-közigazgatástudományi Egyesület és az Önkéntes Kibervédelmi Összefogás elnökségi tagja. 2003-ban szerezte meg diplomáját a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar villamosmérnöki szakán, majd PhD-ját az NKE-n 2012-ben katonai műszaki tudományok területén. 2011-ben az „Év Útmutató Biztonsági Szakemberének" választották. Felsőoktatási tevékenysége mellett folyamatosan dolgozik piaci közegben is.

 

A Political Capital a Heinrich Böll Alapítvánnyal közös projektjének keretében érdemi vitát indított a közösségi média szabályozásáról, különös tekintettel annak jogi, etikai következményeire, a dezinformáció terjedésére, a radikalizációra, egyszersmind a demokráciára gyakorolt hatásairól.

A vitasorozat további cikkei itt elérhetők:

Wessenauer Veszna: Átláthatóság, társadalmi igazságosság és emberi jogok – szempontok a digitális platformok szabályozásához

Pákozdi Dávid: A Facebook politikai hatásának üzleti okai

Political Capital: Közösségimédia-szabályozás: bűnbakkeresés vagy társadalmi igazságosság?

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon:
+36 20 665-0384