A bírói függetlenségről és a bírósági ítéletek kritizálhatóságáról (3. rész)

2003. november 6-án a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében felmentette ifj. Hegedűs Lóránt református lelkészt, a MIÉP volt alelnökét. A politikus ellen 2001-ben indult eljárás, mert egy írásában a "galíciai jöttmentek" kirekesztésére szólított fel. Az igazságszolgáltatási szerv ítélete szerint a cikk "nem alkalmas a közösség elleni izgatásra és gyűlöletkeltésre".

2003. november 6-án a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében felmentette ifj. Hegedűs Lóránt református lelkészt, a MIÉP volt alelnökét. A politikus ellen 2001-ben indult eljárás, mert egy írásában a "galíciai jöttmentek" kirekesztésére szólított fel. Az igazságszolgáltatási szerv ítélete szerint a cikk "nem alkalmas a közösség elleni izgatásra és gyűlöletkeltésre". Az Ítélőtábla épületéből Hegedűst hívei a vállukon vitték ki a felmentő ítéletet követően. Az elsőfokú ítélet korábban 18 hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a politikust. November 8-án a Népszavában és a Magyar Hírlapban értelmiségiek fizetett hirdetésben tiltakoztak az ítélet ellen. Az aláírók úgy gondolják: "az Ítélőtábla döntése azt üzeni a magyar társadalomnak, hogy a gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus és az antiszemitizmus legitim, elfogadható eleme a hazai közéletnek". Három nappal később a Népszavában egy másik fizetett hirdetés jelent meg, amelyben szintén értelmiségiek kifejtették, hogy nem értenek egyet a tiltakozókkal, mivel véleményük szerint nem a büntetőjog eszközein kell változtatni. November 10-én Tamás Gáspár Miklós filozófus a Magyar Hírlapban tiltakozott a határozat ellen, a bírók jelentős részét cigányellenesnek, nőellenesnek, antiszemitának minősítve. Ezt követően Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke levélben kérte fel a Kormányt, a köztársasági elnököt és az Országgyűlést, hogy ítéljék el a bírák alkotmányos jogait sértő megnyilvánulásokat. Kovács László, az MSZP elnöke közleményében adott hangot megdöbbenésének a Hegedűs-ítélet miatt. Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman a Szegedi Városi Bíróság egyik ítéletével kapcsolatban hozta nyilvánosságra kifogásait. A határozat két felperes számára jogtalan fogva tartásuk miatt 2 millió forint helyett 1,5 millió forintot ítélt meg, az indokolás szerint a felperesek "átlagosnál primitívebb" személyisége miatt. November 18-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvénymódosítás ügyében konzultált Kuncze Gábor SZDSZ-elnökkel, míg Medgyessy Péter miniszterelnök és Bárándy Péter igazságügyi miniszter fogadta az alkotmányos jogok országgyűlési biztosát és helyettesét, valamint a kisebbségi és az adatvédelmi ombudsmant a bírói függetlenség és a szólásszabadság körül kialakult vita apropóján. Lomnici Zoltán Kaltenbach Jenővel folytatott megbeszélésén egyezség született arról, hogy a jövőben rendszeresen konzultálnak, valamint a kisebbségi biztos a jövőben továbbítja a konkrét bírósági ügyeket érintő panaszokat a bíróságoknak, valamint a felek együttműködnek az alkotmányos alapjogok és az emberi jogok védelmében.

Hack Péter (A szabadságnak ára van, Hetek, 2003. november 14.)
"A bíróság nem azt mondta, hogy Hegedűs mondata igaz, vagy helyes állítást tartalmaz, éppen ellenkezőleg: a bíróság kimondta, hogy Hegedűs szavai »sértőek, meghökkentőek, aggodalmat keltőek«, de nem olyan súlyúak, hogy a büntetőjog eszközeivel kellene ellenük küzdeni. Ezzel a bíróság nem mondja azt, hogy szó nélkül tudomásul kell venni az ilyen nézeteket. A civilizált világnak küzdenie kell az ilyen nézetek képviselőivel szemben, de ez a küzdelem nem feltétlenül a büntetőjog eszközeivel zajlik.

Nem igaz az az állítás sem, hogy »ezek szerint minden következmény nélkül lehet antiszemita nézeteket hangoztatni«. Hegedűs pártja csúfosan megbukott a választásokon, ha ez a per nem lenne, ma már senki nem emlékezne arra, ki is az a Hegedűs Lóránt. Tehát a választók többsége pontosan tudta, hol kell elhelyezni azokat az ordas eszméket, amelyeket ez a pártocska képvisel. Azoktól, akik a törvény szigorítását szeretnék elérni, meg kell kérdezni, hogy miért akarják büntetendővé nyilvánítani azokat az antifasisztákat, akik - helyesen - arra buzdítanak másokat, hogy a fasiszta nézetek képviselőit »ki kell rekeszteni« a politikai közéletből. Ha elfogadnák a kormány javaslatát, akkor az élesen fogalmazók, az egyes jelenségekkel szemben határozott kritikát kifejtők lennének az első áldozatok.

[...] Mindenki gyűlölködik, aki mást kritizál, aki egy életmóddal, életfelfogással, értékrenddel vagy vallási nézettel kapcsolatban kritikát fejt ki. Az új törvény elfogadása után üldözhetővé válnak mindazok, akik Jézust követve »szeretik az igazságot, és gyűlölik (!) a gonoszságot« (Zsoltárok 45,8; Zsidókhoz írt levél 1,9), hiszen nézeteik terjesztésével »gyűlöletre izgatnak« bizonyos magatartást követőkkel szemben. Egyértelművé kell tennem: az antiszemitizmussal és a hozzá hasonló gyűlöletes nézetekkel szemben minden tisztességes embernek kötelessége fellépni.

[...] A magyar jog ugyanakkor nem eszköztelen az uszítással szemben. Vannak esetek, amikor lehetne élni a törvény szigorával, de nem tették. Sokan emlékeznek még arra, hogy a labdarúgó-bajnokság utolsó fordulójában az FTC-Debrecen mérkőzés után huligánok antiszemita jelszavakat skandálva törtek-zúztak az Üllői úton. Itt nyilvánvalóan nemcsak szélsőséges véleményekről volt szó, hanem gyűlöletből fakadó tettekről is. Kit és milyen módon vontak ezért felelősségre? Miért tudjuk úgy, hogy csak rendbontás szabálysértése, vagy garázdaság miatt indult eljárás? Miért nem foglalkoznak azóta sem ezzel a pogromszerű eseménnyel? Ezek a tettek sokkal inkább kimerítették a törvényi tényállásokat, mint Hegedűs szavai, hiszen itt a szavakat tettek követték, míg Hegedűs utálatos nézetei, tulajdonképpen semmilyen hatást nem váltottak ki. (A felháborodáson, elítélésen és elutasításon kívül.)

[...] A Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozata több szempontból is meglepő. Először is meglepő, hogy az elnök nem azokat támadta meg nyilatkozatával, akiket valóban megillet a kritika, nevezetesen a közhatalmat gyakorlókat. A bíróságok függetlenségét ugyanis nem veszélyeztetik a kisebbségi biztos, a filozófusok vagy közírók nyilatkozatai, ezzel szemben a miniszterek vagy a képviselők nyilatkozatai igen, hiszen nekik - ha áttételesen is - van lehetőségük, hogy a költségvetésen keresztül retorziókat alkalmazzanak a bíróságokkal szemben. [...] Az alkotmány és a nemzetközi normák is a bíróságok ítélkezésének nyilvánosságát írják elő. A bírósági eljárások nyilvánosságának elve azt juttatja kifejezésre, hogy a közpénzekből tevékenykedő bíróságok tevékenységüket a nyilvánosság kontrollja alatt végzik. A nyilvánosság kontrollja tudja leghatékonyabban megvédeni a társadalmat a bírói önkénnyel szemben. A nyilvánosság követelményéből fakad, hogy a bíróságoknak nyilvánosan kell kihirdetni ítéleteiket (még akkor is, ha egyébként valamilyen oknál fogva zárt tárgyalást tartottak), és ezek az ítéletek nyilvános viták tárgyát képezhetik. Kétségtelen, hogy a rendszerváltást megelőzően a bíróságoknak nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy az ítéleteket hogyan kell közérthetően és meggyőzően megindokolni, és az elmúlt években sem történt ebben jelentős változás, de a bíróságok nem zárkózhatnak valamifajta felsőbbrendűségi elefántcsonttoronyba, és nem vonhatják ki magukat az értelmes nyilvános vita alól. A konkrét ügyek, amelyek vitát robbantottak ki, indokolják is a vitát.

[...] A Legfelsőbb Bíróság elnökének, jogkövetkezménnyel fenyegető nyilatkozata súlyos ellentmondást tartalmaz. A legfőbb bíró tiszteletet követelhet annak a bírósági álláspontnak, amely szerint nem fűződhet jogkövetkezmény egy antiszemita, kirekesztő mondathoz, mert azok bár »sértőek, meghökkentőek, aggodalmat keltőek«, nem valósítanak meg bűncselekményt. Ugyanakkor nem fenyegethet meg jogkövetkezménnyel olyan véleményt, amely kétségtelenül úgyszintén »sértő, meghökkentő, aggodalmat keltő«, csak ezúttal nem a zsidókat, hanem a bírókat illeti. Ha ugyanis Hegedűs Lórántot megilleti az a jog, hogy sértő, meghökkentő és aggodalmat keltő gondolatokat tegyen közzé a magyarországi zsidókkal szemben, akkor Tamás Gáspár Miklóstól sem vonható meg ez a jog a bíróság tagjai vonatkozásában. Bár személy szerint nem értek egyet azzal, amit Tamás Gáspár írt, de amit írt az nem tényállítás volt, csak vélemény. [...] Az ügyből a bíróságoknak szerencsésebb lenne azt a következtetést levonni, hogy munkájuk során, az ítéletek kihirdetésénél nagyobb gonddal kell eljárniuk. Fontos, hogy döntéseiket közérthetően és világosan indokolják meg, és különösen fontos, hogy egy nagy érdeklődésre számot tartó ügyben, a nyilvános tárgyaláson a bíró mindenki számára meggyőző és érthető ítéletet hozzon. Ha pedig a korábban eljáró bírósággal homlokegyenest ellentétes következtetésre jut, akkor ennek okát különösen fontos elmagyarázni. Még így is születhetnek közfelháborodást kiváltó ítéletek - hiszen néha a törvényes és igazságos döntések is szemben állhatnak a többség véleményével -, de mivel a bíróknak nem kell újraválasztatni magukat, a közfelháborodás nem érinti függetlenségüket. A vélemények közlésének jogszabályi korlátozása azonban csírájában folytja el a szabad demokratikus vitát, ez pedig a szabadság és a demokrácia végét is jelenti."

Faggyas Sándor (Baljós üzenetek, Heti Válasz, 2003. november 14.)
"[...] ma már nem a kirekesztő cikk és a bírósági ítélet megítéléséről van szó, hanem a demokrácia, a jogállam elleni támadásról. A kormány egyik tagja, Kovács László (egyúttal a nagyobbik kormányzó párt elnöke) ugyanis »megdöbbenéssel vette tudomásul«, és méltatlannak nevezte a felmentő ítéletet, amire a Fővárosi Ítélőtábla elnöke úgy reagált: példa nélküli, hogy egy vezető politikus ilyen módon minősítse a független bíróság döntését. Kovács jeladását követően a szocialista vezérkar és Bárándy igazságügy-miniszter megújuló nyomás alá helyezték koalíciós partnerüket a Btk. gyűlöletbeszéddel kapcsolatos szigorítása végett, amit a szabad demokraták a legutóbbi időig nem támogattak, így a törvénymódosításra nem volt reális esély. Az egyik alapvető klasszikus liberális alapelvnek számító szólásszabadság védelméhez következetesen ragaszkodó szabad demokraták azonban váratlanul megosztottá váltak, mégpedig épp a múlt csütörtöki bírósági ítélet és az azt követő hangulatkeltő kampány hatására. A hecckampány (eddigi) legotrombább »terméke« Tamás Gáspár Miklós szélsőbaloldali filozófusnak a magyar bírói kart példátlan módon becsmérlő-rágalmazó kirohanása a Magyar Hírlap hétfői számában. Ha a szocialista többség keresztül tudná vinni a szólásszabadságot veszélyeztető törvénymódosítást, az újabb baljós üzenet lesz a magyar társadalomnak, különösen a kormánykoalícióval szemben állóknak. [...] az utóbbi hónapokban egyre összehangoltabbak és gátlástalanabbak a kormánytól független közintézmények (és vezetőik) elleni folyamatos kormányzati támadások. Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság és az OIT elnöke alig két hónapja - éppen akkor, amikor Kovács László bűnpártolással gyanúsította meg a legfőbb ügyészt! - figyelmeztetett: a demokratikus jogállam egyik alapkövetelménye éppen az, hogy a független, csak a törvényeknek alávetett bíróság döntését mindenki elfogadja és tiszteletben tartja. Ha a legfőbb ügyész elleni politikai támadássorozatot a kormánykoalíció és értelmiségi holdudvara immár ki akarja terjeszteni a bíróságokra is, annak beláthatatlan következményei lehetnek a magyar jogállamra és a demokratikus közéletre nézve. Ebből a régi időket és módszereket idéző veszélyes zsákutcából vissza kellene hát fordulni, amíg nem késő."

Nehéz-Posony István (TGM fogadatlan prókátor, Magyar Hírlap, 2003. november 15.)
"A Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke csípőből, nyilatkozattal utasította vissza részben TGM, részben Kaltenbach Jenő kisebbségi biztos véleményét (habár utóbbi a konkrét ügyről egy szót sem szólt), s buzgalma a bírói kar függetlenségének védelmében igazán tiszteletre méltó. A törvény valóban csak úgy érvényesül, ha a jogalkalmazók nem függnek senkitől, sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben. Ám itt rögtön föl kell tennünk azt a kérdést: vajon TGM éles véleménye tényleg nyomásgyakorlást jelent? Vagy bármely közhatalmat gyakorló politikus »elvárása« tényleg sérti a bíró függetlenségét? Igaz-e, hogy »az ismertetett jelenségek burkolt célja lehet a bírák megfélemlítése«? Nos, ezekre a kérdésekre, amelyeket Lomnici Zoltán oly drámaian fölvetett, csak az lehet a válasz: megette a fene az olyan független bírót, aki berezel TGM kihegyezett tüskéitől. Ha a törvény emberében nincs annyi kurázsi, hogy TGM-nek vagy akár Kovács Lászlónak bármilyen nyilatkozatára (akár »elvárására«) odavesse: hátrább az agarakkal, itt én ítélek saját lelkiismeretem szerint, akkor nem lehet szó függetlenségről, pártatlanságról, egyéb magasztos eszmékről. A függetlenség ugyanis nem azt jelenti, hogy széltől is óvjuk bíráinkat, sokkal inkább aktív, cselekvő, önérzetes visszautasítását részükről bármi befolyásnak. Az meg jókora csúsztatás, hogy »burkolt cél a bírák megfélemlítése«. Ugyan ki és miért akarná megfélemlíteni a bíróságokat? Hiszen a bíróság a törvényes rend őre s ellenőre, e tekintetben a mindenkori államhatalom és kormányzat együttműködő partnere, nemde? (Ha pedig nem, akkor ugyancsak jól nézünk ki!) Lomnici felhívásában a legárulkodóbb mondat az, amelyben TGM kritikáját »megengedhetetlennek« nyilvánítja. Ugyan kinek az engedélyére gondol? Ki szabhat határt a bíróságok működését, munkáját, netán személyi állományát minősítő véleménynek? Netán az OIT? A bíróságok tevékenységét - a belső, fellebbviteli rendszertől eltekintve - senki, de tényleg semmilyen állami szerv nem kontrollálja, s ez így van jól. Van azonban egy hatalmas ellenőr, amely elől egyetlen bíró sem térhet ki: a nyilvánosság. A nyilvánosság, amelyet sok bíró oly szívesen elkerül, oly sokszor ok nélkül rekeszt ki hatalmi szóval a tárgyalótermekből. Ám a közvélemény hosszú távon mégiscsak befolyásolja a bírói működést, erre legjobb példát az ötvenes évek koncepciós pereiben elítélt áldozatok rehabilitációs eljárásai mutatnak. A főbíró helyesebben tette volna, ha a két ominózus ügy nyomán azon kezdett volna gondolkodni: tényleg minden rendben van-e az ítélkezés gyakorlatában? Ha csak a közelmúlt legjobban vitatott ügyeire gondolunk, mint például Tocsik-, Kunos-, Stadler-ügy a büntető ügyszakban, vagy a metróper és más polgári perek furcsaságai (hogy a saját praxisomból az illő szerénység okán egyet se említsek), bizony felvetik a gyakorlat egységesítésének kívánalmát."

Szerető Szabolcs (Zsák a foltját, Magyar Nemzet, 2003. november 15.)
"Bármennyire is nyakatekertnek és irracionálisnak látszik a balliberális logika, következetes alkalmazása néha meglepő eredménnyel jár. A köztelevízió Éjjeli menedék című műsorát annak ürügyén szüntették meg kormányzati elvárásra, hogy kommentár nélkül helyt adott egy, a MIÉP vendégeként ideiglenesen hazánkban állomásozó, kétes hírű történész eszmefuttatásának. A kormány és sajtója szerint Irving - no meg a műsor - meggyalázta az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, mert azt összefüggésbe hozta az antiszemitizmussal. Az ifjabb Hegedűs Lórántot jogerősen felmentő bírósági ítélet miatt tomboló Tamás Gáspár Miklós egy napilapban azt állította: Magyarországon az 1990 tavaszán föllángolt őrjöngő antiszemitizmus nem múló epizód. Bizony, a balliberális logikát alkalmazva a filozófus meggyalázta a demokratikus átalakulást, a rendszerváltozást. Miután az újság kommentár nélkül közölte véleményét, ha magántulajdonban lévő orgánumként az Éjjeli menedékhez hasonlóan megszüntetni nem is lehet, legalább az állami hirdetéseket illene megvonni tőle. Tamás Gáspár Miklós azért nevezi antiszemitának gyakorlatilag az egész bírói kart, mert nagyrészt az úgynevezett - filozófusunk szerint antiszemita, cigányellenes, nőgyűlölő etc. - fölső középosztályhoz tartozik, ezzel azonban maga is az általa fasisztának nevezett társaság szintjére süllyed. A különbség annyi, hogy ő nem faji vagy vallási, hanem osztályalapon bélyegez meg egy társadalmi csoportot. Ebből is látszik, hogy Hegedűs-ügyben valójában a magyar közélet kicsiny, szélsőséges csoportjai acsarkodnak egymásra. Visszataszító látvány, amikor a felmentett lelkészt hívei a szólásszabadság hőseként ünneplik. De vajon emlékezne-e valaki egy parlamentből kihullott, agonizáló párt volt képviselőjének csekély példányszámban kinyomtatott hadoválására - amelytől egyébként egyháza azonnal elhatárolódott -, ha nem indítanak ellene ostoba, a végkimeneteltől függetlenül bumeránghatású büntetőeljárást? És miért nem szólal meg a vészcsengő az aláírásban jeleskedő értelmiségiekben, amikor a Hit Gyülekezete több tízezer elszánt emberhez eljutó lapjában a vezető lelkész (!) ifjabb Hegedűst megszégyenítő módon uszít a hazánkban is egyre nagyobb számban élő mozlimok ellen? Vagy amikor a szintén kirekesztést emlegető, az ifjabb Hegedűs Lóránt reagálását kiváltó »liberális« »jogvédő« Hell István förmedvényét olvassák?

A két marginális, a józan többség által elutasított és megvetett csoport, az ordas eszmék követői és a gyűlöletre természetüknek engedelmeskedve gyűlölettel reagálók, fasizmust vizionálók játszmájába persze azonnal bekapcsolódott az "emberek jogos felháborodására" hivatkozó kormányzó baloldal is. Az MSZP, illetve a teljesen felesleges és valószínűleg alkotmányellenes "gyűlölettörvény" ügyében újabb elvtelen fordulatot végrehajtó Kuncze-féle »SZDSZ«-többség két legyet ütne egy csapásra. Egyrészt ismét fegyelmezni próbálja az egyik autonóm hatalmi ágat, másrészt a közéleti viták középpontjába emelné a szélsőjobboldali veszély, az antiszemitizmus kérdését, amelyet 1990 óta itthon és külföldön furkósbotként használ a mérsékelt, demokratikus jobboldallal szemben. Árulkodó, hogy az egyik kormány közeli lap a Hegedűs-ügy kapcsán az ellenzék hallgatását kifogásolja. A költségvetési vita és a kormány számára kínos brókerbotrány feltárása közben, növekvő gazdasági nehézségek és a megszegett választási ígéretekkel való szembesülés idején vajon kinek az érdeke, hogy jelentéktelen szélsőségesek tematizálják a belpolitikai vitákat?"

Mészáros Tamás (Ki szorul itt védelemre?, Népszava, 2003. november 15.)
"Az utóbbi időben szinte napi gyakorlattá lett, hogy amikor az ellenzék ideológiai táborának vagy pártjainak vezetői és hangadói nem tudnak - még inkább nem akarnak - állást foglalni a számukra kínos, mert nyíltan nem vállalható, konkrét társadalmi jelenségekkel kapcsolatban [...], akkor annál hangosabban védelmükbe veszik egyes szervezetek, intézmények, netán tisztségviselők úgymond - veszélyeztetett függetlenségét. Ha például a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete mértékadó szakmai vélemények szerint is csak meglehetős és nehezen indokolható késéssel észleli bizonyos banki tevékenységek szabálytalanságát, akkor a Fidesz és szatellitjei harcosan félteni kezdik a PSZAF elnökének függetlenségét. Ha a közszolgálati média némely műsora ocsmány hangú uszítóknak ad teret, és ennek végre valahára szankcionális következményei lesznek, akkor a szélsőjobbal nem is csak látensen együttműködő »konzervatívok« menten felhívásokat tesznek közzé a média függetlenségének védelmében. A dolgok lényegéről pedig, vagyis arról, hogy a nevezett intézmények éppenséggel saját vezetőik jóvoltából sértik meg önnön függetlenségi kötelezettségüket, természetesen nem esik szó.

Eleddig azonban ezt a kommunikációs módszert a jogállam legfőbb letéteményesei nem alkalmazták. Közülük a sort Polt Péter legfőbb ügyész nemrég azzal nyitotta meg, hogy az őt ért parlamenti interpellációktól újra meg újra szervezete függetlenségét látta fenyegetve - noha persze maga is jól tudja, hogy pozíciójának jogállásától fogva az Országgyűlésnek tartozik felelősséggel. Ezekben a napokban pedig Lomnici Zoltán legfőbb bíró közlemény-és sajtóoffenzívájának lehetünk tanúi: Lomnici a bírói függetlenségéért száll síkra, mert úgy véli, hogy két konkrét ítélet kapcsán részint politikusok, részint közírók félelmet igyekeznek kelteni az igazságszolgáltatás képviselőiben. (Figyelemreméltó, hogy Polt Péter mennyire sietett csatlakozni a Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozatához.) Lomnici Zoltán odáig ment, hogy felhívásában a köztársaság legfőbb közjogi méltóságaitól várja el a bírói függetlenség garantálását - az ő értelmezésében a jogalkalmazók tévedhetnek bár, ám döntéseiket a jogalkotóknak s általában a politikusoknak és körszereplőknek tiszteletben kell tartaniuk. Ezzel az általános érvényű megfogalmazással a legfőbb bíró azt próbálja sugallni, hogy bár azokról a konkrét ügyekről, amelyek ítélet indoklása most oly nagy visszhangot keltett, szakmai szempontok alapján lehet vitatkozni, de az eljáró bírók személyes megtámadtatásának, minősítésének nincs helye. Lomnici fellépése érthető, amennyiben úgy érzi, meg kell védenie testülete tekintélyét. Legfeljebb az a kérdés, hogy helyes eszközüket választott-e. Először ugyanis látnia - következésképp elismernie - kellene, hogy a vitatott ítéletek bírói indoklásai nem maradtak meg a jogalkalmazás, avagy -értelmezés még elfogadható keretei között. Mindkét verdikt önkényesen, a demokratikus jogállam alapvető normáitól elrugaszkodva született. Amikor a fővárosi ítélőtábla másodfokú eljárásában úgy döntött, hogy a kirekesztésre való nyílt és félreérthetetlen felszólítás nem alkalmas erőszakos cselekmények közvetlen kiváltására, akkor valójában értelmezhetetlenné tette az uszítás fogalmát. Ez a bírói felfogás üres, de annál veszélyesebb »nyelvészkedés«, mert ha a »Rekeszd ki őket!«, mint felszólítás, különösen a magyar történelmi előzmények fényében nem eléggé egyértelmű, akkor ezentúl nincs határa a rasszista gyűlöletkeltésnek.

[...] Lomnici Zoltánnak tehát nem kevesebbet kellett volna tennie, mint felülvizsgálni az adott bírói fórumok jogkövető magatartását, egyáltalán: azokat a jogi irányelveket, amelyek a szegedi bíróságon és a budapesti ítélőtáblánál, úgy látszik, megengedik az ilyen ítélkezési gyakorlatot. A mundér becsületének helyreállítása nem azon múlik, hogy legfelsőbb szinten papolunk az absztrakt függetlenségről, hanem azon, hogy megvizsgáljuk, alkalmasak-e az eljáró bírák az állampolgárok méltóságának tiszteletben tartására és védelmére."

Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke (Pálmai Erika, Sebes György: Kritizálni lehet a bíróságokat, de tekintélyüket őrizni kell, Népszava, 2003. november 15.)
"Néhány hónapja már jeleztem egy nyilatkozatomban, nagyon fontosnak tartom, hogy a harmadik hatalmi ág politikamentes legyen. A kiélezett belpolitikai helyzetre figyelemmel azt is kérem, hogy a politikusok ne minősítsék a bíróságok ítéleteit, és ne fogalmazzanak meg elvárásokat arról, hogyan kellene dönteni. Sajnos, látnoknak bizonyultam. Keddi sajtótájékoztatómon is próbáltam világossá tenni, hogy én nem a konkrét ügyekről beszéltem, mert a magyar alkotmány szerint a másodfokú bíróság jogosult a végső, jogerős határozatot meghozni. Nem az én dolgom, hogy eldöntsem, jól vagy rosszul döntött egy bíró. Az én dolgom az, hogy a politikusokat visszatartsam attól, hogy elvárásokat fogalmazzanak meg. Általában nem illik a politikusoknak véleményt mondaniuk egy bírói ítéletről. Az Európai Unió több tagállamában kizárt. Ez a hatalommegosztás és a hatalmi ágak szétválasztásának elveiből következik. A magyar történelemből már ismerjük, milyen következményekkel jár, ha a politika közvetlenül beleszól az ítélkezésbe. Ez 1956 után azt jelentette, hogy 26 ezer embert ítéltek el politikai utasításra, 341 halálos ítélet született és 326 embert ki is végeztek. Ez a kérdés egyik része. A másik, ami szintén a hatalommegosztás elvéből következik, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács bármely tagja, vagy bármelyik bírósági vezető soha nem vette magának a bátorságot, hogy a miniszterek döntéseit, vagy akár a parlament határozatait értékelje, kritizálja. Mert mi tiszteletben tartjuk a hatalommegosztás elvét. Európában egyébként ez a fokmérő.

[...] A döntésekről az újságok és egy olyan szabad gondolkodó, mint például Tamás Gáspár Miklós is azt írnak, amit jónak látnak. A politikusoknak azonban - teljesen egyetértve Bárándy Péter igazságügy-miniszterrel - önmegtartóztatást kellene tanúsítaniuk. [...] Az európai gyakorlat szerint az sem helyes, ha az ítélkezésről véleményt mondanak. Ha mégis megteszik, az mindenképpen megkérdőjelezhető. Ráadásul az elmúlt időszakban sajnos arra is volt példa, hogy elvárásokat fogalmazzanak meg a bíróságokkal szemben. Ez már nem csak etikailag, hanem jogilag is elfogadhatatlan. Szeretném hangsúlyozni, én elvekben gondolkodom, a felhívásom is elvekről beszél. A politikusokat azért nevesítettem, mert ők képviselik a legnagyobb erőt.

[...] Természetesen Tamás Gáspár Miklósnak - aki az egyik napilap vélemény rovatában írta meg álláspontját arról az ítéletről, amely ifj. hegedűs Lóránt ügyében született - igaza van abban, hogy elfogadhatatlanok a kirekesztő megnyilatkozások. De a bírónak is vannak jogai. Éppen ezért nem mondhatná ő egy bíróra, aki a legjobb lelkiismerete szerint hozta meg a döntését - amin természetesen lehet vitatkozni -, hogy antiszemita. Ezért nem mondhatná azt sem a bírói kar jelentős részére, hogy cigányellenes, nőellenes, homofób és nőgyűlölő. Ez utóbbi jelzőt egyébként nem is értem, hiszen a bírók 82 százaléka nő.

[...] Az Európai Unió legutóbbi országjelentés pozitívan értékeli a magyar bíróságok munkáját. Mégpedig azért, mert a perek 86 százaléka egy éven belül ítélettel zárul és nagyjából ugyanilyen arányban elfogadják - tehát nem fellebbezik meg - az első fokú döntéseket. Ugyanakkor minden évben van egy tucat olyan ügy, amit nem tud elfogadni a társadalom. Ez teljesen természetes. Ezek a döntések lehetnek jók is és rosszak is, hiszen a bíróság is tévedhet. Nem véletlenül van jogorvoslati lehetőség."

Bíró Béla (Indulatok hordaléka, Magyar Hírlap, 2003. november 17.)
"Tamás Gáspár Miklós Ebből elég volt című írása megdöbbentően következetlen. A szerző a bírák többségét - egyetlen kollégájuk döntése miatt - megbélyegezve gyakorlatilag ugyanazt a vétséget követi el, ami ellen tiltakozik. Ennek az eljárásnak akkor volna értelme, ha azt akarná bizonyítani, hogy - Hegedűs Lóránthoz hasonlatosan - ő is állíthat bármit, akár a legképtelenebb dolgokat is, felszólíthat bármire, akár egy foglalkozási csoport megfélemlítésére is, a bírák argumentumait alapul véve, következmények nélkül teheti. Magukat a bírákat bélyegzi hát meg, hadd érezzék a maguk bőrén, milyen az, ha valakit sértegetnek, sőt fenyegetnek. Mert ne feledjük, az antiszemitizmussal, nacionalizmussal, konzervativizmussal, klerikalizmussal való megbélyegzés egy bírónak még nem is olyan régen az életébe, s később is az állásába vagy a karrierjébe kerülhetett. Hiába tudja, hogy ma már más szelek fújnak, továbbra is zsigereiben munkál a félelem. TGM fenyegetéseit tehát traumaként kell megélnie. Helyzete ennyiben a zsidóságéval analóg. Sajnos azonban a cikkből egyértelműen kiderül, hogy TGM ezúttal nem csupán fenegyerekeskedik, nagyon is komolyan gondolja, amit mond. Tényleg úgy véli, hogy az, amit HL tesz, az bűntett, az amit ő tesz viszont, nem egyéb mint az igazság derekas kinyilvánítása. Azaz: a két dolog nem ugyanaz.
Leszögezi ugyan, »hogy az izraeli kormány vagy a zsidó és zsidós csoportok bírálata nem antiszemitizmus«, csakhogy ez a mondata nehezen értelmezhető. Magyarországon hivatalosan nincsenek zsidók. Ha egy nem zsidó zsidókról beszél, szinte már automatikusan antiszemitának minősül. A zsidó szót a mai Magyarországon jószerével csak zsidók használhatják, ami képtelen állapot. Márpedig a közt, hogy valaki a magyar bírói kar többségét cigányellenesnek, nőellenesnek, homofóbnak, idegengyűlölőnek, antiszemitának nevezi, mely mélyen lenézi a kitaszított szegényeket is, hogy aztán a teljes felső középosztályt szőröstül-bőröstül szélsőjobboldalinak minősítse és a közt, hogy valaki első lépésben a zsidóság többségét, másodikban a teljes szociál-liberális oldalt nemzetellenesnek (értsd magyargyűlölőnek) nyilvánítja, formailag (és a forma természetesen mindig tartalom) nem látok alapvető különbséget.

[...] Engem azonban a második ítéletnél is jobban elszomorít, hogy a magyar társadalmat, a jobboldalt, HL református híveit bírósági ítélettel kell rákényszeríteni arra, hogy a gyűlölködő lelkész prédikációitól távol maradjanak, hogy ne fogadják a köszönését, hogy ne kínálják meg cigarettával, hogy levegőnek nézzék. Az ítélet a baloldal számára azért válhatott ennyire fontossá, mert már nem az a fontos, hogy a türelmetlen, a máskéntgondolkodókat kirekesztő lelkész szavait a lelkünk mélyén is elítéljük, hanem az, hogy a nyilvánosságban ne merjük vállalni esetleges (a baloldal által helytelenített) véleményünket. A legitim erőszaknak ez az istenítése rettenetesebb HL felmentésénél is! Mi az, ami miatt ép eszű magyar emberek úgy érezhetik, hogy HL egy tisztátalan alak ugyan, de az ellene folyó pernek mégis vannak olyan vonatkozásai, amelyektől jobb távol maradni? Vajon nem éppen az szegi kedvüket, hogy bizonyosak lehetnek benne: TGM-et (például) a bírák első fokon sem fogják elítélni? TGM vétsége ugyanis a magyar baloldali demokratákat ugyanúgy nem látszik fölháborítani, mint ahogyan a magyar jobboldali demokratákat a Hegedűs Lóránté. A jelek szerint mindkét tábor úgy véli, hogy a jelenlegi helyzet feljogosítja őt az egyoldalúságra. A baloldal a jogcímet ehhez a baloldali értelmiség és a zsidóság rettenetes élményeiből, a fasizmus és a holokauszt traumájából, a jobboldal a magyar történelmi osztályok megsemmisítésének, a nemzet szétdarabolásának rettenetes élményeiből, a kommunizmus traumájából vezeti le.

[...] A fasizmus és a kommunizmus vádjának lobogtatása (aminek TGM - cikkében büszkén hivatkozik is erre - az egyik fő kezdeményezője volt) a kölcsönös kirekesztés szándékának egyértelmű jele. Ezek a vádak ugyanis merő képtelenségek! Magyarországon ma már sem a fasizmus, sem a kommunizmus visszaállításának nincsenek esélyei. [...] Az, hogy kulturális, társadalmi vagy faji előítéletek továbbra is vannak, önmagában korántsem ok a világvége bejelentésére. Előítéletei minden társadalomnak voltak és lesznek. Az előítéletek nélkülözhetetlen velejárói a közösségek együttélésének. A társadalom kulturális, gazdasági, politikai csoportjai közti anyagcsere hatékony és alapvetően az eligazodást szolgáló szabályozói a demokráciában mindig eléggé rugalmasak ahhoz, hogy a mindig egyedi helyzetekhez simulhassanak. Az előítéletek akkor válnak veszedelmessé, amikor az egyik csoport a másik fölötti hegemónia és ellenőrzés agresszív és tartós megszerzésére törekszik, amikor tehát diktatórikus törekvések kerülnek szembe egymással."