Bencsik-per
2004-07-16
Július 2-án a Pest Megyei Bíróság másodfokon tíz hónapos, két évre felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztőjét. Első fokon a Pesti Központi Kerületi Bíróság tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélte a főszerkesztőt egy, az általa szerkesztett lapban megjelent 2001-es cikk miatt, amely azzal vádolta a felperes Mécs Imre SZDSZ-es képviselőt, hogy 1956-ban terhelő vallomása miatt végezték ki társait. A Pest Megyei Bíróság ítéletében megerősítette, hogy a cikkben nagy nyilvánosság előtti rágalmazás történt, amely az átlagot meghaladó súlyú, jelentős érdeksérelmet okozott.
HÁTTÉR
Július 2-án a Pest Megyei Bíróság másodfokon tíz hónapos, két évre felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztőjét. Első fokon a Pesti Központi Kerületi Bíróság tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélte a főszerkesztőt egy, az általa szerkesztett lapban megjelent 2001-es cikk miatt, amely azzal vádolta a felperes Mécs Imre SZDSZ-es képviselőt, hogy 1956-ban terhelő vallomása miatt végezték ki társait. A Pest Megyei Bíróság ítéletében megerősítette, hogy a cikkben nagy nyilvánosság előtti rágalmazás történt, amely az átlagot meghaladó súlyú, jelentős érdeksérelmet okozott. Bencsik András szégyenletesnek, aránytalannak és méltánytalannak nevezte az ítéletet, valamint kijelentette: precedensértékű döntés született, mert ettől kezdve bármelyik főszerkesztő börtönbe vethető, ha valaki kifogást emel a lapjában megjelent cikk ellen. Mécs Imre szerint a felfüggesztett börtönbüntetésnek sokkal nagyobb a visszatartó ereje, így a politikus elégedettségének adott hangot az ítélettel kapcsolatban.
Összefoglalás:
Bencsik Andrást támogató vélemények:
E hasábokon már több ízben is kifejtettem, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szabad véleményem szerint (amely történetesen egybevág az Alkotmánybíróságéval) olyan alkotmányos alapjog, amelyet gyakorló politikusok többé-kevésbé indokolt érzékenysége is csak legvégső esetben korlátozhat. A bíróság szerint ez ilyen legvégső eset, szerintem viszont nem az. A Demokrata közölt egy korántsem érdektelen dokumentumot, amelynek hitelességét senki nem vonta kétségbe - olyannyira, hogy azt a bíróság is felhasználta a bizonyítási eljárás során. Mécs nem tagadta, hogy rávallott forradalmár társaira, csupán a kronológiát vitatta. El sem tudom képzelni ezt a pszichológiai helyzetet, amibe Mécs került, de egyvalami teljes bizonyossággal állítható: ha Mécs tudta is, hogy őt fogták el utoljára, ebből nem következtethetett arra, hogy a társaival szemben folytatott eljárásra semmilyen befolyása nincs az ő vallomásának. Nem kell hozzá sem jogi, sem karhatalmista előképzettség, hogy valaki gyanút fogjon: attól, hogy a többiek előtte vallottak, egy későbbi vallomás folytán nem kerülhetnek-e hátrányosabb helyzetbe. S vajon honnan tudhatta Mécs, hogy a többiek mit vallottak? Milyen alapon állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ő tudta, mit tudnak abban a szent pillanatban a vallatók; s hogyhogy fel sem merült benne a kétely, hogy amit ő ártatlan pontosításnak vélt, az árthatott is a későbbi vértanúknak? Mindez persze igazságtalan megközelítés, hiszen logikát keres Kádárék logikátlan megtorló gépezetében. A magam részéről épp ezért csodálkozom, hogy a mostani bíróság bizonyító erejűnek képes elfogadni - mindennemű forráskritika nélkül - az akkori bírósági iratokat. Ugyanez róható fel lényegében Bencsikéknek is. Csakhogy míg az egyik felhasználói kör jogerősen ítélkezik, a másik elítéltetik ugyanezért. S mit gondol vajon Mécs? Talán örül? Úgy érzi, hogy a vele hivatalból rokonszenvező sajtótábor most majd nagy dérrel-dúrral helyreállítja az ő megtépázott becsületét? Érzi vajon, hogy saját - liberálisnak mondott - pártja legharsányabban hangoztatott elvével ment szembe? Akad párttársa, aki figyelmezteti: e morálisan védhetetlen ügy kedvéért sikerült feláldozni a szólásszabadság prioritását? A történelem immár nem közkincs, hanem kék fényes ügy.
[...] Az SZDSZ elintézte nekünk, hogy a sajtó kénytelen lesz minden eddiginél antiliberálisabb "közléspolitikát" folytatni, állítás helyett sejtetni, tényfeltárás helyett hírbe hozni. Újra megtanulhatunk a sorok között írni és olvasni. Csak könyörgöm: ne nevezzük ezt szabadságnak!
[...] A jogerős ítélet enyhítette Cserni bíró eszement példastatuáló szándékát, de meg is fosztotta Bencsik Andrásékat attól, hogy legalább demonstráljanak a diktatórikus természetű joggyakorlat ellen. Nem vonulhatnak fotóriporterek a fogház elé, nem fényképezhetik a munkáját végző főszerkesztőt csíkos munkaruhában. Medgyessy és Bárándy fellélegezhet: nem szolgáltatnak témát a sajtószabadságra kényes Brüszszelnek. Ugyanakkor Bencsik most az a sárga lapos játékos, aki ha még egyszer vét bármilyen bagatell ügyben, a következő mérkőzésen automatikusan nem játszhat. Ugyanez a logika érvényesült az Aczél György-féle szilenciumok idején: meg is tette jótékony kulturális hatását a mindent elborító öncenzúra. Mi várható ezek után például a Kondor-ügyben, ahol a bírósági verdikt szerint Németh Péterék még csak valószínűsíteni sem tudták képtelen ügynökvádjukat? Ha van bíróság előtti egyenlőség, a Népszava vezérkara készülhet a legrosszabbra.
(Csontos János: Felfüggesztett szólásszabadság, Magyar Nemzet, 2004. július 3.)
Ne menjünk itt most bele abba, mit csinált, vagy mit nem csinált a csokornyakkendős kisember azokban a fényt kapott, szürke években. Fölösleges és reménytelen a kutakodás. Amin viszont érdemes elmerengeni, hogy hová vezet a Cserni-féle bírókülönítmény munkássága, s mit jelenthet nekünk, újságíróknak ez a fenyegető üzenet (még a szelídített változata is). Hogy megmaradhatnak a tabutémák? Hogy vannak továbbra is titkosított ügyek, ki nem mondható gondolatok? Ha minden marad ennyiben, szerencsésebb, ha boldogtalan Bencsik András átmegy a Magyar Horgászhoz, esetleg a Fürge Ujjak szerkesztőségébe, s ott vészeli át a kétéves felfüggesztést. Ha mégsem ezt teszi, hanem a dolgát, akár még korunk Táncsicsa is válhat belőle, a rácsok mögött ülő zsurnaliszta. Kihozzuk.
(Pilhál György: Felfüggesztve, Magyar Nemzet, 2004. július 5.)
A finom lelkű közélet megteremtésének azonban elengedhetetlenül fontos része, hogy - amint a jellemerős Mécs Imre képviselő úr idézte volt, sajna pontatlanul, Deák örökérvényű egymondatos sajtótörvényét: "nem szabad hazudni" - a politikai élet szereplői is kövessék ezt az elvet. Példának okáért most nekem kellene rágalmazási pert akasztanom Mécs képviselő úr nyakába, mert azt állította rólam, hogy én szerveztem meg a saját elítélésemet figyelemmel kísérő közönséget. Ami nem igaz. Lehet, hogy meg is teszem. Még akkor is, ha nekem ettől a gyakorlattól, bármennyire is fején találta Deák Ferenc a szöget, még Mécs Imre esetében is forog a gyomrom. De lehet, hogy ez a jövő. Mécs Imre utat mutatott. Aki nem tetszik, azt fel kell jelenteni.
(Bencsik András: Mécs Imre utat mutatott, Magyar Demokrata, 2004. július 8.)
Cserni János fiatal ember, de már örvend bizonyos hírnévnek. Cserni János más. Más, mint a többi bíró. Ő volt az első fecske. Ő ítélte első fokon tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét. A sajtó megismerkedett Cserni János nevével, akinek pulpitusa elé mostanában feltűnő gyakorisággal kerülnek ellenzéki újságírók.
[...] Ha a politikai elit felkapja ezt a módszert (és ezt a bírót), akkor gyakorlatilag érinthetetlenné válik.
(Csermely Péter: Ha igazat írt, majd lecsukatjuk, Magyar Nemzet, 2004. július 10.)
Mécs Imrét támogató vélemények
[...] a Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztőjének és a lap munkatársának sem kell bármilyen véleményét is elfojtania, s köztörvényes vád akkor sem fenyegeti őket, ha Mécs Imréről azt állítják írásaikban, hogy miatta akasztottak fel négy embert egy 56-os koncepciós perben. De nem lenne nálunk oly fejlett a demokrácia, mint amilyen, ha Mécs nem mehetett volna a törvényszékre panaszával, mint magánvádló polgár, hogy őt bizony alaposan és piszkosul megrágalmazták. A tisztelt bíróság első fokon tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre, majd most másodfokon tíz hónap , két évre felfüggesztettre ítélte Bencsik Andrást. Mécs állítólag egy kicsit megnyugodott, Bencsik meg mondta, ami várható volt tőle, vagyis elképesztőnek és szégyenletesnek nevezte a bírói döntést. Az is volt. De nem a bírói döntés, hanem az ügy. Az elképesztő volt és szégyenletes. Egy, az elvei mellett az akasztófa árnyékában is kitartott ember meghurcolásának szándéka, mindez persze bizonyíthatatlanul, sőt, egy kicsit kéjelegve, miközben aláfestésül álötvenhatosok, műforradalmárok énekelték a Himnuszt és füttyögtek, miként az tették a bíróságon, meg Mécs távozásakor is. A lényeg persze, tudjuk, hogy senki se fojtsa el, ami benne van. Ez az egészséges és a demokratikus, ráadásul kiderül, kiben mi lakozik. S a megalázottak, a becsméreltek mehetnek magánvádolni, ha ezt egyéb - demokratikus - jogszabály nem teszi lehetetlenné.
(Várnai Iván: Magánvádló közszégyennel, Népszava, 2004. július 3.)
Rettenetes és méltósága van a történelemnek, megalázza, aki nem tiszteli. Az állítás, ami ellen Mécs Imre magánváddal volt kénytelen védekezni, csak következmény. Folytatása annak, hogy 2001 november elején több mint tíz év alatt felhergelődött emberek a Fiumei úti temetőben kifütyültek, gyilkosoztak koszorúzó szabad demokratákat, perverz módon köztük az egykori halálra ítélt Mécs Imrét. Hogy emlékezzünk, nem akadt jobbról sem, ki csillapított volna - Dávid Ibolya: Mécs sajnos rossz oldalra került -, természetesnek mondható, hogy ilyenkor elszánt újságíró igazoló történelmi jelentéseket keres, talál, publikál, hogy bizonyítsa, a temetőtüntetők igen is ráéreztek az igazságra. Annyira fontos dolgokról van ott már szó, hogy közöttük úgy látszik végképp elvész az egészséges társadalmi szemérem, amely megakadályozza az embert abban, hogy nyilvánosan maga alá indulatozzon. Ma már ilyen szabály nincs. Helyette bíróságok segítségét kérjük, márpedig az ottani eszközök - különösen a büntetőjogé - nagyon durvák. Rab leszel, vagy szabad. Ennyiben állhat a válasz. Legfeljebb felfüggesztenek. Azt nem tudja elmondani a bíróság, hogy tessék már elhallgatni, mert összezsugorodunk önmagunk előtt, ha az antiszemitizmus és az amerikai követ összefüggésében a brekegés kifejezést használjuk, ha lelkészként kirekesztésre szólítjuk fel testvéreinket, ha politikai elszántságunkban gyilkosnak nevezzük a halálraítéltet, s nem is értjük, mi a probléma. Kérdezzék Fónayt, ha jobboldali ember véleménye a hiteles. Ő is ült siralomházban, mint Mécs. Tavaly már csendben és együtt koszorúztak.
(Nagy N. Péter: Egy perc csend, Népszabadság, 2004. július 6.)
Szeretem tehát Simon Andrást is, aki pénteken többek között a Mécs Imre kontra Bencsik András ("Demokrata" főszerkesztő) perben hozott ítélettel, illetve a pervesztes Bencsik fölháborodott nyilatkozatával foglalkozott. Pár percig úgy tűnt, minden rendben, jelen van mindkét fél (Bencsik személyesen, Mécs telefonon), és főképp jelen van Simon, akinek éles, pontos, ám sosem sértő kérdései nyomán majd kirajzolódik előttünk, aminek rajzolódnia kell. A per hátterében megbúvó emberi, politikai motívumok. A közeg, amelyben az egykori '56-os halálraítéltről a Demokratában azt írta valaki, hogy négy egykori társát az ő vallomása nyomán végezték ki. A tárgyalás, amelynek során a Demokrata nem tudta bizonyítani állítását, főszerkesztőjét mégis hősként ünnepelték hívei. Még a Himnuszt is elénekelték, valószínűleg annak tiszteletére, hogy ideig-óráig sikerült beszennyezni egy valódi '56-os harcos becsületét, akit máshol, mások már le is hazaárulóztak, valószínűleg azért, mert SZDSZ-es. A műsorblokk azonban a bennfentes újságírói csőlátás és a gyors témakipipálás jegyében zajlott. Sok mindenről szó esett, kivéve éppen a háttérről, a múltról, az okokról. Mindarról, amiről több generáció eleve alig tud, és akik tudhatnák, azok sem követik nyomon naprakészen.
(R. Székely Júlianna: Bennfent, Magyar Hírlap, 2004. július 6.)
Nem a jobboldalisággal van baj, tessék már megérteni (ott a jobboldalon), nem a konzervativizmussal, nem a nemzeti értékekkel, nem a hagyományok őrzésével, és végképp nem azzal, ha a gazdaságtól a kultúráig és az oktatásig szinte mindenben másképp vélekedik a jobboldali sajtó (és politikus), mint a baloldali és/vagy liberális. Természetes, hogy mindenkinek más a fontos, a szívéhez (zsebéhez) közelebb álló, minthogy nem vagyunk egyformák. Csak a keresztes hadjáratok vad hevületét ne látnám, érezném állandóan. Könnyebb lenne mindannyiunknak.
[...] Ha ehhez hozzátesszük, hogy ugyanezekben a napokban ugyanez az újság valósággal nemzeti hőst faragott B. Andrásból, akit felfüggesztett börtönre ítéltek, mert azzal rágalmazta Mécs Imrét, hogy az ő vallomása juttatott akasztófára négy ötvenhatost, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy a mai jobboldali sajtótól sajnos változatlanul távol áll a józan mértéktartás, a jobboldali, konzervatív, keresztény értékek normális, európai képviselete és a tények tisztelete.
(Bolgár György: Kettős mérce, Népszava, 2004. július 9.)
De Cserni bíró örök. Mint bíró, és mint ellenség. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - az a személy, aki különféle rendű és rangú médiagazembereket, sajtóhazudozókat példás büntetéssel sújt. Olykor pedig példátlannal. Mint, teszem azt Bencsik főszerkesztőt a maga tíz hónap csüccsével. Vagy képviselőné asszonyt pár millióval, bértollnokát százezrekkel. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - egyébiránt maga a patás ördög. (Barna szemüvegen át nézvést még a szarvai is felsejlenek tán.) Űzésére számtalan okkult módszert kieszeltek már a kreatív kriptofasiszták. Vudubabaként köröztették megszurkált fényképét a világhálón, kegyetlen átkokat mondtak rá, borzasztókat gondoltak róla. Egyszóval gyűlölték, ahogyan gyűlölni csak egy bizonyos fajta embertípus képes. (Mondhatnánk akár: tükörre Hófehérke mostohája óta ily paralitikusan nem haragudott még senki.) De Cserni bírón valahogy nem fog a rontás. Csak ítél és ítél - kimondani is rettenet. Némely helyreigazítási közlöny-szerű nyomtatvány újabban saját hirdetésében toborozza Cserni bíró tárgyalásaira képzett (nyál) verőlegényeit és -asszonyait. Ott aztán dallal, tánccal, imával harcolnak a gonosz ellen - mindhiába. Cserni bíró már nem egyszerűen Cserni bíró. Ő napjainkra jelenséggé vált. A balliberális kormány általi vélt törvénykezési befolyás hagymázas vízióját megtestesítő humanoiddá. Szimbólummá. Édesmindegy, hogyan hívják, ha például magából kivetkőzve ordítozó zászlóégetőt ítél el. (Mily szép is volt látni a tévében, amikor Cukros Richárd vérben úszó szemmel hörögte a tárgyaláson: "én fegyelmezett ember vagyok!" Az aktuális Csernibíró meg csendben csak ennyit mondott: "azt látom...") Csernibíró az is, aki Orbán Viktor bocsánatkérését rendeli Juszt Lászlóval szemben, vagy épp Orbán főkapitányét Tasnádi álkeresztapával szemben. Csernibírók írják kötetszámra az elmarasztalásokat a polgárinak hazudott, valójában - készítői által - naponta meggyalázott nevű sajtótermék cikkentyűi miatt. Hiába, a Csernibírók már csak ilyenek. Úgyszólván pikkelnek az igaz magyarokra. Csernibírót gyalázni, házát lepisilni, képmására sercinteni tehát napjainkban nem szimpla altáji bunkóság, hanem hovatovább hazafias tett, polgári erény. (Aki magyar, velünk köp!) Akad persze Nemcserni bíró is. Őt szeretik is a demokraták. Vele hibátlan és független az igazságszolgáltatás, ha mondjuk Kovács Lászlót ítéli jogerős pardonra. Az ilyen derék bíró még akkor is Nemcserni, ha netán véletlenül Cserninek hívják. Bizony mondom, nem könnnyű az (el)igazodás a jobboldalon...
(Veress Jenő: Cserni bíró, Népszava, 2004. július 10.)
Dr. Cserni János bírónak nemtelen támadásokat kellett elszenvednie az elsőfokú ítélet kihirdetése után. Ítéletének helyességét a másodfokú ítélet megerősítette. Az elsőfokú ítélet egyes értelmiségiekből érthetetlen félelmet váltott ki. Némelyek, különösen a sajtó munkatársai, a sajtó szabadságát féltik, szerintem indokolatlanul, mert aki ismeri és betartja szakmájának szabályait, annak nincs mitől félnie. Az ítéletek nem a sajtó szabadságát, hanem a felelőtlenségét veszélyeztetik.
[...] A nemzet jelképei, mint például a Himnusz, a nemzet identitásának kifejezői. A Pest Megyei Bíróságon a Bencsik András és társa elítélését helybenhagyó ítélet kihirdetését követően a vádlottakkal szimpatizáló hallgatóság a tárgyalás berekesztése után elénekelte a Himnuszt. Ez a cselekedet a Magyar Köztársaság megsértése volt. Tiszteletre méltóan reagált az ítélkező tanács: tagjai nem álltak fel az elítéltek tiszteletére.
A törvényalkotóknak védettebbé kellene tenniük nemzeti jelképeinket, mert minden jóérzésű, kulturált ember azt várja el, hogy a Himnusz ünnepeink és olimpikonjaink, nem pedig elítéltek tiszteletére szólaljon meg.
(Paraizs József: Egy ítélethirdetés margójára, Népszabadság, 2004. július 14.)
Bencsik Andrást támogató vélemények:
E hasábokon már több ízben is kifejtettem, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szabad véleményem szerint (amely történetesen egybevág az Alkotmánybíróságéval) olyan alkotmányos alapjog, amelyet gyakorló politikusok többé-kevésbé indokolt érzékenysége is csak legvégső esetben korlátozhat. A bíróság szerint ez ilyen legvégső eset, szerintem viszont nem az. A Demokrata közölt egy korántsem érdektelen dokumentumot, amelynek hitelességét senki nem vonta kétségbe - olyannyira, hogy azt a bíróság is felhasználta a bizonyítási eljárás során. Mécs nem tagadta, hogy rávallott forradalmár társaira, csupán a kronológiát vitatta. El sem tudom képzelni ezt a pszichológiai helyzetet, amibe Mécs került, de egyvalami teljes bizonyossággal állítható: ha Mécs tudta is, hogy őt fogták el utoljára, ebből nem következtethetett arra, hogy a társaival szemben folytatott eljárásra semmilyen befolyása nincs az ő vallomásának. Nem kell hozzá sem jogi, sem karhatalmista előképzettség, hogy valaki gyanút fogjon: attól, hogy a többiek előtte vallottak, egy későbbi vallomás folytán nem kerülhetnek-e hátrányosabb helyzetbe. S vajon honnan tudhatta Mécs, hogy a többiek mit vallottak? Milyen alapon állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ő tudta, mit tudnak abban a szent pillanatban a vallatók; s hogyhogy fel sem merült benne a kétely, hogy amit ő ártatlan pontosításnak vélt, az árthatott is a későbbi vértanúknak? Mindez persze igazságtalan megközelítés, hiszen logikát keres Kádárék logikátlan megtorló gépezetében. A magam részéről épp ezért csodálkozom, hogy a mostani bíróság bizonyító erejűnek képes elfogadni - mindennemű forráskritika nélkül - az akkori bírósági iratokat. Ugyanez róható fel lényegében Bencsikéknek is. Csakhogy míg az egyik felhasználói kör jogerősen ítélkezik, a másik elítéltetik ugyanezért. S mit gondol vajon Mécs? Talán örül? Úgy érzi, hogy a vele hivatalból rokonszenvező sajtótábor most majd nagy dérrel-dúrral helyreállítja az ő megtépázott becsületét? Érzi vajon, hogy saját - liberálisnak mondott - pártja legharsányabban hangoztatott elvével ment szembe? Akad párttársa, aki figyelmezteti: e morálisan védhetetlen ügy kedvéért sikerült feláldozni a szólásszabadság prioritását? A történelem immár nem közkincs, hanem kék fényes ügy.
[...] Az SZDSZ elintézte nekünk, hogy a sajtó kénytelen lesz minden eddiginél antiliberálisabb "közléspolitikát" folytatni, állítás helyett sejtetni, tényfeltárás helyett hírbe hozni. Újra megtanulhatunk a sorok között írni és olvasni. Csak könyörgöm: ne nevezzük ezt szabadságnak!
[...] A jogerős ítélet enyhítette Cserni bíró eszement példastatuáló szándékát, de meg is fosztotta Bencsik Andrásékat attól, hogy legalább demonstráljanak a diktatórikus természetű joggyakorlat ellen. Nem vonulhatnak fotóriporterek a fogház elé, nem fényképezhetik a munkáját végző főszerkesztőt csíkos munkaruhában. Medgyessy és Bárándy fellélegezhet: nem szolgáltatnak témát a sajtószabadságra kényes Brüszszelnek. Ugyanakkor Bencsik most az a sárga lapos játékos, aki ha még egyszer vét bármilyen bagatell ügyben, a következő mérkőzésen automatikusan nem játszhat. Ugyanez a logika érvényesült az Aczél György-féle szilenciumok idején: meg is tette jótékony kulturális hatását a mindent elborító öncenzúra. Mi várható ezek után például a Kondor-ügyben, ahol a bírósági verdikt szerint Németh Péterék még csak valószínűsíteni sem tudták képtelen ügynökvádjukat? Ha van bíróság előtti egyenlőség, a Népszava vezérkara készülhet a legrosszabbra.
(Csontos János: Felfüggesztett szólásszabadság, Magyar Nemzet, 2004. július 3.)
Ne menjünk itt most bele abba, mit csinált, vagy mit nem csinált a csokornyakkendős kisember azokban a fényt kapott, szürke években. Fölösleges és reménytelen a kutakodás. Amin viszont érdemes elmerengeni, hogy hová vezet a Cserni-féle bírókülönítmény munkássága, s mit jelenthet nekünk, újságíróknak ez a fenyegető üzenet (még a szelídített változata is). Hogy megmaradhatnak a tabutémák? Hogy vannak továbbra is titkosított ügyek, ki nem mondható gondolatok? Ha minden marad ennyiben, szerencsésebb, ha boldogtalan Bencsik András átmegy a Magyar Horgászhoz, esetleg a Fürge Ujjak szerkesztőségébe, s ott vészeli át a kétéves felfüggesztést. Ha mégsem ezt teszi, hanem a dolgát, akár még korunk Táncsicsa is válhat belőle, a rácsok mögött ülő zsurnaliszta. Kihozzuk.
(Pilhál György: Felfüggesztve, Magyar Nemzet, 2004. július 5.)
A finom lelkű közélet megteremtésének azonban elengedhetetlenül fontos része, hogy - amint a jellemerős Mécs Imre képviselő úr idézte volt, sajna pontatlanul, Deák örökérvényű egymondatos sajtótörvényét: "nem szabad hazudni" - a politikai élet szereplői is kövessék ezt az elvet. Példának okáért most nekem kellene rágalmazási pert akasztanom Mécs képviselő úr nyakába, mert azt állította rólam, hogy én szerveztem meg a saját elítélésemet figyelemmel kísérő közönséget. Ami nem igaz. Lehet, hogy meg is teszem. Még akkor is, ha nekem ettől a gyakorlattól, bármennyire is fején találta Deák Ferenc a szöget, még Mécs Imre esetében is forog a gyomrom. De lehet, hogy ez a jövő. Mécs Imre utat mutatott. Aki nem tetszik, azt fel kell jelenteni.
(Bencsik András: Mécs Imre utat mutatott, Magyar Demokrata, 2004. július 8.)
Cserni János fiatal ember, de már örvend bizonyos hírnévnek. Cserni János más. Más, mint a többi bíró. Ő volt az első fecske. Ő ítélte első fokon tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét. A sajtó megismerkedett Cserni János nevével, akinek pulpitusa elé mostanában feltűnő gyakorisággal kerülnek ellenzéki újságírók.
[...] Ha a politikai elit felkapja ezt a módszert (és ezt a bírót), akkor gyakorlatilag érinthetetlenné válik.
(Csermely Péter: Ha igazat írt, majd lecsukatjuk, Magyar Nemzet, 2004. július 10.)
Mécs Imrét támogató vélemények
[...] a Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztőjének és a lap munkatársának sem kell bármilyen véleményét is elfojtania, s köztörvényes vád akkor sem fenyegeti őket, ha Mécs Imréről azt állítják írásaikban, hogy miatta akasztottak fel négy embert egy 56-os koncepciós perben. De nem lenne nálunk oly fejlett a demokrácia, mint amilyen, ha Mécs nem mehetett volna a törvényszékre panaszával, mint magánvádló polgár, hogy őt bizony alaposan és piszkosul megrágalmazták. A tisztelt bíróság első fokon tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre, majd most másodfokon tíz hónap , két évre felfüggesztettre ítélte Bencsik Andrást. Mécs állítólag egy kicsit megnyugodott, Bencsik meg mondta, ami várható volt tőle, vagyis elképesztőnek és szégyenletesnek nevezte a bírói döntést. Az is volt. De nem a bírói döntés, hanem az ügy. Az elképesztő volt és szégyenletes. Egy, az elvei mellett az akasztófa árnyékában is kitartott ember meghurcolásának szándéka, mindez persze bizonyíthatatlanul, sőt, egy kicsit kéjelegve, miközben aláfestésül álötvenhatosok, műforradalmárok énekelték a Himnuszt és füttyögtek, miként az tették a bíróságon, meg Mécs távozásakor is. A lényeg persze, tudjuk, hogy senki se fojtsa el, ami benne van. Ez az egészséges és a demokratikus, ráadásul kiderül, kiben mi lakozik. S a megalázottak, a becsméreltek mehetnek magánvádolni, ha ezt egyéb - demokratikus - jogszabály nem teszi lehetetlenné.
(Várnai Iván: Magánvádló közszégyennel, Népszava, 2004. július 3.)
Rettenetes és méltósága van a történelemnek, megalázza, aki nem tiszteli. Az állítás, ami ellen Mécs Imre magánváddal volt kénytelen védekezni, csak következmény. Folytatása annak, hogy 2001 november elején több mint tíz év alatt felhergelődött emberek a Fiumei úti temetőben kifütyültek, gyilkosoztak koszorúzó szabad demokratákat, perverz módon köztük az egykori halálra ítélt Mécs Imrét. Hogy emlékezzünk, nem akadt jobbról sem, ki csillapított volna - Dávid Ibolya: Mécs sajnos rossz oldalra került -, természetesnek mondható, hogy ilyenkor elszánt újságíró igazoló történelmi jelentéseket keres, talál, publikál, hogy bizonyítsa, a temetőtüntetők igen is ráéreztek az igazságra. Annyira fontos dolgokról van ott már szó, hogy közöttük úgy látszik végképp elvész az egészséges társadalmi szemérem, amely megakadályozza az embert abban, hogy nyilvánosan maga alá indulatozzon. Ma már ilyen szabály nincs. Helyette bíróságok segítségét kérjük, márpedig az ottani eszközök - különösen a büntetőjogé - nagyon durvák. Rab leszel, vagy szabad. Ennyiben állhat a válasz. Legfeljebb felfüggesztenek. Azt nem tudja elmondani a bíróság, hogy tessék már elhallgatni, mert összezsugorodunk önmagunk előtt, ha az antiszemitizmus és az amerikai követ összefüggésében a brekegés kifejezést használjuk, ha lelkészként kirekesztésre szólítjuk fel testvéreinket, ha politikai elszántságunkban gyilkosnak nevezzük a halálraítéltet, s nem is értjük, mi a probléma. Kérdezzék Fónayt, ha jobboldali ember véleménye a hiteles. Ő is ült siralomházban, mint Mécs. Tavaly már csendben és együtt koszorúztak.
(Nagy N. Péter: Egy perc csend, Népszabadság, 2004. július 6.)
Szeretem tehát Simon Andrást is, aki pénteken többek között a Mécs Imre kontra Bencsik András ("Demokrata" főszerkesztő) perben hozott ítélettel, illetve a pervesztes Bencsik fölháborodott nyilatkozatával foglalkozott. Pár percig úgy tűnt, minden rendben, jelen van mindkét fél (Bencsik személyesen, Mécs telefonon), és főképp jelen van Simon, akinek éles, pontos, ám sosem sértő kérdései nyomán majd kirajzolódik előttünk, aminek rajzolódnia kell. A per hátterében megbúvó emberi, politikai motívumok. A közeg, amelyben az egykori '56-os halálraítéltről a Demokratában azt írta valaki, hogy négy egykori társát az ő vallomása nyomán végezték ki. A tárgyalás, amelynek során a Demokrata nem tudta bizonyítani állítását, főszerkesztőjét mégis hősként ünnepelték hívei. Még a Himnuszt is elénekelték, valószínűleg annak tiszteletére, hogy ideig-óráig sikerült beszennyezni egy valódi '56-os harcos becsületét, akit máshol, mások már le is hazaárulóztak, valószínűleg azért, mert SZDSZ-es. A műsorblokk azonban a bennfentes újságírói csőlátás és a gyors témakipipálás jegyében zajlott. Sok mindenről szó esett, kivéve éppen a háttérről, a múltról, az okokról. Mindarról, amiről több generáció eleve alig tud, és akik tudhatnák, azok sem követik nyomon naprakészen.
(R. Székely Júlianna: Bennfent, Magyar Hírlap, 2004. július 6.)
Nem a jobboldalisággal van baj, tessék már megérteni (ott a jobboldalon), nem a konzervativizmussal, nem a nemzeti értékekkel, nem a hagyományok őrzésével, és végképp nem azzal, ha a gazdaságtól a kultúráig és az oktatásig szinte mindenben másképp vélekedik a jobboldali sajtó (és politikus), mint a baloldali és/vagy liberális. Természetes, hogy mindenkinek más a fontos, a szívéhez (zsebéhez) közelebb álló, minthogy nem vagyunk egyformák. Csak a keresztes hadjáratok vad hevületét ne látnám, érezném állandóan. Könnyebb lenne mindannyiunknak.
[...] Ha ehhez hozzátesszük, hogy ugyanezekben a napokban ugyanez az újság valósággal nemzeti hőst faragott B. Andrásból, akit felfüggesztett börtönre ítéltek, mert azzal rágalmazta Mécs Imrét, hogy az ő vallomása juttatott akasztófára négy ötvenhatost, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy a mai jobboldali sajtótól sajnos változatlanul távol áll a józan mértéktartás, a jobboldali, konzervatív, keresztény értékek normális, európai képviselete és a tények tisztelete.
(Bolgár György: Kettős mérce, Népszava, 2004. július 9.)
De Cserni bíró örök. Mint bíró, és mint ellenség. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - az a személy, aki különféle rendű és rangú médiagazembereket, sajtóhazudozókat példás büntetéssel sújt. Olykor pedig példátlannal. Mint, teszem azt Bencsik főszerkesztőt a maga tíz hónap csüccsével. Vagy képviselőné asszonyt pár millióval, bértollnokát százezrekkel. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - egyébiránt maga a patás ördög. (Barna szemüvegen át nézvést még a szarvai is felsejlenek tán.) Űzésére számtalan okkult módszert kieszeltek már a kreatív kriptofasiszták. Vudubabaként köröztették megszurkált fényképét a világhálón, kegyetlen átkokat mondtak rá, borzasztókat gondoltak róla. Egyszóval gyűlölték, ahogyan gyűlölni csak egy bizonyos fajta embertípus képes. (Mondhatnánk akár: tükörre Hófehérke mostohája óta ily paralitikusan nem haragudott még senki.) De Cserni bírón valahogy nem fog a rontás. Csak ítél és ítél - kimondani is rettenet. Némely helyreigazítási közlöny-szerű nyomtatvány újabban saját hirdetésében toborozza Cserni bíró tárgyalásaira képzett (nyál) verőlegényeit és -asszonyait. Ott aztán dallal, tánccal, imával harcolnak a gonosz ellen - mindhiába. Cserni bíró már nem egyszerűen Cserni bíró. Ő napjainkra jelenséggé vált. A balliberális kormány általi vélt törvénykezési befolyás hagymázas vízióját megtestesítő humanoiddá. Szimbólummá. Édesmindegy, hogyan hívják, ha például magából kivetkőzve ordítozó zászlóégetőt ítél el. (Mily szép is volt látni a tévében, amikor Cukros Richárd vérben úszó szemmel hörögte a tárgyaláson: "én fegyelmezett ember vagyok!" Az aktuális Csernibíró meg csendben csak ennyit mondott: "azt látom...") Csernibíró az is, aki Orbán Viktor bocsánatkérését rendeli Juszt Lászlóval szemben, vagy épp Orbán főkapitányét Tasnádi álkeresztapával szemben. Csernibírók írják kötetszámra az elmarasztalásokat a polgárinak hazudott, valójában - készítői által - naponta meggyalázott nevű sajtótermék cikkentyűi miatt. Hiába, a Csernibírók már csak ilyenek. Úgyszólván pikkelnek az igaz magyarokra. Csernibírót gyalázni, házát lepisilni, képmására sercinteni tehát napjainkban nem szimpla altáji bunkóság, hanem hovatovább hazafias tett, polgári erény. (Aki magyar, velünk köp!) Akad persze Nemcserni bíró is. Őt szeretik is a demokraták. Vele hibátlan és független az igazságszolgáltatás, ha mondjuk Kovács Lászlót ítéli jogerős pardonra. Az ilyen derék bíró még akkor is Nemcserni, ha netán véletlenül Cserninek hívják. Bizony mondom, nem könnnyű az (el)igazodás a jobboldalon...
(Veress Jenő: Cserni bíró, Népszava, 2004. július 10.)
Dr. Cserni János bírónak nemtelen támadásokat kellett elszenvednie az elsőfokú ítélet kihirdetése után. Ítéletének helyességét a másodfokú ítélet megerősítette. Az elsőfokú ítélet egyes értelmiségiekből érthetetlen félelmet váltott ki. Némelyek, különösen a sajtó munkatársai, a sajtó szabadságát féltik, szerintem indokolatlanul, mert aki ismeri és betartja szakmájának szabályait, annak nincs mitől félnie. Az ítéletek nem a sajtó szabadságát, hanem a felelőtlenségét veszélyeztetik.
[...] A nemzet jelképei, mint például a Himnusz, a nemzet identitásának kifejezői. A Pest Megyei Bíróságon a Bencsik András és társa elítélését helybenhagyó ítélet kihirdetését követően a vádlottakkal szimpatizáló hallgatóság a tárgyalás berekesztése után elénekelte a Himnuszt. Ez a cselekedet a Magyar Köztársaság megsértése volt. Tiszteletre méltóan reagált az ítélkező tanács: tagjai nem álltak fel az elítéltek tiszteletére.
A törvényalkotóknak védettebbé kellene tenniük nemzeti jelképeinket, mert minden jóérzésű, kulturált ember azt várja el, hogy a Himnusz ünnepeink és olimpikonjaink, nem pedig elítéltek tiszteletére szólaljon meg.
(Paraizs József: Egy ítélethirdetés margójára, Népszabadság, 2004. július 14.)
Bencsik Andrást támogató vélemények:
E hasábokon már több ízben is kifejtettem, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szabad véleményem szerint (amely történetesen egybevág az Alkotmánybíróságéval) olyan alkotmányos alapjog, amelyet gyakorló politikusok többé-kevésbé indokolt érzékenysége is csak legvégső esetben korlátozhat. A bíróság szerint ez ilyen legvégső eset, szerintem viszont nem az. A Demokrata közölt egy korántsem érdektelen dokumentumot, amelynek hitelességét senki nem vonta kétségbe - olyannyira, hogy azt a bíróság is felhasználta a bizonyítási eljárás során. Mécs nem tagadta, hogy rávallott forradalmár társaira, csupán a kronológiát vitatta. El sem tudom képzelni ezt a pszichológiai helyzetet, amibe Mécs került, de egyvalami teljes bizonyossággal állítható: ha Mécs tudta is, hogy őt fogták el utoljára, ebből nem következtethetett arra, hogy a társaival szemben folytatott eljárásra semmilyen befolyása nincs az ő vallomásának. Nem kell hozzá sem jogi, sem karhatalmista előképzettség, hogy valaki gyanút fogjon: attól, hogy a többiek előtte vallottak, egy későbbi vallomás folytán nem kerülhetnek-e hátrányosabb helyzetbe. S vajon honnan tudhatta Mécs, hogy a többiek mit vallottak? Milyen alapon állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ő tudta, mit tudnak abban a szent pillanatban a vallatók; s hogyhogy fel sem merült benne a kétely, hogy amit ő ártatlan pontosításnak vélt, az árthatott is a későbbi vértanúknak? Mindez persze igazságtalan megközelítés, hiszen logikát keres Kádárék logikátlan megtorló gépezetében. A magam részéről épp ezért csodálkozom, hogy a mostani bíróság bizonyító erejűnek képes elfogadni - mindennemű forráskritika nélkül - az akkori bírósági iratokat. Ugyanez róható fel lényegében Bencsikéknek is. Csakhogy míg az egyik felhasználói kör jogerősen ítélkezik, a másik elítéltetik ugyanezért. S mit gondol vajon Mécs? Talán örül? Úgy érzi, hogy a vele hivatalból rokonszenvező sajtótábor most majd nagy dérrel-dúrral helyreállítja az ő megtépázott becsületét? Érzi vajon, hogy saját - liberálisnak mondott - pártja legharsányabban hangoztatott elvével ment szembe? Akad párttársa, aki figyelmezteti: e morálisan védhetetlen ügy kedvéért sikerült feláldozni a szólásszabadság prioritását? A történelem immár nem közkincs, hanem kék fényes ügy.
[...] Az SZDSZ elintézte nekünk, hogy a sajtó kénytelen lesz minden eddiginél antiliberálisabb "közléspolitikát" folytatni, állítás helyett sejtetni, tényfeltárás helyett hírbe hozni. Újra megtanulhatunk a sorok között írni és olvasni. Csak könyörgöm: ne nevezzük ezt szabadságnak!
[...] A jogerős ítélet enyhítette Cserni bíró eszement példastatuáló szándékát, de meg is fosztotta Bencsik Andrásékat attól, hogy legalább demonstráljanak a diktatórikus természetű joggyakorlat ellen. Nem vonulhatnak fotóriporterek a fogház elé, nem fényképezhetik a munkáját végző főszerkesztőt csíkos munkaruhában. Medgyessy és Bárándy fellélegezhet: nem szolgáltatnak témát a sajtószabadságra kényes Brüszszelnek. Ugyanakkor Bencsik most az a sárga lapos játékos, aki ha még egyszer vét bármilyen bagatell ügyben, a következő mérkőzésen automatikusan nem játszhat. Ugyanez a logika érvényesült az Aczél György-féle szilenciumok idején: meg is tette jótékony kulturális hatását a mindent elborító öncenzúra. Mi várható ezek után például a Kondor-ügyben, ahol a bírósági verdikt szerint Németh Péterék még csak valószínűsíteni sem tudták képtelen ügynökvádjukat? Ha van bíróság előtti egyenlőség, a Népszava vezérkara készülhet a legrosszabbra.
(Csontos János: Felfüggesztett szólásszabadság, Magyar Nemzet, 2004. július 3.)
Ne menjünk itt most bele abba, mit csinált, vagy mit nem csinált a csokornyakkendős kisember azokban a fényt kapott, szürke években. Fölösleges és reménytelen a kutakodás. Amin viszont érdemes elmerengeni, hogy hová vezet a Cserni-féle bírókülönítmény munkássága, s mit jelenthet nekünk, újságíróknak ez a fenyegető üzenet (még a szelídített változata is). Hogy megmaradhatnak a tabutémák? Hogy vannak továbbra is titkosított ügyek, ki nem mondható gondolatok? Ha minden marad ennyiben, szerencsésebb, ha boldogtalan Bencsik András átmegy a Magyar Horgászhoz, esetleg a Fürge Ujjak szerkesztőségébe, s ott vészeli át a kétéves felfüggesztést. Ha mégsem ezt teszi, hanem a dolgát, akár még korunk Táncsicsa is válhat belőle, a rácsok mögött ülő zsurnaliszta. Kihozzuk.
(Pilhál György: Felfüggesztve, Magyar Nemzet, 2004. július 5.)
A finom lelkű közélet megteremtésének azonban elengedhetetlenül fontos része, hogy - amint a jellemerős Mécs Imre képviselő úr idézte volt, sajna pontatlanul, Deák örökérvényű egymondatos sajtótörvényét: "nem szabad hazudni" - a politikai élet szereplői is kövessék ezt az elvet. Példának okáért most nekem kellene rágalmazási pert akasztanom Mécs képviselő úr nyakába, mert azt állította rólam, hogy én szerveztem meg a saját elítélésemet figyelemmel kísérő közönséget. Ami nem igaz. Lehet, hogy meg is teszem. Még akkor is, ha nekem ettől a gyakorlattól, bármennyire is fején találta Deák Ferenc a szöget, még Mécs Imre esetében is forog a gyomrom. De lehet, hogy ez a jövő. Mécs Imre utat mutatott. Aki nem tetszik, azt fel kell jelenteni.
(Bencsik András: Mécs Imre utat mutatott, Magyar Demokrata, 2004. július 8.)
Cserni János fiatal ember, de már örvend bizonyos hírnévnek. Cserni János más. Más, mint a többi bíró. Ő volt az első fecske. Ő ítélte első fokon tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét. A sajtó megismerkedett Cserni János nevével, akinek pulpitusa elé mostanában feltűnő gyakorisággal kerülnek ellenzéki újságírók.
[...] Ha a politikai elit felkapja ezt a módszert (és ezt a bírót), akkor gyakorlatilag érinthetetlenné válik.
(Csermely Péter: Ha igazat írt, majd lecsukatjuk, Magyar Nemzet, 2004. július 10.)
Mécs Imrét támogató vélemények
[...] a Magyar Demokrata című hetilap főszerkesztőjének és a lap munkatársának sem kell bármilyen véleményét is elfojtania, s köztörvényes vád akkor sem fenyegeti őket, ha Mécs Imréről azt állítják írásaikban, hogy miatta akasztottak fel négy embert egy 56-os koncepciós perben. De nem lenne nálunk oly fejlett a demokrácia, mint amilyen, ha Mécs nem mehetett volna a törvényszékre panaszával, mint magánvádló polgár, hogy őt bizony alaposan és piszkosul megrágalmazták. A tisztelt bíróság első fokon tíz hónap letöltendő szabadságvesztésre, majd most másodfokon tíz hónap , két évre felfüggesztettre ítélte Bencsik Andrást. Mécs állítólag egy kicsit megnyugodott, Bencsik meg mondta, ami várható volt tőle, vagyis elképesztőnek és szégyenletesnek nevezte a bírói döntést. Az is volt. De nem a bírói döntés, hanem az ügy. Az elképesztő volt és szégyenletes. Egy, az elvei mellett az akasztófa árnyékában is kitartott ember meghurcolásának szándéka, mindez persze bizonyíthatatlanul, sőt, egy kicsit kéjelegve, miközben aláfestésül álötvenhatosok, műforradalmárok énekelték a Himnuszt és füttyögtek, miként az tették a bíróságon, meg Mécs távozásakor is. A lényeg persze, tudjuk, hogy senki se fojtsa el, ami benne van. Ez az egészséges és a demokratikus, ráadásul kiderül, kiben mi lakozik. S a megalázottak, a becsméreltek mehetnek magánvádolni, ha ezt egyéb - demokratikus - jogszabály nem teszi lehetetlenné.
(Várnai Iván: Magánvádló közszégyennel, Népszava, 2004. július 3.)
Rettenetes és méltósága van a történelemnek, megalázza, aki nem tiszteli. Az állítás, ami ellen Mécs Imre magánváddal volt kénytelen védekezni, csak következmény. Folytatása annak, hogy 2001 november elején több mint tíz év alatt felhergelődött emberek a Fiumei úti temetőben kifütyültek, gyilkosoztak koszorúzó szabad demokratákat, perverz módon köztük az egykori halálra ítélt Mécs Imrét. Hogy emlékezzünk, nem akadt jobbról sem, ki csillapított volna - Dávid Ibolya: Mécs sajnos rossz oldalra került -, természetesnek mondható, hogy ilyenkor elszánt újságíró igazoló történelmi jelentéseket keres, talál, publikál, hogy bizonyítsa, a temetőtüntetők igen is ráéreztek az igazságra. Annyira fontos dolgokról van ott már szó, hogy közöttük úgy látszik végképp elvész az egészséges társadalmi szemérem, amely megakadályozza az embert abban, hogy nyilvánosan maga alá indulatozzon. Ma már ilyen szabály nincs. Helyette bíróságok segítségét kérjük, márpedig az ottani eszközök - különösen a büntetőjogé - nagyon durvák. Rab leszel, vagy szabad. Ennyiben állhat a válasz. Legfeljebb felfüggesztenek. Azt nem tudja elmondani a bíróság, hogy tessék már elhallgatni, mert összezsugorodunk önmagunk előtt, ha az antiszemitizmus és az amerikai követ összefüggésében a brekegés kifejezést használjuk, ha lelkészként kirekesztésre szólítjuk fel testvéreinket, ha politikai elszántságunkban gyilkosnak nevezzük a halálraítéltet, s nem is értjük, mi a probléma. Kérdezzék Fónayt, ha jobboldali ember véleménye a hiteles. Ő is ült siralomházban, mint Mécs. Tavaly már csendben és együtt koszorúztak.
(Nagy N. Péter: Egy perc csend, Népszabadság, 2004. július 6.)
Szeretem tehát Simon Andrást is, aki pénteken többek között a Mécs Imre kontra Bencsik András ("Demokrata" főszerkesztő) perben hozott ítélettel, illetve a pervesztes Bencsik fölháborodott nyilatkozatával foglalkozott. Pár percig úgy tűnt, minden rendben, jelen van mindkét fél (Bencsik személyesen, Mécs telefonon), és főképp jelen van Simon, akinek éles, pontos, ám sosem sértő kérdései nyomán majd kirajzolódik előttünk, aminek rajzolódnia kell. A per hátterében megbúvó emberi, politikai motívumok. A közeg, amelyben az egykori '56-os halálraítéltről a Demokratában azt írta valaki, hogy négy egykori társát az ő vallomása nyomán végezték ki. A tárgyalás, amelynek során a Demokrata nem tudta bizonyítani állítását, főszerkesztőjét mégis hősként ünnepelték hívei. Még a Himnuszt is elénekelték, valószínűleg annak tiszteletére, hogy ideig-óráig sikerült beszennyezni egy valódi '56-os harcos becsületét, akit máshol, mások már le is hazaárulóztak, valószínűleg azért, mert SZDSZ-es. A műsorblokk azonban a bennfentes újságírói csőlátás és a gyors témakipipálás jegyében zajlott. Sok mindenről szó esett, kivéve éppen a háttérről, a múltról, az okokról. Mindarról, amiről több generáció eleve alig tud, és akik tudhatnák, azok sem követik nyomon naprakészen.
(R. Székely Júlianna: Bennfent, Magyar Hírlap, 2004. július 6.)
Nem a jobboldalisággal van baj, tessék már megérteni (ott a jobboldalon), nem a konzervativizmussal, nem a nemzeti értékekkel, nem a hagyományok őrzésével, és végképp nem azzal, ha a gazdaságtól a kultúráig és az oktatásig szinte mindenben másképp vélekedik a jobboldali sajtó (és politikus), mint a baloldali és/vagy liberális. Természetes, hogy mindenkinek más a fontos, a szívéhez (zsebéhez) közelebb álló, minthogy nem vagyunk egyformák. Csak a keresztes hadjáratok vad hevületét ne látnám, érezném állandóan. Könnyebb lenne mindannyiunknak.
[...] Ha ehhez hozzátesszük, hogy ugyanezekben a napokban ugyanez az újság valósággal nemzeti hőst faragott B. Andrásból, akit felfüggesztett börtönre ítéltek, mert azzal rágalmazta Mécs Imrét, hogy az ő vallomása juttatott akasztófára négy ötvenhatost, akkor talán nem túlzás azt állítani, hogy a mai jobboldali sajtótól sajnos változatlanul távol áll a józan mértéktartás, a jobboldali, konzervatív, keresztény értékek normális, európai képviselete és a tények tisztelete.
(Bolgár György: Kettős mérce, Népszava, 2004. július 9.)
De Cserni bíró örök. Mint bíró, és mint ellenség. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - az a személy, aki különféle rendű és rangú médiagazembereket, sajtóhazudozókat példás büntetéssel sújt. Olykor pedig példátlannal. Mint, teszem azt Bencsik főszerkesztőt a maga tíz hónap csüccsével. Vagy képviselőné asszonyt pár millióval, bértollnokát százezrekkel. Cserni bíró - ha akad, aki még nem tudná - egyébiránt maga a patás ördög. (Barna szemüvegen át nézvést még a szarvai is felsejlenek tán.) Űzésére számtalan okkult módszert kieszeltek már a kreatív kriptofasiszták. Vudubabaként köröztették megszurkált fényképét a világhálón, kegyetlen átkokat mondtak rá, borzasztókat gondoltak róla. Egyszóval gyűlölték, ahogyan gyűlölni csak egy bizonyos fajta embertípus képes. (Mondhatnánk akár: tükörre Hófehérke mostohája óta ily paralitikusan nem haragudott még senki.) De Cserni bírón valahogy nem fog a rontás. Csak ítél és ítél - kimondani is rettenet. Némely helyreigazítási közlöny-szerű nyomtatvány újabban saját hirdetésében toborozza Cserni bíró tárgyalásaira képzett (nyál) verőlegényeit és -asszonyait. Ott aztán dallal, tánccal, imával harcolnak a gonosz ellen - mindhiába. Cserni bíró már nem egyszerűen Cserni bíró. Ő napjainkra jelenséggé vált. A balliberális kormány általi vélt törvénykezési befolyás hagymázas vízióját megtestesítő humanoiddá. Szimbólummá. Édesmindegy, hogyan hívják, ha például magából kivetkőzve ordítozó zászlóégetőt ítél el. (Mily szép is volt látni a tévében, amikor Cukros Richárd vérben úszó szemmel hörögte a tárgyaláson: "én fegyelmezett ember vagyok!" Az aktuális Csernibíró meg csendben csak ennyit mondott: "azt látom...") Csernibíró az is, aki Orbán Viktor bocsánatkérését rendeli Juszt Lászlóval szemben, vagy épp Orbán főkapitányét Tasnádi álkeresztapával szemben. Csernibírók írják kötetszámra az elmarasztalásokat a polgárinak hazudott, valójában - készítői által - naponta meggyalázott nevű sajtótermék cikkentyűi miatt. Hiába, a Csernibírók már csak ilyenek. Úgyszólván pikkelnek az igaz magyarokra. Csernibírót gyalázni, házát lepisilni, képmására sercinteni tehát napjainkban nem szimpla altáji bunkóság, hanem hovatovább hazafias tett, polgári erény. (Aki magyar, velünk köp!) Akad persze Nemcserni bíró is. Őt szeretik is a demokraták. Vele hibátlan és független az igazságszolgáltatás, ha mondjuk Kovács Lászlót ítéli jogerős pardonra. Az ilyen derék bíró még akkor is Nemcserni, ha netán véletlenül Cserninek hívják. Bizony mondom, nem könnnyű az (el)igazodás a jobboldalon...
(Veress Jenő: Cserni bíró, Népszava, 2004. július 10.)
Dr. Cserni János bírónak nemtelen támadásokat kellett elszenvednie az elsőfokú ítélet kihirdetése után. Ítéletének helyességét a másodfokú ítélet megerősítette. Az elsőfokú ítélet egyes értelmiségiekből érthetetlen félelmet váltott ki. Némelyek, különösen a sajtó munkatársai, a sajtó szabadságát féltik, szerintem indokolatlanul, mert aki ismeri és betartja szakmájának szabályait, annak nincs mitől félnie. Az ítéletek nem a sajtó szabadságát, hanem a felelőtlenségét veszélyeztetik.
[...] A nemzet jelképei, mint például a Himnusz, a nemzet identitásának kifejezői. A Pest Megyei Bíróságon a Bencsik András és társa elítélését helybenhagyó ítélet kihirdetését követően a vádlottakkal szimpatizáló hallgatóság a tárgyalás berekesztése után elénekelte a Himnuszt. Ez a cselekedet a Magyar Köztársaság megsértése volt. Tiszteletre méltóan reagált az ítélkező tanács: tagjai nem álltak fel az elítéltek tiszteletére.
A törvényalkotóknak védettebbé kellene tenniük nemzeti jelképeinket, mert minden jóérzésű, kulturált ember azt várja el, hogy a Himnusz ünnepeink és olimpikonjaink, nem pedig elítéltek tiszteletére szólaljon meg.
(Paraizs József: Egy ítélethirdetés margójára, Népszabadság, 2004. július 14.)
A Bencsik-perrel kapcsolatban megjelent cikkek:
Csontos János: Felfüggesztett szólásszabadság, Magyar Nemzet, 2004. július 3.
Várnai Iván: Magánvádló közszégyennel, Népszava, 2004. július 3.
Pilhál György: Felfüggesztve, Magyar Nemzet, 2004. július 5.
Nagy N. Péter: Egy perc csend, Népszabadság, 2004. július 6.
R. Székely Júlianna: Bennfent, Magyar Hírlap, 2004. július 6.
Bencsik András: Mécs Imre utat mutatott, Magyar Demokrata, 2004. július 8.
Bolgár György: Kettős mérce, Népszava, 2004. július 9.
Veress Jenő: Cserni bíró, Népszava, 2004. július 10.
Csermely Péter: Ha igazat írt, majd lecsukatjuk, Magyar Nemzet, 2004. július 10.
Paraizs József: Egy ítélthirdetés margójára, Népszabadság, 2004. július 14.
Copyright 2024. Political Capital Policy Research and Consulting Institute. Minden jog fenntartva.