Menekültügy: hogyan változott az uniós véleményklíma?
Szokatlanul kemény diót kell feltörnie az osztrák uniós elnökségnek a szeptemberi informális EU-csúcson: nevezetesen, hogy létrejöhet-e egy minden tagállamnak tetsző, egységes menekültügyi szabályrendszer. Az EU immáron három éve küzd a feladattal, Sebastian Kurz osztrák kancellárnak tehát a 27-eket leginkább megosztó szakpolitikai kérdésben kellene közös nevezőt találnia. Noha a radikális populisták minden esetben az EU kudarcát hangsúlyozzák, amely nem képes válaszokat adni a problémára, valójában vegytiszta nemzetállami érdekek akadályozták a közösségi megoldás létrejöttét.
Magyarországon például a „bevándorlási veszélyre hivatkozva” alkotmányos tilalmat kapott az „idegen népesség betelepítése” és a keresztény kultúra védelmének kötelezettsége az állami szervek részéről. Olaszországban Matteo Salvini belügyminiszter már az olasz felségjelzésű teherhajókat sem engedi dokkolni, amennyiben azon menekültek tartózkodnak. Mára a keményvonalas migrációellenes retorika olyannyira a mainstream európai vezetés sajátjává vált, hogy a bevándorlás szabályozása Berlinben kis híján szétrobbantotta a szövetségi kormánykoalíciót. Felmerül a kérdés, hogy milyen belpolitikai és összeurópai folyamatok eredményeztek elmozdulást ahhoz képest, amikor a német társadalom virágokkal várta a menekülteket a német pályaudvaron.
Fóris György szerint a nyugati országok kezdeti befogadó magatartását két tényező határozta meg. Az egyik az a második világháborúig visszanyúló történelmi reflex, amely szerint a létében veszélyeztetett menedékkérőnek mindenképpen oltalmat kell biztosítani. A másik a balkáni válság tapasztalata, miszerint váratlan és tragikus körülmények által kiváltott menekülthullámok korábban is voltak, aztán gyorsan el is múltak. A Bruxinfo igazgatója szerint a legfontosabb annak felismerése volt, hogy az utóbbi évek tömeges menekültvonulása nem egy egyszeri válság időleges következménye (ld. Szíria), hanem több irányból érkező, sok okból táplálkozó és minden jel szerint tartós jelenség. „Egyfajta újkori népvándorlás, amelynek kiváltó okai között egyszerre volt jelen az életfeltételek ellehetetlenülése, például háborúk, népességrobbanással lépést tartani képtelen „kudarc-államok”, a klímaváltozás vagy a mezőgazdasági élettér radikális szűkülése” – mondta Fóris. Ez egészült ki az információs technológia kínálta globális tudatosulással a centrumok gazdagságáról, a jobb életfeltételekről, amit a közlekedési infrastruktúra és az embercsempész-hálózatok kiterjedtségének korábban ismeretlen felfutása erősített.
A feltétlen segíteni akarás társadalmi reflexét egyre több helyen kezdte felváltani az adott helyzettel szembesülő ellenséges megközelítés. Az ECRF legfrissebb felmérése szerint Magyarországon, Ausztriában, Szlovéniában Máltán, Bulgáriában, Görögországban és Olaszországban a megkérdezettek a migrációban látják a legnagyobb veszélyt országukra nézve. A szóban forgó országok természetesen nem homogének e tekintetben: míg Olaszországra és Görögországra összehasonlíthatatlanul nagy migrációs nyomás hárul, addig Magyarország továbbra sem számít bevándorlási célországnak, az Orbán-kormány 2015 óta tartó idegenellenes kampányai pedig nagymértékben hatással voltak az egyébként is xenofób társadalmi klímára.
Fóris szerint a közvélemény és a politikai vezetés problémamegközelítése kettévált, és a politikának meg kellett tanulnia korrigálással követnie a változó közhangulatot. „A politika az elmúlt fél évben kezdett radikális irányváltásba, amit a szélsőséges, bevándorlás- és egyúttal establishment-ellenes politikai mozgalmak parlamenti térnyerése idézett elő, önvédelemre kényszerítve a hagyományos középpártokat” – mondta Fóris, aki szerint a végső döfést a menekültellenes és euroszkeptikus új olasz kormány megalakulása adta.
Hol tartunk most?
Mindezek tükrében az uniós vezetők szeptember 20-ai Salzburgba tervezett informális csúcstalálkozóján az osztrák elnökség feltehetően egy olyan javaslattal áll majd elő, amely érinti ugyan a dublini rendszert, de nem törekszik majd a kvótaellenes visegrádi országok izolálására. A tagállamok olyan elvi megállapodásra jutottak a júniusi uniós csúcson, amely főként Európa határain kívülre tolná a problémát. A megállapodás szerint az EU felelős nemzetközi szervezetek segítségével Európán kívül, az észak-afrikai partoknál nyitna olyan „regionális központokat”, ahová hajón szállítanák a Földközi-tenger nemzetközi vizeiről kimentett menedékkérőket. Egy későbbi áttelepítési program keretében ezeket az embereket jogosultság alapján vagy az EU-bautaztatnák, vagy visszaküldenék őket oda, ahonnan jöttek. Mindemellett önkéntes alapon létrehozott zárt befogadóállomásokat, úgynevezett „ellenőrzött központokat” létesítenének elsősorban a déli frontországok területén, amiket az EU külső határőrizeti ügynöksége, a Frontex működtetne. A terv kivitelezhetősége erősen kérdéses, mivel nem tudni, hogy végül mely tagállam lesz hajlandó önkéntes alapon megnyitni ezeket a központokat. Nyitott kérdés továbbá, hogy a gyakorlatban teljesen zárt intézményekről lenne-e szó, vagy olyan ellenőrzött központokról, ahol a kijutást nem akadályozzák.
„Ha a központból nehézségek nélkül el lehet tűnni, akkor a nemzetközi védelemre nem szorulók értelemszerűen a láthatatlanná válást választják” – mondta Nagy Boldizsár, nemzetközi jogász. Szerinte az Orbán-kormány úgy tesz, mintha csak most akarnának kötelező szabályokat bevezetni arra vonatkozóan, melyik kérelmező ügyét hol bírálják el. „Ehhez képest az az igazság, hogy ezek a szabályok a dublini rendelet formájában már léteznek, 2013-ban Magyarország is megszavazta” – hangsúlyozta. A szeptemberben megvitatásra kerülő reform „újítása” az lenne, hogy mindez az arányos tehermegosztás/felelősségviselés gondolatát is magában hordozná. Nagy szerint a „korrekciós mechanizmus” lenne az egyetlen igazságos megoldás, amely az államok teherbíró képességéhez (és esetleg a korábbi tehervállalásához) igazítaná az elbírálandó ügyek számát. Szerinte ha ennek csak az önkéntes hozzájáruláson alapuló verzióját fogadják el, az rendszerszintű kockázatot jelent az EU-ra és a schengeni térségre nézve. Megoldásként „rugalmas szolidaritási kompromisszumot” javasolt, amelynek keretében az összes menedékkérőhöz kapcsolódó összes teher az unióra hárulna, s végül azt osztanák szét a tagállamok között, ezzel jutalmazva a menekülőket ténylegesen oltalom alá helyező országokat.
A szerző Zgut Edit, a Political Capital varsói külpolitikai elemzője.
