Újabb kétharmad: mire számíthat Európa?
Miközben Európa sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja Orbán Viktort, az Európai Unió aligha számíthat meghátrálásra a magyar kormányfőtől, aki a saját szája íze szerint alakítaná át az uniót egy euroszkeptikus szövetség támogatásával.
Közel nyolc évnyi illiberális államépítés és Brüsszel-ellenes szabadságharc után az EU-t feltehetően nem fogja meglepetésként érni, ha a negyedik Orbán-kormány újabb kétharmados felhatalmazásának birtokában az autoriter hibrid rezsimek irányába tolja el Magyarországot. Brüsszelből is jól látszik a Fidesz forgatókönyve az itt lévő nemzetközi, illetve a külföldről finanszírozott nemkormányzati szervek (NGO-k), a maradék kormánytól független média és az igazságszolgáltatás mozgásterének további szűkítésére. Felkészültebbnek azonban így sem mondható az unió, amely a jogállamiság szempontjából pillanatnyilag Lengyelországgal igyekszik példát statuálni, egyelőre félsikerrel. A fenti intézkedéseket a kormány az eddig bevált stratégiával próbálja majd elboronálni az EU-val egymástól elszigetelt kötelezettségszegési eljárások formájában. Ennek megtűrése nyíltan elfogadottá teszi az európai demokratikus értékek szisztematikus megsértését az EU-ban.
Orbán reményt ad az európai szélsőjobbnak
Újabb kétharmados győzelme után ugyancsak nehéz lenne elképzelni, hogy az Európai Bizottságot évek óta hatáskörtúllépéssel vádoló, Berlint és Párizst pedig civilizációs fenyegetésként ábrázoló magyar kormány változtatni fog Nyugat-ellenes retorikáján. Orbán Viktor folytatni fogja az elmúlt évek destruktív, EU-ellenes stratégiáját, azzal a kettős céllal, hogy az uniós intézmények legitimációjának aláásása mellet megakadályozza azok további beavatkozását bel- és igazságügyi területeken. Kérdéses például, hogy Alaptörvénybe vésik-e, amit a kvótanépszavazás után nem tudtak: hogy Magyarország felülírhasson uniós döntéseket. Amennyiben ez túlmutatna a szimbolikus alkotmányjogi retorikán, és erre hivatkozva Magyarország nem hajtana végre uniós döntéseket, az súlyos következményekkel járna az integráció jövőjére nézve. Orbán Viktor bírálói ennyi idő alatt megtanulhatták, hogy a magyar kormányfő nem elhagyni, hanem saját szája íze szerint átalakítani szeretné az uniót. A nyugat-európai minták ellenében történelmi, a vallási és a nemzeti önazonosság megőrzésére épülő politika felé fordítaná az EU-t, amelyben etnikailag homogén, keresztény, tradicionalista értékeken alapuló társadalmak működnek, amelynek elérése érdekében megengedett a politikai és a civil szabadságjogok korlátozása.
Bár a Fidesz az Európai Néppárt elnéző magatartásának köszönhetően továbbra is a jobbközép koalíciót erősíti, Orbán üzeneteire sorra rezonálnak az európai szélsőjobboldali pártok. A francia Nemzeti Fronttól kezdve az osztrák kormányban lévő Szabadságpárton át Tomio Okamura cseh radikális pártjáig követendő példaként, egyik legmeghatározóbb hivatkozási pontként tekintenek Orbánra, aki győzelmével erős bátorítást ad a 2019-es EP-választásokra melegítő szélsőjobboldali, radikális populista szereplőknek. Mivel az EP jelenlegi összetételét tekintve az EU-ellenes vagy euroszkeptikus pártok már így is a képviselők közel egyharmadát teszik ki, a jövőre esedékes EP-választásokkal tovább erősödhet ez a tendencia.
Mennyi Európa kell?
Bár Orbán Viktor újabb kétharmados győzelme után megerősítette, hogy a „nemzetek Európája” víziót támogatja a föderális berendezkedéssel szemben, a magyar kormány az elmúlt években vegyes üzeneteket küldött az EU intézményes jövőjével kapcsolatban. Egyrészt úgy tűnik, mintha a további szuverenitás-átadásban nem érdekelt Orbán puszta adminisztratív szerepet szánna a közös piac bázisán működő EU-nak az uniós pénzek folyósítására. De 2017 második felétől egyre növekvő nyitottságot mutatott egy rugalmasabb, többsebességes integrációra a külső határvédelmi műveletek, a bővítés, a közös piac és a védelmi együttműködés (PESCO) terén. Ahogy arra a harmadik Új Egyezmény Európának jelentés is rámutatott, a tagállamok között a biztonság és a védelempolitika terén mutatható ki a legnagyobb egyetértés, ellentétben a migrációval vagy a gazdasági kérdésekkel.
Orbán az elmúlt években a migrációt leszámítva nem tudta érdemben befolyásolni az uniós döntéshozatali napirendet. A menekültválság során felépített külön utas politika is kizárólag a visegrádi országok együttállásának köszönhetően volt eredményes, amelynek során a magyar miniszterelnök befolyásának kiterjesztésére használta a platformot azzal a nem titkolt céllal, hogy Visegrád egyfajta hatalmi ellenpólust képezzen, és idővel átvegye az euroszkeptikus Nagy-Britannia szerepét az unióban.
Ez eddig felemásan érvényesült. Bár a V4-ek továbbra is egységes álláspontot képviselnek a menekültek kötelező elosztásán alapuló mechanizmust illetően, a kiküldött munkavállalókról szóló tavaly októberi tanácsi szavazás is megmutatta, mennyire könnyen leszalámizhatók a visegrádi országok. Szlovákia és Csehország leválasztása megerősítette azt a törekvést, miszerint gyakoribbá válhat a közepes vagy a kisebb tagállamok elszigetelése olyan kérdésekben, ahol egyébként a nyugati és a keleti államok érdekei feszülnek egymásnak. Mindenképpen a nagyobb tagállamoknak kedvezne Emmanuel Macron napokban felvetett javaslata a minősített többségen alapuló tanácsi döntések folytatólagos kiszélesítéséről, hogy bizonyos országok ne blokkolhassák az integráció adott területeken történő további mélyítését. Fontos jelzés lehet az eurozónán kívüli államoknak Macron másik megjegyzése a jelenleg is érvényben lévő többsebességes unióról. A francia elnök kötelességének nevezte, hogy ne alakuljanak ki zártajtós klubok, miközben a mélyítési ambíciókkal rendelkező országokat se lehessen visszahúzni. Ez egyébként akár jó hír is lehet a nemzetállami szuverenitásukra érzékeny, ám a kirekesztettség állapotától ódzkodó magyar, lengyel és cseh vezetésnek.
Nem könnyű koalíciót építeni
Mindez összességében a V4-államokat is új együttműködési síkokba kényszerítheti. Kulcsfontosságú a 2020 utáni uniós keretköltségvetés vitája, ahol a V4-ek a 2011-ben megalakult „Kohézió barátai” elnevezésű csoport részeként elsősorban az uniós felzárkóztatási pénzek megtartásában érdekeltek. A hagyományos fejlettségi törésvonalakon felül tovább bonyolítja a képletet, hogy felerősödött a Tanácson belüli igény a strukturális és a kohéziós támogatások felhasználásának több és szigorúbb feltételhez kötéséhez (egyre erősödő mértékben szorgalmazta ezt Németország, Olaszország, Franciaország, valamint a Benelux és az északi államok). Visegrád feltehetően összezár, ha feltételesség bevezetését a jogállamiság tiszteletben tartásához kötnék. Amennyiben pedig az árukapcsolás a menekültek kötelező átvételét célozná, akkor feltehetően még a migráció terén általában nagyobb szolidaritást szorgalmazó Bulgária is csatlakozna a V4-ekhez.
Fejlettségbeli különbségeiknél fogva azonban a „Kohézió barátai” már korántsem tekinthetők egységes érdekcsoportnak. A régióban eltérő preferenciákkal rendelkezik a kemény infrastrukturák (pl. utak) kiépítésére összpontosító Románia és Bulgária, illetve az innováció finanszírozására koncentráló balti országcsoport. Visegrád pedig valahol a kettő között foglal helyet a digitális átalakulás, a kutatás-fejlesztés és a versenyképesség előtérbe helyezésével. Nem beszélve az eurozóna tagsággal járó eltérő kötelezettségekről és célokról: míg Bulgária és Románia deklaráltan közeledik a valutaövezethez, Magyarországon továbbra sem zajlik érdemi párbeszéd az euró bevezetéséről. A kívül maradóknak kedvez, hogy pillanatnyilag nincs politikai szándék bármiféle ultimátum belengetésére a csatlakozás sürgetése szempontjából.
Berlin nélkül nem megy
Az eltérő gazdasági preferenciák ellenére Orbán feltehetően továbbra is számíthat visegrádi partnereire a „kevesebb Brüsszel, több tagállami szuverenitás” című retorikai harcban. Nemrég legalábbis ugyanezt szorgalmazta Peter Pellegrini szlovák és Andrej Babis cseh kormányfő. Szlovákia júliusban veszi majd át Magyarországtól a V4-elnökség vezetését, ami azért várhatóan pragmatikusabb napirendet kínál majd a nacionalista és a migrációellenes hangvételű magyar elnökséghez képest. Az illiberális magyar-lengyel véd- és dacszövetség fenntarthatóságát részben a Lengyelország elleni 7-es cikkely szerinti eljárás, illetve a magyar jogállamiság helyzetét vizsgáló, elhúzódónak ígérkező folyamat garantálja. Jobbratolódásukat követően Orbán Olaszországra és Ausztriára is természetes szövetségesként tekint, akik eseti alapon oszthatják ugyan Brüsszel-ellenes törekvéseiket, de ugyancsak az eurozóna tagságból, nettó befizetői pozíciójukból és egyéb eltérő attribútumaiknál fogva nem jelentenek garanciát.
Orbán uniós mozgásterét azonban semmi nem jelöli ki olyan mértékben, mint a legfontosabb partnerrel, Németországgal fenntartott gazdasági kapcsolatrendszere. A magyar miniszterelnök évek óta Merkel ellenpontjaként, a keresztény Európát védelmező végvári kapitányként pozicionálja magát. Bár a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok fagyosak, a Fidesznek éppen a német CDU-CSU biztosít védőernyőt a bírálatokkal szemben attól való félelemből, hogy a Fidesz kizárása felborítaná az EP erőviszonyait, miközben a német piacok is a kiszámíthatóságot részesítik előnyben. Ráadásul, ahogy arra a német nagykoalíciós szerződés is rámutat, Berlin szempontjából nem Magyarország, hanem gazdasági és politikai súlyánál fogva Lengyelország a prioritás a régióban. Ironikus módon Kaczynski veszte Orbánnal szemben, hogy a lengyel kormányzó Jog és Igazságosság párt kívül esik a legnagyobb európai frakció hatósugarán. Az Európai Néppárt így a lengyel jogállamiság védelmezőjeként Varsóra, és nem pedig Budapestre koncentrál.
A szerző Zgut Edit, a Political Capital varsói elemzője.
