Vizsgálóbizottságok és a kis pártok helyzete
A héten megalakult az a két parlamenti vizsgálóbizottság, amely a különböző "ügynök-ügyekkel" kíván foglalkozni. Míg az MDF által kezdeményezett testület a miniszterelnök múltját igyekszik majd felderíteni, addig az SZDSZ által kezdeményezett bizottság a rendszerváltás óta kormányzati szerepet betöltött politikusok érintettségét vizsgálja a rendszerváltás előtt működő titkosszolgálatok kapcsán.
A bizottságok megalakulásával kapcsolatban több elemzésre érdemes mozzanat is akad. Ezek közül az első az a tény, hogy a bizottságokat a két kisebb parlamenti párt kezdeményezésére hozták létre.
A parlament szerepének a kormányváltás óta tapasztalható erősödése önmagában is kedvező a két kisebb parlamenti pártnak. A parlamentben a négy párt több szempontból egyenlő - így például egyenlő megszólalási lehetőségeik vannak a napirend előtti felszólalások, vagy az interpellációk kapcsán. A parlamenti szereplés mind az MDF, mind az SZDSZ számára nagy lehetőség arra, hogy álláspontjaikat megjelenítsék. A parlamentben elhangzott hozzászólások, napirend előtti felszólalások vagy interpellációk hírértéke gyakran független a kezdeményező párttól - ami egyáltalán nem igaz például a sajtótájékoztatókra vagy közleményekre. Amennyiben a kisebb pártok egy-egy ügy kapcsán sajtóközleményeket adnak ki, annak valószínűsége, hogy azokból fontos hír lesz, kisebb, mintha ugyanazt a közleményt nagyobb párt adná ki. Ha azonban egy adott ügy kapcsán a kisebb pártok interpellálnak, vagy napirend előtt szólalnak fel, akkor már sokkal fontosabb lesz a felszólalást megtevő személye, mint pártállása. Ezt a tényt az elmúlt hetekben az SZDSZ igen jól kihasználta. A legfőbb ügyész interpellálása kapcsán például a szabad demokrata Gusztos Péter megszólalásának jelentősége azonos volt a szocialista Keller Lászlóével.
A parlament megnövekedett jelentősége által kínálkozó lehetőségeket a kisebb pártok logikus módon minél inkább ki kívánják használni. A vizsgálóbizottság kezdeményezése is e törekvéshez kapcsolódik. A vizsgálóbizottságok, pontosabban az abban való részvétel - különösen pedig az elnöki pozíció - kiemelt napirendi jelenlétet biztosíthat. A Fidesz-MPP felfutásának egyik eleme egy ilyen bizottság - az ún. Tocsik-bizottság - vezetése volt, de a vizsgálóbizottságok által szerzett ismertséget például Kosztolányi Dénes vagy Pallagh László is. A vizsgálóbizottságok alkalmasak lehetnek arra, hogy olyan politikusoknak is napirendi jelenlétet biztosítsanak, akik számára az egyébként elérhetetlen lenne.
Ebből a szemszögből vizsgálva a két párt személyi döntéseit azt állíthatjuk, hogy azok nem a legátgondoltabb módon születtek. Mécs Imre delegálása a vizsgálóbizottság élére kétségkívül szimbolikus gesztusnak tekinthető - politikai racionalitása azonban már vitathatóbb. Az SZDSZ számára a bizottság lehetőséget adott volna, hogy korábban ismeretlen politikusait megjelenítse, de arra is, hogy ismertebb politikusait átpozicionálja. A cél mindkét esetben az lehetett volna, hogy a párt olyan arcokat találjon, akik az eljövendőkben megjeleníthetik az SZDSZ-t. Mécs Imre nem ilyen arc; Mécs szerepe az SZDSZ megjelenítésében vélhetően a továbbiakban is marginális marad majd. Valószínűsíthető, hogy az SZDSZ személyi döntéseit nem a politikai racionalitás szempontjainak mérlegelésével hozta, hanem a képviselők "leterheltségét" vette alapul.
Az SZDSZ-nek a jelen ciklusban állandó problémája, hogy a frakció jelentős része kormánypozícióit kapott, más része pedig a párt irányításában, illetve a frakció vezetésében vesz részt. Kevés olyan "szabad" ember van, aki sem nem miniszter, sem nem államtitkár, bizottsági elnök vagy frakcióvezető. Az ilyen "mezei" képviselők pedig láthatóan arra törekszenek, hogy a parlament plénuma előtt jelenítsék meg az SZDSZ-t - mintegy figyelmen kívül hagyva, hogy egy vizsgálóbizottság vezetése a pártnak nagyobb napirendi súlyt biztosíthatna.
Az MDF személyi döntései ugyancsak vitathatók a politikai racionalitás szempontjából. Balogh László ugyan ismeretlen és fiatal, így elméletileg alkalmas lehet az MDF hosszú távú megjelenítésére, ám személye és párton belüli súlya erre nem biztos hogy alkalmassá teszi. Az MDF számára egy ilyen vizsgálóbizottság sokkal többet jelenthet, mint az SZDSZ-nek, akinek négy minisztere kormányzati pozíciójánál fogva eleve könnyebben jut szereplési lehetőséghez. Az MDF számára ezért indokolható lett volna a párt egyik frontemberét a bizottság elnöki székébe delegálni. Kis ellenzéki párt számára ugyanis a vizsgálóbizottság-elnöki pozíciónál aligha van megfelelőbb arra, hogy a párt politikai céljait megjelenítse. Az MDF döntése arról árulkodik, mintha a vizsgálóbizottság tevékenységét az MDF nem érezné eléggé fontosnak, vagy eléggé "sajátjának".
Ez a kérdés el is vezet egy, a vizsgálóbizottságok kapcsán megjelenő általánosabb problémához: az MDF megváltozott politikai szerepéhez. Korábbi elemzésünkben kifejtettük, hogy a megváltozott politikai helyzet - a kormányváltás, valamint az Fidesz radikális retorikája - következtében politikai űr keletkezhet a mérsékelt jobboldalon. Ennek az űrnek a betöltésére az MDF lehetne leginkább alkalmas. Vagyis, a politikai körülmények jelenleg kedveznének annak, hogy az MDF külön utat járjon; hogy megpróbáljon egy, a Fideszétől eltérő jobboldali alternatívát felvázolni.
Egy ilyen alternatívához jó kiindulópontot jelentene a vizsgálóbizottság tevékenysége. Az MDF-nek számos opciója lenne arra, hogy hogyan különítse el álláspontját a Fideszétől. Egyrészt, megpróbálkozhatna az SZDSZ-el való nyílt, vagy kevésbé nyílt együttműködéssel, illetve az SZDSZ kezdeményezéseinek, illetve javaslatainak átvételével. Ismert, hogy az ügynök-ügy kapcsán a fő ellentét a kormányoldal és az ellenzék elképzelései között az, hogy míg az előbbi az adatok nyilvánosságra hozatalát véli elsődleges célnak, addig az utóbbi a múlt rendszer titkosszolgálataiban való részvételt összeférhetetlennek véli a mostani rendszerben betöltött fontos politikai pozícióval. Az ügynök-törvény hatályát az SZDSZ módosító javaslata bővítené is. Az MDF ennek kapcsán megkísérelhetné, hogy egy olyan álláspontot foglaljon el, amely szerint a fő feladat az ügyek a nyilvános felderítése. Ez a törekvés illeszkedne az MDF által kezdeményezett és vezetett bizottság tevékenységéhez. Ha nem lemondást, hanem nyilvános kivizsgálást követelne az MDF, akkor világosan elkülöníthetné álláspontját a Fidesztől.
Az SZDSZ-el való együttműködésnek léteznének egyértelműbb formái is. Az MDF például megkísérelhetné feléleszteni a "rendszerváltó pártok" kifejezést, s igyekezhetne annak tartalmat adni: kifejthetné, hogy a jelenlegi "válsághelyzetben" mennyire szükség van a endszerváltást eredetileg megvalósító két párt összefogására. Az MDF számára mind az SZDSZ elutasító, mind esetleges elfogadó álláspontja a siker reményével kecsegtetne. Előbbi esetben az MDF bizonyítottnak tekinthetné, hogy az SZDSZ végleg "összenőtt" az MSZP-vel, s így a Fórum maradt az egyetlen hiteles rendszerváltó párt. Utóbbi esetben pedig az MDF markáns, a Fideszétől elkülönülő profilja politics-szinten jelenhetne meg.
Kevésbé radikális opció lenne az MDF számára a Békejobb-kezdeményezés újraélesztése. Egy ilyen kezdeményezés realitása ma jóval nagyobb, mint eredeti meghirdetésekor volt. A parlamenti választásokon a Centrum összefogásban részt vevő erők szavazói - ellentétben a korábbi várakozásokkal - a második fordulóban igen nagy arányban jobbra szavaztak. Ez azt jelenti, hogy ők elméletileg becsatornázhatóak lennének egy jobboldali szövetség által, ha az nem a Fidesz által megjelenített politikai stílust képviselné. Egy Békejobb-jellegű kezdeményezéssel ezek a szavazók megnyerhetők volnának.
A hét eseményei alapján azonban úgy tűnik, az MDF nem kíván vagy nem tud élni azzal a lehetőséggel, amit a markáns, a Fideszétől eltérő profil vállalása jelenthetne. A párt nyilatkozatai a héten teljesen belesimultak az ellenzéki kommunikáció főáramába. A frakció nyilatkozata polgári engedetlenségi mozgalomnak nevezte a múlt csütörtöki tüntetéseket, a rendőri fellépést pedig brutálisnak találták - miközben még a jobboldalon is szép számmal akadtak olyanok, akik szerint a rendőrség túlzottan enyhén járt el a tüntetőkkel szemben. Balsai István a parlamentben szintén rendőri erőszakról beszélt. Az MDF álláspontja e kérdésben így semmiben nem tért el a Fidesz álláspontjától.
A nagyobbik szövetségeshez való viszony kérdése nem csak az MDF, de az SZDSZ számára is fontos kérdés. Ahogyan az MDF a Fideszhez való viszonyt, úgy az SZDSZ az MSZP-hez való viszonyát gondolhatja újra a kormányalakítás következményeképpen. Az SZDSZ lehetőségei azonban jóval korlátozottabbak; a koalíciós szerződés és a közös felelősség eleve kizár bizonyos opciókat.
Az SZDSZ magatartásán az az ambivalencia érződik, ami a "kinn is vagyunk, benn is vagyunk" 1994 és 1998 között már megismert mentalitásának, valamint a kormányzati felelősség egyértelmű vállalásának a párhuzamos képviseletének igényéből fakad. A két mentalitás számos alkalommal keveredett már konfliktusba. A legpregnánsabban ez az ellentét alighanem Medgyessy ügynök-botrányának kialakulásakor jelentkezett. Ekkor - az utolsó szavazásnál - a kiszivárgott sajtóhírek szerint a párt kormányzati szerepet betöltő politikusai zömmel igennel, a kormánytól távolabb lévők pedig nemmel szavaztak vagy tartózkodtak. Az SZDSZ-en belül így érzékelhető egy törésvonal a kormány sikereiben érdekelt és azt örömmel fogadó kormánytagok, valamint a kormánytól az SZDSZ-t távolabb tartani kívánó frakciótagok között.
A fenti ellentét a bizottságok megalakulásakor is tapasztalható volt. Az SZDSZ láthatóan nem tudta, milyen álláspontot foglaljon el az MDF-vezett bizottság időbeli mandátumának kérdésében. Az SZDSZ "morális" álláspontja ugyanis a minél hosszabb vizsgálódási idő biztosítása volt, míg a "praktikus", a kormányzati felelősséget, a kormányzati egységet jobban figyelembe vevő álláspont az volt, hogy a bizottság tevékenysége minél rövidebb ideig tartson. Nem csupán Medgyessy ügye miatt, hanem azért is, mert kormányon lévő pártnak logikus módon nem érdeke egy ellenzéki vezetésű bizottság működésének "elnyújtása". Amilyen okokból az MDF számára előnyöket rejthet a bizottság, olyan okokból lehet az kedvezőtlen a kormányoldalra nézve. Ezért az SZDSZ számára a politikai racionalitás is a bizottság időtartamának rövidebbre szabását sugallta. A párt a fenti dilemmát végül nem tudta megoldani; másképp szavazott képviselője a szakbizottságban, mint a frakció a plénumon.
Az SZDSZ számára a fenti probléma akkor kerül majd újfent elő, amikor dönteni kell arról, hogy a Mécs-bizottság honnan kezdje a vizsgálatokat. Amennyiben a vizsgálatok 1990-től kezdődnek, jóval kevesebb idő és energia jut majd a 2002-ben hivatalba került személyek múltjának vizsgálatára. Ez elsősorban az MSZP számára lenne kedvező, míg a Fidesz és az MDF abban lennének érdekeltek, hogy minél inkább előtérbe kerüljön a jelenlegi kormányban részt vevők múltja.
Az SZDSZ-nek a kérdésben elfoglalt álláspontja nyilvánvalóan nem független attól a kérdéstől, hogy a párt milyen viszonyt képzel el az MSZP-vel. Amennyiben a párt a szocialistákétól markánsan eltérő profilt kívánna megjeleníteni, úgy megfontolható lenne számára, hogy az általa vezetett bizottság vizsgálja a jelenlegi kormányzati szereplők múltját is. Sőt, az SZDSZ akkor tudna igazán hitelesen elkülönülni a Szocialista Párttól, ha a Mécs-bizottság elsősorban a jelenlegi kormány szocialista tagjaival foglalkozna, s ha e kérdés megítélésében Mécs rendszeresen az ellenzékkel együtt szavazna.
Kérdés azonban, vajon az SZDSZ érdekeit szolgálná-e jelen körülmények között egy ilyen stratégia. Amennyiben a párt nemleges választ ad erre a kérdésre, úgy a logikus magatartás a közös kormányzati álláspont vállalása. Ez jelen körülmények között azzal járna, hogy az SZDSZ-vezette bizottság az 1990-94-es ciklus politikai szereplőinek múltját vizsgálná előbb, viszonylag kevesebb energiát fordítana az 1994-98-as ciklusra, és többet foglalkozna az 1998-2002-es ciklus kormányzati szereplőivel.
Az SZDSZ által a bizottságban e kérdés kapcsán képviselt álláspont árulkodó lehet az SZDSZ stratégiai céljaira vonatkozóan.
