Uniós népszavazás (2. rész)

Április 12-én az uniós csatlakozásról tartottak népszavazást Magyarországon. A választásra jogosult állampolgárok 45,62 százaléka vett részt a voksoláson, közülük 83,76 százalék voksolt igennel. Mivel a részvétel 50 százalék alatt maradt, a referendum azért érvényes és eredményes, mert az összes választó több mint egynegyede, összesen 37,9 százaléka támogatta a csatlakozást.

A kormány, illetve a pártok üdvözölték a pozitív eredményt, az alacsony részvétel miatt azonban főként egymást, illetve az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványt (EUKK) tették felelőssé. A kormánypártok szerint az ellenzék folyamatos EU-t kritizáló álláspontja elbizonytalanította a választókat. A Fidesz úgy vélekedett, hogy az alacsony részvétel oka a dilettáns és pazarló kormányzati kampány. Március 16-án Medgyessy Péter kormányfő és Kovács László külügyminiszter Athénban aláírta Magyarország és az Európai Unió csatlakozási szerződését. Az aláírás előtt Medgyessy valamennyi aláíróhoz hasonlóan rövid beszédet intézett az ünnepi alkalomból. A kormányfő megköszönte az elődöknek és az Európai Unió tagországainak, hogy Magyarország csatlakozhat a közösséghez. Az ünnepség után hangsúlyozta, hogy az ország érdekeinek képviseletére minden eddiginél hatékonyabb eszközök állnak majd rendelkezésre az Unióban. Medgyessy hozzátette: Magyarország hallatni fogja hangját minden fontos ügyben, s ezek közül kiemelkedik az európai kisebbségek ügye, a határon túli magyarok ügye.

Török Gábor politológus szerint (In: Aláírás Athénban, Magyar Hírlap, 2003. április 17.) "a beszéd olyan volt, mint a kormány EU-kampánya, abban az értelemben, hogy a középpontban nem az érdekek, hanem az értékek álltak. A miniszterelnök nem azt hangsúlyozta, Magyarország milyen jó szerződést köt a csatlakozással, hanem a sorsfordító részét emelte ki. Két nagy elemre bontható a beszéd. Egyrészt szólt a magyar választópolgárokhoz, ez egy nagy szavakkal teletűzdelt szakasz volt. Másrészt az európaiakhoz is szólt. Itt a párbeszéd fontosságát is kiemelte Medgyessy Péter. Ezenkívül, a szocialista politikusoktól már-már szokatlan módon, különösen nagy hangsúlyt kapott a nemzeti büszkeség gondolata is".

Sükösd Miklós politológus: (u.o.) "négy fontos elemét látom a beszédnek. Első a történelmi szempont. Itt a miniszterelnök utalt arra, hogy Magyarország visszaért Európába, oda, ahová mindig tartozott. Másrészt azt is hangsúlyozta, hogy nem üres kézzel térünk vissza, nemcsak kapunk, adunk is valamit, nemcsak hozunk Európából, viszünk is oda valamit. Medgyessy ugyanakkor utalt az áldozatokra is. A nemzeti egységbe mindenki beletartozik, az is, aki nemmel szavazott. Végül az 'esély' szót emelném ki, az aláírás ugyanis egy folyamat része".

Simon János politológus: (u.o.) "a beszéddel egyetértettem, korrekt, vállalható szöveg volt, amely alkalmas arra, hogy nemzeti egységet kovácsoljon. Egyedül azt hiányoltam belőle, hogy a 'szabadság' szó nem hangzott el, sem 1848-nál, sem 1956-nál. Pedig a magyar népről világszerte azt tartják, hogy egy szabadságszerető nemzet. A szabadságért való küzdelem olyan fontos volt mindig, mint a jogokért vagy a demokráciáért való küzdelem".

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke szerint (Népszavazás után, Magyar Narancs, 2003. április 17.) "az EU-szavazók és az MSZP, illetve az SZDSZ 2002-es listás szavazóinak, valamint a 2002-es Fidesz-szavazók és a távolmaradók aránya feltűnő korrelációt mutat. Azokon a vidékeken, ahol az MSZP (és az SZDSZ) jól szerepelt, jelesül Budapesten és a nagyvárosokban, a részvételi arány magasabb volt; a falvak, különösen az alföldi megyék falvai, siralmasan teljesítettek. Utóbbiakban a részvétel 30 százalék körül mozgott, és feltűnő, hogy országosan is 8 százalék a különbség a községek és a városok között; Budapest és a községek között pedig egyenesen 15 százalékos. Nagy vonalakban az derül tehát ki, hogy a Fidesz-szavazók inkább otthon maradtak, a szocialisták meg inkább elmentek (széles margóval értendő ez persze, de erre még visszatérünk): amiben a magunk részéről semmi kivetnivalót nem találunk, sőt egyenesen racionális választói magatartásként értelmezzük. (Az egy nagy marhaság, hogy az 'EU-csatlakozás nem lehet pártpolitikai kérdés' - a pártokon alapuló parlamenti demokráciában minden politikai kérdés pártpolitikai kérdés.) Két okból. Először is, mert Orbán Viktor legjobb emlékezetünk szerint egyetlenegyszer sem mondta az embereknek, hogy menjenek el szavazni. Az unió melletti kemény, tökös kiállása jobbára arra az emlékezetes mondatára - és annak itt-ott elismételt mutációira - korlátozódott, miszerint egy kicsivel mégiscsak több az előny, mint a hátrány; ám ő szívesen és kéjjel ez utóbbiakról beszélt sokat. Orbánnak a maga szempontjából bizonyára igaza van: mégiscsak hülyén vette volna ki magát, ha a kormány mellett kampányol, inkább a nyelve száradt volna le. Nem próbálta megfúrni a csatlakozást (nem is sikerült volna: és ezt tudta is), ugyanakkor nem akart túlságosan közel mutatkozni a kormányhoz. És nem akarta elárulni, cserbenhagyni elsődleges társadalmi bázisát, a kistelepülések népének EU-ellenes érzelmeit, gyanakvását és félelmeit. Inkább eltenni igyekezett ezeket az ellenérzéseket jövőre (...) más időkre, amikor több hasznukat veheti majd, mint most. A választói többé-kevésbé meg is értették szándékait, és ennek megfelelően viselkedtek: nem mentek el. Mintha egy harmadik rubrika lett volna a szavazólapon: a rossebb tudja. És - ez lenne a második ok - tényleg nem tudják.

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke szerint "a kormány, illetve az EUKK nem tett eleget azért, hogy a kistelepülések lakóit meggyőzze a csatlakozás üdvös voltáról. A kampány - amely az ellenzék vádjaival ellentétben egyébként nem került túlságosan sokba - igazából nem osztott, nem szorzott, voltak jobban sikerült részei, például a köztévé magyarázó jellegű klipjei, és voltak balfaszságai: például az, hogy defenzívából indult, és az EU-ellenes futóbolondok légből kapott ostobaságaira akart 'válaszokat' adni: pedig hülye kérdésre csak hülye felelet adható. Ennek a legszánalmasabb epizódjai a mák, a moslék meg a disznótor körüli kitartó bohóckodás volt - mint amikor valaki jófejeskedés közben nem veszi észre, hogy a körülötte állók egyáltalán nem nevetnek. Ám az EU elmagyarázásának meg a csatlakozásról való folyamatos beszédnek a hiánya, az a tény, hogy a magyar lakosság egy részében nem sikerült eloszlatni az európai jövőtől való félelmeket, nem az EUKK sara. Ebben a kudarcban legalább három kormányzat mulasztásai, sőt sunyiságai és megalkuvásai és gyávaságai összegződnek; ami megint csak nem csoda, hisz, gyanítjuk, a magyar országgyűlési képviselők vagy a kormányzati tisztviselők többségének dunsztja sincs az EU-ról. Honnan is lenne, hisz alig negyedük pöntyög valamilyen idegen nyelven (...) Az alacsony részvételért pedig a Fidesz vezetőinek először saját főnöküket kellene elővenni: a szocialisták és a szabaddemokraták ugyanis nagyjából hozták a saját szavazóikat. (...) a magunk részéről ezt az alacsony részvételt nem is tartjuk akkora marha nagy bukásnak. A rendszerváltás utáni választások történetében mindössze egyszer szavaztak ennyien valami mellett: az 1997-es NATO-népszavazáson (3,3 millióan az igenre), amúgy meg 1998-ban szűk egymillió, tavaly kétmillió körüli szavazattal lehetett választást nyerni (fordulónként). Arra hivatkozni tehát, hogy 'csak egy kisebbség mondott igent a csatlakozásra', és így próbálni megkérdőjelezni a magyar EU-tagság legitimitását, nem vitaképes álláspont. Annál is inkább, mert ahhoz, hogy a 'nem' kerüljön többségbe, még legalább 2,4 millió plusz 'nem' szavazatra lett volna szükség, ami kétszeres képtelenség: egy napon hatmillióan még soha nem szavaztak ebben az országban, másrészt nincs 2,4 millió extra EU-ellenes szavazat".

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke szerint "Orbán a maga szempontjából a legjobb esetben is csak ikszre hozta ezt a meccset. Egyrészt azért, mert több mint 500 ezer szavazó mégiscsak az EU ellen voksolt: az egyszerűség kedvéért legyenek ők a 2002-es MIÉP-szavazók meg az egykori hardcore kisgazdák - meg még pár tízezren. A határozottan EU-ellenes, radikális jobboldal tábora most bővült 2002-höz képest, és ez tovább mállasztja Orbán táborának jobbszélét - márpedig a Fidesz e (MIÉP-es és kisgazda fogékonyságú) jobbszél nélkül, mint láttuk tavaly, nem tud hatalomra kerülni. És hogy Orbán gondja nagyobb legyen, a most igent mondók közt szép számmal akadtak Fidesz-hívők is: a volt kormányfőnek a következő években nem lesz könnyű dolga, amikor ennyi különböző módon élő és gondolkodó embernek, veszteseknek és nyerteseknek kell valami egyformán szívhez szólót mondani Magyarország helyéről a világban".

Fodor András egyetemi docens szerint ('Ponton-hídemberek' kampánykudarca után, Magyar Nemzet, 2003. április 17.) "sokan kommentálják az alacsony részvételi arányt. Van, aki azt mondja: a lényeg a lényeg, és ez pedig az igen győzelme, kár a körülményeken gondolkodni. (...) Van, aki a népszavazás eleve lefutott jellegével magyarázza az eseményeket, ami azért önmagában is szomorú kritikája demokráciánknak. A kormány persze az ellenzéket vádolja (mint mindig, most is) mindenért. Orbán Viktor és Dávid Ibolya viszont kimondták: az alacsony részvételi arány magyarázatát a bugyuta, nem az emherekhez szóló szocialista kampányban látják. Azt gondolom, közrejátszott az alacsony részvételben néhány más szempont is: a magyar nép kormányzat általi mélységes lenézése és a rendkívül ellenszenves figurák megszólaltatása az EU-igen mellett. Vegyük a dolgokat sorban! Először is: EU- kampány címen naponta megaláztak bennünket azzal, hogy primitív, ostoba módon kezeltek minden magyar állampolgárt. Senki sem szereti, ha cukrászdát akarnak vele nyittatni Bécsben, amikor a megemelt gázszámláját sem bírja kifizetni. A 'Jók a csajok az EU-ban'-ra pedig ugyan mit szólhatott az a támogatás nélkül maradt magyar gazda, akire jövőre rázúdítják az uniós versenyt? Az ilyesmire mindenki allergiás. Ezekkel a túl giccses, vásári látványműsorokkal, kétujjnyi homlokú szónokok léggömberegetésével, s ezzel párhuzamosan a lényegi információk visszatartásával próbáltak terelgetni bennünket állítólag Európa felé. Mintha legalábbis ez a Köztársaság téri szellemi és kulturális színvonal várná a magyarokat odaát. E hozzáállás Medgyessy Péter egy őszinte pillanatában kiejtett szavai szerint valahogy úgy szól, hogy az embereket nem érdekli más, csak a virsli meg a sör. A fiataloknak meg ott a diszkó. Ezen a színvonalon kell velük kommunikálni".

Fodor: "másodsorban: aligha volt bölcs dolog népszerűtlen politikusokkal húzatni a verbunkost. Ime, egy konkrét példa. Bársony Andrásról mindenki tudja, hogy 'európaisága' arról szól, hogy határon túli magyarok ne akarjanak többé magyarok lenni. Az erdélyiek legyenek jó románok, a kárpátaljaiak jó ukránok, a felvidékiek jó szlovákok. Az MSZP-s politikus megszólal a rádióban és a televízióban, s azt reméli, hogy híveket toboroz az EU mellett a magyarok körében. Kell ehhez kommentár? Mi ez, ha nem elvonókúra, a leghatékonyabb EU-ellenes propaganda? Mikor jön rá végre a szocialista kormány, hogy ahogy manökennek nem a legvisszataszítóbb külsejű hölgyeket alkalmazzák, úgy reklámpolitikusnak sem célszerű olyanokat alkalmazni, akiknek tevékenysége ellenszenvet vált ki az emberből?"

Fodor: "harmadszor: A magyar nép választások előtti újabb arculcsapásban részesült - Tocsik és társai cinikus legfelsőbb bírósági felmentése révén. Megint ostobának néznek bennünket. Azt akarják elhitetni velünk, hogy a magyar bírói kar szakmailag inkompetens: a diplomás bíró az egyik szinten négy év börtönre ítél valakit, a másik diplomás bíró - változatlan tényállás mellett! - felmenti az illetőt. Fel sem tételezik rólunk, hogy esetleg elgondolkodunk a furcsa véletlenen: az előző szocialista kormány idején és hathatós közreműködésével tocsikolót a mostani szocialista kormány felmenti, miközben a független magyar bíróság hajdani első embere, Medgyessy Péter beosztottjaként vállal fontos szerepet. Ugyan, honnan lenne hitele egy, a bíróság függetlenségének elvét lábbal tipró, 'tocsikbarát' kormány EU-propagandájának? Végül, de nem utolsósorban, megint a kirakatba telt reklámemberek habitusával kapcsolatos probléma. Nézzük meg, kikből áll az Országos Választási Hivatal! Mi jut az ember eszébe - függetlenül attól, hogy az ellenzék vagy a kormánypárt szimpatizánsa-e -, ha meglátja Rytkó Emíliát vagy Ficzere Lajost? Aligha egyéb, mint a sokak által megkérdőjelezett tisztaságú 2002-es országgyűlési választások. A manipulált választási bizottságok, a nyilvánvalóan jogos panaszok cinikus, kivizsgálás nélküli visszautasítása".

Kovács Zoltán szerint (Belül tágasabb, Élet és Irodalom, 2003. április 18.) "ha úgy van, hogy a magyar társadalom nem tudja, mit is jelent az uniós tagság, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy a rendszerváltás utáni politikai vezetés a leggyalázatosabb bizonyítványt állította ki saját magáról. Azt állapítja meg, hogy a legfontosabb feladatát mulasztotta el, képtelen volt a magyar társadalmat zökkenőmentesen bevezetni az európai közösségbe. Ha ez így van, akkor, tekintet nélkül párthovatartozásra, megbukott az egész magyar politikai vezetés. Néhai Antall Józsefen túl Orbán Viktoron keresztül Medgyessy Péterig bezárólag. Ha ez így van, de persze ez sincs egészen így: a magyar társadalom valószínűsíthetően érettebb és lélkészültebb a csatlakozásra, mint az a különböző pártpolitikai szempontú összegzésekből kiderül. (...) mást sem lehetett hallani, mint hogy a magyar társadalom nincs tisztában a csatlakozási körülményekkel, ergo alulinformáltsága folytán eleve vesztesként vonul be az Unióba. Ez nyilván a jobboldal hangja volt főként (...), de ez a hang nem egyszerűen hihetetlenül bántó, hanem igazságtalan is. Tekintsük például azt az egyszerű tényt, hogy a csatlakozás előtti öt évből négy az Orbán-kormány időszaka volt, és a huszonhét csatlakozási fejezetből huszonegyet ez a kormány tárgyalt végig és zárt le. Mulasztásra a jobboldalnak is volt ideje bőven. Ki vethet itt többet a másik szemére?"

Móricz Éva, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem marketing tanszékének tanára szerint (In: Sümegi Noémi: Nem diadalmenet, Heti Válasz, 2003. április 18.) az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány (EUKK) "nehéz helyzetben volt, hiszen reklám típusú módszerekkel kellett dolgoznia, ezekkel viszont nem érhető el a kívánt hatás. A háztartásokba direkt marketingeszközökkel eljuttatott levélre azok, akiknek valódi kérdéseik lettek volna, nem válaszoltak, hiszen megvan a véleményük a reklám műfajáról. A kampány azzal is komolytalanná vált, hogy bagatellizálta az EU-csatlakozást: mákos gubáról és moslékról szólt, ahelyett, hogy azt hangsúlyozta volna, mit vesztünk egyénileg és össztársadalmilag is, ha kimaradunk az unióból. A különféle gondolkodású embereket egy plakáton összehozni inkább a megosztottságot sugallta: nem véletlen, hogy Göncz Árpád és Mádl Ferenc végül nem vállalták a szereplést. (...) (az sem) volt túl szerencsés ötlet, hogy híres emberek biztattak minket a voksolásra. Ezzel a kampány a jelenlegi elit véleményét hangsúlyozta: az úgynevezett kisemberek joggal gondolhatták, hogy a sikeres emberek könnyen szavaznak az unióra, hiszen nekik biztos még jobb lesz. Az egész kampányt áthatotta annak az érzése, hogy a csatlakozás a hatalomban lévőknek kedvez, s a reklámokat egyébként is fenntartásokkal fogadó választópolgárok úgy érezték, a kérdést már úgyis eldöntötték helyettük. A távolmaradás tartózkodást jelentett, hiszen az emberek nem tudták, mi lenne a jó. Úgy gondolhatták: ki tudja, mi lesz az EU-ban, 'azt még meg kell érni'".

Dessewffy Tibor szerint (A nagymama és a befőtt, Magyar Hírlap, 2003. április19.) "a közcélú kampánynak is lehetnek politikai aspektusai, kifejezhet értékeket és képviselhet egy álláspontot - legyen szó akár az AIDS elleni küzdelemrol, akár az EU-s csatlakozásról -, de mindenképp hiányzik belőle a politikai kampány lényegi eleme: a politikai pártok egymással versengő megfogalmazásai, amelyek végső célja a politikai hatalom megszerzése. Ezt a különbséget azért kell rögzítenünk, mert a közcélú kampányok motivációs ereje így kisebb: hiányzik a harc, a küzdelem mozgósító ethosza. Márpedig részvétellel foglalkozó kutatások egyöntetűen bizonyítják, hogy az emberek két teltétel esetén vesznek részt a szavazásokun: egyrészt ha világosan elkülönülnek egymástól az alternatívák, másrészt ha megvannak győződve, hogy választásuknak tétje van. Ez utóbbi feltétel érvényesülése nem valamely történelemfilozófiai igazság szintjén keresendő (...), hanem a politikai verseny kiélezettségen, az emocionális mozgósítás sikerén múlik mint erre emlékezhetünk, ha az 1998-as és 2002-es parlamenti választások részvételi apály-dagályára gondolunk. Leszögezhetjük: az EU-kampány esetében hiányzott mindkét feltétel: nem voltak reális alternatívák, a magyar társadalom már elkönyvelte a csatlakolást, másrészt nem volt politikai harc, valamennyi parlamenti párt támogatta a csatlakozást".

Dessewffy szerint a "borongásra hajlamos magyar értelmiségiek két dologgal érvelve próbálják az előzetes közvélemény-kutatási adatok fényében katasztrofálisnak beállítani a részvételi arányt: az EU-a belüli megítélésünk, illetve a lakosság EU jövőbeli elkötelezettsége szempontjából. Úgy érzem, mindkét érv téves. Egyrészt hozzá kell szoknunk, hogy az EU-a belüli közfigyelemnek csak egy kicsiny - valójában igen kicsiny-részét birtokoljuk. Másrészt az ilyen választási adatok csak egy maroknyi szakértő számára érdekesek, nekik is csak egy rövid ideig és inkább összehasonlító dimenzióban. A másik érv úgy hangzik, hogy a magas részvétel, az EU melletti társadalmi tanúságtétel lélektani muníciót jelentett volna a csatlakozási hepehupák átvészelésére. Ez az elképzelés messze túlértékeli azt a szociálpszichológiai kötődést, amit a voksolás ténye előidéz".

Dessewffy szerint az EU-kampány jó volt: "a kampány alapkoncepciója kívülről is világos volt - ez már önmagában is dicsérhetei -, az európai csatlakozás nemzeti ügy, amelynek sikeréért túl kell lépni az amúgy természetszerűleg létező megyosztottságon. Ezt a megosztottságot képezte le a különböző célcsoportok számára releváns ellentéteket megszemélyesítő figurák együttes szerepeltetése. Kissé kétségbeejtő azoknak a véleményét hallani, akik több 'köztiszteletben álló értelmiségit' szerettek volna az óriásplakátokon látni. Bár magam sem ellenzem, hogy gyönyörű fővárosunkat mondjak szociológusok arcképeivel díszítsük, (..), de lássuk be: a valóságshow-k milliós tábora számára az egymás mellé fotózott műsorvezetők nagyobb vonzerőt jelentenek - miként bizonyára az a két különös küllemű fiatalember is szólt valakikhez, akik egymás zenéjén tréfálkoztak az egyik klipben. (...) Sok kritika érte a kampány időzítését, a 'lassú kezdést', hogy az utolsó két hónapra koncentrálódtak a hirdetések és rendezvények. Ám nyilvánosságot önmagátót tematizáló politikai harc hiánya miatt, azt hiszem, jó volt a kampány ritmusa (...) helyesen tették a kampány stratégiái, hogy az utolsó hetekre összpontosítottak".

Dessewffy: "elgondolkodtatónak tartom, hogy a kampányon kérik számon az 'uniós felvilágosítást', 'felkészítést', mintha egy zacskó pattogatott kukoricától várnánk el egy sokfogásos olasz vagy francia vacsora kulináris gyönyöreit. Egy közcélú kampánynak nem a teljes körű informálás a célja. Szomorúan látom, hogy a magyar értelmiségi paternalista reflexei nemigen csökkennek. Itt is az az alapfeltevés munkál, hogy az államnak meg kellene mondania, 'miként lehetünk sikeresek' az Európai Unióban. Márpedig ez a kérdés mgkerülhetetlen egyéni házi feladat. Becsapja a társadalmat, aki azt ígéri, a személyes stratégiakészítés megspórolható, fölülről diktálható, központilag házhoz szállítható".

Dessewffy szerint "minden szakmai pozitívuma ellenére sem állítjuk, hogy a kampány hiánya esetében rosszabb eredmény született volna. Igaz, ez egy megválaszolhatatlan kérdes, de az elvileg kevésbé népszerű NATO-népszavazáson is hasonló - néhány százalékkal jobb - eredmény született, ott pedig hasonlóképp nem volt politikai harc, de nemigen volt közcélú kampány sem. Azt hiszem, mégsincs igazuk azoknak, akik most a 'sok százmillió forint eltékozlásával' érvelnek. Elsősorban azért nem, mert a közcélú kampány mindig véleményformáló kampány. Vagyis még ha az április 12-ei igen szavazatot állította is előtérbe, valójában a tágabb uniós tematika fontosságát hangsúlyozta a házfalakon és főműsoridőben. (...) Jövő nyáron európai uniós parlamenti képviselőket kell választanunk, és bár ott várható némi politikai kampányolás, maga az EU mint téma annyira absztrakt és steril, hogy a sok százéves demokratikus gyepére méltán büszke Angliában a részvétel úgy 25% körül mozog. De többről van szó, mint az uniós választásokról: múlt héttől kezdve menthetetlenül európai léptékben, horizontban is kell gondolkoznunk - ugyanis ha ezt nem tesszük, végzetszerűen fog érni minket, amikor az uniós tagság különböző aspektusai megjelennek a magyar otthonukban. Valójában ehhez az európai affinitás kialakulásához jelentette az első lépéseket az a kampány, amely egymás melle ültette a magyar labdarúgás egyetlen jelenlegi potenciális európai exportcikkét, a fradista Gerát és az európai profiskodásból már hazatántorgott dózsás Kovácsot. Az ő példájuk irányadó is: azért kell dolgoznunk, hogy Európában a nemzet ne a magyar foci, hanem a magyar vízilabda fejlődési pályáját tudja követni".

Bíró Béla szerint (Lelkes kényszerházasság?, Magyar Hírlap, 2003. április19.) "az alacsony részvétel azonban korántsem pusztán a szocialisták kudarca. Szerintem világosan arra utal, hogy az uniótól (bár a frigybe kénytelen belenyugodni) mind a két tábor mélyen, szinte már zsigerileg viszolyog. Vonakodva, kedvetlenül, kényszeredetten enged a történelmi parancsnak. Szerelmi szenvedély sehol. A nem túlságosan fiatal, ám életerősnek tűnő menyecske keserű szájízzel megy nőül az idős és dúsgazdag úriemberhez. Szóval kényszerházasság ez a javából. Még ha a násznép amúgy lelkesnek mutatkozik is. S azt sem nehéz kitalálni, hogy miért. A magyar állampolgárt évtizedeken át egyfajta közösségi önzésre szocializálták. Arra nevelték, hogy államban és csakis államban kell (sőt szabad) gondolkodnia. Még a határokon túl rekedt magyar kisebbségeket is 'románok'-nak, 'szlovákok'-nak, 'szerbek'-nek, 'ukránok'-nak kell tekintenie. Olyan, hogy kisebbség, Magyarországon sincsen, s ha van, az egyfajta quantité negligeable (nem számottevő) csupán. Magyarországon a kisebbségi kérdést sikerült végképp megoldani, a kisebbségeket a magyar társadalom szereti (sőt ha kell, nagyon), de a magyar állampolgárnak mindenekelőtt és -fölött magyar kultúrával kell rendelkeznie, magyarul kell - tökéletesen - beszélnie".

Bíró szerint "a társadalom másik részét ezzel szemben a családi hagyomány és a társadalom perifériáján tengődő intézmények a kulturális értelemben vett 'nemzet' fogalmának szellemében szocializálták. A kulturális nemzet a magyarul beszélő és érző emberek közössége. A politikának tehát elsődleges feladata ezeknek az embereknek egyetlen politikai közösségben való egyesítése: a minden magyart felölelő nemzetállam. Ennek létrehozását külső és belső ellenségeink eddig sikerrel megakadályozták, de a történelem korántsem ért véget, a kedvezőtlen folyamatok, ha van erős nemzeti tudat, mindent lebíró szellem és akarat (szélsőséges változatában 'magyar élet') és természetesen történelmi méltányosság (szélsőséges változatában 'magyar igazság'), a következő ezer évben akár visszájukra is fordíthatók. Ehhez azonban a magyarokat nem csak egyetlen államban kell - valamikor és ismét - egyesíteni, hanem el is kell különíteni azoktól, akik asszimilálhatnák őket, akik fellazíthatnák a nemzeti közösséget, akik befurakodhatnak közénk, hogy aztán ismét 'földaraboljanak' bennünket".

Bíró szerint "az Európai Uniót mindkét tábornak rettenetesen kockázatos és rettenetesen ellenszenves megoldásnak kell tekintenie. Az állampolgári és a kulturális nacionalizmus egyaránt a nemzeti közösség széthullásának, az idegenek inváziójának veszélyét látja az integrációban. És mintegy szükségszerűen, azaz a 'nemzeti gondolat'-ok logikájából következően. Az együttélés, a többnyelvűség, a tolerancia, a nyelvi és kulturális közösségek kölcsönös megbecsülésének és állami szintű védelmének európai stratégiáját egyik fél sem ismeri és nem is akarja ismerni. Merthogy nemzetkoncepciójából fakadóan nem hihet benne. (...). Ő a keményen őrzött határokban, a demokratikusan kirekesztő törvényekkel körülbástyázott, nyelvileg és kulturálisan (az utóbbi itt egyben politikait is jelent) egyszínű nemzetállamban hisz. A létezőben vagy az ősök által megálmodottban. (Tertium non datur!) Nem csoda, ha nem megy el szavazni. Illetve, ha csak azok mennek el szavazni, akik jól meghatározott személyi vagy csoportérdekeket követnek, vagy nem hisznek semmiféle nemzetállamban, hiszen kozmopoliták, européerek, javíthatatlan idealisták vagy pusztán csak demokraták. De ők sajnos kisebbségben vannak, alig 37 százaléknyian. (S gyaníthatóan az utóbbiakból van a legkevesebb.)"

Kiszelly Zoltán politológus szerint (Kormányzati mákos bukta; folytatás jövőre?, Magyar Nemzet, 2003. április19.) "az uniós agit-prop. közalapítvány 2,2 milliárd forintos vagyonnal indult. Egy februári kormányhatározat minisztériumi pénzekből érkező átcsoportosítással további milliárdokkal növelte az elkölthető keretet. A sajtóban megjelenő hírek szerint összesen tízmilliárd forintot költöttek el. Hogy mire is? Alapos a gyanú, hogy a lakosság meggyőzése a prioritások listáján csak a 'futottak még' kategóriában szerepelt. Ezt több közvetett tény valószínűsiti. Az alacsony réazvétel okának sokan azt tartják, hogy a szavazás szombaton volt. A szombati nap kiválasztása akkor nyer - utólagos - értelmet, ha a csatlakozási szerződés április 16-i (szerdai) ünnepélyes aláírásától visszafelé számolunk. A mindenkori birodalmi érdekeket jó előre ismerő és maximálisan kiszolgáló mentalitás egy erős támogatottsággal bíró eredményt szeretett volna a poggyászában tudni. S miután a fellebbezések elbírálásának határideje három nap, ha a megszokott napon, vasárnap lett volna a választás, szerdáig nem lett volna elég idő az aláíráshoz szükséges végleges eredmény megállapítására, illetve a parlamenti felhatalmazás megszerzésére".

Kiszelly szerint "az laikus szemmel is jól látható, hogy az óriásplakátokon mosolygó közszereplők többsége inkább a baloldali pártok szavazóira gyakorol hatást. A személyek kiválasztása sem volt a legszerencsésebb. A csatlakozás vélhető (és a közelmúlt állami megrendeléseinek valós) nyertesei azt üzenték, hogy nekik biztosan jó lesz. Az, hogy a gagyi csatornák - jórészt kamaszokat vonzó - napszámosai hogyan kerültek képbe, talán örök rejtély marad. Ennél több kétely merül fel a médiamegbízásoknál. Az már korábban is ismeretes volt, hogy a baloldali szavazók jobban támogatják a csatlakozást, míg a jobboldaliak számos kérdésre várnak talán máig hiteles választ. Ebből az következne, hogy a jobboldali pártokhoz kötődő lapokban is legalább annyi vagy még több információt helyezzenek el. Nem így történt. A jobboldalinak tartott lapokban elhelyezett hirdetések kis arányát azzal próbálták ellensúlyozni, hogy a jobboldal vezető politikusait naponta szólították fel híveik 'megfelelő' befolyásolására. A minisztériumok által elköltött pénz zöme mégis a kormányhoz közel álló médiumokhoz folyt. Ezért merül fel a gyanú, hogy a propagandakampány nem csupán a telített reklámpiacnak szánt százmilliós injekció volt-e".

D. Horváth Gábor szerint (Múlt és jövendő, Magyar Nemzet, 2003. április19.) "a csupan erre a tevékenységre létrehozott közalapítvány több mint kétmilliárd forintot költött a kampányra, és akkor még nem beszéltünk a minisztériumok és a többi közpénzből gazdálkodó szervezet saját akcióiról, amelyekkel együtt a népakarat kinyilvánílásáig becslések szerint tízmilliárd forint is elfolyhatott. (...) Kovács László a közszolgálati televízió tegnap reggeli műsorában védelmére kelt a szintén röhejes 'Nyithatok cukrászdát Bécsben? Igen!' szlogennek, amely szerinte szimbolum: annak a problémának adekvát megjelenítése, hogy magyar vállalkozások megjelenhetnek-e a külföldi piacokon. Pedig a szocialista pártelnök-külügyminiszternek azt is tudnia kellene, hogy a rendszervaltozás óta már eddig is megjelenhettek magyar vállalkozók külföldön, sőt az 'egyenlőbbek' pedig még annál is hamarabb. Arról viszont itt sem beszélt, hogy az összehasonlíthatatlanul jobb lehetőségeik közepette a tőkeerős külföldi vállalkozások vajon milyen számban és milyen feltételekkel jönnek Magyarországra, s hogy - maradva a szimbólumnál - a Bécsben nyitott magyar, illetve- a Budapesten nyitott osztrák cukrászdák száma vajon hogyan aránylik majd egymáshoz".

Kovács László külügyminiszter, az MSZP elnöke rossz néven vette Szájer József nyilatkozatát, mely szerint a népszavazás a nemzet sikere és a kormány kudarca. (In: A csatlakozással mindenki jól jár, Népszava, 2003. április19.) Kovács szerint aki "ez után a történelmi jelentőségű döntés után nem a 84 százaléknyi igen szavazatról beszél, hanem krokodilkönnyeket hullajt a 45,5 százalékos részvétel felett, az nem is igazán akarta a csatlakozást. Cinikusnak tartom azokat a politikusokat, akik az elmúlt hónapokban sokat tettek annak érdekében, hogy a választókat elbizonytalanítsák, akik az uniós csatlakozás valós, vagy vélt nehézségeit mesterségesen felnagyítva tulajdonképpen a távolmaradásra ösztönözték a választókat, most pedig a kormányban, a kampányban keresik a hibát. Gondolják végig inkább saját magatartásukat. A Fideszhez közel álló polgári körök Európai Unió-ellenes nyilatkozatait és rendezvényeit, vagy a Jobbik Magyarországért mozgalom durva támadásait az unió és az uniós csatlakozás ellen. Nem is beszélve a MIÉP-ről, amely az utolsó pillanatig teljes erővel kampányolt a csatlakozás ellen. És köztudott, hogy a megelőző években a MIÉP és a Fidesz között nem volt túl nagy a távolság".

Kovács szerint Orbán Viktor néhány nappal a népszavazás előtt a televízióban elég határozottan az igen mellett tette le voksát, de "ezt megelőzően sokkal inkább a csatlakozás állítólagos nehézségeiről beszélt. Rendre úgy fogalmazott, hogy valamivel többet nyomnak a latba a csatlakozás mellett, mint a csatlakozás ellen szóló érvek, de egyetlen csatlakozás melletti érvet nem említett. Ugyanakkor kérdések formájában megfogalmazta, úgymond az emberek aggodalmait és ezekkel azt sugallta, hogy nagyon sokan lesznek a csatlakozás vesztesei. Nekem pedig az a meggyőződésem, hogy lesznek ugyan olyanok, akiknek nehezebb lesz a helyzetük, de nem sokan, és nekik is csak átmenetileg. Az emberek nagy többségének javulni fog a helyzete, javulnak az életkörülményeik, emelkedni fog az életszínvonaluk. Azoknak, akiknek átmenetileg rosszabb lesz, a kormánynak kell segítséget nyújtania. Például azokat, akik elvesztik a munkahelyüket a kormánynak kell segítenie, hogy újra munkahelyet találjanak, munkahelyek teremtésével, képzéssel, átképzéssel".

Kovács szerint "a csatlakozást követően megszűnik a magyar-osztrák, a magyar-szlovén és a magyar-szlovák határ. Ott tehát semmi nem választja el többé a határ két oldalán élő magyarokat. Megmarad viszont a többi határ. Horvátország és Románia állampolgárai nem fognak komoly változást érezni, a mi csatlakozásunk után, mert e két ország állampolgárai most is vízummentesen utazhatnak az Európai Unió tagállamaiba. A magyar diplomácia is segítette ezt elérni e két országnak . Ezért, ha Magyarország az unió tagja lesz, nem kell vízumot bevezetnünk a román, illetve a horvát állampolgárokkal szemben. Kénytelenek leszünk viszont bevezetni - mégpedig november 1-ével -a vízumkötelezettséget a szerb és az ukrán állampolgárokkal szemben. És nem lehet kivételt tenni az ott élő magyarokkal, mert az Európai Unió nem engedi meg az etnikai alapon történő megkülönböztetést. Mi az, amit tehetünk? Tárgyalásokat folytatunk az ukrán és a szerb hatóságokkal, illetve az Európai Unióval, hogy a lehető legkönnyebben, a legkevesebb fáradsággal, a legkevesebb adminisztrációval és a legkevesebb költséggel járjon az ukrán és a szerb állampolgároknak, köztük az ott élő magyaroknak a magyar beutazó vízum megszerzése".

Kovács szerint "ami történt, nagy lépés a magyar nemzet határok módosítása nélkül történő újraegyesítése felé. Hiszen sorban megszűnnek majd Magyarország határai. Azok a határok szűnnek meg, amelyek nyolcvan éve jelentettek fájó sebet a magyar nemzet számára. Nem lesz jelentősége annak, hogy egy magyar család az egykori magyar-osztrák, magyar-szlovák, magyar-szlovén, magyar-horvát, vagy magyar-román határ melyik oldalán él, hol jár iskolába a gyerek, és a határ melyik oldalán dolgoznak a felnőttek".

Kovács szerint "folytatni kell itthon a felkészítést. Erősíteni kell a gazdaság versenyképességét, be kell fejezni a közösségi joganyag teljes körű átvételét, folytatni kell az európai uniós támogatások fogadásához szükséges intézményrendszer kiépítését. Folytatni kell az államigazgatás és az önkormányzatok felkészítését a tagállamként való működésre. És végül, utoljára, de nem utolsó sorban, folytatni kell az emberek felkészítését. Most már nem arról kell beszélni, hogy milyen előnyökkel jár az uniós tagság, hanem hogy ezeket hogyan lehet igénybe venni. De ez még nem minden. Egy sor dolgot kell tennünk annak érdekében is, hogy az Európai Unió olyan legyen, amelyben tényleg otthon fogjuk érezni magunkat. Vagyis érvényesíteni kell a törekvéseinket, az érdekeinket, az Európai Unió jövőjével kapcsolatban. Olyan elveket, mint a tagállamok egyenlősége. Kicsi vagy nagy, régi, vagy új tagállam egyenlő jogokkal és lehetőségekkel kell rendelkezzen. Vagy a szolidaritás elve. Ahogy az elmúlt évtizedekben azok a csatlakozó országok, amelyek az Európai Unió fejlettségi átlagánál szegényebbek voltak, többlettámogatásokat kaptak, ugyanúgy kapjon Magyarország és a többi most csatlakozó ország szintén többlet támogatást. Érdekünk a közösségi politikák maradéktalan érvényesülése, hiszen ez biztosítja az Európai Unió fejlődését. Fontosnak tartjuk a demokrácia és a hatékonyság egyidejű érvényesülését. És részt kell vennünk a közös kül- és biztonságpolitika kialakításában, valamint annak képviseletében. Sok lesz tehát a dolgunk. De megéri, hiszen Magyarország az Európai Unió tagjaként a nemzetközi fejlődés élvonalába fog kerülni".