Alkotmánybírósági határozat az eutanáziáról

Magyarországon az eutanázia problémájára 1993-ban annak az asszonynak az esete hívta fel a figyelmet, aki halálosan beteg és elviselhetetlen szenvedéseknek átélő kislánya életének maga vetett véget. A bíróság ezért a tettéért az asszonyt emberölés miatt elítélte. Később az asszonyt a köztársasági elnök kegyelemben részesítette.
Ezen események után fordult Takács Albert alkotmányjogász és Kmetty Ildikó ügyvéd az Alkotmánybírósághoz. Azt indítványozták, a testület vizsgálja meg, hogy az alkotmány alapján joguk van-e a gyógyíthatatlan betegeknek ahhoz, hogy kérhessék a kegyes halált. Az Alkotmánybíróság most meghozott határozata szerint nem sérül a betegek önrendelkezéshez és emberi méltósághoz fűződő joga azzal, hogy nem kérhetnek például halálba segítő injekciót, és életben tartó kezelésüket is csak szigorú feltételek mellett lehet abbahagyni. A testület szerint a beteg önrendelkezési joga nem terjed ki odáig, hogy segítséget kaphasson a halálhoz. Az 1997-es egészségügyi törvény az önrendelkezéses passzív eutanáziát szigorú feltételek meglétéhez köti, az aktív eutanáziát pedig a beteg beleegyezése mellett is tiltja. Csehák Judit egészségügyi miniszter annak örült, hogy a betegek jogait és az orvosok szakmai álláspontját tükrözi a magyar jog és ezt az alkotmánybírák megerősítették, így nem kell változtatni az 1997-es egészségügyi törvényen.

Csehák Judit egészségügy-miniszter szerint (In: Kulcsár Anna: Továbbra is tilos az aktív eutanázia, Magyar Hírlap, 2003. április 29.) "az 1997-es egészségügyi törvény teljes egészében a betegjogok kiterjesztéséről szól, ezért megnyugtató, hogy az Alkotmánybíróság (AB) nem tartotta alkotmányellenesnek a jogszabály kifogásolt rendelkezéseit. Sem a vitatott törvény, sem az AB döntése nem az eutanáziáról szól, hanem a betegek önrendelkezési jogáról, arról, hogy a gyógyíthatatlanok milyen esetben és feltételekkel utasíthatják vissza az életben tartó beavatkozásokat, ehhez milyen formai vagy szakmai követelményeknek kell megfelelni".

Kolláth György alkotmányjogász szerint (u.o.) "a döntés - függetlenül attól, hogy az mennyire ellentmondásos - őrzi azt a helyzetet, amely most fennáll. Az egészségügyi törvényben lévő, önrendelkezéshez és az ellátás visszautasításához való jog megmaradt, nem tartották szükségesnek annak szigorítását és enyhítését sem. Nagyobb baj, hogy nem kellő szigorral foglalkoztak a büntető törvénykönyvben lévő szabályozással. Nem rendezett a passzív eutanázia kérdése, nevezetesen, hogy az mennyiben különbözik az ellátás visszautasításától, s hogy milyen felelősségi kérdések tartoznak hozzá. Az AB nem foglalkozott az élethez és a méltósághoz való jog alkotmányos jogának megítélésével sem, így legalább annyi kérdést hagyott nyitva, mint ahányat megoldott. A jogi kifejtéssel - főleg jogászok számára - csalódást okoz".

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek: (u.o.) "a magyar katolikus egyház üdvözli az Alkotmánybíróság határozatát. Ha kinyitnák a kapukat az aktív eutanázia előtt, annak félelmetes következményei lennének, a 'halál kultúrája' jönne el, s - a náci Németországra emlékeztető módon - orvosok dönthetnének arról, ki életképes, s az életellenes cselekmények legdurvább esetei is előfordulhatnának. A passzív eutanázia kapcsán az egyház álláspontja az, hogy engedni kell a fájdalom csillapítását, még ha ennek lehetnek káros mellékhatásai is".

Társaság a Szabadságjogokért nevű szervezet szerint (u.o.) "az állampolgárok azt szeretnék, ha az élet és halál végső kérdésében is élhetnének önrendelkezési jogukkal. (...) a passzív eutanázia gyakorlásának szabályai szinte lehetetlenné teszik, hogy a beteg élni tudjon jogával, az Alkotmánybíróság mégsem vállalta a maga részét a szabályok megváltoztatásában. Az AB határozatát úgy hozta meg, hogy maga nem szerzett ismereteket arról, hogy a gyógyíthatatlan betegek gyakorolni tudják-e az egészségügyi törvényben elismert jogaikat".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Halálbüntetés, Magyar Hírlap, 2003. április 29.) "minden izgalom nélkül zajlott az Alkotmánybíróság ülése tegnap, amikor pedig az egyik legizgalmasabb kérdésről: az élet és a halál ügyéről ítéltek. Dönthetünk-e mi magunk arról, hogy életünk utolsó szakaszában, szenvedés és fájdalmak közepette, esetleg a magatehetetlenség megalázó helyzetében, nem kívánjuk többé igénybe venni az életfenntartó kezelést? Sőt arra kérjük az orvost, hogy egy injekció, egy hatásos szer segítségével vessen véget gyötrelmeinknek. A meglepetést nem az okozta, hogy a bírák szenvtelen szakmai válaszokat adtak. Hanem az, hogy lényegében nem néztek szembe a kérdésekkel. Így történhetett meg, hogy kimondták: a kezelés visszautasítható bizonyos feltételekkel, az orvosi segítségben, a kegyes, szép halálban viszont ne reménykedjen a beteg. Az 1997-es egészségügyi törvény kiállta az alkotmányosság próbáját. A tegnap meghozott ítélet nyomán egyben a mai Alkotmánybíróságról is ítéletet alkothatunk. Sokan régóta mondják, hogy a Németh János vezette AB nem a régi, s ez így is van. Sólyom László elnöklete alatt voltak merész döntések, új gondolatok, például a halálbüntetés eltörlésekor vagy a személyi szám általános használatának a megtiltása idején. S ez csak részben magyarázható azzal, hogy a rendszerváltozást követő években jogállami forradalom zajlott. A mai konszolidáltabb viszonyok ellenére is különös az a hivatalnokszemlélet, amellyel a mai testület az ügyeket intézi. Most például egyetlen bíró sem elemezte komolyabban, mi lenne, ha a beteg orvosi segítséget kérhetne szenvedéseinek a befejezéséhez. A bírák többségének erejéből arra sem futotta, hogy kimondják: nem felel meg a jogbiztonság elvének, hogy a kezelés visszautasítását megengedő szabályokat szinte semmissé teszik az ugyanott megszabott feltételek. A beteg - a hagyománynak megfelelően - továbbra is a gyógyító intézmény alattvalója marad. Minden úgy jó tehát, ahogyan van. Ezen a - valóságtól távol álló és minden konfrontációtól irtózó nézeten - a néhány alkotmánybírói különvélemény sem változtatott".
A Medián 2000-ben készült felmérése szerint (u.o.) "a magyar lakosság 67 százaléka az aktív eutanáziát is elfogadhatónak tartotta, 24 százalék csak a passzív eutanáziát támogatta, 9 százalék pedig bizonytalan volt a kérdés megítélésében".

Bitó László orvos: (Eutanázia avagy jó halál, Magyar Hírlap, 2003. április 29.) "az Alkotmánybíróság döntése szerint nem alkotmányellenes a gyógyíthatatlan betegek orvosi ellátásának visszautasítását szabályozó jogi előírás, az Országgyűlésnek pedig nincs törvényalkotási kötelezettsége az eutanázia ügyében - fogalmazott a gyorshír a testület hétfőn nyilvánosan kihirdetett határozatáról. Tehát marad minden a régiben? Aggódva várom a határozat teljes szövegét. Talán találhatunk benne valami apró előrelépést. Vagy tényleg elképzelhető, hogy ennek az elméletileg nagy tekintélyű testületnek 1993-tól máig csak a status quo megerősítésére futotta? Még azt sem volt képes felismerni, hogy új törvényekre van szükségünk ahhoz is, hogy törvényessé tegyük, ami már rendre megjelent a gyakorlatban? Hogy szükségtelenné és így lehetetlenné tegyük az empátiára hivatkozó fekete angyalok tevékenységét? Számomra hihetetlen, hogy ennyire felületesen - a más európai országokban történt előrelépéseket számításba sem véve - határozott volna ez a nem társadalmi munkában működő testület".

Bitó: "az eutanázia és a jó halál ugyanazt jelenti. A szótárak szerint. De sokak számára, úgy látszik, nem. Ha mindenkinek ugyanazt jelentené, nem lenne vita a jó halálhoz való emberi jogunkról. Jussunkról. Mert mind az aktív, mind a passzív eutanázia (a különbség merő önámítás) a jó halálról szól. Ellene pedig senki sem küzd. A jó halálnak mindenki híve. Különösen a keresztény egyházak. A hitrendszerek képviselői - a sámánok, táltosok, papok - voltak a jó halál első hívei, hirdetői, az első képzett, hivatásos 'eutanázisták': jó halálba segítők. Révészek, kalauzok.
Találnunk kell majd általánosan elfogadható, bizalomkeltő nevet a jó halálba segítőknek, s ennek a hivatásnak. Talán nevezhetnénk őket Kharónoknak vagy Kristofereknek, akik a mítoszok, a legendák szerint átsegítenek jelképes folyókon, patakokon. Mert segítség nélkül, egyedül egyre nehezebb megtennünk azokat az utolsó lépéseket.
Noha betelvén az élettel, minden bizonnyal (szinte) mindannyiunknak - a legszerencsésebbek, például az álmukból fel nem ébredők kivételével, bár a túlélők szemszögéből ez sem mindig jó halál - eljön az ideje, amikor szükségünk lesz átsegítőkre, és szeretteinknek is a megnyugtató tudatra, hogy akkor is jó kezekben vagyunk, amikor az orvostudomány már mit sem tehet értünk. Miért van szükségünk szakértő segítségre? Mert már mit sem hagyunk a természetre. Halottakat akár többször is újraélesztünk, miután a szívük leállt, agyhalottakat lélegeztető gépen életben tartunk, és így már rég kivettük Isten kezéből a halált. Tehát nekünk kell gondoskodnunk ezek emberhez méltó haláláról. Ehhez empatikus, hivatásos szakértőkre van szükség. (...) Nincsenek átsegítők, így halálunk napján, óráján is azok kezében maradunk, akiknek éppen az a hivatásuk, hogy mindenáron életben tartsanak. Akik számára nemcsak esküdt kötelesség, hanem szakmai kihívás is, hogy még egyszer visszahozzanak a halálból. Hát még, ha hírneves specialista, kutatóorvos kezébe kerülünk! Ő nem engedheti meg magának, hogy a szűkebb szakterületének 'bajába' haljunk bele. Abból a halálból mindenképp visszahoz, akár kilencvenévesen, más nyavalyáktól gyötörve is - sikeréről esetleg cikket is ír. Majd nyomban átad kollégájának, nehogy a kórházban felszedett tüdőgyulladásba haljunk bele, még mielőtt kipróbálhatnák rajtunk az új antibiotikumot, amelyből nemrég hozott mintát a fontos, gazdag céget képviselő orvoslátogató. Márpedig az a gyógyszergyár gyönyörű helyeken rendezi konferenciáit..."

Bitó szerint "ha képviselőink hamarosan nem alkotnak körülményeinknek, a többség erkölcsi és vallási nézeteinek megfelelő, a jó halál feltételeit megteremtő, azt megengedő, de semmire sem kényszerítő, előrelátó eutanáziatörvényeket, jogszabályokat, a legidősebb korosztály növekedésével és az élettelenek életben tartását lehetővé tevő technológiák fejlődésével, drágulásával hamarosan elérkezik az idő, amikor (legalábbis ha el akarjuk kerülni az egészségügy csődjét) már nemigen lesz választásunk. És akkor kényszerhelyzetben kell majd (újra) tárgyalni az idevágó törvényeket, és akkor bizonyos etikai, lélektani, vallási és hitvallási szempontok sokak részéről süket fülekre találhatnak. Ezért kell ma véleményt alkotni, megfogalmazni nyilvánosan, részt venni e diskurzusban mindazoknak, akiket ez az ügy érint, érinthet. Mindazoknak, akik tudva tudjuk, hogy eljön halálunk órája, és reméljük, hogy jó halálban lesz részünk, függetlenül attól, hogy hitünk szerint mi vár ránk a küszöbön túl. Mert a rossz halál félelme nem csak utolsó óráinkra nyomja rá a bélyegét".

Danó Anna és Kunstár Csaba: (Alkotmánybíróság: Jó a magyar törvény, Népszabadság, 2003. április 29.) "legelső eutanáziaeset, amely 1975-ben váltott ki óriási társadalmi vitát, Karen Ann Quinlan, a 16 éves amerikai diáklány története volt. A lánynak, azóta sem tisztázott okból, 15 percre leállt a légzése, s noha az újraélesztési kísérlet sikerült, agykárosodást szenvedett, amely visszafordíthatatlanná vált. Az orvosok azt diagnosztizálták, hogy a lánynak a hátralévő életét öntudatlan állapotban, kómában kell leélnie. A szülők arra kérték a kezelőorvost, hogy lányukat kapcsolják le a lélegeztetőgépről. A kérés teljesítését megtagadták, mondván: ez a beteg megölésével lenne egyenlő. A szülők bírósághoz fordultak. A lányt katolikus kórházban kezelték, és az apácák, sejtve a bíróság döntését, még a tárgyalás ideje alatt elkezdték hozzászoktatni a lányt a mesterséges lélegeztetés nélküli helyzethez. Időnként lekapcsolták, majd újra visszakapcsolták a gépet. Karen, mire a bíróság meghozta a döntését, miszerint engedélyezték a szülőknek a gép kikapcsoltatását, 'megtanult' gép nélkül levegőt venni. A lány végül még kilenc évig élt, és csak 1985-ben halt meg tüdőgyulladásban, amelyet orvosai ekkor már nem kezeltek".

Danó és Kunstár szerint "Magyarországon 1998 júliusa előtt az egészségügyi törvény nem engedte meg sem a passzív, sem az aktív eutanáziát. A hazai jog arra sem adott lehetőséget, hogy valaki életmentő beavatkozást visszautasítson. Az akkori szabályokból az következhetett volna, hogy az élet meghosszabbításáért minden eszköz megengedett, még akkor is, ha ez ellen az érintett tiltakozik, azaz haldoklása korlátlanul meghosszabbítható. Vélhetően azonban a gyakorlat nem ez volt, legalábbis erre enged következtetni egy 1987-ben készült, ám a nyilvánosság elé sohasem került orvosetikai kódex. A tervezet egyebek mellett azt sem javasolta, hogy a gyógyíthatatlan beteget felesleges transzfúziókkal kezeljék, drága gyógyszereket adjanak, hiszen ezeket az eszközöket éppen a szűkösség miatt tartalékolni kellett más, nagyobb sikerrel kecsegtető betegek gyógyítására. Az orvos, illetve a kezelőcsoport döntött arról is, hogy az eszméletlen, vissza nem fordítható állapotú, illetve a súlyosan károsodott újszülött kezelését mikor szüntessék meg. Nem élesztettek újra gyógyíthatatlan betegeket a haldoklás stádiumában. Nem javasolták a hagyományos gyógyító eljárások, például a fertőzések kezelésének megszüntetését, illetve a mindennapos mosdatás, fájdalomcsillapítás megszüntetését. Kovács József bioetikus szerint, noha ez a gyakorlat ellentmondott a törvénynek, ez nem a hazai orvosi gyakorlat problémája volt, hanem a jogszabályoké".

Fridli Judit, a Társaság a Szabadságjogokért vezetője szerint (In: Vélemények a döntésről, Népszabadság, 2003. április 29.) "az Alkotmánybíróság gyakorlatilag helybenhagyta a jelenlegi helyzetet. Elismerte a passzív eutanáziához való jogot, sőt az állampolgár saját önrendelkezési jogának tekinti azt, hogy a halál időpontját maga válassza meg gyógyíthatatlan betegség esetén. Ez azt jelenti (...), hogy az aktív eutanázia törvényi elismerése elé az AB elvi akadályt nem gördített. A testület a törvényhozóra hárította annak felelősségét, hogy hozza meg a megfelelő jogalkotói lépéseket".

Halmai Gábor alkotmányjogász szerint (u.o.) az indoklás fő ellentmondása az, hogy "miközben az AB elvileg nem zárja ki az aktív eutanáziát, nem vizsgálja meg, hogy fennállnak-e az alkalmazás feltételei Magyarországon". Szerinte "rosszul, rossz értelmezés alapján döntött a testület".

Kovács József bioetikus elégedett a testület döntésével, mert szerinte (u.o.) "az aktív eutanáziát csak nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak".

Takács Albert szerint (u.o.) "az aktív és a passzív eutanázia között a határvonal sokkal kisebb, mint azt az AB előadta (...). Az életfenntartó kezelés felfüggesztése egy halálos beteg esetében nem sokban különbözik attól, hogy valakit orvosi közreműködéssel segítenek hozzá a halálhoz. Az orvos számára morálisan mást jelent, azonban a halált mindkét esetben a szakember idézi elő".

A Népszabadság újságírói szerint (Tabu és térnyerés Európában, Népszabadság, 2003. április 29.) Hollandiában "1984-től kezdték el az eutanáziát fokozatosan kivonni a büntetőjogi megítélés alól. A holland és belga törvények szerint az eutanáziára vállalkozó nagykorú és józan ítélőképessége teljes tudatában lévő személynek orvosilag olyan kilátástalan helyzetben kell lennie, amelyben lelki és fizikai fájdalmait más módon már nem lehet elviselhetővé tenni. Az alaposan megfontolt, szabad akaratból és bármiféle külső nyomás nélkül elhatározott eutanáziaszándékot Belgiumban írásban is meg kell erősíteni, Hollandiában ilyen előírás nem létezik. Ugyanakkor mindkét országban az eutanáziát gyakorló orvosnak előzetes írásos véleményt kell benyújtania egy orvosokból, jogászokból és bioetikai szakértőkből álló ad hoc bizottságnak. (...) Franciaországban tilos az eutanázia bármilyen fajtája. Párizsban nagy port vert fel egy huszonéves, mind a négy végtagjára béna férfi tavalyi keresete, amelyben egyenesen Jacques Chirac köztársasági elnöktől kért engedélyt a halálhoz, pontosabban az őt életben tartó gépek kikapcsolásához. A franciaországihoz hasonló a helyzet Nagy-Britanniában is, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy tavaly tavaszszal a brit igazságszolgáltatás engedélyezte egy teljesen béna páciensnek, hogy a lélegeztető-gép kikapcsolásával véget vethessenek szörnyű szenvedéseinek. Pár héttel később az Emberi Jogok Európai Bírósága viszszautasította a később elhunyt Diane Pretty asszisztált öngyilkossági keresetét. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő nő büntetlenséget kért férje számára, aki beadta volna neki a megváltó injekciót. Svájcban az aktív eutanázia tilos, a passzív engedélyezett. Németországban a halálos gyógyszeradag orvosi elrendelését és beadását a törvény emberölésnek tekinti, ugyanakkor a betegek bírósági úton elérhetik - ha kétségek nélkül tudják bizonyítani, hogy saját akaratukból és józan ítélőképességük teljes tudatában kérelmezik a kegyes halált. Dániában szintén törvényileg tiltják az aktív eutanáziát, ugyanakkor a betegek kérésére leállíthatják a kezeléseket. Spanyolországban az 1995-ös büntetőjogi reform óta nem tekintik emberölésnek sem az eutanáziát, sem pedig az aszszisztált öngyilkosságot. Az utóbbiakat gyakorló orvosokkal szemben nem szabnak ki szabadságvesztést, amennyiben a gyógyíthatatlan betegségben vagy elviselhetetlen fájdalmakban szenvedő pácienseik többször kérték a kegyes halál végrehajtását".

Kolláth György alkotmányjogász, ügyvéd szerint (Elefántcsonttoronyból nézve, Népszava, 2003. április 29.) "megszületett az Alkotmánybíróság (AB) rég várt eutanázia határozata. A döntés: status quo. Nem alkotmányellenes az új egészségügyi törvénynek az ellátás visszautasítására vonatkozó, erősen korlátozott jogi lehetősége, ám a büntetőjog tekintetében sincs a parlamentnek korrekciós kötelezettsége. Az aktív és/vagy passzív eutanázia fenyegető felelősségi dilemmáját átlépték, megkerülték. Ezentúl sem tudjuk pontosan: az alkotmányban abszolút jogként tételezett élethez és méltósághoz fűződő jog ütközése esetén mi az elvi szabály, mi a rangsor? Az AB egyedülálló alkotmányértelmezési monopóliumával ugyanis nem élt. A páciensnek marad(t) ugyan önrendelkezési joga, de az élethez való joga (mostantól számítva inkább: kötelessége) erősebb annál. Az élethez való jog (?) védelme érdekében - a testület szerint - az önrendelkezés korlátozása szükséges is, arányos is. Azonban élethez való jogról értekezni azzal szemben, aki tönkremenve már nem képes az adott helyzetben és módon tovább élni, s ezért önrendelkezése szerint elmenni szeretne: hamis dolog. A döntés emberszámba veszi a végstádiumban lévő beteget, de csak egy bizonyos határig. Arról pedig, hogy más (orvos, mentőtiszt, hozzátartozó, egyház, civil szolgáltató) mit tehet és mit tilos tennie ezentúl: síri csend a válasz. Az Alkotmánybíróság megosztottságát a négy különvélemény (nemleges álláspont), s a négy párhuzamos indokolás szemlélteti".

Kolláth szerint "tíz évig tartó előkészítés, latolgatás nem lett volna szükséges és nem is tett jót a határozatnak. (...) Egy alkotmánybírósági határozat - a hatalommegosztás rendszerében - egyetlenegy tényezőt mérlegelhet: az alaptörvénnyel való összhangot. Bírája és nem újra álmodója, nem felelőse a jognak. Kizárólag jogot mér össze joggal, egyéb dolga sincsen. Ebben viszont megalkuvás nélkülinek kell lennie s körültekintő jogbölcselettel kell tekintetbe vennie etekintetben egyedüli felelősségét. Közömbös volna, hogy a döntnökök világnézete, politikai hitvallása, tudományos elkötelezettsége, a határozat várható lakossági fogadtatása vagy a rájuk nehezedő hazai és külhoni 'elvárás' mit sugall".

Kolláth szerint "mégsem azért kell bírálni a testületet, mert nem állt az aktív eutanázia mellé. Utóbbit ugyanis ma még korainak, kevéssé megalapozottnak látnám. A magyar viszonyok még nagyon kevés értelmét, esélyét adják az élet megkülönböztetett tiszteletének. Sem egészségügyi alrendszerünk, sem más közállapotaink nem eléggé humánusak ahhoz, hogy ne érezze nyűgnek magát a végső bajhoz elérkező beteg ember. Csak azért pedig ne menjen el senki, mert ezzel jót tesz másoknak. A holland, a belga gyakorlatból az előfeltételeket, a társadalom belátását és a jog őszinteségét venném át. Semmi esetre sem a korlátlan halálba menekülést favorizálnám. Ez életveszélyes lenne. Csakhogy, az Alkotmábybíróság két út között választhatott, s mintha a rosszabbikon indult volna el. Az egyik: jogelveket, alkotmányos posztulátumokat vesz alapul, azokhoz mér, kristálytiszta jogállami megoldásokat szolgál és kér számon, ezzel mutat utat és irányt a hazai jogfejlődés számára. Érték-szemléletű, XXI. századi szellemiségű döntése is vitát váltott volna ki, de megérte volna, hiszen az élet és a halál jogi dilemmája nem tehető ki a négy évre választott parlament pillanatnyi politikai színképének. A másik út már ismerős, s ez tárult most is elénk: jogi formalizmus, 'csak ne ártani'-féle alibijáték, egyrészt-másrészt fontolgatás, görcsös ragaszkodás eljárásjogi mentsvárakhoz, tutista megközelítés, mely ideig-óráig megjárja, de semmit nem old meg és senkinek sem használ".

Holló András alkotmánybíró szerint (In: Nem vágyna eutanáziára, aki méltóságát megőrizheti, Népszava, 2003. április 29.) "az az egészségügyi törvény hivatkozott rendelkezései jelentős, alkotmányosan nem indokolható ellensúlyt képezve aránytalanul és indokolatlanul korlátozzák az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jogot. Ily módon pedig kiüresítik annak lényeges tartalmát. Holló szerint erre tekintettel meg kellett volna semmisíteni az egészségügyi törvény két bekezdését. Véleménye szerint a megsemmisített alkotmánysértő és nem alkotmánysértő rendelkezése miatt az egész kérdést újra kellene szabályozni. Holló András párhuzamos indoklásához és a különvéleményhez csatlakozott Kukorelli István is".

A Magyar Bioetikai Társaság véleménye szerint (u.o.) "ellentétes lenne a bio- és orvosetika legfőbb törvényével, az emberi élet tiszteletével és védelmével az eutanázia törvényi jóváhagyása. Ugyanakkor szerintük az élet végével kapcsolatos vitákban nemcsak az eutanáziáról, hanem a terápiás túlbuzgóságról is beszélni kellene. Az eutanázia alapja a betegek és a gyógyítók reális lehetőségeinek alábecsülése, a terápiás túlbuzgóság pedig annak túlbecsülése. Nemcsak a gyógyíthatatlan beteg halálának siettetése, hanem a halál értelmetlen elodázása sem fogadható el (...). A kegyes halált semmilyen formában nem tudják elfogadni, a terápiás túlbuzgóságot pedig a legnagyobb mértékben kerülni kell".

Matkó Ida, intenzív terápiás főorvos szerint (u.o.) "mindenképp előremutató, hogy ez a kérdés a testület elé került, mert ezzel elindult egy társadalmi vita, tudatosítása annak, hogy az orvosok sokszor rendkívül nehéz helyzetbe kerülhetnek. Pillanatnyilag nem érett a társadalom, hogy bármilyen hasonló kérdésben döntsön. Elsőként is el kellene érni, hogy mindenki lássa: az életéről maga dönt, ez nem szakmai, vagy orvosi kérdés".

Dr. Futó Judit, a Szent Imre Kórház főorvosa szerint (u.o.) "ma már tudjuk csökkenteni a betegek szenvedését, ez pedig a gyógyítás mellett elsőrendű feladat. A hozzátartozók nagyon ritkán kérik, hogy rövidítsék meg a beteg életét. Európa- és Amerika-szerte az orvostársadalom egyre inkább erőlteti, hogy az úgynevezett terápia-megvonás elfogadott módszer legyen. Igen keskeny a mezsgye a passzív eutanázia és a terápiamegvonás között, ezért Nyugat-Európában egyre inkább szeretnék elérni, hogy ennek törvényes támogatása is legyen. Az önbevallásos tesztek szerint az orvosok 60-80%-a akkor is műveli ezt, ha a törvény nem engedi".