Kórháztörvény módosítása (2. rész)

Mádl Ferenc köztársasági elnök visszaküldte az Országgyűlésnek megfontolásra a kórháztörvényt. A köztársasági elnök szerint nem készült átfogó hatástanulmány arról, hogy mi történik, ha olyan vállalkozások kezébe kerülnek az egészségügyi intézmények, amelyek hasznot akarnak húzni azokból. Az államfő attól is tart, hogy sérülhet a betegek egyenlő orvosi ellátáshoz való joga, mert drágulhat a kezelés és ez a szegényebbeket hátrányosan érintheti.

Mádl Ferenc köztársasági elnök visszaküldte az Országgyűlésnek megfontolásra a kórháztörvényt. A köztársasági elnök szerint nem készült átfogó hatástanulmány arról, hogy mi történik, ha olyan vállalkozások kezébe kerülnek az egészségügyi intézmények, amelyek hasznot akarnak húzni azokból. Az államfő attól is tart, hogy sérülhet a betegek egyenlő orvosi ellátáshoz való joga, mert drágulhat a kezelés és ez a szegényebbeket hátrányosan érintheti. Csehák Judit egészségügyi-, szociális és családügyi miniszter elmondta: örül, hogy az államfő alkotmányossági kifogást nem fogalmazott meg. Mint mondta, tisztelik az államfő véleményét, de változatlan formában terjesztik az Országgyűlés elé a törvényt. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke ezért rendkívüli ülést hívott össze, ahol az ellenzék által benyújtott 14 módosító javaslatot a képviselők nem szavazták meg, így a törvényt a kormánypártok szavazataival ugyanabban a formában fogadták el, mint június 16-án. Rogán Antal a rendkívüli parlamenti ülés összehívását házszabályellenesnek és alkotmányellenesnek nevezte, ezért napirend előtti felszólalásában bejelentette: pártja az ülésen nem kíván részt venni. Herényi Károly MDF-es képviselő szégyenteljesnek és megalázónak nevezte, hogy a kormány a kórháztörvényt ugyanazon a napon, amikor a köztársasági elnök azt megfontolásra visszaküldte, változatlan formában előterjeszti. Kijelentette: az MDF ebben a vitában ilyen körülmények között nem hajlandó részt venni. A két ellenzéki párt alkotmányos aggályai miatt az Alkotmánybírósághoz fordul utólagos normakontrollt kérve a legfőbb bírói testülettől.

A Figyelő szerkesztőségi cikke szerint ( Az egészségügy reformja, Figyelő, 2003. május 29.) "az egészségügy reformja elodázhatatlanná vált. A horthysta félfeudalizmus és a kádárista államszocializmus jegyeit egyaránt magán viselő hazai egészségügyben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány. Panaszkodnak orvosok és betegek, közhivatalnokok és politikusok, érdemben mégsem történt semmi az elmúlt évtizedben. Talán azért; mert a befolyásos orvos-igazgatók egy része nem látta érdekeltségét abban, hogy megújuljon a forráshiánytól, a korrupciótól és a hierarchia túlkapásaitól eltorzult betegellátás. Valószínüleg azért sem kezdődött el a reform egészen mostanáig, mert sokan úgy gondolták, hogy a rendszerbe 'csak' több pénzt kellene tenni. Pedig ez hibás gondolkodás, legalább két okból. Főleg azért, mert egy 1500 milliárd forintot igénylő gigaberuházás - ennyire van szükség az egészségügy átalakításához - szóba sem jöhet az alig négyszer ekkora hazai állami büdzsé mérete miatt. Ám, ha valami csoda folytán mégis ölünkbe hullana a mennyei manna, akkor sem biztos, hogy átláthatóbbá válna a finanszírozás és magasabb színvonalú lenne az ellátás. Maga a rendszer avítt és működésképtelen ugyanis, feneketlen zsákként bármennyi pénzt képes elnyelni. Nem megspórolható a számos konfliktust magában hordozó rendszerszerű átalakítás, és mivel a költségvetés kiköltekezett, a magántőke bevonása nélkül e téren sem juthatunk messzire. Szellemiségét tekintve üdvözlendő tehát a kormány első lépése a kórházak részleges magánosítása felé. A Magyar Orvosi Kamara egyelőre ellenzi a privatizációt. A törvény részleteit illetően az orvosi szakma és egyes szakértők fenntartásai jogosak lehetnek. A legnagyobb dilemma: egy közfinanszírozású rendszerben a befektetők honnan teremtik majd elő a modernizációhoz szükséges pótlólagos forrást? Másképpen: nem megy-e az ellátás színvonalának rovására az, ha a magánkézben lévő kórházak működtetői a profit érdekében csak a kiadások csökkenésében érdekeltek. E kérdésekre a következő reformlépések, a biztosítás átláthatóbbá tétele és részleges privatizációja után adhatók megnyugtató válaszok".

Jakab Béla közgazdász szerint ( Nem kegy, szolgáltatás, Magyar Narancs, 2003. június 5.) "Magyarország a gyógyítószolgáltatásokat tekintve ma messzebbre van Európától és a világtól, mint száz vagy akár ötven éve volt. A GDP-ből az egészségügyre jutó ráfordítás alig több, mint az európai átlag fele. Magyarországon ma attól függ az ember egészsége és élete, hogy nagyvárosban vagy falun, Budapesten vagy vidéken él-e. Ha valaki Tiszaújvárosban szélütést kap, hozzátartozói akár keresztet is vethetnek rá: a stroke betegségnek háromórás az időablaka. Ha a szerencsétlen 180 percen belül nem kerül speciális felszereltségű és szakértelmű osztályra, vagy meghal, vagy élőhalott lesz belőle. Jó, ha öt-hat olyan centrum akad az országban, ahol az időablakon belül érdemben cselekedni képes orvosok és műszerek állnak rendelkezésre. (Hogy az elhervadt mentőszolgálat kivonulási idejéről ne is beszéljünk.) Meglepődhetünk-e azon, hogy ma az alkotókorú népesség (a 25-50 év közöttiek) halálozási aránya hatszorosa az európainak? Vagy azon, hogy az érrendszeri betegségek évente 70 ezer embert - egy közepes nagyváros teljes lakosságát - tüntetnek el az élők sorából?"

Jakab szerint "szakmabeliek tudják, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) valójában fogalma sem lehet arról, hogy a klinikák, kórházak, szakintézetek milyen hatékonysággal hasznosítják az általa kifizetett ráfordításokat. Felelős beosztású orvosok állítják: hiányzik a megfelelő szakmai kontroll, a minőségbiztosítási rendszer. A normatívák pirulnak a papíron. Emiatt az intézmények gyakorlatilag olyan és annyi méregdrága gyógyeszközt használnak, amilyet és amennyit a gyógykezelésről döntő főorvosok, igazgatók éppen jónak látnak. Ez pedig - itt az ideje, hogy szembenézzünk az igazsággal - attól függ, hogy a tisztelt beteg (a befizetett társadalombiztosítási járulék mellett) meg tudja-e fizetni a paraszolvenciát. Ha igen, megkapja a másfél milliós érimplantátumot, és elvégzik rajta a sokmilliós rekonstrukciós műtétet. Ha nem, beállhat a sor végére. És ez a sor nagyon hosszú, nem- egyszer hosszabb, mint amit a beteg ki tud várni - élve. Az esetek jelentős részében bizony nem más, mint a fizetőképes kereslet dönt, és nem a szakmai vagy indokoltsági rangsor, a rászorultság, a betegjog. Mindezért vakság lenne az orvosokat tenni meg 'a fő felelősnek'. Nekik is meg kell élniük, márpedig fizetésük átlagosan nem éri el egy buszsofőr havi bérét sem".

Jakab szerint "az egészségügy privatizációja, vagyis az ellátórendszer bizonyos részeinek magánkézbe való kisajátítása réges-rég megkezdődött, és ma is zavartalanul folyik. (...) A vesekőzúzók, a computertomográfok, a műveseállomások jelentős része és egyes laboratóriumok már jó ideje magántőkével működnek. Ezek az ellátórendszer azon részei, amelyeket gyorsan profittermelővé lehetett varázsolni. A csendben felállt magánkórházaktól és egészségcentrumoktól mindent vásárolhatnak a fizetőképesek: aranyérműtétet és plasztikai beavatkozást, menedzserkontrollt és szülést. Ez az üzletág virulens és jól jövedelmező; sőt orvosszakmailag magasabb minőségű szolgáltatást nyújt, mint közversenytársai. Csakhogy ez a magánszféra átláthatatlanul összefonódott a közszférával. Ha képzeletben összeállítanánk egy névsort, számos esetben derülne ki, hogy N. professzor, a közintézet nagy tekintélyű vezető főorvosa, illetve N. magánklinikai vezető operatőr egy és ugyanaz a személy. Magánklinikán diagnosztizál, majd közintézményben ágyat ad, operál - elvégre ott van asszisztencia, gyakorlott aneszteziológus, intenzív osztály. A beteget mindkét helyen felveszik (hiszen van taj-kártyája) - ám a magánklinikán fizet (ott is fizet). Pro forma mindebben semmi kivetnivalót nem találhatunk: a beteg és munkaadója befizette a tb-t, jár neki a műtét N. professzortól. De ugyanez a beteg vajon akkor is megkapná-e tőle a műtétet, ha ismeretlenként beállna a már említett sor végére a központi kartonozó előtt? Naiv kérdés. Akárcsak az, amely azt firtatná: vajon a magánklinika átutal-e akár egy fillért is a közintézetnek? Hisz a két objektum - a magánklinika diagnosztikai szobája és a közintézet műtője - között csupán misztikus kapcsolat rezonál, melynek médiuma dr. N., a kitűnő sebész".

Jakab szerint, aki elolvasta a "törvényjavaslatot, rájöhetett: ez eredetileg sem volt több mint szégyenlős mozdulat a racionalitás irányába. Indokolatlan farkast kiáltani. A javaslat átláthatóvá, ellenőrizhetővé kívánja tenni az egyébként is megindult privatizációs folyamatot. Az a célja, hogy tisztább helyzetet teremtsen hatóságnak, orvosnak, intézményeknek és befektetőknek; hogy megszabja, mit lehet és mit nem. Friss magánpénzekkel, tulajdonosi szemlélettel és érdekeltséggel turbózná fel az agonizáló szervezetet. Eközben igyekszik megakadályozni az ellátórendszer kimazsolázását, azaz lehetetlenné tenné, hogy a magántőke megszerezze a profitábilis egységeket és a közfinanszírozásra hagyja a menthetetlenül ráfizetéseseket. Ha elfogadják a törvényt, a befektetőnek a teljes struktúrát vállalnia kell, annak jó és kevésbé jó elemeivel együtt. Ennyi és nem több. A reformmal szemben megfogalmazott vádak ostobák, demagógok, a valóságot meghamisítók. Hiszen nem igaz, hogy a tb kivonulna az egészségügy finanszírozásából - nincs ilyen része a javaslatnak. Nem igaz, hogy megszűnik az ellátási felelősség. Nem igaz, hogy a reform tömeges munkanélküliséget vált ki, vagy hogy csökkentené a privatizált intézetek bérkeretét. Nem igaz, hogy a törvénnyel megszűnne a tb keretében nyújtott egészségügyi szolgáltatás ingyenessége. Igaz viszont, hogy ha bevezetik, szűkül az egészségügyi buhera lehetősége - a magántulajdonos vigyázni fog a bevételeire, a költségeire, a beszállítóira. Tisztább lesz a magánszféra és a közszféra közti munkamegosztás, és aki ügyeskedni akar, az nem egykönnyen tudja majd megtenni. A tisztább viszonyok, a tulajdonosi érdek, a piacosság versenyt indíthat el a megrendelők, azaz a betegek kegyeiért és az OEP-ellátmányért. Ki fog derülni, hol gyógyítják gyorsabban, kevesebb pénzért a tüdőgyulladást, az aranyeret. És egyszer talán azt is megérjük, hogy a betegekért versengő szolgáltatók választékot és kínálatot teremtenek. Fellebbenhet a misztikus fátyol, bebizonyosodhat, hogy az orvos, az egészségügy nem kegyet gyakorló intézmény. Hanem szolgáltató".

Solymosi Tamás, az orvosi kamara Heves megyei tagja (In: Farkas Adreienne, Halász Miklós: Ki fog itt meggyógyulni?, Magyar Nemzet, 2003. június 5.) "kockázatos vállalkozásnak tartja a privatizációt, mert azok a magánszolgáltatók, amelyek már most is jelen vannak az egészségügyi piacon - CT, művese stb. - ugyanabból a közös kaszszából kapják meg a pénzüket, mint a többi egészségügyi intézmény. A magánszolgáltatók kilobbizták, hogy a tb a valóshoz közelítő árat fizessen az általuk nyújtott szolgáltatásért a többi szolgáltatás rovására, és ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert az állami intézményekkel szemben. Most még az egészségügyi szolgáltató rendszernek csupán töredéke van csak magánkézben, tehát a többségi, állami tulajdonú intézmények még nem érzékelik a pénz elvonását. A várható privatizáció után azonban a magántőke aránya fokozatosan, néhány év alatt az eddigi részesedésnél jelentősen magasabbra emelkedhet. Hacsak nem kerül hirtelenjében nagyon sok többletpénz a rendszerbe, kialakulhat az a helyzet, hogy a privatizált intézményeknek mindenki a csodájára jár, az állami kórházak viszont katasztrofális helyzetbe juthatnak".

Dr. Kovács László, a MIÉP Országos Elnökségének tagja szerint ( Ágnes asszony a patakban, Magyar Fórum, 2003. június 12.) "a Medgyessy-Csehák-törvénytervezet átlépi a Rubicont. Az egészségügyi dolgozók és a társadalom számára azt sugallja, hogy a mai magyar egészségügynek a fő gondjai nem az évek, évtizedek óta permanensen fennálló, kritikátlan alulfinanszírozásból származó problémákból, hanem a nem megfelelő tulajdonosi szerkezetből ('az állam és az önkormányzat rossz tulajdonos!') erednek. Teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az Európai Unió országainak zömében az egészségügyi fekvőbeteg-ellátásban a privát szektor részaránya 0-10 százalék között mozog és ezek is szinte kivétel nélkül nem privatizált állami-önkormánytati ellátási egységek, hanem zöldmezős beruházások. A Medgyessy-Csehák kórházprivatizációs törvénytervezet indoklása helyesen jelöli meg, hogy a magyar egészségügyből 1000-1500 Mrd forint hiányzik (...), és ezt az irdatlan pénzösszeget, a hasonló éves hiánynyal küszködő költségvetésből sem egyszerre, sem részleteiben nem tudják, nem is akarják finanszírozni. A hiányzó tőkét szabad, rabló, akár külföldi érdekeltségű privatizáció és tőkeinjekció formájában akarják az egészségügybe belepumpálni, hogy javuljon a gép-, műszerellátás, a szakmai és hotelszolgáltatás minősége. Nem mindegy, hogy milyen forrásból jön a pénz? A lényeg az, hogy az egészségügyi ellátás-szolgáltatás jobb, korszerűbb és minőségileg magasabb színvonalú legyen! Tetszetős program! A balek (...) könnyen lépre megy, hiszen úgy véli, már megint kapunk valami jót, valami nagyot, valami jó nagyot! Dehogy emlékszik már arra, hogy az igazi 'Való (magyar) Világban' ugyanezzel az 'itt a piros, hol a piros'-sal veszítettük el a teljes iparunkat, mezőgazdasági feldolgozóiparunkat, bank- és kereskedelmi hálózatunkat, víz-, gáz-, villany-, távközlési közszolgáltatásunkat. Mi lesz az egészségügybe befektetett működő (külföldi) tőke első lépése? Körülnéz a gyalázatos egészségügyi finanszírozás frontján. Felfejleszt, felfuttat néhány jól vagy elfogadhatóan finanszírozott ellátási tevékenységet. Ezt mutatják majd a televíziókban, hallhatjuk majd a rádióban és olvashatjuk az újságokban éjjel-nappal. (...) Kialakítja a fizetőrendszerben jó pénzért megvásárolható, divatos szolgáltatások körét. Bezárja, megszünteti az alulfinanszírozott szakterületeket ellátó osztályokat. Szélnek ereszti ezek orvosait, nővéreit, illetve az ezek által korábban ellátott betegeket".

Kovács szerint "senki ne gondolja, hogy az állami vagy önkormányzati fekvőbeteg-intézmények jelen állapotukban intaktak (érintetlenek) a (külföldi) működőtőkétől. Szinte kivétel nélkül mindegyikben bent van már évek óta ennek a tőkének a 'trójai falova', a jól fizető műveseállomások, korszerű rtg.- és egyéb képalkotó, vagy speciális laboratóriumi, diagnosztikai eljárásokat működtető egységek, az intézményi belső forgalmú gyógyszertárak, a mosodák, a kórházi étkeztetés és a takarítószolgálatok tulajdonosaiként. A 'kicsemegézés', melytől óva intenek, már régóta valóság, maga a 'Való Világ'. A többi, a maradék, a klinikai szakterületek, melyek privatizálhatók lennének, ilyen finanszírozási feltételek mellett 'púpok' az intézmények hátán. Joggal teheti fel bárki a kérdést: ha ezt így nem éri meg az egészségügyi dolgozóknak privatizálni, akkor miért érné meg a (külföldi) nagy tőkebefektetőknek? Semmi másért, mint az alulfinanszírozott, veszteséges szakmai ágazatok megszüntetéséért. Az aktív ellátással szemben alacsony költségráfordítású elfekvő-ápoló egységek (fizető hospice szolgálat) kialakításáért, egy-egy gyógyszer-, vagy orvosiműszer-gyártó cég számára, a saját termékeinek a rendszerben való, monopolhelyzetű felhasználásáért, esetleg tulajdonosi pozícióból, az OEP-pel, vagy más, akár külföldi betegbiztosítókkal történő, új, kedvezőbb finanszírozási feltételek kicsikarásáért".

A Magyar Hírlap újságírói szerint (Felújításra váró kórház sürgősen eladó, Magyar Hírlap, 2003. június 12.) a következők a kórháztörvény módosítása melletti- és elleni érvek: a, Mellette: "javulni fog a betegellátás színvonala, magántőke, ezzel többletforrás jön az egészségügybe, takarékosabb lesz a gazdálkodás, több figyelem jut a betegekre, továbbra sem kell fizetni az ellátásért" ; b, Ellene: "gazdagok és szegények ellátására szakad az egészségügy, előbb-utóbb fizetniük kell a betegeknek, költségracionalizálás címén elbocsátások lesznek, háttérbe szorulnak a gyógyításban a szakmai szempontok, a szakmai befektetők a tulajdon mellett biztos piacot is szereznek".

Torkos Matild szerint ( Kórház-privatizáció a törvény szélén, Magyar Nemzet, 2003. június 21.) "bármilyen elven is történjék a kórházak finanszírozása, a forrás véges. Ha profitérdekű cégeknek adják el a kórházakat, akkor törvényszerűen megváltozik a finanszírozó és az intézmény közötti viszony. A magánkórház tulajdonosának ugyanis jól felfogott érdeke a jövedelem maximálása. Ezt vagy úgy éri el, hogy igyekszik minél több pénzt kihasítani a tb-pénztárból, vagy úgy, hogy 'olcsítani' kezdi a kórházi ellátást. A legrosszabb esetben mindkét módszert egyidejűleg veti be a minél nagyobb profitért. Ha még mindig kevésnek találja a hasznát, ráfanyalodhat a kórház ingatlanjaival való spekulációra is. A kórháztulajdonos úgy is növelheti jövedelmét, hogy a lehető legtöbb szolgáltatást nyújtja, igyekszik minél több páciensre szert tenni. Zsúfoltságot teremt, majd sorba állítja a betegeket, és kiválogatja azokat, akiknek a baját az egyébként is sokat vitatott finanszírozási elven működő tb a legnagyobb összeggel finanszírozza. Vagyis más - a privatizáció szempontjából kevésbé vonzó, nem sok nyereséggel kecsegtető kórházba irányítja azokat, akik pénzügyi szempontból számára nem kívánatosak. A magánkórházak - profitszerző természetükből adódóan - befolyásolni igyekeznek majd a tb-t. A kórház -privatizációval egyes vélemények szerint - a korrupció melegágyát is megvetették. Már akadt arra példa, hogy egy egészségügyben érdekelt magáncég titkosszolgálati módszerekkel figyeltetett meg egy tb-alkalmazottat, vélt korruptsága miatt. Ha a költségvetési törvény által behatárolt egészségügyi kasszából a profitorientált cégek az indokoltnál nagyobb hányadot hasítanak ki, akkor kevesebb marad a privatizáció szempontjából érdektelen fertőző betegségek gyógykezelésére, a közegészségügyi feladatokra, az orvosi kutatásra, az oktatásra. Ezek pedig kötelező közfeladatok: Ezért arra kényszerül majd az állam, hogy hitellel - államkötvény-kibocsátással - pótolja a közfeladatok ellátásához szükséges pénzt. Mindezt pontosan tudták a törvényt beterjesztők, ha máshonnan nem is, ismerniük illik a Világbank elnökhelyettese és főközgazdásza, a Nobeldíjas Joseph E. Stiglitz véleményét, aki A kormányzati szektor gazdaságtana című könyvében határozottan cáfolja, hogy az egészségügyi szolgáltatás piaci szolgáltatás volna, amely mögé oda lehetne állítani a profitérdeket. (...) Stiglitz szerint 'Az egészségügyi piacok sajnálatos módon nem teljesítik a jól működő versenyző piacok egyetlen feltételét sem.' Mert a piac feltételezi, hogy a vásárló tudja, hogy az áru milyen minőségű és mennyibe kerül. A piac feltételezi, hogy a fogyasztó állja az áru költségét, és ha egy termék jobb minóségű, vagy az eladó csökkenteni tudja az árát, akkor vásárlót hódít el másoktól. A piacon a leghatékonyabban termelő diktálja az árat, amely tükrözi az előállítás költségeit. Ha azonban az eladó monopolhelyzetbe kerül, vagy a vásárló nem kellően informált, akkor nem a leghatékonyabb áron előállított áru kel el, vagyis a vevő veszít, míg az eladó extraprofithoz jut. Az egészségügy - beláthatjuk - soha nem lesz képes piaci alapon működni. Azért nem, mert amikor a beteg orvoshoz fordul, és annak tudását kívánja megvásárolni, képtelen eldönteni, hogy milyen színvonalú orvosi tudást, milyen terápiát vásárol. Mert nem ért hozzá. Mert a gyógyítás nem vásári portéka, hanem a hippokratészi eskü alapjain álló orvostudomány. Mert a beteg rá van utalva az orvosára, akinek tudása nélkül ő nem képes eldönteni: szüksége van-e operációra vagy nincs. Mert a páciensnek - és az egészségügy véges kasszájának - nincs arra módja és pénze, hogy a beteg egyszerre több orvossal vizsgáltassa meg magát, hogy versenyeztesse szaktudásukat".

Torkos szerint "ha az orvosok a magánkórházak alkalmazottai lesznek, akkor bajosan lehet majd számon kérni rajtuk, ha üzleti alapon választanak gyógyszert betegeiknek, főleg ha az újdonsült kenyéradó gazda éppen az előnyben részesített gyógyszer gyártócége. Piaci verseny soha nem alakulhat ki az egészségügyben. A beteg nem az olcsó orvost keresi - mint ahogy az a piaci viszonybál következne -, mert azt hiszi, ha olcsó, akkor biztosan nem jó szakember. Alacsony díjjal tehát nem lehet pácienst szerezni. Az orvos nem is reklámozhatja tevékenységét. Bár egyes gyógyszerek reklámjaival már etetnek minket (...) Az egyik ellenérv az egészségügy piaci alapúvá tétele ellen az, hogy nem a vásárló páciens állja a számlát, hanem a tb. A beteg - a legtöbb esetben - azt sem tudja, hogy a rajta elvégzett beavatkozás, illetve gyógyszeres kezelése mennyibe kerül a tb-nek. De ha a kórházak azzal akarnának egymással versengeni, hogy ki az olcsóbb, a beteg biztosan a drágábbat venné igénybe. Hiszen nem ő fizeti, hanem a tb. A véges egészségügyi kassza. Az egészségügy piacivá válásával egyidejűleg megjelenik a tb megfejésének egy sajátságos módja is. Az orvosokat nemcsak a nyilvánvaló műhibák, hanem egyre gyakrabban a haszonszerzés reményében is perelik. Ez pedig arra serkenti a kórházakat , hogy minél nagyobb összegű biztosításra költsenek a gyógyítás helyett. A kártérítési perek megszaporodása mögött nem feltétlenül az egészségügyi ellátás színvonalának romlása áll majd, hanem biztosítótársaságok nyomulása. A kórházak egyre nagyobb összegű biztosításra költött pénze is a tb-kasszát apasztja. A piaci versenyből - az amerikai példát tekintve - az következik, hogy az orvosok kínálata nő, a kórházi szolgáltatás ára is nő, megjelenik 'a sebészek túlkínálata'. New Yorkban egy tanulmány szerint a sebészeknek már csak az egyharmadát tudják foglalkoztatni. Ezáltal megdrágult a gyógyítás, mert a munkával nem rendelkezo sebészeket is el kell tartani. De a piac törvényeinek fittyet hányva nem a gyógyítás ára csökkent New Yorkban, hanem a szükségtelen mutétek száma növekedett meg. A fölösleges sebészorvosok a szakértőbizottságokban ülnek, és azon vitakoznak, hogy kell-e operálni a beteget vagy sem. A profitérdekek érvényesülésnek másik torz hatása, hogy az orvosokat kiszorítják a betegápolásból úgy, hogy csak kevés orvost alkalmaznak és a kevésbé képzett, kis létszámú ápolókra bízzák a betegeket. Ezért készülnek az 'eljárási protokollok', amelyek mint kényszersablonok veszik át az orvos mérlegelésének helyét".

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke szerint (Csak a tőkét, Magyar Narancs, 2003. június 26.) "arra, hogy az egészségügyi reform jó reform-e, vagy olyan, amibe jobb nem belevágni, nemigen derült fény az elmúlt hetekben. Elég gyanús, hogy az úgynevezett alapellátást, ami majd mindenkinek, aki valami kis társadalombiztosítást fizet, járni fog, a mai napig nem sikerült pontosan meghatározni; pedig mielőtt a törvény propagátorai elkezdenek a kórházak eladásáról beszélni, nem ártott volna épp ezt precizírozni. (...) Aggasztóbb viszont, hogy az ellenzék nem a reform egyik vagy másik részletét kifogásolja; netán azt, hogy a koncepció félkész, kidolgozatlan. A Fidesz a kórház-privatizációt klasszikus szocialista érvekkel támadta: a reform sértené a társadalmi egyenlőséget, a gazdagabbak jobb ellátást kapnak majd, mint a szegények, munkáselbocsátások lesznek, a közösségi tulajdonban lévő kórházakat magánosítani fogják. Ráteszik a kezüket a nyomorult, haszonleső, 'profitérdekelt' kapitalisták. Ez az érvelés értékes elemeket merít a marxi munkaérték-elméletből, valamint Lenin államról szóló tanításából, és mindezt a Superman-képregények egyszerűségével tárja a közönség elé. (...) Már nem ez a magyarországi, létező kapitalizmus a rossz, a fenti, történelmi okok miatt: maga a tőke, a profit és annak 'hajhászása' való az ördögtől. A horizonton az általános állami tulajdon, a hatóságilag szavatolt gáz-, villany- és egyéb árak, az ingyenes oktatás, a garantáltan magas felvásárlási árak, a fékeveszetten tomboló tőke kiseprűzése sejlik fel. A kulturális értelemben barnába hajló színezetre a legnagyobb ellenzéki párt most egy kis szociális vöröset vitt fel: ha nem ment a kapitalizmus nemzetiesítése (az Orbán-kormány szeretett a 'nemzeti nagytőkésekről' prédikálni: az e csoportozat tagságát megpályázó jelöltek mostanában jelentős számban tűnnek fel különféle bíróságok és rendőrségi vizsgálatok idézési listáin), akkor most próbáljuk meg a munkásosztályt megnyerni a nemzet ügyének. Irány a lakótelepek népe: és ha ők mégsem felejtették el azt, hogy nemrég lettek lebüdösprolizva, akkor még mindig ott van az MSZP-n belül kelthető zavar mint politikai osztalék; a legjobb esetben a legalább félig-meddig és szándékaiban a piacot meg a szabadversenyt pártoló Medgyessy-kabinet elszigetelése a párt magát baloldalinak tekintő seregeitől. Hogy eközben értelmetlenségeket kell állítani, például azt, hogy ezután majd fizetni kell a műtétért, és hogy eddig bezzeg mindenki egyformán részesült az egészségügyi ellátásból, és hazudni is kell, és képmutatni, és uszítani a 'gazdagok' ellen, csekély költség".

Kurucz Beáta egészségügyi szakközgazdász szerint (Ki ad pénzt kórházra?, HVG, 2003. június 26.) "ma sokan azon aggódnak, hogy az úgynevezett kórháztörvény megszavazásával a parlament kiárusítja a magyar kórházakat, és az intézmények nagy része magánkézbe kerül. Ha lesz meglepetés, akkor valószínűleg az, hogy épp az ellenkezője fog történni: a vártnál jóval kisebb lesz a vásárlási kedv. Egyáltalán nem a kórháztörvénytől függ ugyanis, hogy bekövetkezik-e a kórházak tömeges privatizációja, mert az mostanáig is lehetséges lett volna. S hogy mégsem történt meg, annak oka egyrészt az egyértelmű jogi szabályozás hiányából eredő folyamatos bizonytalanság, másrészt, hogy a nagy tömegű tébéjárulék ellenére a mai finanszírozás mellett az egészségügy nem tőkevonzó ágazat. A finanszírozás jelenlegi rendszere fokozatosan feléli a befektetéseket, józan befektetői megfontolások alig számolnak profittal. Ráadásul a működési költségeket az Országos Egészségbiztosítási Pénztár állja, az amortizáció, a beruházási és felújítási költségek a tulajdonos, vagyis jelenleg az állam és az önkormányzatok költségvetésében szerepelnek. Az sem könnyű a magánszférának az egészségügyben, hogy alig van mit fizetőssé tenni, s a lakosság sincs 'szocializálva' a fizetős egészségügyi szolgáltatásokra. Az önkormányzatok és az állam a kérdés társadalmi súlya miatt az egészségügyi intézmények működését inkább politikai, mint gazdasági kérdésnek tekintik. Nekik fontosabb a kórházüzem - amely sokszor a legnagyobb munkáltató is egy-egy kisvárosban - ilyen-olyan színvonalú, ám nyugodt és csendes működése, mint az esetleges egyszeri (társadalmi felháborodással övezett) privatizációs bevétel".

Kurucz szerint "be kellene végre látni, hogy az egészségügyben pluszforrások szükségesek, különben tovább omladoznak a falak, gyakrabban hibásodnak meg a műszerek, a gyógyszerek mellett ki tudja, mit kell majd a betegnek még bevinnie a kórházba, a WC és fürdő színvonalára figyelem sem marad. Komoly befektetőtől törvényi garancia nélkül nem várhatók el hosszú távra szóló beruházások. Egyesek beszéltek nonprofit befektetésről, ami viszont komoly vállalkozónak értelmezhetetlen kategória. Gyakori aggály, hogy a jogszabály alapján a tőke akár be is zárhatja a gazdaságtalan osztályokat, így esetleg betegek maradnak ellátatlanul. Kétségtelen, hogy a tőke racionális működésre törekszik, ami például az indokolatlan adminisztráció vagy az egy intézményen belüli azonos profilú osztályok felszámolását célozhatja. Ám a pusztán gazdaságilag rosszul működő kórházi osztályok nem lesznek bezárhatók. Egészségügyi intézményben egy befektető kizárólag a helyi önkormányzattal kötött szerződéssel szerezhet érdekeltséget, az önkormányzatnak pedig területi ellátási kötelezettsége van. Így a tőke legfeljebb egyet tehet: nem privatizál ott, ahol eleve veszteséges működést feltételez. A racionalitás további lehetősége, ha a vállalkozó a jelenlegitől eltérő gazdálkodói és szervezeti logika mentén képes nyereségessé tenni a ma veszteséges kórházi egységeket, s a visszaforgatott profittal javítani az ellátás színvonalát. A visszaforgatásra pedig az a garancia, hogy minden üzleti vállalkozás fél a piac elvesztésétől. A ma működő egészségügyi cégek is visszaforgatják forrásaik jelentős részét a szolgáltatási színvonal javítására. Mert bár a betegek csak korlátozottan élnek vele, működik a szabad orvos- és intézményválasztás".

Kurucz szerint "az egészségügybe meghatározóan az egészségügyi tevékenységű szereplők fognak beruházni, rövid távú befektetési és spekulációs céllal ugyanott aligha fektet be bárki is. A magyarnál több GDP-jű és egészségügyi költségvetésű nyugati országokban is csak 20-30 százalékos a privát formában működő kórházak aránya. És nem is a korlátozó jogi szabályozás miatt, hanem az egészségügyi költségek természete, a csekély megtérülési lehetőségek és az ellátási kötelezettségek miatt. Mérhetetlenül eltúlzott a tömeges privatizáció rémétől félteni az egészségügyet. A tőke nem vitázik azért, hogy befektethessen. Ahol indokolatlan gazdasági és jogi irracionalitással, fölösleges kockázattal találkozik, onnan elfordul. Félő, hogy a magyar egészségügy végül többletforrások nélkül, számtalan problémájával magára marad".