Elmarad a személyi jövedelemadó jövő évi csökkentése? (2. rész)

Medgyessy Péter miniszterelnök, László Csaba pénzügyminiszter és Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke közös sajtótájékoztatón jelentette be, hogy 2008. január 1-jétől az euró lesz a hivatalos fizetőeszköz Magyarországon. A jegybank elnöke elmondta, hogy az MNB támogatja az euró 2008-as bevezetését, kitért rá: a magyar gazdaság teljes mértékben integrálódott az európai piacba, ezért nem nélkülözhetjük az euró nyújtotta stabilitást.

Medgyessy Péter miniszterelnök, László Csaba pénzügyminiszter és Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke közös sajtótájékoztatón jelentette be, hogy 2008. január 1-jétől az euró lesz a hivatalos fizetőeszköz Magyarországon. A jegybank elnöke elmondta, hogy az MNB támogatja az euró 2008-as bevezetését, kitért rá: a magyar gazdaság teljes mértékben integrálódott az európai piacba, ezért nem nélkülözhetjük az euró nyújtotta stabilitást. Járai Zsigmond hozzátette: szigorú gazdaságpolitikára lesz szükség, és a kockázatok is jelentősek, mert a csatlakozási pályáról nem lehet letérni, a külső feltételek viszont nem megfelelőek. A pénzügyminiszter közölte, hogy jövőre elmarad a személyi jövedelemadó csökkentése, egyúttal emelkednek az áfa-terhek. A személyi jövedelemadó 2004-re meghirdetett csökkentésének elmaradása 120-130 milliárd forint megtakarítást jelent majd a költségvetésnek. 2004. januárjától az általános forgalmi adó felső, 25 százalékos kulcsa 23 százalékra mérséklődik, ezzel párhuzamosan a jelenlegi 0 százalékos adókulcs 5 százalékra, míg a 12 százalékos áfa-kulcs 15 százalékra emelkedik. A pénzügyminiszter 85 milliárdos pluszbevételt vár az áfa-kulcsok változásától. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke kijelentette: a szabad demokraták ügyvivői testülete egységes álláspontot képvisel abban a kérdésben, hogy a párt és a parlamenti frakció álljon ki az adócsökkentési elképzelések és a már elfogadott jövő évi személyi jövedelemadó-tábla mellett. Kuncze hozzátette: már létezik a személyi jövedelemadó törvény, amely tartalmazza az szja-táblát, ezt megváltoztatni csak módosítással lehet, amelyet az SZDSZ nem fog megszavazni. A pártelnök szerint a vita még nem tart ott, hogy felvetődjön a koalíciós szakítás lehetősége. Kovács László, az MSZP elnöke erre reagálva kijelentette: nem gondolja, hogy az SZDSZ számára az adócsökkentés fontosabb lenne, mint a koalíció fenntartása, hiszen ha az SZDSZ kilép a koalícióból, új választásra kerül sor Magyarországon. Kovács bízik abban, hogy ha jövőre nem is, 2005-ben megtörténhet az adócsökkentés. Pokorni Zoltán, a Fidesz-MPSZ alelnöke kijelentette, hogy a konzervatív oldal és az SZDSZ együtt el tudja érni a személyi jövedelemadó-terhek jövő évi csökkentését, mert együtt többségük van az Országgyűlésben. Pokorni közölte: nem kell kétségbeesnie Kuncze Gábornak, mert van olyan politikai erő, mellyel összefogva el lehet érni az szja-csökkentést.

Lakner Zoltán politológus szerint (Korlátozott konfliktus, Magyar Hírlap, 2003. július 21.) "egy éve a D-209-es ügy okozott felfordulást. Egy napig. Az SZDSZ akkor kétszeri nekifutás után a kormány és a kormányfő megtartása melletti érveket értékelte nagyobb súlyúnak. A mostani eset első ránézésre több lehetőséggel kecsegtet a szabaddemokratáknak. Egy pragmatikus kérdésről van szó, amely a mindennapokat érinti. Könnyű az eligazodás, nincsenek így-úgy értelmezhető körülmények: az adó vagy csökken vagy nem. Egyértelmű, mi a népszerű álláspont: mindenki kevesebb adót szeretne fizetni. Ez ráadásul dokumentálhatóan egybeesik az SZDSZ választási ígéreteivel, így a következetesség eleme is felmutatható. Erről a bázisról érdemes politikai offenzívát indítani. A kérdés az, mit érhet el valójában az SZDSZ. Kuncze Gábornak a 'koalícióban maradás értelmére' vonatkozó kijelentését valamennyien dekódolni voltunk kénytelenek. A kisebbik koalíciós partner azt teszi, amit tehet: felhasználja zsarolási potenciálját. Nélküle nincs koalíció, tehát bizonyos ügyekben vétót jelenthet be. Ha pedig ennek nincs foganatja, akkor csomagol és megy. A zsarolási potenciál nagyságát azonban az határozza meg, mennyire reális a végső eszköz - a koalícióból való kilépés - bevethetősége. Ha reális, akkor egy jól megválasztott témában kikényszerített vita során meghátrálásra kényszerülhet a nagyobbik kormánypárt a koalíció fenntartása érdekében, s a kisebbik jelentős szimpátianövekedést könyvelhet el. Csakhogy az SZDSZ fenyegetése nem reális. Nincs hova kilépnie. Egyfelől támogatottsága csekély és stagnáló. Magában állva elveszítené a kormánytagsággal járó befolyást és médiaérdeklődést".

Lakner szerint "az adóügy alkalmas lehetne persze a választói tábor és ezzel a párt 'önsúlyának' nagymértékű növelésére. Ha nem ebben az országban élnénk. Az SZDSZ kilépésével a 2006-os koalíciókötés is megkérdőjeleződne. Márpedig az adóügy sok SZDSZ-es szavazó számára nem érné meg azt a kockázatot, hogy emiatt a Fidesz kormányzási esélyei növekedjenek. Átállnának az MSZP oldalára: a szocialisták abszolút többsége sok mai kormánypárti szavazó számára egyértelműen elfogadhatóbb, mint a Fidesz-visszatérés bármiféle eshetősége. Az a közhangulat, amely a parlamentbe és a kormányba segítette a szabaddemokratákat, most döntő mértékben redukálja mozgásterüket. Elfogadhatatlan volna akár csak az is a kormánypárti szavazók legtöbbje számára, ha az SZDSZ ad hoc koalíciót kötne. Vagyis, az adózást illetően a Fidesszel együtt voksolna. Az erre irányuló Pokorni-féle javaslat realitása csekély. Politikai racionalitása annál erősebb. Ezzel ugyanis a Fidesz azt mutatja, hogy nem a partner, hanem az ügy érdekli. S bízvást tehet együttszavazási ajánlatot a Fidesz alelnöke, hiszen pontosan tudja, hogy ez nem fog bekövetkezni".

Lakner szerint "az SZDSZ mozgástere továbbá azért is szűk, mert saját miniszterei nem tettek semmit az adócsökkentési tervek védelmében, de még a tavaly elfogadott 2004-es adótábla megmaradásáért sem. Az SZDSZ így elmulasztotta befolyása érvényesítésének legkézenfekvőbb lehetőségét. Miközben pedig Kuncze Gábor a koalíció jövőjének bizonytalanságával fenyegeti az MSZP-t, addig saját minisztere, Csillag István a pénzügyminiszter mellett állva képviseli a kormányálláspontot. Ez egyúttal felveti azt is, mennyire életképes koncepció a párt vezetőjének kormányon kívül maradása. A pártelnök kihagyható egyes információkból és döntési folyamatokból. A liberális miniszterek kormányzati énjüket részesítik előnyben, megfeledkezve időnként az őket pozícióba emelő pártról. Végül pedig az SZDSZ mozgásterét döntően meghatározza majd, hogy tud-e fiskális alternatívát állítani, ahogyan azt Medgyessy Péter elvárja. Ha nincs az SZDSZ-nek sem jobb ötlete a takarékosságra, akkor a mostani ellenkezés még akár vissza is üthet. Ha azonban van életképes javaslata, akkor annak nehéz lesz ellentmondani, s az SZDSZ szavazati és presztízsnyereséggel zárhatja le az ügyet".

Lakner szerint "a kilépés a koalícióból irreális, tehát a radikális adócsökkentést sem lehet a maradásért cserébe kérni. Az elhúzódó és az SZDSZ számára folyamatos reklámot biztosító konfliktus azonban lehet annyira kínos a 'rossz fiú' szerepébe kényszerített MSZP számára, hogy legalább a 2004-re elfogadott szja-kulcsokat és -sávokat helyben hagyja. Az SZDSZ így végeredményben korlátozott presztízsnövekedést könyvelhetne el. Nem érné ugyan el minden célját, de mégiscsak megvédené a személyi jövedelemadó csökkentésének ígéretét, anélkül hogy kockára tenné a koalíciót. Ez elég lehet egy mérsékelt, de egyértelmű támogatottságnövekedéshez. Mindeközben a Fidesz akkor jár el ésszerűen, ha továbbra is megegyezési készségét és az adócsökkentés támogatását hangoztatja. (...) A nyugodt és konstruktív Fidesz imázsa ellenben szavazatokban mérhető hasznot jelenthet".

Megyeri Dávid szerint (Az SZDSZ hintalova, Magyar Nemzet, 2003. július 21.) "az emberek elsöprő többsége gúnyos félmosollyal vagy legyintve, egyenesen jókedvűen fogadta a hírt az SZDSZ keménykedő bejelentéséről. A felnőttkorú lakosság ugyanis jól tudja, hogy az SZDSZ úgy tapad a nagyobbik testvérre, mint bélyeg a borítékra, s elválaszthatatlanok, mint Beavis és Butthead. (...) Ez a fenyegetőzés már a szocialistákkal való első öszszebútorozásuk, a Horn-kormány idején is hamar burleszkbe fordult, s a polgárok még élénken emlékeznek rá, hogy nem volt az a kormányzati panama, közfelháborodást kiváltó Tocsik-ügy, amely lazíthatott volna a szabad demokraták és szocialisták görcsös egymásba kapaszkodásán. Csapatnyi újságíró várakozott időről időre a koalíciós egyeztető tárgyalások helyszínén, hogy aztán az első kötelezően föltett bugyuta kérdésre ('Közeledtek-e az álláspontok?') megnyugtató választ adjanak a felek, alkalmasint Kuncze Gábor. Merthogy azok a rendes, szófogadó álláspontok mindig közeledésnek indultak a csillagok állásának, s főként az összenövő üzleti kapcsolatoknak köszönhetően. Az SZDSZ társadalmi renoméja viszont folyamatosan elapadt saját vezetésének buldogszívóssággal keresztülvitt önsorsrontó politikája miatt. Egy idő után oly mértékben közeledtek ama szolgálatkész álláspontok, hogy aztán teljesen egybe is olvadtak. Csak a társadalomtól távolodott el az SZDSZ igen messzire. Annyira, hogy már távcsővel is alig lehet észrevenni a párt létezését".

Hegyi Gyula MSZP-képviselő szerint (Túl a mítoszon, Magyar Hírlap, 2003. július 22.) "az 'adókulcs mértékének minden más gazdasági és társadalmi mutató fölé állítása éppoly voluntarizmus, mint amilyen például a tervmutatóké volt az államszocializmus hőskorában'. (...) 'éppen annyi adóbevételre van szükség, amennyiből a többségi akarat által fontosnak tartott közösségi szolgáltatások fenntarthatók. Az adó eszköz, amely arra való, hogy működjön a társadalom. Jó színvonalon teljesítsen a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás, legyen közbiztonság, jusson környezetvédelemre és megannyi más közcélra'. (...) a fejlett nyugat-európai demokráciákban az adóbevételek aránya a GDP-n belül magasabb, mint Magyarországon, hazai viszonylatban tehát felelőtlenség 'túladóztatásról' beszélni".

Hegyi szerint "súlyos hiba lenne a társadalom széles köreit érintő megszorításokat életbe léptetni csak azért, hogy mechanikusan teljesüljenek bizonyos adókulcscsökkentések. A kormány jóléti rendszerváltozásra, az esélyegyenlőség erősítésére és az Európai Unióhoz való fokozatos felzárkózásra kapott bizalmat a választóktól. A magántőke önként, emberbaráti hevületből sehol a világon nem szokott ilyen célokra költeni. A távlatos társadalompolitikai és integrációs célokat csak nagy állami kezdeményezések révén lehet elérni. Ehhez pedig pénz kell. Helyes, ha az ellenzék, a sajtó, a közgazdász társadalom és minden állampolgár árgus szemekkel ellenőrzi, hogy a kormány tisztességesen és hatékonyan költi-e el a közpénzeket. De álszentség egyszerre követelni az állami kiadások növelését (aszálykárok mérséklése, önkormányzatok támogatása, uniós pénzek fogadásának megszervezése, autópálya-építés, vasút korszerűsítése, stb.) és az adóbevételek csökkentését. Az égből mannaként aláhulló pluszpénzben komolyan sem konzervatívok, sem liberálisok nem hihetnek. Minden forint közkiadás mögött ugyanannyi forint adóbevételnek kell lennie. S a magyar politikai erők közül ma egy sem akad, amely bármely, konkrétan megnevezett közkiadás mérséklését propagálná. A felelős politikusok közül annak lenne erkölcsi joga adócsökkentést javasolnia, aki elsőként saját szűkebb szakterületén szorgalmazza a költségvetési keretek csökkentését. Ilyet sem a kormány, sem az ellenzék táján nem látunk: annál többen vannak, akik további milliárdokat követelnek a maguk tárcája, politikai prioritása számára".

Hegyi szerint "a liberálisoknak is érdemes végiggondolniuk, hogy rokonszenves céljaik közül melyiket tartják valóban fontosnak. A magyarországi cigányság a rendszerváltozás első számú vesztese. Az elmúlt másfél évtized sokszorosan bebizonyította, hogy a piacgazdaság önmagában nem segít a romák kirekesztettségén. A romák hathatós állami segítség nélkül társadalmi gettóba csúsznak. A települési önkormányzatok szabaddemokrata tagjait is nehéz lenne meggyőzni arról, hogy túl sok közpénzzel gazdálkodnak. Az egészségügy és az oktatásügy sem dúskál felesleges milliárdokban. Az informatikai és közlekedési fejlesztések hosszabb távon pénzt hozhatnak a köznek: de rövid távon ehhez is állami kedvezményekre és befektetésekre van szükség. Ha az SZDSZ megelégedne azzal, hogy a négy- éves ciklus egészében ragaszkodik némi adócsökkentéshez, akkor saját nemes céljait is nagyobb eséllyel tudná megvalósítani. Nagyon kevés ember van, akinek politikai értékválasztását az határozza meg, hogy a személyi jövedelemadó kulcsa harmincnyolc vagy negyven százalék. Életképes iskolák bezárása, vasútvonalak megszüntetése, a koldusok és hajléktalanok kirajzása, a közszolgáltatások leépülése és a társadalmi nyomor növekedése viszont százezreket és milliókat ábrándíthat ki mégoly helyes politikai meggyőződésükből. Aki valamelyest is ismeri a magyar elit autóparkját, életstílusát, külhoni ingatlanvásárlási szokásait, az tudja, hogy az adócsökkentésből előbb jut luxusra, mint munkahelyteremtő beruházásra. Ha egyszer valóban megérnek a feltételek az adók csökkentésére, akkor azt alulról, az alacsony és később a közepes jövedelműeknél kell kezdeni. (...) Távol áll tőlem minden demagógia, de vannak pillanatok, amikor közérthetően kell fogalmazni. Inkább legyen kevesebb az éhező gyermekszáj, mint alacsonyabb az adókulcs. Inkább maradjon meg ezer kilométer vasút, inkább épüljön ugyanennyi autópálya, inkább jusson törülköző a kórházban, mintsem hogy a kormány mereven ragaszkodjon egy elvont adócsökkentési mutatóhoz".

Hegedűs Tamás szerint (Egy igazi szegénységpárti csomag, Magyar Nemzet, 2003. július 23.) "a múlt héten bejelentett adópolitikai változások a leginkább pesszimista várakozásokat is alulmúlják. E sorok szerzője sem gondolta volna, hogy ilyen hamar és ilyen brutális nyíltsággal mutatkozik meg: amit egyik kezével ad a kormány, azt a másikkal kamatostul veszi vissza. A legújabb döntések a legszerényebb számítások szerint is - ha csak a közvetlen hatásokat vesszük figyelembe - mintegy 550 milliárd forintos megszorítást jelentenek. Ha ehhez hozzávesszük a néhány héttel ezelőtti 78 milliárdos csomagot, valamint az ezzel együtt bejelentett forintgyengítés hatását, máris a közelében járunk annak a 700 milliárdnak, amelyet a száznapos programban osztott szét a szociálliberális kormány (mint tudjuk, az üresen talált államkasszából). A közvetett hatásokat is figyelembe véve - mint például az infláció gerjesztése -, a mérleg ennél is sokkal rosszabb. A kormányellenességgel egyáltalán nem vádolható Népszabadság számításai szerint a jövő évi adóváltozások mintegy 25-30 ezer forintot vesznek ki havonta egy átlagos család zsebéből, miközben kiadásai az áfaváltozások miatt hasonló mértékben nőnek. Hol van már a - kormányzati döntésként egyszer már elfogadott - személyi jövedelemadó-csökkentés terve? A kulcsok csökkentésének elmaradása - mivel elsősorban a magasabb jövedelműeknek kedvezett volna - szociális szempontból még magyarázható lenne, az adósávok szélesítésének elmaradása azonban egyszerű kormányzati sarc. Ennek híján ugyanis a növekvő infláció miatt az ugyanakkora vásárlóerejű jövedelem magasabb adósávba kerül. A szinten tartáshoz minimum az infláció mértékével kellene emelni a sávok felső határát, de az igazán polgárbarát megoldás a sávok jelentős mértékű széthúzása lenne. Ez segítené elő azt, hogy a viszonylagos jólétét munkával előteremtő középosztály mind létszámában, mind vagyonában gyarapodhassék. Ehelyett megismétlődik a Bokros-csomag jövedelem-újraelosztó hatása: a növekvő infláció és a rögzített adósávok a középosztályt a szegények szintjére kényszerítik, miközben a leggazdagabbak ezúttal is megtalálhatják a lecsúszás ellenszerét. A dilettáns kormányzati gazdaságpolitika árát tehát ismét az éppen hogy erősödni kezdett középosztállyal fizetteti meg a kormány. Régi jó baloldali recept".

Hegedűs szerint "jókora pofont kaptak azok a családok is, amelyek az Orbán-kormány otthonteremtési programján felbuzdulva saját lakást építettek vagy vásároltak. A felveendő hitel nagyságába ugyanis nyilván bekalkulálták - az akár havi húszezer forintot is elérő - adókedvezményt, amelyet a kormány most egy tollvonással eltörölt. Pedig ha léteznek olyan jogszabályok, amelyekhez nem szabadna pillanatnyi pénzzavarban hozzányúlni, akkor ezek azok, amelyek a polgárok és családok hosszú távú döntéseit - ezek közül is kiemelten a gyermekvállalási döntést - befolyásolhatják: gyermekek utáni adókedvezmények, otthonteremtési támogatások, tandíjmentesség, a nyugdíjrendszer szabályozása. A gyászos demográfiai folyamatok javulásához a kormányzat csak akkor tud hozzájárulni, ha sikerül az embereket meggyőznie arról: a bátorító kedvezmények és támogatások - amelyekkel a társadalom elismeri a gyermeket nevelő családoknak a nemzet jólétéért és jövőjéért vállalt áldozatát - nem attól függnek, hogy segítőkész vagy közömbös kormány áll-e az ország élén".

Hegedűs szerint "az áfatörvény megváltoztatása a maga nemében páratlanul zseniális: gazdaságilag ésszerűtlen, ugyanakkor társadalmilag is igazságtalan. Az alsó kulcsok növekedése és a legfelső csökkenése teljesen aszimmetrikus hatású: míg az áfakulcs növekedése szinte azonnal megjelenik az árakban, a csökkentés hasznát szinte teljes egészében lenyeli a kereskedelem, növelve a szektor profittermelését. Ráadásul az alacsonyabb áfatartalmú termékek a szegényebb családok és egyének fogyasztói kosarában nagyobb súllyal szerepelnek az átlagnál, mivel - arányait tekintve - jövedelmük nagyobb részét költik élelmiszerre, gyógyszerre, háztartási energiára, mint a magasabb jövedelműek. A mostani döntésekkel ugyanakkor a tankönyvek és a gyógyszerek áfája nulláról 5 százalékra, az élelmiszereket és a gázt terhelő 12 százalékos áfa 15 százalékra nő, míg a háztartási energia a legmagasabb (a tervek szerint 23 százalékos) adókulccsal fog adózni, az eddigi 12 százalék helyett. A tervezett változások következtében a megélhetési költségek garantáltan nőni fognak, különösen a szegényeknél és az alsó középosztályban. A gazdasági irracionalitás is könnyen kimutatható. Mivel egy adócsökkentésnek akkor van érezhető pozitív hatása, ha az legalább 5-6 százalékos mértékű, a felső áfakulcs kétszázalékos mérsékléséről bizton állítható: miközben az állam az egyik legbiztosabb bevételi forrásáról mond le, ennek a lépésnek se élénkítő, se inflációcsökkentő hatása nem lesz. Szokás hivatkozni az áfatörvény változása kapcsán holmi EU-követelményekre, de ez csupán porhintés. Az unióban semmiféle egységes szabályozás nincs, és néhány éven belül várhatóan nem is lesz. Lazán megfogalmazott elvárások vannak csupán, amelyeknek minden ország a nemzeti érdekeinek megfelelően tesz eleget (optimális esetben, persze). Ráadásul a sors fintoraként éppen egy nappal az áfamódosításról szóló kormánydöntés előtt fogadta el az Európai Bizottság a hatályos uniós áfairányelv módosításáról szóló javaslatot. Ebben - többek közt - a kedvezményes kulcsba sorolták a háztartási energiát. A Medgyessy-kormány döntése tehát nemhogy nem támasztható alá az uniós elvárásokkal, hanem éppen ellentétes azzal".

Csaba László közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára szerint (Állam által homályosan, Figyelő, 2003. július 24.) "a Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) országaiban az elmúló negyedszázadban az újraelosztási arányoknak csak a növekedése állt meg, maga a szint maradt: 30 százalék körül az Egyesült Államokban és 45 százalék körül Nyugat-Európában. A szovjet rendszer összeomlásának egyik fontos következményeként számos elméleti javaslatot kipróbáltak, a közterhek leépítésétől az egykulcsos adórendszeren át a teljesen tőkeelvű nyugdíjrendszerig (utóbbit Kazahsztánban ). A tanulságok ellenmondásosak. Sok esetben - főleg a posztszovjet térségben - a jóléti elemek leépítése tömeges nyomorhoz vezetett. Számos fejlődő országban, főleg Afrikában és Ázsiában, a közszolgáltatások hiánya elrettentően hat a befektetőkre. A közfeladatok ellátatlansága korrupciót szült, továbbá bádogvárosokat, betegségeket és bűnözést. Épp ezért ma a komoly befektetők nem a legalacsonyabb közteherszintű országokat preferálják. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési szervezete, az UNCTAD kimutatása szerint a nemzetközi tőke négyötöde (!) a fejlett, értelemszerűen magas közteherszintű, de jó szolgáltatásokat nyújtó országokba áramlik az ezredfordulót követően is. Éppen ezért mindig mérlegelendő, hogy az elvileg sosem káros adómérséklés adott helyen és adott összefüggésben mit jelent. Felelőtlen populizmus ugyanis - Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök nyomába lépve - alacsonyabb adót és jobb közszolgáltatásokat ígérni, különösen olyan országban, ahol ötödik éve helyben jár a privatizáció. Magyarországon ma a közterhek szintje az európai OECD-átlagnak felel meg, vagyis nem magas. Lehetne alacsonyabb is, ha lenne hajlandóság a társadalomban az öngondoskodásra, ha lenne támogatottsága a magánerejű szolgáltatásoknak, az egyetemtől a temetkezésig. De nincs: a magánosítás a magyarban a lopás szinonimája és politikai szitokszó (...). Öthatodos többségben vannak a magyar törvényhozásban azok az erők, amelyek nagyobb, nem pedig kisebb állami szerep vállalás ígéretével nyertek mandátumot. Az Európa Terv és a 'nem megszorító jellegű' 2004-es költségvetés, a kiadások inflációt duplán meghaladó növekedési terve nem a piacépítés jele. (...) Ha az általános adócsökkentésnek a fentiek miatt nincs is itt az ideje, lehetne segíteni a vállalkozókon és az állampolgárokon. Ennek módja a közteherkivetés barokkos, önkényes rendszerének leegyszerűsítése és egyben áttekinthetővé tétele lehetne. A Szlovákiában be vezetett 21 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadó nálunk az átlagos tényleges adó viselés mértékének felel meg. Vagyis akár Magyarországon is bevezethetnék - bár akkor az adóhatóság és a közpénzügyi államtitkársál munkatársainak jó része munka nélkül maradhatna. Igaz, akkor esetleg tudnánk, mire adózunk".

Varga Imre szerint (A hatalom lop, Magyar Fórum, 2003. július 24.) "a változatlan adókulcsok és sávhatárok ténylegesen jövedelemcsökkentést eredményeznek, hiszen a kormány szándékai szerint 2004-ben csupán inflációkövető bérnövekedés várható, ami azt jelenti, hogy a vásárlóértékben nem növekvő, de számszerűen magasabb kereset után lényegesen több adót kell befizetni. Csupán ez az egyetlen intézkedés is több ezer forinttal növeli az adófizetők havi kiadásait. További, a lakosságot közvetlenül sújtó megszorítást jelent, hogy megszűnik a lakáshitelek törlesztése után járó adókedvezmény. Idén a törlesztő részletek 40 százaléka, illetve maximum 240 ezer forint volt leírható az adóból. Az otthonteremtő családokat különösen hátrányosan érintő intézkedéstől a kormány 35 milliárd forint többletbevételre számít. Vadonatúj teher lesz a munkaadók számára az ápolási járulék, ami a bruttó jövedelem egy százalékát teszi ki, és a kormány szándéka szerint valamennyi alkalmazott után be kell fizetni. A munkáltatók további megsarcolása 53 milliárd forinttal növelné az állam bevételeit, míg a lakosságot sújtó következmény a bérből és fizetésből élők reáljövedelmének csökkenésében fog megmutatkozni.(...) Együttesen körülbelül 500 milliárd forint többletbevételként jelentkezik a magyar társadalomtól elvont, és az uralkodó klikk számára begyűjtött pénzösszeg. Ezzel végleg kipukkadt a jóléti rendszerváltás üres ígéretektől feszülő lufija".

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke szerint (Adni jó, Magyar Narancs, 2003. július 24.) "az MSZP nem mondja ki nyíltan, hogy politikai hitele meg a minél nagyobb arányú önkormányzati siker érdekében emelte a béreket. Az államnak szabad forrása erre ugyan nem volt, de azzal számoltak, hogy mindjárt vége lesz a világméretű recessziónak, és akkor magától rendbe jön minden. Hogy ezt honnan szedték, rejtély: mindenesetre tizenkilencre lapot kértek, és nem jött be. Hogy a helyzet súlyosabb legyen: a bérjellegű állami kiadások növelése - amely bizonyos esetekben fölötte indokolt volt - nem járt együtt semmiféle reformmal, és erre már nincs semmi mentség. Az adócsökkentés ígéretével kampányoló SZDSZ azt mondta akkoriban: engem is szeressél egy kicsit, nép, mert én is adok! A kisebbik koalíciós partner igen határozottan támogatta a 'jóléti' döntéseket. Persze nehéz lett volna rögtön szembemenni a friss koalíciós partnerrel; ennél sokkal kényelmesebb volt azt remélni, hogy az akkori népszerűségből valami a liberális pártnak is csurran (az MSZP és a miniszterelnök rokonszenvpontjai csúcsokat döntögettek akkoriban). Pedig végig lehetett volna gondolni a következményeket. Nyilvánosan, jól érthetően. Ha az MSZP költekezik, akkor előbb-utóbb adóztatni fog (...), és mivel először költekezik, a későbbi adóztatásnak nincs alternatívája. Ráadásul a kormány, ha bátortalanul is, de az elmúlt hetekben reformokat kezdeményezett: és azok az elején mindig viszik a pénzt. Ehhez képest az SZDSZ végigmosolyogta a reformok nélküli költekezést, sőt, néha - például az autópálya-programra - maga is csapolta volna a büdzsét, és most követeli az adócsökkentést. Az SZDSZ - gyanítjuk, a párt belső megosztottsága és az ennek következtében uralkodó káosz miatt - felelőtlenül és értelmetlenül beszél, nemcsak az ország gazdasági egyensúlya, de a saját szempontjából is. Ha Medgyessy nem segít kimászni nekik ebből a csávából, a maximum, amit elérhetnek, hogy kiveszik a minisztereiket a kormányból, majd kívülről támogatják Medgyessyt. Már ez is nagy hülyeség lenne: de a kormányválságot még kevesebb szavazójuk bocsátaná meg nekik".

A Magyar Narancs szerkesztőségi cikke: "és mi van a költségvetés egyensúlyáért manapság krokodilkönnyeket hullajtó Fidesszel? Egy évvel ezelőtt nyilván a szocialisták népszerűsége zavarta meg őket is. Ők is részesülni kívántak a nép szeretetéből (kedvenc időtöltésük ez), és azt mondták: én is adok, izé, adnék, sőt, én sokkal többet adnék, ha engem választottál volna (te hülye, te). Áder János akkoriban minduntalan az MSZP ígéreteinek a megvalósítását kérte számon a kormányon, tőle szokatlan szenvedéllyel. Hol azért dörögtek, mert további 50 milliárdot juttatnának a kis- és középvállalkozásoknak, hol az egyszerűsített vállalkozói adó jogosultsági körét szélesítették volna ki, hol azon sopánkodtak, hogy az ún. második száznapos program csak 65,4 milliárdot kóstál, és meg sem közelíti az első 172 milliárdos végösszegét. Orbán Viktor májusban egyenesen az MSZP-ígéretek megszavazására szólította föl híveit, mondván, a száznapos programból minden olyan intézkedést támogatnak, 'amely támogatást és pénzt juttat az embereknek'. A nagyobbik ellenzéki párt azóta sem változott: úgy kéri számon a takarékosságot a költségvetésen, hogy közben majd minden rétegnek újabb tízmilliárdokat követel. A Fidesz saját szavazataival is hozzájárult a jelenlegi helyzet kialakulásához: ehhez képest manapság a 'Medgyessy-csomag', az átgondolatlan béremelések következményei miatt szörnyülködik".