Az önkormányzatok és a 2004-es költségvetés

A Pénzügyminisztérium a törvényben meghatározott határidőre benyújtotta a jövő évi költségvetés tervezetét Szili Katalin házelnöknek. A szocialista politikus hangsúlyozta: az idei előirányzatnál 150 milliárddal többet költenek majd út- és autópálya-építésre, ami elegendő a megkezdett kormányprogram folytatására. A Pénzügyminisztérium a költségvetés elkészítésénél 3,5 százalékos gazdasági növekedéssel és 5-6 százalékos inflációval számolt.

A Pénzügyminisztérium a törvényben meghatározott határidőre benyújtotta a jövő évi költségvetés tervezetét Szili Katalin házelnöknek. A szocialista politikus hangsúlyozta: az idei előirányzatnál 150 milliárddal többet költenek majd út- és autópálya-építésre, ami elegendő a megkezdett kormányprogram folytatására. A Pénzügyminisztérium a költségvetés elkészítésénél 3,5 százalékos gazdasági növekedéssel és 5-6 százalékos inflációval számolt. László Csaba elmondta: hosszú költségvetési vitákra számít. A politikus szerint 2004 az építés éve lesz: javul az ország versenyképessége, növekszik a beruházások volumene és jelentős forrásokat különítettek el az európai uniós csatlakozás támogatására is. László Csaba szerint a tervezet tartalmazza a korábbi jóléti intézkedések fedezetét, továbbá elmondta: nem csökkenek az önkormányzatoknak szánt juttatások, de érvényesíteni kell a versenyképességet a települések támogatásánál. A szocialista politikus az egyes tárcák jövő évi költségvetésével kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy nem érdemes összehasonlítani az idei és a 2004-es keretet, hiszen az uniós csatlakozás és az egyes tárcáknál alkalmazott megtakarítások átrendeztek néhány kiadást a büdzsében. A koalíciós partner SZDSZ előzetes véleménye szerint a dokumentum csak részben teljesíti elvárásaikat. Úgy vélik, hogy a tervezet szűkmarkúan bánik az önkormányzatokkal, bár a tervezett útépítéseket és a központi adminisztráció költségének csökkentését a párt üdvözölte. Az ellenzék szerint a 2004-es év az építés éve helyett a leépítés éve lesz. Varga Mihály korábbi pénzügyminiszter elmondta: "Ez a költségvetés a mi véleményünk szerint a három E jegyében fogant. Mit is jelent ez? Ez a költségvetés elvesz, elad és eladósít 2004-ben." László Csaba úgy véli, hogy a legnagyobb vita az önkormányzati támogatásokkal kapcsolatban várható. Demszky Gábor főpolgármester szerint a Pénzügyminisztérium által ellenzett, a BKV-t segítő normatív támogatás esetleges megítélése mellett is szükségesek lesznek bizonyos megszorító intézkedések a jövő évben Budapesten. A SZDSZ-es politikus úgy véli: ideje lenne a Budapest-ellenes pénzügyi politika felfüggesztése, hiszen - mint elmondta - a fővárosi önkormányzat jelenleg is a túlélésért küzd. Demszky nem tartja kizártnak, Budapest gazdasági egyensúlyának megőrzése érdekében, a BKV tarifáinak akár harminc százalékos emelését sem. Ennek következtében a tanuló- és diákbérlet 2932, a teljes árú bérlet pedig 6070 forintba kerülne. Vajda Pál, a város üzemeltetéséért felelős szocialista főpolgármester-helyettes kijelentette: addig nem kerülhet sor ilyen mértékű tarifaemelésre, amíg MSZP-s politikus lesz Budapesten. László Csaba pénzügyminiszter még nem döntött a normatív támogatás odaítéléséről.

Csontos János (Dugóvárost építünk, Magyar Nemzet, 2003. szeptember 26.)
"A koalíciós belvillongás azonban mára túljutott a balliberális berkeken: Demszky a minap drámai hangon jelentette be, hogy a kormányzat csődbe akarja juttatni a Budapesti Közlekedési Részvénytársaságot; azaz a kormányzati hátszél átalakult pusztító forgószéllé. Felismerését arra alapozta, hogy információi szerint a korábbi ígéretek ellenére nem szerepel az ország 2004-es költségvetési tervezetében az az összeg, amellyel a fővárosi tömegközlekedést az államnak támogatni volna ildomos. A hiányzó százmilliárdocska nagyobb summa, mint amit a négyes metróra szánt a kormány; s könnyen belátható, hogy az új földalattit is nehéz közlekedési sikertörténetnek beállítani, ha időközben szétmállik az a rendszer, amibe illeszkedhetne. Demszky vagy pénzt akar (fejkvóta formájában), vagy azt, hogy az állam egyszerűen vegye át és működtesse a BKV-t úgy, ahogy akarja. Utána a vízözön! Ezt az utóbbi javaslatot nyilván zsarolásnak szánta (a pazarló állam működését propagandaszintű fűnyíróelvvel ócsítani próbáló Medgyessyék nem vehetnek a nyakukba ilyen nyűgöt, egy ekkora gondosan felhalmozott csődtömeget); de nagy meglepetés érné, ha a kabinet kapna az alkalmon. Gondoljunk csak bele, mi történne. A huszonhárom kerület (s jó néhány agglomerációs település) utcáin és villamossínein egy MÁV-hoz hasonló állami cég járművei közlekednének, amelyeket a kényelmes főváros hatóságként dirigálna. Ha úgy tetszik neki, engedné őket tömegközlekedni, de ha nem, akkor lezárná előlük a pályát. S mosná kezeit, miből finanszírozza ezt az alapszolgáltatást a feneketlen pénztárcájú állam bácsi. Demszky irreális valóságszemléletét jól mutatja: mi történne, ha minden magyarországi város rátestálná helyi járatainak működtetését a központi költségvetésre. Hol van ilyenkor meganynyi magasztos liberális szempont: az önkormányzatiság szentsége, a sokat emlegetett szubszidiaritás elve? S mi szabhatna gátat annak, hogy a főváros a többi kényelmetlen, sok nyűggel járó szolgáltatást is lepasszolja? Működtesse csak az állam a kórházakat, iskolákat, színházakat! A Városház utca meg elkölti a beszedett adókat Duna-parti plázsra, Budapest Parádéra, tűzijátékra és más népszórakoztató missziókra. A koncepciótlanság, a problémák tologatása megbosszulta magát, ám ennek a koalíciós önsorsrontásnak a budapestiek isszák meg a levét. A dilettantizmusnak pedig nincs határa: Demszky nem átall olyasmit sem kijelenteni, hogy a forgalmi torlódások ellen ő a Lánchíd lezárásával harcol. Szerinte attól jobb a helyzet, hogy a Lánchíd forgalma is a többi hídra zúdul. A korzóvá tett Lánchíddal csak az a gond, hogy nem sétahídnak konstruálták: a sűrű szerkezet miatt az úttestről nem látni rá a Dunára, csak a járdáról. (Kern András, figyelem: egy strófát kihúzni a dalból.) A sétálóutcát kapott Gresham meg Medgyessy után Demszkynek is igazán utalhatna némi jutalékot..."

Barát Mihály (Totális csőd, Magyar Nemzet, 2003. október 1.)
"Megszorító jellegű, ellentmondásoktól hemzsegő, célkitűzéseiben tarthatatlan - tömören így lehetne jellemezni a jövő évre vonatkozó költségvetési törvényjavaslatot. Érthetetlen, hogy mernek felelős politikusok adóteher-csökkentésről beszélni akkor, amikor növekednek az általános forgalmi adó kulcsai, adókedvezmények tűnnek el vagy zsugorodnak össze - lásd támogatott lakáshitelek -, tovább növekszik a gépjárműadó és az illetékek mértéke, nő a járulékteher és a jövedéki adókulcsok is. Több mint cinizmus takarékos államról értekezni a közszférában tervezett, tízezres nagyságrendű elbocsátás előtt, hatékonyságnöveléssel magyarázva a nem kellően lojális káderek eltávolítását. A működésképtelenség határán táncoló önkormányzatoknak is kijutott a kiigazításból: négy százalékkal több pénzzel gazdálkodhatnak jövőre, annak ellenére, hogy a költségvetés számait hat százalék körüli inflációval kalkulálva határozták meg. A jövő évi számsorokat látva nem tűnik valószínűnek az sem, hogy az aktív keresők és a különféle szociális juttatásokban részesülők elégedetten dörzsölnék a kezüket. A közszférában végrehajtott béremelések, a szociális juttatások növelése és a nyugdíjemelés nagyjából a reálérték szinten tartására lehet elegendő, de arra is csak abban az esetben, ha megvalósul az inflációra vonatkozó hivatalos prognózis. A mezőgazdaság és az oktatás ismét a legmostohább helyzetbe jutott: az agrárium az uniós csatlakozáskor lehetséges legalacsonyabb támogatásban részesül, az oktatási tárca pedig a tavalyinál is kevesebb pénzből gazdálkodhat. Amellett, hogy a jövő évi büdzsé nem tekinthető túlzottan bőkezűnek, néhány apróbb ellentmondás is felfedezhető a sorai között: a kiszélesített adótábla és a társasági adó kulcsának csökkentése ellenére a múlt évinél lényegesen magasabb személyi jövedelemadó- és társaságiadó-bevétellel számol a tervezet. Ez furcsa jelenségként értékelhető akkor is, ha a béremelések némileg feltornázzák a várható szja-bevétel mértékét. El kell ismerni, a magyar gazdaság már régen nincs abban a helyzetben, hogy két kézzel szórhatnák a felhasználható forrásokat: megismételni a tavalyi, horribilis mértékű hiányt enyhén szólva sem lenne ildomos. Ugyanakkor ez a körülmény sem hatalmazhatja fel a kormányt arra, hogy a kicsit adunk, sokat elveszünk elve alapján összeeszkábáljon egy már első ránézésre is tarthatatlan költségvetést. Ebből a javaslatból csak az derül ki, amitől már előre tartani lehetett: addig faragták a kiadásokat és srófolták fel a tervezett bevételeket, amíg ki nem jött a mágikus erővel bíró, a bruttó hazai termékhez mért, 3,8 százalékos államháztartási hiány. Az, hogy a mérleg egyik oldala sem tartható, senkit nem érdekel: a kormány, amíg nem muszáj, ismét nem fogja bevallani, hogy gondok vannak a hivatalos célokkal, hanem jó pedagógus módjára ismételgeti az eredetileg meghatározott sarokszámokat. Ez a stratégia viszont nem folytatható a végtelenségig. Ha év végén ebben a formában lép életbe a költségvetési törvény, nemcsak a hiány lesz magasabb a vártnál, hanem jóval feszültebbé válik a közhangulat is: ennek pedig a választásokon újra meg kell fizetni az árát."

Bod Péter Ákos (Verseny az induló pozíciókért, Magyar Nemzet, 2003. október 1.)
"Gazdaságunk mai gondjai a valamelyest is hozzáértő embert nem érhetik váratlanul. Egy éve előre lehetett látni, hogy a teljesítményekkel arányban nem álló, voksszerző költségvetési osztogatás és a gazdasági fejlesztés elhanyagolása együttesen hova vezet. Látták a koalíció mellett álló közgazdászok és üzletemberek is, de hallgattak. Egy éve még azt gondolhattuk, hogy a kormánynak van valami titkos terve, ami legalább politikai racionalitást kölcsönöz a közgazdaságilag káros és költséges kurzusnak. Talán ha a nagyvonalú bérfizetések és hangzatos ígéretek hatására a koalíció kiugró népszerűségre tesz szert, az ellenzék pedig összeomlik vagy elveszti önuralmát, és mondjuk szembefordul az európai csatlakozás ügyében az ország nagyobb felének érdekével, s akkor bejelenthető az előre hozott választás... Nem tudjuk, hogy valami ilyesmi mozgatta-e a döntéshozókat. Miután nem így alakultak az események, maradt a tény: ostoba szakácsnőként egy év alatt elköltötték a négy éves konyhapénzt. Most már a szakma is morog, a vállalkozók pedig zajonganak a pénzügyi bizonytalanságok és a nemzetközi versenyképesség-vesztés miatt. Ha csak ellenzéki pozícióból nézne az ember az ügyekre, akár szórakozhatna is azon, hogy milyen keserves lesz majd a kormánynak a népszerű osztogatás szezonja után a szűkebb esztendőket elmagyaráznia a saját, elég anyagias szavazói körének. De ennél komolyabb ügyről van szó. Ez a mostani néhány hónap az Európai Unión belüli induló pozíciónk elfoglalásának ideje. Mondhatni erre, hogy a magyar gazdaság tartalmilag már jó ideje részese a gazdasági integrációnak. Ez igaz; az aláírás aktusával ugyan valóban cezúra áll majd be államjogi viszonyainkban, de a köznapi élet és a gazdasági folyamatok szempontjából 2004 májusa nem hoz szembeötlő változást. Ám tény, hogy hazánk most besorolódik egy új társaságba, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen helyet foglal el. Egy ideig gondolhattuk, hogy élen állunk az átalakulásban, és azt is tudtuk, hogy a nyugati közvélemény a mi uniós tagságunkat fogadja a legkevesebb ellenérzéssel. A képlet megváltozott 2000 után azzal, hogy nem egy első körben, az eredeti visegrádi négyes csoport tagjaként nyerünk bebocsátást az unióba. (...) A rugalmasság lehet erény, a koncepciótlanság nem az. Akinek nincs képzete a múltról, áttekintése a jelenről, elgondolása a lehetséges és kívánatos jövőről, az a nagy hangon hirdetett ötletek befolyása alá kerül. Ilyen volt a nyári eset, amikor a nagyvállalkozók a forint túlzottnak érzett erőssége miatt a nemzeti valuta leértékelését követelték a kormánytól. A kormány engedett, és a Magyar Nemzeti Bank - érezhetően kelletlenül, meggyőződés nélkül - belement abba, hogy a forint hivatalos középárfolyamát két és fél százalékkal elmozdítsák a gyengébb oldal felé. Árfolyamrendszerünk olyan, hogy a hivatalos középérték körül jelentős (plusz és mínusz 15 százalékos) sávban ingadozhat a forint keresletét és kínálatát követő árfolyam; a bejelentést követően a forint a piacon nem két százalékkal, hanem annak többszörösével gyengült. A nagyfokú leértékelődésből a hírek szerint sokan nagy hasznot húztak; hogy vajon kormányzati kiszivárogtatás vagy egyéb bűnös machináció történt-e, még nem tudni. Most a szemünk előtt hasonló improvizálás zajlik. A munkaadói körök a közalkalmazottak tömeges elbocsátásában vélték megtalálni az eszközt, amellyel helyreáll a magyar versenyképesség. A kormány pedig - hiszen láthatóan nincs stratégiai elgondolása a közigazgatás távlatos irányairól, az államháztartás nagy kérdéseiről - hallgatott a magabiztos tanácsra. Noha éppen egy éve emelte meg - a gazdaság teherviselő képességét meghaladó mértékben - a tisztviselői, alkalmazotti béreket, azzal is vonzóbbá téve a közszolgálatot."

Tóth Ákos (Önerő, Népszabadság, 2003. október 1.)
"A jövő év lesz az önkormányzatok eddigi legnehezebb esztendeje - mondják a települések érdekvédelmi szövetségei. Jövőre hatékonyabb lesz a közszolgáltatás - állítja a kormány. A két állítás közötti ellentmondást akár szokványosnak is lehetne nevezni ilyentájt, a költségvetés tárgyalásának kezdetén. Csakhogy arra még nem volt példa, hogy az önkormányzatok - legalábbis nevükben a legnagyobb érdekvédelmi szövetség, a TÖOSZ - demonstratív akciókat helyezzenek kilátásba: nem fognak szolgáltatni! A TÖOSZ elnöke, a szabad demokrata Dióssy László (Veszprém polgármestere) ezzel rátapintott az önkormányzatiság egyik alappillérére, arra, hogy a kormány általuk biztosítja a közszolgáltatások nagy részét. Az önkormányzatok tartják fenn az iskolákat - igaz, az állam a tanulók után normatívát fizet nekik. Persze ez sosem elég: az iskolaépületet rendben kell tartani. Ezt a pénzt már a településnek kell előteremtenie, jórészt saját bevételeiből. Cserébe jogokat gyakorolhat: kinevezheti vagy leválthatja az iskolaigazgatót. Dönthet úgy, hogy iskolát alapít, vagy úgy, hogy bezár már meglévőt. Az önkormányzat - gazdasági korlátaitól behatárolva - autonóm intézmény. És számon kérhető, a képviselő-testület polgármesterestül leváltható. Az önkormányzatok hamar megszokták, hogy szabadságuk nagy lehetőségeket rejt. Dönthetnek például a fejlesztésekről. Adhatnak útra, templomra vagy nyári fesztiválra. Persze hogy nem ugyanúgy fejleszt Budapest, mint Székesfehérvár, Székesfehérvár, mint Szarvas, Szarvas, mint Pusztaföldvár. Utóbbi esetében komoly fejlesztésnek számít, ha megszüntetik a temető melletti földutat, feltöltik a kiszáradt horgásztavat, Szarvason idegenforgalmi beruházásokat kell végrehajtani, Székesfehérváron megakadályozni a befektetők kivonulását, Budapesten új hídra volna szükség. Mindezekben egyetlen közös elem van: a pénz. A települési autonómia legerősebb korlátja. Nyilvánvalóan mások a pénzszerzési lehetőségei Budapestnek, mint Pusztaföldvárnak. Budapesten sokan élnek - sokan szavaznak -, sok a munkahely is, így például sok az iparűzési adóbevétel is. Budapest frekventált terület, a város vezetése tárgyalóképes a kormánnyal, politikai súlya van. Miként, megszorítások ide vagy oda, nem lesz gond a jövő évben Veszprémben, Székesfehérváron és Szarvason sem. Ezek a települések kellő súlyúak, és elegendő önálló bevételük van ahhoz, hogy amit nagyon akarnak, azt előbb-utóbb megvalósítsák: lesz pénze Fehérvárnak és Szarvasnak, miként Budapestnek is. Nem, ezeket a településeket nem fenyegeti veszély, legfeljebb majd összehúzzák a nadrágszíjat. Az pedig túlélhető, egyszer majd elmúlik az egyébként saját embereiken segítő közalkalmazotti béremelés önkormányzatokat terhelő hatása is. Gond inkább Pusztaföldváron van, és más kistelepüléseken. A szép, de tragikus sorsú Csereháton. Nógrádban. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Azokban a falvakban, ahol utat, csatornát kell építeni. Ahol összedőléssel fenyegetnek a házak. Ahol sok százezernyien zsúfolódnak össze kilátástalanságban, napi túlélési trükköket elsajátítva a megmenekülés reményében. Csakhogy ezeken a településeken (s lakóikon) az állami támogatás sem segít: pályázni kellene, a pályázathoz önerő szükségeltetik, önerő saját bevétel híján nincs, hiszen megadóztatható cég sincsen. Fásultság van."

MH-álláspont, szerkesztőségi cikk (Magyar Hírlap, 2003. október 1.)
"Több pénzt az önkormányzatoknak! - szólt az MSZP egyik választási (fél)szlogenje. Jól hangzó mondat, gondolhatnánk, még ha most esetleg kissé kényelmetlen is a szocialistáknak, ha emlékeztetik rá őket. Az önkormányzatok ugyanis a jövő évi költségvetés számaiból azt vélik kiolvasni, hogy 2004-ben nekik nem több pénz jut, hanem kevesebb. Illetve több, de nem annyival több, hogy jutna a megnövekedett feladatokra (például a közalkalmazottak megugrott bérére). A legnagyobb önkormányzati szövetség SZDSZ-es, tehát kormánypárti elnöke, Dióssy László még különféle demonstrációkat is kilátásba helyezett, kikényszerítendő a nagyobb támogatást. Ez persze inkább csak a tárgyalási pozíciót erősítő fogás, a helyhatóságok aligha akarják magukra haragítani lakosságukat mondjuk irodáik részleges bezárásával. Visszatérve a szlogenre, választási jelszónak éppen egyszerűségében jó, de kormányzási filozófiának pontatlan. Annak már hiányos a mondat. Nem mindegy, hogy »Több pénzt adunk az önkormányzatoknak!« vagy »Több pénzt hagyunk meg az önkormányzatoknak!« Az önkormányzat szó maga is valami olyan intézményt jelöl, amely az adott település lakosságának szellemi és anyagi erőforrásait egyesíti a helyi célokért. Nem pedig a központi büdzsé köldökzsinórján csüngő háromezer költséghelyet. Miközben nagy érdeklődéssel várjuk az önkormányzatok költségvetési számháborújának végét, igazán arra lennénk kíváncsiak, mikor fordul meg végre a települések önállótlanításának tizenhárom éves folyamata. A helyben keletkező pénzek minél teljesebb besöprése, majd kegyes újraosztása mellett két érvet szokás felhozni. Az egyik, hogy a nagyon gyenge önkormányzatokat mindenképpen támogatni kell, mert náluk alig képződnek források. A másik, hogy egy-egy faluban, kisvárosban, kerületben nehéz észrevenni, leleplezni egy-egy korrupt vagy csak pazarló polgármestert, testületet. Ezek az érvek igazak. De éppen miattuk is kellene végre felnőttnek tekinteni a helyi közösségeket, hadd alakuljon ki immunrendszerük meg gazdálkodási képességük."

Várkonyi Tibor (Budapesti "katasztrófa", Magyar Hírlap, 2003. október 1.)
"Néhány hete az SZDSZ kiharcolta az adócsökkentést, ami szerintem elhibázott volt, különösen az ország mai gazdasági helyzetében. Tagadhatatlanul jó oldala a vállalkozók terheinek enyhítése, de mert a büdzsé nem költekezhet nyakló nélkül, máshol fogjuk megfizetni az árát. Most meg jött az újabb (jobb és pontosabb kifejezés nincs rá) zsarolás. Demszkynek igaza van abban, hogy a budapesti tömegközlekedés katasztrofális. Ô azt a rémképet festi elénk, hogy ha nem történik radikális intézkedés, jövőre minden összeomlik. Téved. Az összeomláshoz már most sem sok hiányzik. Ugyanígy van ez a vidéki nagyvárosok zömében is, amit kétségbevonhatatlanul jelez pártkülönbség nélkül sok polgármester ingerült zúgolódása, Demszky húzásán fölbuzdulva keményebb föllépésük kilátásba helyezése, csak ők nincsenek zsarolási helyzetben. Morfondírozni lehet rajta, hogy éppen Budapesten mi és ki a fenyegető közlekedési válság oka. Demszky könnyedén válaszolhatja, hogy az előző ciklus, a Fidesz-kormány "megbüntetni a bűnös várost" politikája, amiért a rendszerváltás óta minden jobboldali államvezetés idején az ellenzéket választotta. Kétmillió budapesti tanúsíthatja, hogy ez így volt, négy esztendőn keresztül ennek lett az áldozata a négyes metró is, mígnem Medgyessyék ígérik, hogy kinyögik az árát. Demszky tizenhárom éves főpolgármestersége után azonban ezek a fővárosiak azt is megkérdezhetnék, vajon mit cselekedett a Városháza. Nem látta előre, mi következik be, nem volt alternatív terve? Tényleg teljes tétlenségre volt kárhoztatva? Az illetékesek arra hivatkoznak, hogy a tömegközlekedés mindig deficites volt, a tarifák soha meg sem közelítették az üzemben tartási költségeket. Tagadhatatlan, de mutassanak föl európai metropolist, ahol nem így van."

Dési János (Felmelegített vesszőparipa, Népszava, 2003. október 2.)
"Az is jól látható, az alkudozást komolyan veszik a felek, apait-anyait beleadnak, ahogy azt illik és nem tartóztatják meg magukat egy piciny nagyotmondástól sem. Egyrészt azonban itt mindenkinek igaza van. Annak is, aki több pénzt szeretne kapni az egészségügy számára és annak is, aki úgy véli az oktatásra vagy éppen a környezetvédelemre kellene többet fordítanunk, hogy az önkormányzatokról vagy a színházakról már ne is beszéljünk. Mindenki megérdemelné és mindenki nagyon ügyesen, hatékonyan költené el. Másrészt - nem túl nagy felismerés ez - elosztani csak azt lehet, ami van. Tehát, aki több pénzt akar az iskoláknak, az valahonnan máshonnan vesz el és így tovább. Ezért is kellenek most a vitában a nagy szavak, a teátrális jelenetek, a nagy bemondások. Egyrészt, hogy hátha mégiscsak sikerül kialkudni valamit, hátha, akiktől ezek után muszáj lesz elvenni, így jobban megértik majd a helyzetet. Másrészt meg, mert ha mégse sikerülne pénzt szerezni, legalább a mi kedves közönségünk, azok a drága jó választók lássák, igazán mindent megtettünk értük, s az már nem rajtunk múlt, hogy így alakult, hogy nem jutott ide egy árva petákkal sem több. Miközben folyik a huzavona a milliárdokról, azért - finom képzavarral élve - csak felmelegítem régi vesszőparipámat. Ha rosszul megy a bolt - rosszul! - ha áldozatvállalásra kérjük a társadalmat - kérjük! - akkor csak példát kellene már mutatni a politikai osztálynak is. Tudom, elbocsátnak köztisztviselőket, kevesebb lesz a drága autó és a luxusút. De mindez nem elég, ráadásul van egy réteg akit még véletlenül sem érint mindez. Bár becsületesen tegyük hozzá, hogy a kormány tagjai mégsem veszik fel azt a magasabb fizetésüket, amit egyébként megszavazott nekik az országgyűlés. Lehet, hogy sok mindenre nem lesz elég az országnak az, amit így meg lehet takarítani, de ez lényeges bizalomerősítő intézkedés. Ám, lehet, hogy még ez is kevés."

Sebes György (Pénzügy és politika, Népszava, 2003. október 3.)
"»Ez lesz az a költségvetés, amelyre jó szívvel emlékezhetünk majd.« Ezekkel a szavakkal ajánlotta az újságírók - és rajtuk keresztül nyilván a szélesebb közvélemény - figyelmébe a pénzügyminiszter a jövő évi költségvetést. Az ünnepélyes percek emelkedett stílust igényelnek. Ezzel mindenképpen magyarázható László Csaba fantasztikus - és most szó szerint kincstári - optimizmusa. Nem vitás, a pénzügyminisztérium, meg az egész kormány jót akar. Nemcsak magának, az egész országnak. De afelől sem lehet senkinek sem kétsége, hogy a költségvetés benyújtásának ünnepi pillanatait nehéz órák követik. A javaslatot - legyen bármilyen jó - ízekre szedik mostantól. Ez érthető, hiszen mindenki többet akar. Van olyan is, akinek valóban több kell(ene). Ám elosztani csak meghatározott kereteket lehet. Ha tehát valakinek többet akarunk adni, azt - általában - másoktól kell elvenni. (...) Jelentkező pedig van bőven. Már tudni, hogy az ellenzék - nem meglepő módon - több százmilliárd forinttal többet tartana szükségesnek kiosztani, mint amennyi most szerepel az előirányzatokban, és mint amennyire egyáltalán lehetőség lenne. De a kormánypártoknak is vannak további ötletei. Már ők is jelezték, hogy a kiadások legalább 70 milliárdos bővítését szeretnék elérni. És akkor még nem beszéltünk az eddig is nehéz helyzetben lévő önkormányzatokról, amelyek képviselői - és szószólói - a jelenlegi javaslatot minden eddiginél (és ez nagy szó) rosszabbnak tartanak. Bíznak benne, hogy jogosnak vélt panaszaik meghallgatásra találnak. Ugyanezt remélik az egészségügyi dolgozók is, de az ő érdekképviseleteik már nem érik be a puszta szóval - és a várható rémséges következmények leírásával -, hanem akcióra, tiltakozásra is készülnek. A kormány, amely eddig igyekezett betartani ígéreteit, minden korábbinál nagyobb csatákra készülhet. És arra is, hogy a vesztesekkel - mert kétségkívül lesznek ilyenek - az eddigieknél súlyosabb konfliktusok alakulhatnak ki. Hogy a pénzügyminiszter elégedett a nyilván sok munkával, rengeteg egyeztetéssel elkészült művel, az természetes. A kérdés az, hogy vajon ő és a kormány többi tagja - élükön a miniszterelnökkel - felkészültek-e arra, hogy ezt a művet jelenlegi állapotában senki más nem tartja majd ennyire szépnek. A leglényegesebb kérdés persze az, van-e kidolgozott politikájuk a most következő csatákra. Kinek fognak engedni és főleg miért?"

Tihanyi Örs (Zuhanórepülésben az ország, Magyar Nemzet, 2003. október 3.)
"A Medgyessy Péter által irányított Magyarország nehéz gazdasági helyzetben van. A több mint egy évtizede halogatott reformokat végre kellene hajtani. A nagy társadalmi ellátó rendszerek és az elképesztően pazarló államháztartás karcsúsítása és hatékonyabbá tétele elodázhatatlan. Mindehhez társul az a kényszer, hogy az Európai Unió küszöbén álló ország polgárait föl kell készíteni a csatlakozással együtt járó nehézségekre. A hazai vállalkozók és gazdálkodók többségére gyilkosan kemény versenyfutás vár, amit csak akkor lesznek képesek teljesíteni, ha a nemzeti érdekeket vállaló kormány - ha kell, gátlások nélkül - teljes mellszélességgel támogatja őket. (...) Az összesített adóterhek az SZDSZ dörgedelmei ellenére sem fognak csökkenni. Bár az áfakulcsok emelkedése részben európai követelmény, azzal, hogy a teljes fogyasztói adóemelkedést az unió nyakába varrta a Gál J. Zoltán-László Csaba-féle rohambrigád, alighanem sikerült elérni, hogy az integráció iránti bizalmi index tovább fog csökkenni a közeljövőben. A jövedelemadóknál hiába van remény az adókulcsok csökkentésére, az eddigi kedvezmények elvonása így is családok egész sorát hozhatja majd nehéz helyzetbe. A kaotikus öszszevisszaságban röpködő költségvetési számok és propagandisztikus fogadkozások közben egyre inkább láthatóvá válik a meztelen valóság. Az a valóság, amit sem a Heti Hetes, sem pedig a minden kormányzati tervet rózsaszínűre festő közszolgálati tévéhíradó nem lesz képes elfedni. (...) Háborognak a kormánypárti polgármesterek, akiknek naponta szembe kell nézniük a lakhelyükön a kabinet balfogásainak következményeivel. Lázadnak a hadsereg elsorvasztása miatt nehéz helyzetbe került régiók vezetői. Kiabál és követel Demszky Gábor főpolgármester, az elégedetlenek élére állva, és még csak megkerülni sem lehet, mert a jelenlegi koalíció szempontjából létfontosságú budapesti szavazóbázist ő felügyeli. Fenyegetőznek a szakszervezetek is, amelyeket szintén nem lehet lesöpörni, mert szintén képesek a választói közhangulat befolyásolására. Túl sokáig próbálta elkerülni a konfliktusokat a társadalom érintett csoportjaival a koalíció, és önnön népszerűségébe fulladva túl hosszú ideig halogatta a tényleges kormányzati munkát."

Szerető Szabolcs (Itt a farkas, Magyar Nemzet, 2003. október 4.)
"Budapest főpolgármestere újabb, teátrális elemekkel tarkított kommunikációs offenzívát indított a költségvetési javaslat ürügyén, amely szerinte jelenlegi formájában az Orbán-kormány »fővárost sújtó« politikájának a folytatását jelenti. Demszky a budapesti MSZP rosszallását is kiváltva tényként jelentette be a BKV-tarifák jövő évi drasztikus emelését, ami állítólag akkor is elkerülhetetlen, ha a tömegközlekedés megkapja az igényelt normatív támogatást. Amennyiben követeléseit elutasítják, sejteti a felbőszült városvezető, csődbe mehet a BKV, ami a főváros összeomlásával egyenlő. A nyomásgyakorlásnak is van határa, horkant fel erre Demszky MSZP-s helyettese, ám a parlamenti erőviszonyok ismeretében - az »SZDSZ« nélkül nincs kormánytöbbség - valóban csak a koalíció kisebbik frakcióján múlik, hogy meddig zsarolja az általa más ügyekben a fedezet nélküli osztogatás bűnében elmarasztalt Medgyessy-kormányt. Demszky Gábor mostani fellépésével is igazolja, hogy ő a politikai értelemben felelőtlen választott vezető típusának legjellegzetesebb képviselője közéletünkben. Pontosabban felelősséget csak egy beruházás befejezésekor, a szalag átvágásának pillanatában vállal, függetlenül attól, hogy az átadott intézmény létrehozásából mekkora részt vállalt az állam, illetve az önkormányzat. A kudarcokról mindig az aktuális kormány tehet, lassan már annak sincs jelentősége, hogy Demszky pártja a koalíció kapuin kívül vagy belül politizál. A főpolgármester és/vagy kommunikációs csapata - valljuk meg, elismerésre méltó sikerrel - tizenhárom éve zsonglőrködik a felelősségáthárítás trükkjével, azt szuggerálva, hogy a főváros mára csődközelinek nevezhető állapota, az elviselhetetlen gondok nem Demszky számláját terhelik. Ezt a politikát az Orbán-kormány idején sikerült tökélyre fejleszteni; négy évig figyelte a város rothadását ölbe tett kézzel Budapest vezetése a parlamenti többséget kárhoztatva. (...) A főpolgármester ízléstelen, azonnal a zsarolás eszközéhez nyúló fellépésének van azért haszna is: amíg mondjuk Szita Károly beszélt az önkormányzatok ellehetetlenítéséről, a béremelések hiányzó fedezetéről, addig azt a sajtó az ellenzék szokásos sirámaként kezelte. Most azonban jól felfogott érdekükben kormánypárti polgármesterek is csatlakoznak a kórushoz. Ám a pillanatnyi közös cél ellenére sem nyújthat az ellenzék mentőövet az egyszerre agresszív és tehetetlen Demszky Gábornak, aki azt szeretné, ha háromezer magyar település asszisztálna az ő nagy mutatványához, amelynek végén - ezt tőle tudjuk, s erre a személye a garancia - így is, úgy is nehezebb lesz jövőre az élet Budapesten."

Andor László (Terv és ciklus, Népszava, 2003. október 7.)
"Hogy szándékoltan-e vagy nem, egyszer majd kiderül a szereplők visszaemlékezéséből. A külső szemlélő számára mindenképpen volt valami bibliai abban, ahogy a múlt héten a pénzügyminisztérium vezető tisztviselői (mint három királyok) gyalog vitték a jövő évi költségvetést az Országgyűlés elnökének. Útjukat a Terv presszóban szakították csak meg - ezt meg éppen hogy egy materialista kabalának gondolhatjuk. Ilymódon spirituálisan két oldalról is alátámasztást nyert az ország jövő évi pénzügyi terve; kérdés azonban, hogy ezek a támaszok elegendő védelmet jelentenek-e majd az előttünk álló két hónap során. Ma már mindegy is, hogy a nyár közepén miért szabadulhatott ki a szellem a palackból. Lényeg, hogy kiszabadult, és ez oda vezetett, hogy a pénzügyminisztérium által július folyamán felvázolt koncepciót az ellenzéki és a kormányoldalról egyaránt golyózápor fogadta. Azon túl, hogy ennek konkrét személyek is áldozatául estek, a költségvetési előcsatározások alakulásából két kellemetlen következtetést is levonhatunk. Az egyik az, hogy nem sikerült kellőképpen kihangsúlyozni és elfogadtatni, hogy valóban objektív és kényszerítő körülmények miatt van szükség egy határozott irányváltásra a pénzügypolitikában. Nem hobbiból és nem szószegésből erőltet a kormány korrekciós lépéseket, hanem azért, hogy a gazdaság szerelvényét olyan vágányra terelje, amelyen stabilan és gyorsan haladhat a következő években. Elkerülhetetlen, hogy ennek érdekében megtörjön a fogyasztás növekedésének lendülete, bár tény, hogy jobban ügyelhetett volna arra a kormány, hogy ez inkább a magasabb jövedelmű rétegek (importigényesebb) fogyasztására vonatkozzon elsősorban. A másik gond az, hogy a kialakult hangzavarban nem könnyű elválasztani azokat az ötleteket, amelyeket a különféle réteg- és csoportérdekek érvényesítésének szándéka diktál, és azokat, amelyek valóban legitimnek mondhatók. Összekeverednek a létező problémák lehetséges megoldásairól szóló javaslatok érdekképviseleti villongásokkal és koalíciós játszmákkal. Néhány tézist fogalmazhatunk meg annak érdekében, hogy a következő hetekben mi alapján ítéljük meg a különféle igénybejelentéseket és indítványokat. Bár nem népszerű gondolat, a jelen helyzetben semmiféle létjogosultsága nincs olyan igényeknek, amelyek a személyes jövedelmek reálértékét kívánják jelentős mértékben növelni. Ez alól talán csak a minimálbér - és az ennek szintje alatt élők jövedelme - lehetne kivétel, ahol egyébként éppen hogy a szintentartásért folyik a küzdelem. Minden más jövedelmi csoportnak meg kellene értenie, hogy e pillanatban az elmúlt évek dinamikus növekedése által elért szint fenntartása is nagy eredmény. (...)
A most benyújtott költségvetést leginkább amiatt éri és fogja érni még sokáig bírálat, hogy zsinórban másodszor terheli rá a szükséges kiigazítást az önkormányzatokra. Az államháztartásnak ebben az alrendszerében valószínűleg tényleg lehetne találni megtakarítható költségelemeket, de igazából csak akkor, ha egyúttal napirendre lehetne tűzni az önkormányzati intézményrendszer és az azt működtető finanszírozási mechanizmus átfogó reformját. Háromezernél több, formálisan önálló önkormányzattal és huszonhárom, formálisan önálló budapesti kerülettel mindez nehezen képzelhető el. Természetesen kell ahhoz politikai bátorság, hogy ezen a területen érdemi koncentráció kezdődhessen. A efféle reform azonban nem példa nélküli. Az előző két kormány igen szerény és bizonytalan megtakarítási lehetőség kiaknázása érdekében kényszerítette fúziókra az egyetemeket és főiskolákat. Az önkormányzati rendszer átalakítása ezzel szemben valódi racionalizálásról szólna, ráadásul az EU-tagsággal összefüggő reformokkal is szorosan összefügg. (...)
Jó, ha a jövő évi költségvetés - akár a fogyasztási dinamika mérséklése árán is - neki tud lendíteni egyfajta építkezést az országban (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), ezzel együtt sem volna jó azonban, ha ellenzéki vagy független elemzők csakis a 2004-es költségvetés alapján minősítenék a kormány gazdaságpolitikáját. A költségvetés a gazdaságpolitika tükre - halljuk néha jó szándékú kommentátoroktól is, pedig ez a megállapítás csak nagyon korlátozott értelemben igaz. A jó költségvetés nem szólhat hosszabb időre, mint egy év. Ezzel szemben a jó gazdaságpolitika egy középtávú perspektívát (három-hat évet) tart szem előtt. Természetesen nem a következő választási év miatt elsősorban; sokkal inkább azért, mert átlagosan ennyi idő kell ahhoz, hogy a mai beruházás jövőbeni eredményt produkáljon"