Juhász Ferenc ingatlanvásárlása

A Magyar Nemzet című napilap november 26-i számában megjelent írás arra a kérdésre kereste a választ: miből fedezte a szocialista politikus a 95 millió forintos vételárú ház megvásárlását, hiszen vagyonnyilatkozatában nem szerepelt a szükséges összeg. Juhász Ferenc válaszközleményében kifejtette: a pénz nagy részét felesége és apósa segítségével, valamint kölcsönből fizette ki. A honvédelmi miniszter állítása szerint minden forinttal el tud számolni.

A Magyar Nemzet című napilap november 26-i számában megjelent írás arra a kérdésre kereste a választ: miből fedezte a szocialista politikus a 95 millió forintos vételárú ház megvásárlását, hiszen vagyonnyilatkozatában nem szerepelt a szükséges összeg. Juhász Ferenc válaszközleményében kifejtette: a pénz nagy részét felesége és apósa segítségével, valamint kölcsönből fizette ki. A honvédelmi miniszter állítása szerint minden forinttal el tud számolni. Gál J. Zoltán kormányszóvivő sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a Kormány tagjai meg vannak győződve Juhász Ferenc villavásárlásának tisztességéről és törvényességéről. A kormányszóvivő kijelentette: nem szeretne olyan országban élni, ahol a miniszterek családtagjainak zsebében turkálnak. Később a miniszter maga kérte az Országgyűlés mentelmi-, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottságától a vagyonnyilatkozattal kapcsolatos eljárás megindítását. Géczi József Alajos, a testület elnöke elmondta: Juhász Ferenc vagyonnyilatkozatának tanulmányozása után döntenek arról, hogy megfogalmaznak-e kiegészítő kérdéseket a miniszternek.

Csermely Péter (Zoltán menni akar, Magyar Nemzet, 2003. november 28.)
"Miután a Magyar Nemzet megosztotta Juhász Ferenc örvendetes lakásvásárlása felett érzett lelkesedését a magyar közvéleménnyel, a kormányszóvivő kifejtette: »ez nem az első eset, hogy bizonyos sajtóorgánumok, amelyek bizonyos politikai célok szolgálatába szegődtek, megpróbálnak politikai ügyet csinálni magyar polgárok lakásvásárlásából, magánéletéből«. Már itt ráébredhettünk volna, hogy ebből baj lesz, a közkedvenc Gál J. Zoltánt nem olyan fából faragták, hogy megálljon félúton. Nem is állt meg. Azt is elmondta, hogy ő olyan országban szeretne élni, mert ebben hisz, ahol az egyes miniszterek és családtagjaik magánéletében szereplőknek a zsebében senki nem turkál. Bizony, ebben hisz. A hit, kérem szépen, a hit, az nagyon komoly dolog. Hitbéli ügyekkel nem szabad tréfálkozni. Gál J. Zoltánnak erős a hite, lám, arra is rávette, hogy mit teremtett, összedúlja. A kormányszóvivő ki akar vándorolni. Tudniillik Magyarország sajnálatos módon olyan ország, ahol tekintélyes intézmények hivatottak arra, hogy egyes miniszterek és családtagjaik magánéletében szereplőknek a zsebében turkáljanak. A tekintélyes intézmények között az első Keller László közpénzügyi államtitkár, aki feltartóztathatatlanul küzd, mint jószág a jégen. A korrupció ellen, ugyebár. Továbbá itt van a Magyar Szocialista Párt, amelynek vezetői ugyan egyfelől örülnek Gyurcsány Ferenc és Juhász Ferenc gyarapodásának a semmik vagyunk s minden leszünk mottójának szellemében, másfelől viszont éppenséggel nem ezzel a programmal kerültek hatalomra, sőt. Vannak még az egyéb demokratikus pártok is. Aztán jön a többségi média, amely évekig lankadatlanul turkált a zsebekben, oly szorgalommal, hogy mára kissé talán bele is fáradt. A parlament is foglalkozik ilyesmivel. És csak ezek után húzza meg magát szerényen a Magyar Nemzet. Miattunk maradhatsz, Zoltán. Mármint itthon. Meg aztán hová is menne egy hitehagyott kormányszóvivő? Természetesen vannak olyan országok, amelyek maradéktalanul megfelelnek a Gál J. Zoltán támasztotta feltételeknek, bár furcsa módon egyik sem demokrácia, az igaz. Kuba például jó lehet. [...] Mindazonáltal az is a lehetőségek birodalmába tartozik, hogy a kormányszóvivőnek esze ágában sincs kivándorolni, és amit a Kormány nevében mondott, azt csak úgy mondta, mert hamarjában mondania kellett valamit, esetleg úgy véli, hogy az üvegzsebben nem szabad turkálni, mert eltörik. Ebben az esetben hajlamos lennék arra gondolni, hogy kormányunk tagjainak a fejében azért a víz az úr. Habár fölül a Gál J."

Bolgár György (A Tállyai lejtőn, Népszava, 2003. november 28.)
"»Hatvanmilliós magánvagyon« - harsogja a Kormánnyal szemben jóindulatúnak nem nevezhető napilap főcíme, mintha Magyarországon ekkora összeg már önmagában is felháborító gyalázat, magyarázatra sem szoruló bűn(cselekmény), de legalábbis szenzációs hír volna.

[....] Önmagában ráadásul egy hivatalban lévő miniszter házvásárlása feltétlenül olyan eset és alkalom, amelyre nem szabad nagyvonalúan legyinteni [...] az általam rendkívüli mértékben nem kedvelt lapnak igaza volt, amikor Juhász Ferenc Lejtő utcai ingatlanvásárlásáról beszámolt. Ez kötelessége lett volna egy baloldali vagy liberális lapnak is (ha tudomást szerzett volna róla), mégpedig nem azért, hogy egy miniszter magánéletében vájkáljon, nem is azért, hogy megelőzze a jobboldali újságot, hanem azért, mert bizony a demokratikus Magyarországon hírnek számít, ha a kormány egyik tagja nagy értékű házat vesz, méghozzá úgy, hogy ahhoz a saját vagyona nem elég. Ez pontosan az az eset, amikor a sajtónak meg kell vizsgálnia, hogy a miniszter tisztességes, megmagyarázható és elfogadható úton jutott-e ahhoz a pénzhez, ami a vételhez szükséges volt.

Fogalmam sincs, hogy a Magyar Nemzet kitől kapta az információt - bár abból, hogy még az adásvételi szerződés másolatát is közölték, nagyjából meg lehet tippelni (sőt, miután a négy aláíróból három a Juhász-családhoz tartozik, a valószínűség szabályai szerint tőlük...) -, de akárki kapta volna akárkitől, kötelessége volt nyilvánosságra hozni. Hogy aztán mindezt hogyan tálalja, milyen botrányt csinál belőle és hogyan, az már egy egészen más kérdés.

A hatvanmilliós magánvagyon ugyanis nem bűn, nem tisztességtelenség, és ha a feleség családjának ennyi pénze van, akkor innentől kezdve kinek mi köze hozzá. Az ellenzéki sajtót persze mindebből csak az érdekli, hogy a szocialistákra újra és újra rásüssék: valójában régesrég elszakadtak a munkásosztálytól meg a parasztságtól, és a felső tíz- vagy százezerhez tartoznak, ami olcsó, bár a politikában talán kifizetődő demagógia. A jobb- vagy baloldali sajtó azonban - ha komolyan venné a hivatását - nem elégedhetne meg ennyivel, illetve nem mehetne el idáig. A lakásvásárlás híréből ugyanis vagy akkor lehetne valóban botrány, ha kiderülne, hogy a családnak eddig nem volt semmilyen vagyona, csak most, a derült égből csapott be hozzájuk hatvan millió, vagy pedig, ha az újságírók azt tudnák reálisan megkérdőjelezni, vajon a harmincmilliós kölcsön visszafizethető-e a miniszter és felesége jövedelméből. Röviden, és nem kerülgetve a legforróbb kását: a honvédelmi miniszter háza akkor (lenne) igazán érdekes, ha fölvetődne a korrupció, a hatalommal, befolyással való visszaélés gyanúja. Jellemző módon azonban úgy csináltak botrányt, hogy ilyen gyanú nincs.

[...] A tanulság azonban az, hogy a Kormánynak is akadna némi feladata. A majdnem százmilliós ház ugyanis közbeszéd tárgya lesz Magyarországon, akár tetszik a Kormánynak, akár nem, mi több, a köznek megjósolhatóan nem fog túlságosan tetszeni. Éppen ezért a miniszterelnök - akinek a vagyonát számtalanszor szétcsócsálták már ellenzéki oldalon - nem lehet olyan szemérmes, hogy a vagyonügyeket magánügyként kezeli. Nem azok. Az MSZP-nek és a kormánynak árt, ha egy miniszter lakásvásárlását szenzációs botrányként lehet tálalni, a kormánynak pedig emiatt védekeznie kell. Egymás között tehát tisztázni kellene, hogy készül-e bárki hasonló üzleti lépésre, normális, tisztességes, és annak is látszik-e az ügylet, és ha igen, akkor előre kell közleményt kiadni róla, nem utána. Különben a kormány futhat a (minisztere) pénze után."

Németh Péter (A Juhásznak jól megy dolga?, Népszava, 2003. december 1.)
"Hiába mondta az egyik tévés szereplésekor [...] a honvédelmi miniszter, hogy megbánta a dolgot, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, fogják a nadrágja szárát, rángatják, húzzák-vonják. A jobboldali sajtó természetesen, hiszen megint egy ügy, amely azt sugallja, hogy a baloldal teli van korrupt, hazudozó politikussal, olyanokkal, akiknek szinte mindegy is az ország sorsa, náluk mindennél előbbre való a saját boldogulásuk. A baloldalon ilyenkor bosszankodnak, a szimpatizánsok is morognak, miközben persze arra is gondolnak, hogy a másik oldalon tevékenykedő politikusok sem sufniban laknak, nekik is nehezen jönne ki a havi jövedelmükből az a ház, amelyben élnek. Még tippek is érkeznek hozzám, mely fideszes politikus házának nézzünk utána; kizárt, hogy a képviselői fizetésükből futotta volna egy akkora ingatlanra. És bizonyára így is van; feltehetően nagyon sok olyan politikust találnánk ma a Parlamentben, akit, ha komolyan számon kérnénk, nehezen tudna minden szempontból kifogástalan választ adni a vagyona eredetét firtató kérdésre.

[...] Nem állítom, hogy nem fordul meg a fejemben: bizony csattanós lenne a válasz, hiszen a Magyar Bálint háza körüli hisztéria, a bérlakás tulajdonná válása, illetve az így szerzett pénz fölötti ítéletalkotás is rögvest megszűnt, mihelyst kiderült, hogy Orbán Viktor hasonló tranzakciót bonyolított le, csak még ügyesebben, mint Magyar Bálint. Szóval kínálná magát itt is a válasz, volna muníció bőven, de vajon mire lenne ez jó? Azon kívül, hogy rosszkedvűvé teszi az embert, s talán sugallna némi akolmeleget, csak azt üzennénk vele, hogy a politikusok bizony mind lopnak, csak arra használják ki közéleti szerepüket, hogy meggazdagodjanak.

[...] önmagában az is szomorúvá tesz, hogy egy olyan országban élek, ahol, ha valakinek háza van, az már gyanús, a politikusi villa pedig hovatovább a sikkasztó politikus szinonímájaként jelenik meg. A ki tudja hanyadik ilyesfajta ház-ügy után már magamat is azon kapom, hogy egy-egy nagyobb ingatlanról hallva-olvasva, hasonló gondolatok fogalmazódjanak meg bennem.

[...] Meglehet: nem korrekt, hogy mindezt Juhász Ferenc kapcsán írom le. De, mint az elején említettem, elkapták, s nem engedik el. Pedig az is lehetséges, hogy maga a kifejezés is méltatlan a miniszterrel szemben, nem szabadna azt írnom, elkapták. Hiszen nem bűnöző ő, hogy el kelljen kapni, s hogy jobb körülmények között akar élni, igazán természetesnek tekinthető. Mégis: elkapták őt. Elkapták, mert a miből kérdésére nem tudott egyértelmű, s főként azonnali választ adni. Mert a vagyonbevallása és házra költött pénz között feszülő hiány túl nagynak látszik a közvélemény szemében, s a magyarázatok tükrében is. Nevezhetjük Juhász Ferencet naívnak és meggondolatlannak is, hiszen gondolhatott volna arra, hogy lakásvásárlása és szerződése kikerülhet a XII. kerületi, amúgy fideszes önkormányzattól. Ám a dologban még sem ez a lényeg. Tényleg nem az a járható út, hogy legyünk ügyesebbek és rafináltabbak egyfelől, másfelől pedig tudjunk szolgálni ellenpéldával a másik oldalról. Hanem, ha politikusnak adtuk a fejünket, számoljunk be gazdagodásunk minden részletéről a nyilvánosságnak. És nem pusztán azért, mert kíméletlen politikai harc folyik, s egy ilyen hiba kellemetlen helyzetbe hozza azokat, akihez tartozom, hanem azért, mert ennyivel tartozom a választóknak. Még azoknak is, akik ellenem szavaztak."

Kumin Ferenc politológus (Politikusvagyon, Magyar Hírlap, 2003. december 3.)
"A házvásárlási botrányok [...] kevéssé vannak kitéve a máskor oly erőteljes politikai amnéziának. A ház a maga tapintható valóságával, sokkal mélyebben hagy nyomot a legtöbb ember emlékezetében, mint egy könnyen feledhető, sokkal elvontabb százmilliós vagy milliárdos pénzösszeg. Tocsik Mártára is akkor kezdett el elemi erővel neheztelni a közvélemény, amikor az egyik hírműsorban bemutatták a takaros házáról készült felvételeket. Juhász Ferencnek is tudnia kellett - legyen bárhonnan is a pénze -, hogy hosszú időre bespájzol magának egy jókora hátrányt a politikai küzdelemben, ha elvállalja a házvásárlás közéleti kálváriáját. Miért nem gondolt erre korábban? Abban bízni, hogy a vásárlásra nem derül fény, több mint naivitás. Arra számítani, hogy a közvélemény érdemben mérlegeli a kormánytagok számára elvárható lakhatási körülményeket, egyenlő a magyar mentalitás ismeretének teljes hiányával. A kádárizmus egyik legnyomasztóbb öröksége a mélyen kondicionált egalizáló kényszer, az anyagi különbségek zsigeri visszautasítása: szeretjük a lángost, de utáljuk a lángossütőt. Felróni ezt persze egy pillanatig sem lehet azoknak, akik életük nagy részét olyan korban élték le, amelyben az egyenlősdi csalóka álarca mögött a jellemzően érdemtelenül szerzett gazdagság tett bárkit taszítóvá, aki az átlagnál jobban élt.

A tizennégy éve választott új társadalmi-gazdasági berendezkedés a nagy szegénység ellen megpróbál fellépni, de a nagy gazdagságot immár nyilvánosan és büszkén is elvállalja. A gazdaság világában megjelentek a vagyonokat felhalmozó vállalkozók, a mesés fizetésű csúcsmenedzserek. A politika azonban mintha megrekedni látszana a rendszerváltozás kori magyar társadalom egyenlőség-eszményében. Nem csoda: a legaktívabb szavazók Magyarországon az idősebb korosztályokból kerülnek ki, a műsor elsősorban nekik szól. Ez a műsor megpróbálja elhitetni, hogy a politikai osztályban egyszerre lehet jelen az »egy pár virslis« puritanizmus és a versenyszféra menedzsergárdájával összemérhető szintű felkészültség és professzionalizmus az ország jólétét súlyosan befolyásoló döntésekben.

Egy magára valamit is adó politikai közösség számára elsődleges szempont és jól felfogott érdek is, hogy vezetői valóban a legjobbak közül kerüljenek ki. Immár elszakadva a honvédelmi miniszter esetétől, hadd idézzek néhány példát. Ázsia leghatékonyabb, a korrupciótól legkevésbé fertőzött országaiban a politikai vezetők valószínűtlenül sokat keresnek. A szingapúri miniszterelnök évi jövedelme 2000-ben meghaladta az egymillió dollárt. Közelebb hozzánk, Tony Blair brit kormányfő 262 ezer dolláros fizetést kap évente. Medgyessy Péter 2003-as jövedelme körülbelül 50 ezer, Juhász Ferencé pedig 40 ezer dollár. A parlamenti képviselők tiszteletdíjai is hasonló arányokat mutatnak. Még mielőtt - teljes joggal - demagógiával vádolhatnának, jelzem, hogy tisztában vagyok az idézett országok és Magyarország gazdasági teljesítményének különbségeivel. Bizonyára egy szingapúri vagy brit költségvetésből könnyebb kiszorítani a nagylelkű politikusi jövedelmeket. Ennek ellenére nehezen fogadom el azt, hogy a hazai politikai vezetők munkájuk értékét annyival kevesebbre becsülnék, annyival kisebb jóléttel is megelégednének, mint amennyivel kisebb fizetést kapnak szerencsésebb országokban tevékenykedő kollégáiknál. Meglehet, Magyarországon még mindig sok szempontból olcsóbb az élet, de messze nem háromszor vagy ötször. A politikusok szférájában elkerülhetetlennek látszó presztízsfogyasztás tekintetében pedig az árakat nyugodtan tekinthetjük világszerte meglehetősen kiegyenlítetteknek.

Mindezek a körülmények azonban nem fogják tisztázni azokat a politikai vezetőket, akik feltűnően és aránytalanul nagy költségekbe verik magukat. Be kell látni, hogy, ha a magyar kormány tagja vásárol magának olyan házat, amelyet amúgy egy közepesen sikeres karosszérialakatosnak bárki készséggel megbocsátana, akkor a legjobb esetben is kínos magyarázkodásra szorul, hiszen a közvélemény jól tudja: egy miniszteri fizetésből durván tíz évig kell a teljes összeget félretenni ahhoz, hogy egy átlagos budai családi házra fussa. Idővel azonban - akár átmeneti áldozatok árán is - érdemes lehet a magyar politikusok javadalmazását legalább az európai átlaghoz közelíteni. A jelen feltételek mellett ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy messze nem a legjobbak közül kerül ki a politikai vezetők zöme. Egy konszolidált demokráciában a politikai pálya választása is csupán egy opció a sok közül, miközben a vezetői kvalitásokkal rendelkező, pallérozott elmékért az üzleti szféra is harcba száll. Politikai vezetővé válhatnak így egyrészt kedves, puritán emberek a második vonalból, másrészt rafinált profik, akik tehetségükkel megtalálják annak a módját, hogy miképpen tegyenek szert alacsony fizetésük ellenére versenyképes jövedelemre. Én olyan országban szeretnék élni, amelynek a vezetői nem tartoznak egyik csoporthoz sem."

Csontos János (Tisztességáldozat, Magyar Nemzet, 2003. december 3.)
"A létező szocializmus hivatalosan elenyészett - amibe nap mint nap beleütközünk, nyilván már a nem létező. Etikailag azóta sem sikerült megtámogatni: kellett az energia a (kapitalista) gazdasági újraalapozáshoz. Erkölcsi természetű sugallatok fel-feltűntek ugyan a sorjázó választási kampányokban (a szocik azért jobbak, mert már jóllaktak, az új éhesek viszont biztosan lopni fognak stb.), ezek azonban nem érték el a nyilvánosság ingerküszöbét, megmaradtak a suttogó propaganda szintjén. Ráadásul a szocialista restauráció után feketén-fehéren kiderült: a jóllakottság és a lopási hajlam egyáltalán nincs ok-okozati viszonyban egymással. (Azóta változott a suttogók érvelési logikája. Most már azt mondják: »jó, a szocikról mindig tudtuk, hogy enyves a kezük, de legalább nem festik magukat - bezzeg a konkurencia ájtatos manó: vizet prédikál és bort iszik« stb.) Az első említésre méltó nyilvános morális szentencia Kósáné Kovács Magdához kötődik, s mára klasszikussá vált: »Nem elég tisztességesnek lenni - annak is kell látszani.«. A sokat idézett mondat nem nélkülöz ugyan némi ájtatos manóra emlékeztető képmutatást (hiszen a szocialistákat ab ovo tisztességesnek feltételezi, holott a kijelentés épp a Tocsik-ügy tanulságaként hangzott el), ám ettől függetlenül elfogadható kiindulási alap. Fogalmazzuk át úgy az erkölcsi minimumot a politikában: tisztességesnek kell lenni, és tisztességesnek kell látszani. Nem vagy-vagy: és.

Ez persze így kevés, hiszen némi malíciával azt lehetne feltételezni, hogy a szegény, ártatlan politikusokat kedve szerint be tudja mocskolni a velejéig romlott média - a makulátlan valóságon felül tud kerekedni a manipulatív látszat. Ezt a meggyőződést ugyan épp a baloldali sajtó segített elterjeszteni (azt a képzetet keltve, hogy tetszése szerint képes pártokat és politikusokat kihalászni a szemétkosárból, majd visszaküldeni oda), ám valós társadalmi szerepemmel tisztában lévő sajtómunkásként kénytelen vagyok leszögezni: a közhatalom minden ellenkező híresztelés dacára mégis inkább a politikusok, mint az újságírók kezében van.

[...] Medgyessy [...] - Kiss Elemér összeférhetetlen bizniszei kapcsán - mondott egy olyat, ami Kósáné mondata mellett a másik etikai pillér lehetne a közéletben: a törvény és az erkölcs közül mindig azt kell előre venni a konkrét (korrupciógyanús) ügyek megítélésekor, amelyiknek az adott esetben szigorúbbak a szabályai. A szocialista erkölcsről azóta sem lehetnek illúzióink, de etikai minimum nélkül bajba kerülhet a fiatal magyar demokrácia. Próbáljuk hát érvényesíteni Medgyessy tételét legalább a saját vezető embereire. Rossz előjel volt a miniszterelnök elszántságát és következetességét illetően, hogy minisztere, Magyar Bálint néhány tisztáldozat árán ki tudott jönni az oktatási minisztériummal üzleti viszonyban álló multi által szponzorált repülőútjából s a bennfentes kormányzati információkkal való kereskedés látszatát keltő lakásügyéből. Erre még lehet mondani: nem erkölcsös ugyan az elnéző elbánás, de praktikus - különben még borulna a koalíció a zsaroló pozícióban lévő SZDSZ-szel, s jöhetne vissza a Gonosz definíció szerinti megtestesülése, Orbán Viktor.

Juhász Ferenc azonban szocialista miniszter; az ő aggályos lakásügyének esetében még pragmatikus mentsége sincs az erkölcsösséget áhító Medgyessynek. (Ráadásul ugye azzal se jöhet, hogy az ügylet törvényes, hiszen itt az etikai megfontolások az erősebbek.) Ebben a fénytörésben érdemes a figyelmünkre a magyarázkodó Juhász kifakadása a Nap-kelte balliberális ítélőszéke előtt. Az önmagát a látszat áldozatának tekintő hadügyér a következő módon próbálta visszaverni a médiapergőtüzet: »Úgy lehet ebből kijönni, hogy önök és a közvélemény ebből kienged.« [...] Itt pontosan erről a sémáról van szó. Tessék engem futni hagyni, ha már Magyar Bálintnak haja szála sem görbült. [...] Önök engedjenek ki, akik a nyilvánosságot kilencven százalékban tematizálják - ha önök kiengednek, az én lakásügyem nem is létezik. Nem fontos tisztességesnek lenni, ha nem fogok tisztességtelennek látszani.

A szocialista erkölcs hiánya látszólag pártbelügy, de mindaddig, amíg ők kormányoznak, egyben az első számú országos ügy is. Ha tényleg akarnák a megtisztulást, pártolnák, hogy az európai alkotmányban szerepeljen a zsidó-keresztény gyökerekre való utalás. Ezzel elismernék a normatív erkölcs nélkülözhetetlen voltát is. Azt, hogy az emberek és pártok nemcsak a törvény, de az Isten előtt is egyenlőek. (Szép szocialista gondolat lehetne.) Ez esetben a konkrét ügyek nem írnák felül a szabályt, a lomtárba kerülne a kettős mérce, lakásügyeiket pedig tisztességáldozat helyett megúszhatnák sima tisztáldozattal is..."

Magyar Narancs szerkesztősége (Egy szorgos hét, Magyar Narancs, 2003. december 4.)
"Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, Kovács László MSZP-elnök (ma még) egyik lehetséges utóda vagyonnyilatkozati eljárást kezdeményezett maga ellen, miután lakásvásárlási ügye napok óta lázban tartja az országot. A szocialista politikus nem gyorsan jutott el idáig: nemrég még azzal hajtotta el az érdeklődő újságírókat, hogy a) az ingatlanvásárlás rejtelmeiről kérdezzék meg Magyar Bálintot, b) neki meg a rokonainak is vannak személyiségi jogai, amit illene tiszteletben tartani, c) nem nyilatkozik. A legjobb mégis az volt, amiről a Népszabadság tudósított, hogy ti. nagyon bánja, hogy belevágott, de mit tegyen, most már nem csinálja vissza az üzletet. Belátja, ház helyett inkább virslit kellett volna venni, hozzá barna kenyeret meg tormát, de már késő. Megint egy vezető szocialista államférfi került szívóágra, menetrendszerűen. Noha a tapasztalatok szerint a házügyek (Horné, Torgyáné, Orbáné, Stumpfé, Várhegyié, Magyar Bálinté) a közélet gyors lefolyású botrányai közé tartoznak, Juhász ezt a pöttyöt már nemigen mossa le magáról. És nem az ingatlanvásárlás ténye miatt, hanem a helye (a szimbolikus budai hegyvidék), az ideje (aktív miniszter) meg a rutinszerű magyarázat miatt. Hogy baráti kölcsön meg családi összefogás: Horntól Torgyánig mindenki erre hivatkozott. (Stumpf István a jól megfizetett kutatói munkával kifejezetten üde színfolt volt e műfajban.) Ebben az országban az utóbbi években sokan fogtak bele ingatlanvásárlásba; jobbára átlagosan jómódú delikvensek, olyanok, mint amilyenek - bevallott vagyoni helyzetük alapján - az említett politikusok is lehettek (a házvásárlásig). Ennélfogva, 20-30-50 millió forint családi vagy baráti alapon való »összeszedésének« a lehetőségéről sok választójogú magyar állampolgárnak van pontos fogalma. Előre szólunk: a következő, csinos ingatlant (amelynek értéke meghaladja az illető addig ismert vagyoni helyzetét) vásárló politikus találjon ki más hazugságot, és ne ezzel a snassz privátkölcsön-dumával akarja kiszúrni polgártársai szemét. Juhász gyarapodása a szocialista párttársakat is felvillanyozta. Azonnal lecsaptak a kínálkozó alkalomra, és demonstrálták a párt megújításáért vívott állhatatos harcukat. Szili Katalin legott felosztotta a pártot három egyenlő részre, mi csak most a zsákmányszerzőkre emlékszünk, ez hangzik a legklasszabbul. Jánosi György megint a »baloldali értékek mentén« akart politizálni és Kovács László is mondott valamit, aminek biztos a morálhoz vagy valami hentesáruhoz van köze."