Országos agrárdemonstráció

2004. február 16-án, atrocitások nélkül kezdődtek meg a kéthetesre tervezett gazdatüntetések. A demonstráló termelők a mezőgazdaság sanyarú helyzetére kívánták felhívni a figyelmet. A gazdák állami beavatkozást sürgettek a tej-, a sertés- és a baromfiágazatban is. Hankó Miklós, a Magyar Gazdák és Fogyasztók Önvédelmi Mozgalmának vezetője szerint nem lehet véletlen, hogy éppen az uniós csatlakozás előtt jutott válságba az állattenyésztés valamennyi ágazata. Kijelentette: a feldolgozók mögött az MSZP-közeli tőke áll, és a szocialisták ezeket a cégeket segítik a minél nagyobb profit megszerzésében.

Háttér
2004. február 16-án, atrocitások nélkül kezdődtek meg a kéthetesre tervezett gazdatüntetések. A demonstráló termelők a mezőgazdaság sanyarú helyzetére kívánták felhívni a figyelmet. A gazdák állami beavatkozást sürgettek a tej-, a sertés- és a baromfiágazatban is. Hankó Miklós, a Magyar Gazdák és Fogyasztók Önvédelmi Mozgalmának vezetője szerint nem lehet véletlen, hogy éppen az uniós csatlakozás előtt jutott válságba az állattenyésztés valamennyi ágazata. Kijelentette: a feldolgozók mögött az MSZP-közeli tőke áll, és a szocialisták ezeket a cégeket segítik a minél nagyobb profit megszerzésében. Dékány András, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szóvivője kijelentette: nincs általános válság a mezőgazdaságban, ahogyan azt a gazdák látják, csupán egyes ágazatok vannak nehéz helyzetben. A szóvivő hangsúlyozta: a tárca minden tőle telhetőt megtesz, hogy a gazdák a lehető legfelkészültebben lépjenek be az Unióba. Napokkal később, február 25-én Dékány András szóvivő bejelentette: megszületett a megállapodás a termelők és a szaktárca között, így a gazdák felfüggesztik a demonstrációt. A szóvivő elmondta, hogy a megkötött megállapodás mindhárom problematikus ágazatra, azaz a tej-, sertés- és baromfiágazatra is vonatkozik. A megegyezés alapján a gazdák többmilliárdos többletforráshoz jutnak, valamint további, a termelők helyzetét javító járulékos intézkedések lépnek életbe. Dékány András hangsúlyozta: a megállapodást segítette, hogy a tárcával való tárgyalások nyomán felfüggesztették több nagy áruházláncban a "reggeli italnak" nevezett tejimitátumok forgalmazását. A legnagyobb feszültséget okozó tejágazattal kötött megállapodás szerint az exportáló tejfeldolgozók legfeljebb 40 forintos literenkénti megpályázható exporttámogatást kapnak, ha cserébe a termelőktől bruttó 68 forintos literenkénti áron vásárolják fel a tejet. A megállapodást Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter írta alá a gazdaszervezetek vezetőivel.

Kun István (A feneketlen zsák mélye, Magyar Hírlap, 2004. február 19.)

"Törvényszerűnek tartom a kirobbant gazdatüntetéseket. Egy letűnőben lévő világ agonizálásának.
A kérdések sorát a demonstráló ágazatok helyzete veti föl. Egyedül a kormányok felelősek a sanyarú helyzetért? Avagy a gazdálkodók se vétlenek? De mennyire, hogy nem! Gondoljunk például a tejtermelőkre. Ezúttal ne a két-három vagy tíz-húsz tehénkés gazdákra. Vannak itt jövőbeli reményekre jogosító nagyüzemek is. Csakhogy mindegyikben magas az önköltség, drága a termék. Vajon miért kell két-három millió literes éves termeléshez 40-42 fő telepenként? Méghozzá úgy, hogy a takarmányt készen kapják, vagyis nem ők termelik meg. Elfeledkeztek olyan "szakbarbár" fogalomról, mint a termelékenység? A létszám tizede nem lenne elég? És miért követelőznek a feldolgozóknál? Mert eszükbe sem jutott, hogy saját lábra kellene állni?

[...] Az egész ágazat lekésett egy évszázadot! Aztán ott van a sertéstartás. Az egyik leginkább automatizálható ágazat a baromfi mellett. Se kormányoknak, se menedzsmenteknek nem fontos ez immár három évtizede. Miért kell a mi szakosított telepeinken évi 8-10 ezer hízó kibocsátásához legalább negyven dolgozó? Miközben a takarmányt ők is tálcán kapják! Több mint negyedszázada jártam olyan angol farmon, ahol egy dolgozóra évente ezer hízó eladása jutott s az egész állomány gazdasági abrakjának megtermelése. Azóta ez a termelékeny munka ott tovább fejlődött, mi meg álltunk meg romlottunk. Hová vezet ez a kényelmesség? És a kisebb sertéstartók? A Váncsa-program óta - ez a háztáji gazdaságok árutermelésre történő átállítását célozta a hetvenes évek első felében - szinte korlátlan lehetőségeket kaptak. Miért élték föl adózatlan jövedelmüket? Miért palotákat építettek a bevételeikből, s miért nem gazdaságuk korszerűsítésére fordították? Azt gondolták, hogy az idők végezetéig folytatható, amire egy éve megálljt parancsolt az élet? Akkor a kormány másfél tucat milliárdból megmentette a kistermelőket, százezer túlsúlyos és normál súlyú sertés felvásárlására, levágására és tárolására kötelezte a vágóhidakat. A készlet az elmúlt hónapokban szabadult a piacra, így a gazdák tavalyi követelésük visszakézből adott pofonját kapják a nyomott árakban. Pedig nem lett volna szabad egy fillért sem fordítani a kistermelői sertések gondjának megoldására! Egyetlen darabra se volt szerződés, mindet feketén vágták volna a hentesek, ha össze nem omlik a piac. Ám az áruházláncok kínálta olcsó hússal nem vetekedhettek, inkább ott vásároltak ők is.

[...] az elmúlt másfél évtizedben kormányaink támogatási politikája bűzlően populista volt. Nem azok kapták kiemelten a dotációkat, akikre a jövő épülhet, nem a termelékenyen, hatékonyan, korszerűen gazdálkodók. Vagy a fejleszthetők. Hagyjuk az ábrándokat, nézzünk szembe végre a valósággal. Mezőgazdaságunkban létezik egy hatalmas tömb, amely nem versenyképes, és már soha nem is tehető azzá. Kormányaink vétke, hogy irgalmas szemforgatással megélhető jövőt hazudtak e tömbnek, s a túléléshez milliárdokat tálaltak. Otromba kérdéseimre nincs felelet. Évszázados késésünk ledolgozása el sem kezdődött, sem a fejekben, sem a minisztériumban. Eközben az ország jogosan tekinti feneketlen zsáknak a mezőgazdaságot, ahová ömlöttek a százmilliárdok, az eredmény meg csupán a maroktartás kényelme. Vagy a létért való tüntetés. Ki lehet sajtolni demonstrációkkal újabb milliárdokat, ám azok sem pótolják a mulasztottakat. Gondolkodni és ésszerűen cselekedni - erre volna szükség azokban a gazdaságokban, amelyek ma még ígéretesek. Ha ez ismét elmarad, az esetleges adományok csak elodázzák a véget."

Tanka Endre, agrármérnök, az MTA doktora (Agrárpolitika és kerekasztal, Magyar Nemzet, 2004. február 19.)

"[...] mezőgazdaságunk az unióban nem maradhat talpon, ha nem tud szabadulni az őt 15 éve sorvasztó, mozgásterét gúzsba kötő, neoliberális agrárpolitikától. Ez nem értékalapú, hanem egyoldalúan haszonelvű: nem közérdeket, a társadalmi szükségletek hatékony kielégítését szolgálja, hanem a tőketulajdon elsajátítási magánérdekének, a profitnövelés igényeinek alávetett, tehát - uralmi képletként - a tőkehasznosulást emeli a társadalom fölé. Ehelyett a hazai agrárpolitikának értékalapúvá kell válnia, emberközpontúvá, hogy társadalmi közérdeket érvényesítsen. A magyarság legfőbb létérdeke az EU-ban az etnikai, nemzeti megmaradás. Ezért az agrárpolitika homlokterébe a vidék népességmegtartását (nem pedig az erőszakolt és pusztító gazdasági növekedést) kell helyezni, míg ennek kell alárendelni az ágazat versenyképességét, a minőség emelését, az önköltség csökkentését. Az életminőség elsőbbsége az iparszerű nagybirtokrendszerrel való szakítást és a mezőgazdaság ökoszociális modelljének a vállalását jelenti, amely a gazdaság, a társadalom és a környezet közérdekű igényeit azonos értékként képviseli. Az agrárpolitika hazai döntéshozóinak világosan látniuk kell, hogy egyrészt ez az egyetlen modernizációs esély, amellyel a fejlett agrártérségekhez felzárkózhatunk. Másrészt azzal kell számolni, hogy az agrárpolitika ilyen minőségforradalma nélkül a mezőgazdaság és a vidék jövője megpecsételődik: mint ahogy 1997-től már nincs magyar élelmiszeripar, pár év múlva a hiteles elemzők csak magyarországi mezőgazdaságról szólhatnak, mert az a nemzetek feletti tőkeuralom járadékbirtoka lesz."Nánási Tamás (Botrányra vár a Kormány, Magyar Nemzet, 2004. február 20.)

"A kormánynak úgy kell a botrány, mint egy falat kenyér. Bármilyen furcsa, a teljes blokád lenne az egyetlen lehetősége a szocialistáknak arra, hogy kimeneküljenek a kutyaszorítóból. A tüntetés kezdetekor a teljes hallgatást választották. Ezután jött a megosztás: a tejtermelők vezérével külön akartak egyezkedni. Mikor nem sikerült, következett a fenyegetés és az átkozódás. Azután a döbbenet: a magyar mezőgazdaság "elhanyagolható része" - az agrárminiszter ezzel a kifejezéssel minősítette a tüntetőket - még mindig az utak szélén áll. Tegnap új eszközt vetett be a kabinet: megkezdődött az elterelő hadművelet. Akik nemrég még senkik voltak, most nagyon fontossá váltak. A szóvivő bejelentette: a kormány egyenesen a szíve közepére tűzte a gazdákat. A miniszterelnök földig hajolt a megtiszteltetéstől, hogy őhozzá fordultak. Medgyessy Péter Németh Imrével közösen lecsapta az aduászt: a gazdák jobban tennék, ha a feldolgozók és a bevásárlóközpontok előtt tiltakoznának, hiszen ezek szívják a vérüket, nem a kormány.

Hányszor hallottuk már, felelőtlen az, aki uszít a külföldi tőke ellen, mert veszélybe sodorja az ország jövőjét? Hányszor hallottuk már ezt a vádat a kormánypártoktól? Most mégis azt tapasztalhatjuk, hogy végső kétségbeesésükben ők nyúlnak ehhez az eszközhöz. Miközben jól tudják, hogy a multicégek kezébe került feldolgozókat és az élelmiszeripart is nemegyszer térdre kényszerítő kereskedelmi láncokat kevésbé érdekli a tüntetés, mint bárki mást. A vámkorlátok heteken belül leomlanak. Csak egy telefon, és jöhet külföldről az élelmiszer, a feldolgozandó alapanyag. Egy másik telefon, és felbontható a magyar termelőkkel a szerződés. Akad már olyan bevásárlóközpont, amelyik kilátásba helyezte ezeket a lépéseket. Tudja ezt a kormányfő és a szakminiszter is, így hát mondhatjuk: tudatosan kergetnék a bukásba a tüntetőket. Az agrártüntetés öt napja felszínre hozta hát ismét a rideg valóságot: olyan kormányunk van, amelyik nem akar felelősséget viselni a rá bízott polgárokért. Olyan szakminiszterünk, aki átlépte a Rubicont, és nem látja el az ágazat képviseletét. És olyan tüntetőink, akik példás fegyelmezettséggel tűrik ezt, mert ők érzik a felelősséget családjukért és gazdaságukért. S bár napról napra nő bennük az elszántság és az indulat, tartózkodnak a felelőtlen lépésektől. Csak reménykedhetünk abban, hogy kitartanak ebben, és nem ülnek fel semmiféle provokációnak. Mert a kormány mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mindent megtesz azért, hogy a magyar gazdálkodók maradék méltóságukat is elveszítsék."

Tamás Gábor (Szervezetek és szervezettek, Népszabadság, 2004. február 21.)

"Agrártüntetésekkel múlt el ez a hét és számos tanulságot hozott. Magam mind szomorúbb szívvel látom, hogy már megint hogyan került a magyar paraszt gondja-baja az úgynevezett közvélemény elé, kik lépnek fel - úgymond - érdekében és mennyire nehézkes az egyébként tűzoltásra berendezkedett minisztériumi apparátus, amely őt lenne hivatott szolgálni. Mindjárt a demonstráció első napján, (hétfőn) az egyik tüntetéscsináló, de igazából hivatalosan be nem jegyzett szervezet vezetője felkereste a szakminisztérium közigazgatási államtitkárát és több órán át egyeztetett vele bizonyos követelésekről. Abban állapodtak meg, hogy másnap (kedden) délután kettőre a minisztérium írásban összeállítja az alku alapján a lehetséges kompromisszum állami lehetőségeiről szóló előterjesztést, ezt a demonstrálók maguk között megvitathatják, aztán még aznap este élesben is megbeszélhetik az ügyet a kormányzati főtisztviselőkkel. E javaslattal a hóna alatt (gondolom én: némi elégedettséggel) visszament az illető a demonstrációs bizottságba, ahol megdöbbenésére kemény dorgálásban részesült, hiszen egymaga nem képviselheti a közösséget, minden neki tett javaslat a megosztást szolgálja, mi csak együtt vagyunk erősek. »Mi«, vagyis öt olyan agrárszervezet, amelyből csupán kettőt találunk meg bármiféle hivatalos nyilvántartásban, a másik három a tüntetések megszervezésére jött létre. Az azért figyelmeztető jel, hogy a tiltakozók soraiban ott a kormánytól nem messze álló MOSZ is, amelyik viszont eleddig még nem mozgósította tagjait. De a tiltakozók soraiban olyan ismerősre is bukkanhatunk, mint például Zsikla Győző. Ha valaki nem emlékezne: a volt kisgazda képviselő úgy léphetett be a nagypolitikába 1997 tavaszán, hogy egyike volt a Metész (ki emlékszik még erre a szervezetre?) vezéregyéniségeinek. Hét éve amiatt vitte az utcára a parasztokat, mert a kormány egészségügyi járulékot akart fizettetni mindenkivel, aki jövedelemhez jut, s a gazdáktól is elvárt volna némi elszámolást arról, miből is élnek - hiszen az állam szolgáltatásaira is természetes jogként tekintenek.

Akkor azt írták a táblákra Zsikláék: »nem vagyunk mi könyvelők!«. Most: »a tejünkért 50 forintot fizetnek, a boltban meg 160-ért árulják!« Azóta ennyit fejlődött a világ - az őstermelői igazolvány, a regisztráció, a befizetendő járulékok miatt senki sem aggódik, ma már elsősorban a tisztességes árbevétel a tét. Akár örülhetünk is.

Ám ennek az egésznek a körítése félelmetesen kisszerű. A szakkormányzat érezhetően lépne, de a meghirdetendő támogatások egyelőre még a hivatali bürokrácia »foglyai«: a sokat emlegetett költségvetési megszorítások miatt még nem öltöttek bankókban testet. Akik meg a gazdák »képviseletében« tévének-lapoknak nyilatkoznak, többségükben jó esetben súlytalan, rosszabb verzióban hiteltelen személyiségek. Az eddigi folyamat egészéből üvölt a jelzés: Magyarországon ma fajsúlyos agrárágazati érdekképviselet nincs. Vannak külön megmozdulást szervező »szimpatizáló« polgári körök, ellenállásban szakértő Lelkiismeret 88-asok, meg még jó néhány szabadcsapat, amelyeknek az egészhez annyi közük van, mint hajdúnak a harangöntéshez. Egy előnyük van: szervezettek. Mennek, ahova őket az együttmozdulás hívó szava szólítja. De igazi parasztegység az nincs. És ez komoly baj.

Akár csak öt éve sem hittem volna, hogy az egész magyar agrárvilág ilyen szervezetlenül érkezik el az EU küszöbére. Hogy nem lesz a valódi termelők legalább felét-kétharmadát lefedő egységes érdekképviselet, amivel nem packázhatna egyetlen felvásárló sem. Csalódtam. Az érdekképviseletek egyik része súlytalan, a másik pedig különböző politikai irányzatok felé kacsintgat, onnan remélve saját túlélésének támaszait. Amíg ez a helyzet meg nem változik, a sok elégedetlen között mindig lesz egy, aki bemegy a minisztériumba (a multinacionális kereskedelmi cég beszerzési vezetőjéhez, a nagyfeldolgozó felvásárlási igazgatójához stb.) és saját szempontjait egy pillanatra sem feledve különbeszélgetésbe kezd. A gazdák meg az utakon várakoznak."

Andrassew Iván (Csóválók, multik, parasztok, Népszava, 2004. február 23.)

"Sokan meglepődtek azon, hogy a parasztok miért pont most vonultak az utakra. Bár nem nehéz politikai hátteret látni abban, hogy éppen a miniszterelnöki országértékelésre időzítették a demonstrációkat, ki kell mondani, hogy ezekre előbb-utóbb mindenképpen sor került volna. Jómagam vidéken élek, naponta beszélek olyan emberekkel, akik a mezőgazdaságból élnek. Igazából azt nem értem, miért nem lázadtak már föl a torgyáni áldatlan időkben, vagy bármikor a rendszerváltás óta. A szárazságtól szerencsétlen múlt év után okkal reménykedtek megfelelő segítségben, hiszen erre kaptak ígéreteket. Mára kiderült, hogy azokból kevés teljesült. Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy az unióhoz való csatakozás után a magyar földművesek csakugyan magukra maradhatnak egy olyan versenyben, amire nem lehet fölkészülni. Ha ugyanis az őseurópai paraszt a magyar földművesnek jutó támogatás többszörösét kapja, akkor mesélhetnek a Kárpát-medence harapni való vitaminos klímájáról, termékeink delejes gyógyító hatásáról, sajnos gép, üzemanyag, és földolgozottság hiányában még az országon belül sem tudnak versenyezni. Pláne, hogy az itt megtelepedett multi földolgozók és értékesítők nem nagyon tanúsítanak mérsékletet. Úgy élnek vissza erőfölényükkel, ahogy csak tudnak.

Valamiért éppen a »reggeli italnak« nevezett kotyvalék lett a multik emblematikus árucikke. Ez telitalálat, mert kifejezi, hogy vásárlókkal miféle hitványságokat lehet itt étek és ital gyanánt megvetetni, miközben a valódi értékeket ezek a láncok - elsősorban kapzsiságból - pusztulni hagyják. Én a tejet egy magánháztól hozom naponta, a bolti ár kétharmadáért. Amíg a boltban vettem, tejallergiásnak gondoltam magam.

[...] Amit ki kell mondani az az, hogy amennyiben a magyar állam a multik beszabadítása, majd pedig a csatlakozási tárgyalások idején - kénytelenségből - belement abba, hogy a parasztok hátrányos helyzetbe kerülhettek, akkor most - kényszerűségből - tartsa azt is kötelességének, hogy igenis közpénzből, a lehető legteljesebb mértékben kompenzálja a veszteségeket. Nem kellene itt a szabad versenyre hivatkozva oktatgatni a parasztokat, ha egyszer sem a multikkal szemben, sem az uniós piacon nem a szabad verseny, hanem a hátrányos helyzetük a meghatározó."

Németh Imre, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési miniszter (MSZP) (Gazdasági rendszerváltás az agráriumban, Népszava, 2004. február 25.)

"A kialakult helyzetet előidéző tényezők rendkívül összetettek, az, hogy ilyen zaklatottá vált az európai csatlakozás éve, három alapvető okra vezethető vissza. Először is rontja a helyzetet az elmúlt évi elemi károk okozta jövedelem-kiesés. Nehéz elfogadtatni azokkal a gazdákkal az egyébként a csatlakozásból eredő változásokat, akiknek a napi megélhetésük forog veszélyben, nem tudják törleszteni gazdaságuk versenyképességének javításához, vagy esetleg a korábbi évek kárai miatt kényszerűen felvett hiteleiket. Csak a növénytermesztést végzők árbevétel kiesése elérte a kétszáz milliárd forintot, amely az egész mezőgazdaság éves adózás előtti eredményének hat- nyolcszorosa. Családok vesztették el több évi megtakarításukat, gyakorlatilag ingyen dolgoztak. Ez a rendkívüli elemi kártétel azonban nem csak a növénytermesztőket sújtja, hiszen az alacsony termés miatt a takarmányárak az egekbe szöktek, amelynek költségnövekedést a termékárakban - legyen szó tejről vagy sertéshúsról - nem tudnak elismertetni.

A kormány az elmúlt két évi természeti károk enyhítésére 27 milliárd forint vissza nem fizetendő támogatást és 50 milliárd forint kedvezményes hitelt nyújtott. Ez több mint az elmúlt tíz évben e célra fordított segítség, mégis csak töredékét adja az elvesztett jövedelemnek.

Növeli a jövőtől való félelmet az európai csatlakozás, amely az agrárgazdaságban átrendezi a támogatási arányokat és növeli a piaci versenyt az áruk előtt megnyíló határokkal. Ez a második eleme a hangulat romlásának. Kétségtelen velejárója a belépésnek, hogy az unió által évtizedek alatt kialakított és az elmúlt évben jelentősen megreformált közös agrárpolitika direktíváit ez évben át kell venni és május elsejétől kötelezően alkalmazni kell. Ez egyes termelési ágazatokban az addigiakhoz képest a támogatás többszöröződésével jár, például a szántóföldi növénytermesztés, míg más termékek előállítói részére még nemzeti költségvetésből sem nyújthatók a piaci versenyt zavaró szubvenciók. Ezekben az ágazatokban sertés, baromfi és tej a piac értékítélete elől nem lehet menekülni, a kormány sem nyújthat védőpajzsot. A piaci zavarokat, a túltermelést csak az uniós piacszabályozás eszközrendszerével és értéknormáival lehet orvosolni.

Nehezíti a hazai termelők helyzetét, hogy a termékpálya legalján kiszolgáltatott helyzetben vannak. A termelés elaprózódását nem kísérte az együttműködés kiépítése, igazán érdemi lépések csak az elmúlt évben történtek. A termékfeldolgozás szinte teljesen elszakadt az alapanyag előállítástól, a '90-es évek elején a java külföldi kézbe került. A multinacionális hálózatokhoz tartozó vállalatok érdekérvényesítő képességének ernyője alá bebújó hazai feldolgozók hálózatával szemben a termelői érdekképviseletek tehetetlenek. Arra láthatóan futja erejükből, hogy az utcára szólítsák a gazdákat és az állami támogatások növelését követeljék az alkuképtelenségből a koordinálatlan, piaci igényeket figyelmen kívül hagyó túltermelésből eredő veszteségeik kiegyenlítésére.

Ha lenne is költségvetési forrás a követelések kielégítésére, akkor is - akár csak a múltban oly sokszor - tüneti kezelést jelentene. Csak tovább halogatná a termelők szükségszerű integrációját, a szakmai szövetségek érdemi piacreagáló és közvetítő szerepének kiegészülését, a terméktanácsok, illetve termékpálya bizottságok érdekegyeztető képességének kifejlődését. A gazdasági érdekképviseleteknek az egymással folytatott küzdelem és burkolt politikai szerepvállalás leköti erejét, így a valódi gazdasági érdekharc irányítása helyett utcai demonstrációk szervezésére futja erejükből.

A kialakult helyzetben harmadikként a politikai haszonlesést kell megemlíteni. A szélsőséges és ellenzéki erőknek minden átalakulással járó nehézség jól jön. A helyzet félremagyarázása, az emberek félrevezetése, az elégedetlenség meglovagolása azonban ilyen mértékben nem természetes ellenzéki magatartás. Gondoljunk csak az ez évi agártámogatások körüli számháborúra. A támogatás csökkenésével a mindössze ötven milliárdos elosztható támogatási forrással érvelők máris talajt veszítettek, hiszen február közepéig már ekkora összeg került a gazdák zsebébe. Év végéig pedig kétszeresen meg fogja haladni a kifizetett támogatás azt az összeget, amelyet négy évvel ezelőtt éppen az elégedetlenséget szítók kormányzati pozícióban nyújtották a gazdáknak.

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy az agrártermelők vonatát nem lesz könnyű folyamat átállítani az Európába vezető vágányokra. A lendületbe hozatalt nehezíti, hogy az első évben az uniós gazdákhoz képest a támogatások 55 %-os mértékével kell startot venni. Ez azonban több és kiszámíthatóan növekvő mértékű, mintha kívül maradtunk volna a közösség kapuján. A többi rajtunk múlik ..."

Raskó György, agrárközgazdász (Reménytelen helyzetben?, Népszava, 2004. február 25.)

"[...] nagy szükség lenne a hathatós kormányzati segítségre, különösen most, az uniós csatlakozás előtti utolsó pillanatokban. A magyar mezőgazdaság néhány ágazata, mint például az állattenyésztés egésze, a gyümölcs- és szőlőtermesztés ugyanis már most katasztrofális helyzetben van, s a piaci feltételeket illetően májustól még ennél is rosszabbra számíthatnak a gazdák. E cikk terjedelme nem teszi lehetővé a mostani agrárválságot előidéző okok részletes ismertetését, de talán elegendő arra, hogy a főbb problémákra megoldási javaslatokat vázoljak fel.

Az ismert követelések közül a tejtermeléssel kapcsolatosak viszonylag könnyen kezelhetőek, mert itt van elegendő mozgástere a kormánynak abban, hogy a gazdák és Brüsszel számára is elfogadható megoldás szülessen. Első lépésként a kormánynak kompenzálnia kellene a tej felvásárlási árának drasztikus csökkenéséből adódó termelői veszteségeket. Mint ismeretes, tavaly még több mint 72 forintot kaptak literenként a termelők az extra minőségű tej után, míg jelenleg mindössze 60-62 forintot ad a tejipar ugyanezért a tejért. A felvásárlási ár tehát közel 15%-kal csökkent két hónap alatt, amire senki sem számított, de nem is számíthatott. Ez az ár a leghatékonyabban termelőknél sem fedezi a termelési költségeket, s ha nem jön azonnali segítség, még a nyugati színvonalon termelő tejgazdaságok is rövid időn belül csődbe fognak jutni. Ezzel olyan termeléscsökkenés indulhat el, aminek következtében elveszíthetjük a csatlakozási tárgyalások során keservesen kiharcolt mintegy kétmillió tonnás tejkvótánkat, amihez amúgy többféle jogcímen is »tuti« brüsszeli támogatás tartozik. Az irányár meghirdetésének, - ami ráadásul csak 68 Ft/l lenne - ugyanakkor nincs semmi értelme, mivel a tárca eszközök híján nem tudja betartását garantálni. A tejipar képviselői egyébként - nem valami diplomatikus módon - azonnal reagáltak is a javaslatra, mondván őket nem igazán érdekli, mit hirdet az állam, ha nem vállal érte kötelezettséget. Azt javaslom tehát, az állam ne költsön egy fillért se ártámogatásra, mert azt úgy is a tejipar tenné zsebre, hanem a tejpiac rendezésére szolgáló pénzek egészét veszteségtérítés címén adja közvetlenül a termelőknek. A csatlakozás után a tejfeleslegek levezetése szerencsére már Brüsszel dolga, s ezért a hazai túltermelésből keletkező vaj és tejporkészleteket, ha egyáltalán lesz ilyen, a tejiparnak legfeljebb finanszírozni kell májusig.

A tejnél sokkal nehezebbnek ígérkezik ugyanakkor a baromfitermelők és a sertéstartók követeléseinek kielégítése. Senki sem vitatja, hogy az ő jövedelempozíciójuk is drámaian romlott tavaly óta. Részben, mert a felvásárlási árak e két ágazatban is jelentősen csökkentek, részben azért, mert az agrártárca januártól minimálisra szűkítette a baromfi- és a sertéshústermelés támogatását. A tavalyi aszály következményeként égbeszökő takarmányárak pedig már csak a kegyelemdöfést adják meg tucatnyi »szocialista iparszerűen« termelő sertéstelepnek és vásárolt takarmánnyal hizlaló kisgazdaságnak. A megoldásokat illetően az agrártárca mozgástere a tejjel ellentétben itt rendkívül korlátozott. Ártámogatást csak április 30-ig adhat, a belépés napjától már nem, mivel a baromfi és a sertés az Európai Unión belül nem részesülhet közvetlen szubvencióban egyetlen tagállamban sem. E két termék előállítása az EU-ban versenyfeltételek között történik, ahol az elfogadható minőséget alacsonyabb költséggel termelők szabadon kiszoríthatják a kevésbé hatékonyakat az uniós piacról, mert ebben termelési kvóta nem akadályozza őket. Ráadásul a magyar baromfi- és sertéstermelőknek nem csak az unión belüli versenytársakkal kell majd megküzdeniük, hanem az EU-n kívüliekkel, így az észak és dél-amerikaiakkal, vagy épp az ázsiaiakkal is. A baromfi- és sertéspiacot védő külső EU vám ugyanis csak töredéke a magyar állam által eddig alkalmazott vámszintnek. Májustól jön tehát az éles verseny, amely rövid időn belül drámaian meg fogja tizedelni a sertés- és baromfitartókat. Kicsik és nagyok egyaránt áldozatul fognak esni a piaci versenynek, mert sajnos a magyar állattenyésztés számos területen már régóta nem versenyképes. A csirke és sertéshizlalással foglalkozó gazdaságok - tisztelet a kivételnek - elmaradott technológiával, magas naturális ráfordításokkal és alacsony hatékonysággal dolgoznak.

A demonstrálók megnyilatkozásaiból arra lehet következtetni, hogy a termelők többsége nincs tisztában, vagy nem akarja tudomásul venni azt, hogy a versenyhátrányért ők is felelősek. Arra hivatkoznak, hogy a felvásárlási árak alacsonyabbak az önköltségnél s ezért éri veszteség őket. Inkább azt kellene elemezniük, miért olyan magasak termelési költségeik s hogyan lehetne csökkenteni azokat. A hazai vágócsirke- és sertésfelvásárlási árak ugyanis már régóta elérik, időnként pedig meg is haladják a nyugat-európai árszintet. A tej esetében pedig nem árt tudomásul venni, hogy Szlovákiában 62-64, Lengyelországban 56-58, a csatlakozó balti országokban pedig 50 forint alatt van az átlagos felvásárlási ár! A sertés- és a baromfiágazatban az ártámogatás tehát csak rövid átmeneti időre járható út, a csatlakozás után már nem.

A súlyos jövedelemvesztés és a falut fenyegető szociális válság azonban mindenképp beavatkozást igényel. Nem kétséges, hogy termelés-korszerűsítési támogatással csak azokat szabad segíteni, akik megfelelő termelési adottságokkal rendelkeznek, s akik maguk is tesznek azért, hogy életképessé váljanak. A többieket a termelés abbahagyása miatti jövedelem-kiesés okán kellene szociális támogatásban (az időskorú gazdákat), illetve mezőgazdaságon kívüli munkahelyteremtő támogatásban (aktív korú gazdák és alkalmazottak) részesíteni. Mert bármennyire is félek kimondani, de a fölösleges munkaerő az egyik igazi problémája a magyar és általában a kelet-európai mezőgazdaságoknak. Az Európai Unióban mára minimálisra csökkent a termelők száma, minden támogatási program ellenére.

[...] Tudomásul kellene végre vennünk, hogy a szociális megfontolásból az agráriumnak juttatott költségvetési pénzek mind nagyobb hányadát mezőgazdaságon kívüli munkahelyteremtő programokra kellene átcsoportosítani. A mezőgazdaságban maradni kívánók számára pedig csak az életképes birtok létrehozását, a versenyképes termelés feltételeinek megteremtését segítő támogatások legyenek elérhetőek.

[...] Az agrár-érdekvédelmi szervezetek képviselői előszeretettel vádolják a kereskedelmi láncokat és az élelmiszer-feldogozó vállalatokat erőfölénnyel való visszaéléssel. Igazuk van, ez sajnos napi gyakorlat, de nem csak a magyar agrárpiacra jellemző. Ugyanezen multinacionális láncok és feldolgozók az EU-ban és a csatlakozó országokban is hasonló magatartást tanúsítanak. Ellenük csak professzionális, jól szervezett és főleg egységes gazdatársadalom tudná érdekeit sikerrel megvédeni. Az agrárminiszter eredményként értékelte a minap, hogy már 68 új típusú beszerzési és értékesítési szövetkezetet regisztrált a tárca. Szerintem ágazatonként egy, vagy kettő is elegendő lenne, mint Finnországban, vagy Dániában. Egységben s hozzáteszem a nagyságban az erő. De hol itt az egység, s hol a nagyság?"

Tevan Imre (Jó reggelt!, Magyar Hírlap, 2004. február 27.)

"A reggeli ital nem mérgező, nem ártalmas (akkor nem engedélyeznék a forgalmazását). Hígabb persze, mint a tej, de ez azt is jelenti, hogy nem hizlal annyira. Sőt egyesek szerint kifejezetten egészséges, sok benne a vitamin, az ásványi anyag, jól oltja a szomjat. A szerencsétlen tejtermelő gazdák mégis a reggeli italban találták meg halálos ellenségüket. A szaktárca vezetői pedig, akik nyilván egyre kínosabban érezték magukat az utakon demonstrálók miatt, belementek az irracionális játékba. Az egyébként eddig értelmesnek tűnő Szanyi agrárállamtitkár megegyezett négy nagy áruházlánccal, hogy felfüggesztik a tejimitátumok forgalmazását. De Szanyi nem áll meg félúton! További üzleteket akar erre rávenni, sőt azt is elő akarja írni, hogy a reggeli italt ne lehessen egy polcon árulni a tejjel. Az államtitkár a legszívesebben ugyanolyan gyászkeretes figyelmeztető feliratot tétetne a műtejre, mint a - mérgező - cigarettára. Az igazi csattanó persze az, hogy a kormány fel kívánja emeltetni a termék áfáját! Már megint a költségvetés jár jól. Az történik tehát, hogy egy termelői csoport nyomására erősen korlátozzák, szinte betiltják egy olyan termék forgalmazását, amely a csoport által termelt terméket bizonyos körben helyettesíti, így konkurenciát jelent neki. Döbbenetes. Azt hittem, az agyontámogatott és agyontorzított agrárium zászlaja alatt már minden elképzelhetőt elkövettek a piacgazdaság ellen, de tévedtem.

Szanyi államtitkár szerint a gazdák rosszul képviselik az érdekeiket. Ha a felvásárlási árakat hasonlítom össze a késztermékek bolti áraival, akár igazat is adhatnék neki. (Bár az is lehet, csak arról van szó, hogy a piacgazdaság törvényei alól kivont mezőgazdaságban törvényszerűen rosszul működik a piac.) Ha viszont azt nézem, hogy egy pár napos országúti fagyoskodással nemcsak sokszor tízmilliárd forintos támogatást lehet kiharcolni, de eszement intézkedésekre is rá lehet venni az éppen regnáló agrárkormányzatot... Nem értem, hogy a munkájukat vesztett alkalmazottak, a hajléktalanok vagy a nyomorgó romák miért nem mennek az utakra. Nincs traktoruk? Emberek! Fordítva ülünk a tehénen.

[...] A párizsiban állítólag kevés a hús. Tiltsuk be? Akkor mindenki sonkát venne, jobban járnának a disznóhizlalók? Tiltsuk be a műanyag bútort, legyen munkájuk a favágóknak és az asztalosoknak? Tiltsuk be a Suzukit, egy-egy Rolls-Royce előállítása sokkal több szakembernek ad munkát? Tiltsuk be az autókat, mentsük meg a vasutasokat? Egyáltalán, tiltsuk be a gyáripart, minden gyerek tudja, hogy ugyanannyi termék előállítása kisiparosokkal sokkal több embernek ad munkát? És persze tiltsuk be a bulvárlapokat, biztos több fogyna az olyan igényes minőségi újságokból, mint a Magyar Hírlap! Tiltsuk be az X pártot, akkor mindenki az Y-ra szavazna. Vagy legalább induljanak közös listán!"

Tóth Levente (Leállósávban, Népszabadság, 2004. február 27.)

"Olcsón megkötötte a kormány a gazdabékét, de nincs oka őszinte örömre - sem neki, sem a gazdáknak. Nem akarom elkedvetleníteni a demonstrálókat, tudják azt maguk is, hogy sokuk számára a mostani siker csak a haláltusát nyújtja hosszabbra, néhány milliárdnyi konccal nem lehet megoldani a magyar agrárium szerkezeti gondjait. A most utakra vonulók közül sokakkal egy-két év múlva, az akkori tüntetésen már nem találkozunk, vagy nem agrártermelőként. Nincs szükség szakszerű felmérésekhez ahhoz, hogy megállapíthassuk: jelentős részük szociális termelő, azaz az agráriumba pumpált állami pénzeknek köszönhette, hogy eddig úgy-ahogy meg tudott élni a mezőgazdaságból, de tevékenysége versenyképtelen, és nincs is esélye arra, hogy túlélje a kinyíló határok okozta konkurenciaharcot. Ezen az sem változtat sokat, hogy ettől ő még verejtékesen megdolgozik a betevőért.

Az ország sokat költött az agráriumra, de rosszul. A rendszerváltás utáni kormányok szinte mindegyikére jellemző volt, hogy anélkül adott tíz- és százmilliárdokat a mezőgazdaságnak, hogy érdemi víziója lett volna arról, mivé is akarja fejleszteni a magyar agráriumot, és ehhez mit kell tennie. Rosszabb esetben egyszerűen a kormány viccminisztériuma volt a földművelésügyi, avagy (esetleg és) a szemérmetlen lopás és klientúratámogatás szinonimája. Az állandó bombasemlegesítési sikerjelentések közepette a lőszergyárhoz nem nyúlt senki. Az agrárágazatok gondjainak viszonylag egyszerű időleges megoldásán kívül senkinek sem volt elég bátorsága és tudása ahhoz, hogy a bajok menetrendszerű újratermelődésének megakadályozására fordítsa azt az irdatlan pénzt - sok százmilliárdot -, ami a magyar mezőgazdaságon átfolyt.

A termelés ésszerű korlátozásához és átalakításához nem fűlt a foga senkinek, ellenben a legnagyobb létszámú termelői kört felölelő, politikailag érzékeny ágazatok száját és bukszáját időről időre betömték. Amit egy évtized alatt megtehettünk volna magunk, azt most rövid idő alatt megteszi a piac - csak sokkal kegyetlenebbül. Áll még ezért majd traktor a Parlament előtt.

[...] jórészt a demonstrálók harcoltak meg a kormánnyal azért, hogy ne az agrártárca legyen a Draskovics-csomag nagy vesztese. A mostani alku egyenlegébe ugyanis nemcsak azt a pénzt lehet beleszámítani, amit a tüntetés nélkül nem kaptak volna meg a termelők (őszintén szólva, ez az összeg elég csekély), hanem azt is, amit elvontak volna a minisztérium büdzséjéből, ha nem állnak az út mellett a traktorok. Utólag úgy tűnik, a gazdák nem mertek elég nagyot álmodni: a lagymatag érdekérvényesítéshez szokott államnál többet is elérhettek volna akciójukkal. Kérdés, jól jártak-e volna ezzel azok, akik nem fejik, hanem isszák a tejet."

Nánási Tamás (Csalafinta megállapítás, Magyar Nemzet, 2004. február 27.)

"Ünneplésre nincs sok okunk. Már csak azért sem, mert a demonstrálók nem érték el azt, amit eredetileg szerettek volna. A tejnél például nem lépett életbe az az állami garancia, ami biztosítaná, hogy a feldolgozók a megfelelő árat fizessék a termelőknek. Persze jelentős előrelépésnek számít a meghirdetett exporttámogatás, aminek következtében az ipar egy része remélhetőleg megadja majd a tejért a szükséges összeget. Reménykeltő, hogy a kormány a kisgazdaságoknak is juttat a kedvezményes hitelből. Eredmény a beruházások utáni áfa visszaigénylésének lehetővé tétele. Más kérdés, hogy azok a kormánypártok szavazták meg tavaly a visszaigénylés tilalmát, amelyek most e szigorítás feloldásával egyetértenek. Érdekes engedmény az uniós területalapú támogatások mellé adható nemzeti kiegészítés kifizetésének előbbre hozatala. Ennek az összegnek a folyósítására ugyanis országgyűlési határozat kötelezi a kormányt.

Összességében elmondható, hogy a kormány csalafinta megállapodást írt alá a gazdákkal. Úgy vállalt a közvélemény felé látványosan eladható elemeket, hogy közben alig kell változtatnia a költségvetésen. A hitelek növelése nem egyenlő a támogatások emelésével. A nemzeti kiegészítést is kölcsönből fedezik a hírek szerint, mert a forrás nincs benne a büdzsében. A tej exportjának támogatása szerepelt a tárca korábbi terveiben. A reggeli italok ellen hirdetett keresztes háború szintén ügyes húzásnak nevezhető. Népszerű lépés a tehenészetek felé, ugyanakkor kétmilliárdos bevételt hoz az államkasszának, és a helyzetet érdemben nem változtatja meg. Hol van már ettől az érdekvédelem eredeti követelése, mely új nemzeti támogatások bevezetését és 40-50 milliárd forintos többletforrás előteremtését célozta meg?

Látni kell azt is, hogy a tüntetők nevében tárgyalók igyekeztek teljes mértékben kihasználni a rendelkezésükre álló, szűk mozgásteret. Belátták, hogy meddig mehetnek el. A kabinetnek mostantól számolnia kell azzal, hogy az agrárlobbi egységes fellépésre képes, ami történelmi eredmény. A kormánypárthoz közel állók is kimennek az utakra, sőt, Szanyi Tibor elbocsátását követelik. Ez utóbbit érdemes lenne megfogadnia Medgyessy Péternek, hogy ebben az országban ne fordulhasson elő még egyszer olyan eset, amikor egy felelős beosztásban lévő kormánytag útszéli hangon sértegeti a gazdálkodókat. Sem ez, sem a megosztás, sem az elterelő manőverek nem vezettek eredményre, mert a kormány öntudatos magyar polgárokkal találta magát szemben, akik jogos érdekeik védelmében mindenre képesek."

Nánási Tamás (Zsákutcás agrárpolitika, Magyar Nemzet, 2004. március 8.)

"A magyar mezőgazdaság jövőjét sodorja veszélybe a tüntetőkkel kötött megállapodás teljesítése érdekében a kormány. Pont arról a brüsszeli pénzről mondana le az agrártárca, amivel a csatlakozás után bajba kerülőket segíthetnénk - hangsúlyozták a szakemberek a Lakiteleki Népfőiskolán megtartott agrárfórumon. Negyedére csökkentené a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium a kisgazdaságok és a falvak túlélését szolgáló idei vidékfejlesztési keretet, arra hivatkozva, hogy többek között ebből kell előteremtenie a tüntetések után aláírt agrármegállapodás fedezetét. Ez a lépés elfogadhatatlan. Pont azt a forrást veszi el az egyéni gazdaságoktól a kormány, ami a túlélésüket segítené, így téve végképp semmivé a demonstrációk eredményét.

A magyar gazda élni akar címet viselő lakiteleki tanácskozáson Ángyán József a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója hívta fel a figyelmet arra, hogy a szaktárca mindössze hárommilliárd forint előteremtése érdekében további tízmilliárd forint automatikusan járó brüsszeli forrást utasít vissza, veszélybe sodorva a kistermelők jövőjét. A vidékfejlesztésre szánt, úgynevezett második pilléres kifizetésekből amúgy is a szükségesnél kevesebbet igényelt a kormány, pedig ez a forrás lesz az, ami az unió közös agrárpolitikájának fokozatos átalakításakor főszerephez jut majd. Egyértelműen a hazai nagyüzemek érdekét szolgálja az EU-val aláírt csatlakozási megállapodás - jelentette ki előadásában a professzor.

[...] az a támogatási forma, aminek 95 százalékát csak a hazai agrárüzemek öt százaléka kaphatja meg, 64 százalékos arányt képvisel a hozzánk érkező brüsszeli agrárpénzek között. A többi csatlakozó országnál fordított a helyzet. Negyvennyolc százalékos részesedéssel bír a nagygazdaságoknak kedvező támogatás, ezzel szemben 52 százalék a kicsiket segítő vidékfejlesztési keret. Ez a támogatási matematika Ángyán József szerint egyértelmű jövőképet vetít elénk: az elsősorban gabonaféléket és olajos növényeket termelő tőkés latifundiumok országában megvalósulhat Szanyi Tibor politikai államtitkár kasszandrai jóslata. Az ágazat 80-100 ezer embert tart el, akik kétháromezer nagygazdaságban dolgoznak majd bérmunkásként. Ebbe az irányba mozgatják a folyamatokat az érdekek.

[...] A kormány azt az agrárpolitikát képviseli, amely mára zsákutcába jutott az EU-ban- fejtette ki a konferencia hallgatóságának az igazgató. Az unió évente negyvenmilliárd eurót költött arra, hogy közpénzből támogassa a termelést, felvásárolja a mezőgazdasági termékeket, majd ugyancsak közpénzből támogassa azok exportját. Ez a módszer egy feneketlen zsákként működő agrárkasszát hozott létre, valamint felesleges gabona- és vajhegyeket teremtett. Az EU-ban már tizenkét esztendeje folyik a tarthatatlan rendszer reformja, melynek során a kifizetéseket elválasztják a termeléstől, és az egészséges, környezetbarát élelmiszerek előállítását, a vidéki munkahelyek megtartását, a táj megőrzését és a kulturális örökség védelmét támogatják. Ez az, amit a magyar kormány lebecsül, amit árvalányhajas bokrétának tart. Ez az a második pillér és a hozzá kapcsolt Nemzeti vidékfejlesztési terv, melyről feltűnően kevés szó esik Talán azért, mert évről évre több pénz lesz ebben a rendszerben. 2006-ig évente három-négy, utána évente öt százalékot csoportosít át ide az unió. Ha valaki betartja a környezetbarát gazdálkodásra vonatkozó szabályokat, hektáronként 80-150 ezer forint ütheti a markát. Ha nem kurtítaná meg a kormány ezeket a támogatásokat, idén már húszezer termelő vehetne részt ebben a programban. De vajon miért akadályozza a kabinet a magyar mezőgazdaság számára kitörési lehetőségeket nyújtó folyamatokat? - tette fel a kérdést Ángyán József. Azért, mert a nagyüzemi lobbi mohósága határtalan. Ezekre a forrásokra is rá szeretné tenni a kezét, ám ahhoz még jelentős földterületekre volna szüksége."