Élesedő európai parlamenti kampány

A kampánnyal kapcsolatos, a kormányoldalt bíráló vélemények:

Nem tudom, ismerik-e: patkánymama sétáltatja a patkánykisfiút a csatornában, és egyszer csak elszáll felettük egy denevér. A patkánykisfiú boldogan felkiált: - Nézd mama! Tündérke!
Ez különösen filozofikus vicc, maga a relativitáselmélet. És nagy segítségünkre van akkor, ha elmélkedni óhajtunk a tényről, miszerint Horn pufajkás és Medgyessy ügynök nem vinné a jobboldalt Európába. Ez a tény alkalmas az elmélkedésre, mert élesen megvilágítja a volt kommunisták, diktátorok és kiszolgálóik lelkivilágát, miképpen Európa állapotáról is sokat elmond. Jó, ha tudjuk, hogy mi, honnét látszik patkánynak, és mi, honnét tündérkének.
Amúgy Horn Gyula és Medgyessy Péter mint emberi minőség önmagában megkérdőjelezhető, pusztán a jelen alapján. A múlt, a múltjuk nélkül. Csak az a baj, hogy a modern kori tömegdemokráciában a megkérdőjelezhető emberi minőség önmagában tényező - zsák meg a foltja. S ez a modern kori tömegdemokrácia ott gyökeredzik a nagy francia forradalomban.
(Bayer Zsolt: Ötmillió magyar miniszterelnöke, Magyar Nemzet, 2004. május 3.)

Kérem Kósáné Kovács Magdát és Tóbiás Józsefet, gondolják meg, miféle indulatokat engedtek szabadjára elhíresült nyilatkozataikkal (a Vatikán le akarja nyúlni Európát; ne legyünk szemérmesek abban, hogyan jutassuk el az üzeneteket a polgárokhoz; ezen a meccsen fair play díjat nem osztanak; nem érdekelnek az etikai és a választási kódexek). Budapest XVI. kerületében nemrégen a Petőfi téren álló Fidesz-iroda falát festették be graffitivel, kertjébe pedig meggyújtott benzines palackot dobtak. Ha nem veszik észre időben, az irodával együtt több, az épülethez tartozó lakóház is megsérülhetett, akár emberéletben is kár eshetett volna. A minap a kerületben a Néri Szent Fülöp Katolikus Általános Iskola falára mázoltak vallássértő feliratot. A gyerekek megdöbbenten szembesültek a gyűlöletkampány néven elhíresült választási propaganda eredményével: otthon meg kellett nyugtatni őket, hogy "ezt buta emberek csinálták, titeket nem akartak bántani". Igaz ez? Valóban biztonságban vagyunk? Valóban nem akarják a gyerekeket bántani? Nyugodtan hazaküldhetjük egyedül az iskolából őket? Hiszen a Ron Werber indította, az európai parlamenti választás megnyeréséért folyó, háborúnak nevezett kampányban egy katolikus iskola tanulói is ellenségek lehetnek. Márpedig egy háborúban áldozatok is vannak. Ebben a háborúban azonban mindannyian vesztesek lehetünk. A szabadjára engedett indulatok bárki ellen fordíthatók. Tegnap a kulák és az értelmiségi volt az ellenség, ma a jobboldal és intézményei - de holnap ki lesz? A szomszéd Erzsike néni és Pista bácsi? Vagy a katolikus iskolába járó kis unokájuk? Esetleg a párt vallásos tagozata?
(Orbán Sándor: Tartsák pórázon gyűlöletüket a szocialisták, Magyar Nemzet, 2004. május 4.)

Filológusoknak mondom: a válaszoknak lehetséges egy jóindulatú, nem a kirekesztési szándékot láttató értelmezése. A kormányfő szavainak az elsődleges jelentésen túli boncolgatása, az esetleges mögöttes tartalom felfejtése azonban sikamlós terep, azt jó lelkiismerettel senkinek sem ajánlom. Miután félreérthetően fogalmaz, egy politikus ne hivatkozzon arra, hogy félreértik a szavait. Ha pedig el akarja kerülni a kettős mérce alkalmazásának vádját, Medgyessy Péter kijelentését hasonló jóindulattal illene kezelnie a sajtónak, mint ahogy Kövér László mondatait szokta "idézni". A nemrég istenverte jobboldalt emlegető Horn Gyulánál félreértésről szó sem lehet; kíváncsi vagyok, az MSZP korteshadjáratának politikai felelőseként milyen javaslatokkal áll elő még a kulturált kampány érdekében.
(Szerető Szabolcs: Kirekesztők, Magyar Nemzet, 2004. május 4.)

Az olimpiai mozgalom jelképei nem szerepelnek a plakáton. Mi bőszítheti mégis a Világosi- meg a Gyurcsány-féle "sportembereket"? Soha nem fogják bevallani, de egyedül és kizárólag a magyar címer. A külügyminisztérium már szürkésbarna koszfolttá silányította, a határokon már letakarták, más ülepnyalásra hivatott hivatalnokok most törik csökött agyukat, miként tüntessék, homályosítsák el, erre Schmitt melegítőjén teljes szélességében ott ragyog. Az a magyar címer, amelyik pontosan kifejezi 1100 éves európai jelenlétünket, évezredes keresztény államiságunkat, egységbe foglalja múltunkat, nem adja meg magát a jelennek, üzen a jövőnknek. Ez bántja őket, ezt nem bírják lenyelni, tudomásul venni, elviselni.
Kétségtelen, egy Világosi vagy egy Gyurcsány mellén valóban idegenül hatna a koronás magyar címer, de tőlük nem is várunk ilyen áldozatot. Azt viszont joggal elvárjuk, hogy még kampánytémaként se foglalkozzanak olyan ügyekkel, amihez semmi közük sincs. S ez esetben nem csak a nemzeti jelképeinkre gondolunk, sokkal inkább a nemzet jövőjére.
(Ugró Miklós: Kampánymelegítő, Magyar Nemzet, 2004. május 5.)

Ne menjünk el szó nélkül amellett a két emelkedett mondat mellett, amely minap hangzott el két nagy gondolkodó szájából. Az egyik imigyen hangzott Horn Gyula államférfi szájából (Hajdan pufajkásként kezdte a pályát, de az már régen volt. Na és?): "Nem vinném magammal a jobboldalt." (Mármint az EU-ba.) A másik szellemóriás, Medgyessy (D-209) ekképpen vélekedik: "Csak a fél országot nem vinném." [...] Mi hoztuk magunkra a vörös veszedelmet újra (én nem), tessék méltósággal viselni az egyik pillanatban Varsói Szerződés-barát Kovács bácsiékat, akik most a NATO oldalán mosolyognak önfeledten, a KGST-ből meg átkéredzkedtek az EU-ba. Képlékeny, formálható vezetői vannak ennek a hazának. Vagy gerinctelenek? Tudom is én. [...] Hát ez ilyen világ, szeretteim, a kiválasztott emberek (őket nyomja reggeltől estig a Nap TV, a "hiteles orgánum") ott igyekeznek magyart hülyíteni, Orbánt pocskondiázni, Kövért fasisztázni.
(Pilhál György: Két gondolkodó, Magyar Nemzet, 2004. május 5.)

Első pillantásra persze az a bökkenő, hogy a szocialisták célbázisa, a mezei állampolgár valószínűleg nem érti, hogy ha ilyen jó és tökéletes itt minden, akkor miért olcsóbb - átszámolva húsz forinttal - a benzin ára a hozzánk képest dúsgazdag Ausztriában, hogy a többi, szomszédos ország üzemanyag-árfekvését ne is említsük. S hogy van az: nem emelkedik uniós szintre a fizetésünk, pedig a magyarországi árak már Nyugaton is megállnák a helyüket. Meg hallani arról is, hogy uniós csatlakozásunk okán 15-20 százalékkal kapásból emelkedik a cukor ára, amely várhatóan az élelmiszerárakra is nagy hatással lesz. Mellesleg a sikert sikerre halmozó Medgyessy-kormány alatt egy balatoni, alig húsz kilométere autópálya-szakasz több mint két évig épül, eközben a nem is EU-tag Horvátországban évente átlagosan 100-150 kilométernyi sztrádát adnak át. Megfejthetetlen továbbá: a hatalom miért számol eleve azzal, hogy idén akár nettó befizetői - 46 milliárd forint erejéig! - is lehetünk az Európai Unió büdzséjének, holott Kovács külügyminiszter szerint ügyesen csatlakoztunk. Ha pedig ennyire húz a gazdaság, miért nem születnek ezres nagyságrendben új munkahelyek; a tízmilliós országból jelenleg mégis csak négymillió embernek van állása. Másfél esztendeje sorra zárnak be a munkahelyek, keletre és délre költöznek a multik, a működő tőke pedig nem jön. A félretervezett központi költségvetés tátongó lyukait így csak további megszorításokkal lehet betömködni, de sebaj: 2005-től jön a kamatadó. Nem vitás, azért rekordok is születnek. Például az északkelet-magyarországi régió, ahol majdnem homogén a baloldali fölény az önkormányzatok élén, bekerült a májusban az EU-hoz csatlakozott államok legszegényebb térségei közé. Az is Guinness-könyvbe illik, hogy a magyar GDP csaknem ötven százalékát Budapest, illetve a fővárosi agglomeráció állítja elő, míg a nyugat-magyarországi környék a bruttó nemzeti össztermék több mint tíz százalékát produkálja.
(Szajlai Csaba: Rendületlenül és lendületlenül, Magyar Nemzet, 2004. május 6.)

Ron Werber dolgozik. Ha én MSZP lennék, igen szégyellném, hagy nincs a saját házam táján kampánymenedzser, így aztán külföldről kell egyet hozatni. Ő majd megmondja, hogyan kell profi módon félrevezetni a magyart. Bravó. Azt most részletkérdésnek veszem, milyen költségvetésből gorombáskodik a baloldal égisze alatt, az én bukszámból ótvarolja-e a Fideszt, vagy a vecsési számlagyárból származó zsetonból szponzorálják az ötleteit. Bárhogyan is van, sekély e kéj... És gusztustalan.
(Pilhál György: A traverzek állnak, Magyar Nemzet, 2004. május 6.)

Hát nem gyönyörű? Horn Gyula ex- és Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnnök is itt hagyna bennünket, mármint nem vinne magával - előbbi az "Európa Unióba", az utóbbi az i-vel képzett változatba. (Egyre megy.) Minket, a fél Magyarországot. Még mielőtt a harcos jobboldal hibájába esnénk, és a demokrácia, a rendszerváltó erők nevében visszautasítanánk a minden bizonnyal véresen komolyan gondolt, mégis kacagtatóan mulatságos nyilatkozatokat, s követelnénk a párthívektől a mielőbbi elhatárolódást, gondoljunk bele: nem is olyan nagy baj, hogy maradunk. Hogy nem vesznek minket a vállukra. Tudniillik mi itthon vagyunk, itthon voltunk, mióta eszünket tudjuk, itthon, Európában, amelyet tágabb hazánkként (lásd Vörösmarty) szerettünk és ostoroztunk. Nekünk nem kell bizonyítanunk hűségünket, nem kell alázatosan fejet hajtanunk, nekünk nem kell poggyászunkat mérlegelnünk. Még csak vidámságot sem kell színlelnünk, hogy a munkásszolidaritás nemzetközi ünnepén végre hivatalosan is uniós tagok lettünk
(Osztovits Ágnes: Maradunk, Heti Válasz, 2004. május 6.)

A jobboldali törzsszavazók sértettségükben szinte sokkos állapotban várták azt az elsöprő erejű rakétatámadást, amelyet pártjuk majd Medgyessy Péter miniszterelnökre és Horn Gyula volt miniszterelnökre zúdít, amiért az előbbi Magyarország lakosságának "csak" a felét nem vinné az unióba, az utóbbi ha valaki nem értette volna azt, hogy Medgyessy melyik félre célzott - pedig a jobboldali felét. A végtelenségnek tűnő várakozás traumáját csak növelte, hogy a péntek reggel nyilvánosságra került, példátlanul felháborító, megosztó és az ország felét Európából kirekesztő mondatra hétfőig semmiféle reakció nem érkezett. Hétfőn pedig némi, a média ingerküszöbét alig elérő mormogás következett a parlamentben. E hasábokon szintén hétfőn Bayer Zsolt joggal sűrítette dühét a "megveszett pincepatkányról" szóló idézetbe. Azon pincepatkányról van szó, írja Bayer, "akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából, és őrjöngve mindent felzabáljon; mocskos, megszállott, korcs, vérbajos és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű és vérbaj nélkül való...". De a jobboldal választott képviselői a hétfői, halovány napirend előttitől és néhány tyuttyogástól eltekintve némák maradtak. Talán ezért írta joggal e lap elektronikus portálja, hogy ha a Fidesz ország lenne, azt az MSZP vasár- és/vagy ünnepnap rohanná le, mert akkor a védő nem venne tudomást a harci zajról, avagy a vakáció idején, amikor is a "tábornokok" a dalmát tengerparton állomásoznak. A koalíció az elmaradt roham láttán szemet értetlenül dörzsölte, nem akarva hinni ismételt szerencséjének.
(Lovas István: Hideg magma? Magyar Nemzet, 2004. május 7.)

Már csak egy kiáltás hiányzott a werberi háborús felkészítő rendezvényről, nevezetesen: Wollt Ihr den totalen Krieg? De e mondat elhangzása nélkül is világosan ott lebegett a totális háború szándéka, nemcsak a lelkesítő esemény termében, de megtalálható az MSZP egész kampánystratégiájában. S az is vitathatatlan, hogy Ron Werber - az Index jóvoltából nyilvánosságra került teljesítménye alapján - bátran számolható immár a történelem leghírhedettebb háborús propagandistái, Joseph Goebbels és Ilja Ehrenburg közé. A werberi alakítás talán legperverzebb eleme, hogy pontosan azt a húsz év körüli generációt célozta meg, amelyik a legkönnyebben manipulálható, a legalaposabban fanatizálható. Elég itt a saját veszteségekre sohasem tekintő szovjet hadvezetés által százezerszámra a halálba küldött fiatalokra vagy éppen a háború végén - minden mindegy alapon - bevetett Hitlerjugendre utalni. Persze a bátorságnak is egészen más fokát jelenti évekig a Pripjaty-mocsarakban partizánként harcolni, vagy szembeszállni a szövetségesek sokszoros túlerejével, mint féligazságokat tartalmazó röpcédulákat osztogatni, ahol a legnagyobb veszélyt legfeljebb egy enyhe megfázás jelentheti. Az is nyilvánvaló, hogy egészen más minőséget jelent a tereket elfoglalni és megszállni kifejezés olyan küzdelmekben, ahol az ellenfél esetleg visszalőhet. A csapatjátékosokban néhány dolgot feltétlenül tudatosítanak, például azt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azt, hogy a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben ők - gyakorlatilag büntetlenül - bármit megtehetnek, legfeljebb majd egyezkednek a büntetésről. Beléjük ivódik, hogy a politika mar régen nem a saját értékek képviseletéről, azok megvalósításáról, a közösség szolgálatáról szál. A kampány nem ezen tervek, elképzelések bemutatását jelenti, hanem az ellenségnek tekintett ellenféllel szentben megfogalmazott vádözönt, amelyet bizonyítaniuk sem kell.
(Keresztes Lajos: Totális háború, goebbelsi propaganda, Magyar Nemzet, 2004. május 7.)

Hazáját szerető, sorsáért aggódó embernek egyre nehezebb eldönteni, vajon mi a jobb, ha kormányoz a szocialista-liberális koalíció, vagy ha kampányol. Mert ha kormányoz - már ha kormányzásnak lehet nevezni a gátlástalan lenyúláson alapuló, reformként beállított, hatalmi gőggel átitatott ide-oda kapkodást -, akkor az megszorító intézkedéseket, áremeléseket, tömeges elbizonytalanodást eredményez. Nem sokkal jobb a helyzet kampányidőszakban sem, de olyankor - szavazatainkban reménykedve - legalább kénytelenek tagadni a rontást. Bár megtanultuk 1989 előtt, amikor ugyanezek a figurák reformálták nekünk a szocializmust, hogy azt se nagyon higgyük el, amit kérdeznek. Így viszont nagyon nehéz dühös elkeseredettség nélkül gondolkodni mindarról, ami mostanában az országgal történik. [...] Nem tudtak viszont mit tenni azok a szerencsétlen veszprémi diákok, akiket francia nyelvórán ért a kampány. Szerencsétleneknek azt kellett hallgatniuk egy feltűnően rossz beszédkészségű politikus szájából, mennyire fontos a szaktudás mellett a nyelvismeret, ha már csatlakoztunk Európához. Azon túl, hogy ezt anélkül is tudja mindenki, hogy a miniszterelnök rendhagyó óra keretéhen közölné, elképesztő cinizmus iskolában, mit sem sejtő diákok - hamarosan választópolgárok! - körében kampányolni azoknak, akik 2002-ben fülsértő rikácsolással támadták ellenfelüket már azért is, ha át mert nézni egy iskola kerítése fölött. Közben elsikkad, hogy a legtöbb helyen nem tudták emelni a pedagógusok bérét, sorra zárják be az intézményeket nyilvánvaló pénzhiány miatt, amire csak minden szakmaiságot nélkülöző gyenge hivatkozási alap a rendkívül "családbarát" politika miatt gyorsan apadó gyereklétszám. Hol van már a kiscsoportos oktatás gyerekközpontú ábra?
(Gajdics Ottó: Savanyú tej, szoros nadrágszíj, Magyar Nemzet, 2004. május 7.)

Nagy becsben tartom ezeket a kiadványokat, mert ily tömören megragadni és kifejezni a bolsevizmus lényegét, talán egyetlen más nyomdai termék sem képes. Csak a sorozat címével szemben vannak apróbb fenntartásaim, ugyanis az eddig megjelent számokban még soha egyetlen tényre, a valóságot tükröző, hiteles adatra nem leltem, viszont a lelkiismeretes szerkesztők a hazugságok áradatával bőségesen kárpótolnak. A füzetekből alapvetően csak egy valamit tudunk meg, de azt pontosan és tévedhetetlenül, minek nézik a szocialisták a magyar lakosságot. Röviden és velősen fogalmazva: hülyének.
(Ugró Miklós: Hazugságok és hazugságok, Magyar Nemzet, 2004. 7.)

Nagy kár, hogy a napi gyakorlatban a legnagyobb hangadókról tudjuk, percig sem gondolják komolyan, amit mondanak. Több mint egy hete vagyunk benn az áhított unióban, és erről illene felvilágosítani néhány közszereplőt is. Mondjuk Horn Gyulát, aki nem vinné magával a jobboldalt az unióba. Tényleg? És ezt hogy hívják elitéknél? Csak nem kirekesztésnek, gyűlöletkeltésnek, sötét cinizmusnak? És Horn Gyula maga volna ilyen? Az a Horn Gyula, aki megteszi ezt a hányaveti, vállrángatós és szalonképtelen kijelentést, majd egy lakossági fórumon megfejeli azzal, hogy a Hír TV stábját kitessékelteti az eseményről. Nehogy kiderüljön, hogy a volt munkásőrök Orbán Viktor kürtásóról filozofálgatnak. Ezt hogy hívják elitéknél? Mondjuk a Magyar Hírlapnál, ahol a Fidesz szegedi kongresszusára nem kapott meghívót a tudósító, ezért üresen jelent meg az újság címoldala, telesírva a nyilvánosságot a sajtószabadság megsértésével, a pökhendi kormánypárt minősíthetetlen gaztettével, a kirekesztéssel. Mennyiben egyeztethető ez össze Horn Gyula és kormányának demokráciáról vallott nézeteivel? Vagy Horn Gyulának csak addig demokratikusak a nézetei, amíg az "istenverte" jobboldalt minősítgeti?
(Seszták Ágnes: Kik ezek? Magyar Nemzet, 2004. május 10.)

A kampánnyal kapcsolatos, a Fideszt bíráló vélemények:

Elemi felháborodással fogadták a magát nemzetinek nevező oldalon, amikor a szocialisták kampányfelkészítőjén "háborús helyzetet" emlegettek az európai parlamenti választás kapcsán. Azóta is minden fórumon elítélik, kigúnyolják a valóban félreérthető és félresikerült - bár nem a nyilvánosságnak szánt - értékelést. De azért a jobboldali politikusok egy része kapott az alkalmon: gyorsan bevetették magukat a lövészárkokba, sisakot húztak a fejükbe, és a korábbinál is elszántabban puffogtatnak mindenre és mindenkire, amit és akit ellenségnek vélnek. A kormány persze korábban is célkeresztben volt. De az utóbbi hetekben mintha minden gátlás alól felszabadultak volna a fideszes "harcosok". Így aztán már eljuthattak odáig, amit Kövér László mondott ki az uniós csatlakozás "köszöntésére": nekünk (mármint a keresztény-konzervatív oldalnak) "nem az Európai Unió az ellenségünk, hanem saját kormányunk".
(Sebes György: Szavak, Népszava, 2004. május 4.)

A vívás mestere aranyérmes barátaival most sem örvendeztet meg bennünket, ellenben a magyar nemzeti válogatott - a köztársaság címerével ékesített - edzőruhájában atyaian öllel át kisfiúkat, hogy felettük elnézve a világba mosolyogja: Csak együtt sikerülhet. Magyarország élsportolóinak uniformisában egy pártot reklámozni nem megengedhető, hiszen a nemzeti sportsikerek mindannyiunk öröme, büszkesége lehet. Egy hajdan volt olimpikontól különösen meglepő, hogy a nemzeti sportmez politikai kisajátítását ahelyett, hogy elítélné, maga használja kampányeszközként; igaz, Schmittnek nem ez az első meglepő húzása: emlékezetes, hogy 1984-ben a MOB tagjaként megszavazta, hogy hazánk ne vegyen részt az olimpián.
(Petri Lukács Ádám: Nem fair a play, Népszava, 2004. május 5.)

Kormánypárti politikusok felvetették: vajon Schmitt Pál, a Fidesz alelnöke kampányolhat-e címeres dzsoggingban, miután pontosan egy évvel ezelőtt, pártalelnökké választása idején égre-földre megesküdött, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságot pártoktól és politikától független elnökként, a Fideszt pedig pártpolitikusként fogja képviselni, azaz soha nem fogja összekeverni a párt- és a sportpolitikát.
(Trencsényi Zoltán: Minarik, Népszabadság, 2004. május 6.)

Nyitányként a volt miniszterelnök nem itthon, hanem Dublinban, új elvtársai körében ünnepelte hazája uniós csatlakozását. A sort a CIA-kapcsolatot kereső Demeter Ervin folytatta. Pedig ha kinyitná a Fideszhez közeli napilapot, szinte naponta olvashatna az Egyesült Államokat becsmérlő dolgozatokat. A tábor számára tehát aligha jó üzenet, hogy a volt titokminiszter "a világ új csendőrének" diplomatájával munkaebédel. Következett Schmitt Pál mackófelsője, amely az egész nemzet sportmúltját, athéni reményeit adaptálta kizárólagosan a Fideszre. A bakisorozatot Orbán Viktor tette teljessé azzal, hogy beismerte, amit sokan és elegen tudnak: nincsenek politikai elvei. Az a mondat ugyanis, hogy a Fidesz néppárttá válásával nincs értelme jobb- és baloldalról beszélni, ezt jelenti. Nem gondolta komolyan sem a liberalizmust, sem később a keresztény-konzervatív nézetrendszert, amit abból is észre lehetett venni, hogy kormányában volt MSZMP-tagok is helyet kaptak. Újabban már szocdem jelszavak előtt szónokol.
(Gréczy Zsolt: A Fidesz segít, Magyar Hírlap, 2004. május 7.)

Orbán végtére visszahátrált a pártjába, keresztben lenyelte, majd "szövetséggé" kommunikálta - de eközben még mindig nem felelt meg személyes ambíciójának: még nem lebeg a vizek felett. Mert ő nem éri be a jobboldali vizekkel. Melléktengerek nem érdeklik már igazán; az óceán fölé szállna. Már a miniszterelnökségben sem vonzza az a lehetőség, hogy egy jobboldali kormányt irányíthat. Kétpártrendszert akar ugyan, de korántsem afféle érzékeny egyensúlyt jobb- és baloldal között. Hanem fölényes "néppárti" dominanciát, ami voltaképp lehengerlő "nemzeti" legitimációt jelentene - szemben egy eljelentéktelenedő, a demokrácia díszleteként használható, megalázható és mellőzhető balliberális ellenzékecskével. Olyannal, amelyről Kövér közlése óta "köztudott", hogy a nemzet ellenségei alkotják.
(Mészáros Tamás: A néptánccsoport koreográfiája, Népszava, 2004. május 8.)

Újabban azonban a legnagyobb ellenzéki párt elnöke is azt közli a néppel, hogy mióta a Fidesz néppárttá alakult (értsd: mint egyedül illetékes párthoz, immár hozzá tartozik boldog-boldogtalan), nincs is értelme a hagyományos jobb- és baloldali felosztásnak. Ha nem csupán egy-, hanem nyolcmillió választókorú magyar írja alá a petíciójukat, egy csapásra meg is valósult a nemzeti egység, nincs miért tovább sóhajtozni. Szép. Nagyon szép. Ha egyetlen hajszálrepedést találunk benne, az nem egyéb, mint hogy mi itt most állítólag nem Hazafias Népfrontot, hanem plurális demokráciát építünk. Igaz, veszekedőset és harcolósat, de csak azért, mert a plurális demokráciához a versengés és a veszekedés úgy tartozik hozzá, mint egy focimeccshez, kivéve, ha le van bundázva. Aki tehát átzuhan a ló túloldalára, és nem a szóváltások méltatlan, személyeskedő hangnemét szeretné csupán száműzni, hanem valami egységes, nagy népi hurrát szeretne, az lényegében bundázni akar.
(Szerkesztőségi cikk: A párttal, a néppel, Magyar Hírlap, 2004. május 10.)

Hogy ebből-vagyis a kormány iránti bizalmatlanságból - pontosan mi következik (rövid, avagy hosszú távon), azt nem mondta meg. Mindenki elképzelheti magának. Ami persze nem veszélytelen. A Fidesz vezérkara ugyanis újra hiú ábrándokat kelt híveiben. Két éve, a választási vereség nyomán addig beszéltek a csalásokról, amíg néhány embernek az a kényszerképzete támadt, hogy utcára vonulva kell érvényt szerezni vélt igazuknak. Aztán már nemcsak a kormányt lehetett szidni, hanem a rendőrséget is. Orbán Viktor maga is érezhette, hogy veszélyes a tűzzel játszani. Nem véletlen, hogy immár - újra - kifejezetten fideszes rendezvényeken szónokol és nem a polgári körök - sokkal kevésbé ellenőrizhető - összejövetelein. A Fidesz elnöke a kampánynyitón nevek említése nélkül sokakról beszélt. Megjegyezte például, hogy nem érdemes olyan pártokra szavazni, amelyek várhatóan nem érik el az öt százalékot. Hogy ide értette-e az MDF-et is, azt nem tudni, mindenesetre később úgy vélte, a barátoknak nem szabad ellenségeskedniük, s ő maga inkább tűrni fog, "bármilyen nyilak röpüljenek is a kalapok alól". Miután ily módon letudta Dávid Ibolyát, rátért Ron Werberre. Őt "vendégmunkásnak" nevezte, aki békétlenséget szít, pedig a választás "nem háborúról szó". Ami igaz, bár még sokan emlékeznek a két évvel ezelőtti Kossuth téri nagygyűlésre, ahol Duray Miklós - szlovákiai magyar politikus - forradalomra szólította Orbán híveit. Vagyis az, hogy nem magyar állampolgárok részt kérnek és kapnak a hazai belpolitikai küzdelmekben és saját szájuk íze szerint kommentálják - nem új keletű jelenség.
(Sebes György: Ábrándozás, Népszava, 2004. május 10.)