Kétéves a kormány

A kormányt bíráló vélemények:

Két éve iktatták be a kormányt. Kívülről nézve a tétovaság kora volt ez. A száznapos programok teljesítése után a kormány megállt, nézelődött: merre tovább? Az események közben beelőztek. Medgyessy Péter nem a konfliktusokat is vállaló vezetői alkat. A kormány nem berendezkedettséget, hanem az ideiglenességet, bizonytalanságot sugall.
Az állam irányítása nem csupán számoszlopokon végrehajtott műveletek összessége. Az állampolgárok elképzeléseket várnak arról, hová tartunk - közösen. E szempontból voltak katasztrofálisak az országértékelő beszédben elhangzott javaslatok. A halogatás és a bizonytalanság kormányzását láttuk eddig.
(Magyar Hírlap Álláspont: A tétovaság kora, Magyar Hírlap, 2004. május 22.)

Könnyen lehet, hogy az Európába belépő kormány semmit se hagy maga után. A gazdaságot tovább vitték előre a zsákutcában a falig, s most, a ciklus közepén kell, idő- és anyagi veszteségekkel visszahátrál. A tehetségesekből, emelt fejűekből, tiszta tekintetűekből álló, munkára és teljesítményre képes kormány két év alatt tehetségét titkoló, lehajtott fejű, tizenhat órát izzadó és egyet alig dolgozó, szomorú emberek gyülekezetévé vált. A korrupciót nem felszámolni igyekeztek, hanem tartós hárompárti megállapodás-rendszert hoztak létre, kölcsönösen érdekeltté téve egymást minden ügylet arányos felosztásában. A "pénztárosszövetség" fölötte áll minden kormányzati döntésnek, jellegzetességévé vált a magyar útnak. S végül reformok helyett állagfenntartás következett, társadalmi kiegyezés helyett korrupciós osztozás a kazamatákban és politikai hisztéria az emeleten, szociális integráció helyett szavalás és szájalás a tereken, kitaszítás és peremen tartás a holt vidékeken, az európai esélyek helyett az egyenlőtlenségek fenntartása.
(Lengyel László: Vigasztalan középszerűség, Magyar Hírlap, 2004. május 22.)

Eltelt a négyéves ciklusidő fele, s még mindig nem tudni, hogy mi lehet az az alapvető motívum, a döntések végeláthatatlan sorából kitetsző vezéreszme vagy koherens politikai elképzelés, amely képes lenne összetartani a kormányzati tevékenységet. A száznapos program és az önkormányzati győzelem miatt hosszú hónapokig egységes és támogatott volt a kormány. 2003. június eleje és szeptembere között azonban olyan méretű kormányzati fejetlenség, tempóérzéketlenség, döntésképtelenség lett úrrá, amelynek hosszú távon nehezen kiheverhető következményei lettek. A kabinet gazdaságpolitikájának célja az volt, hogy a megcsúszott gazdaságot kivezesse a dinamikavesztéssel, adósságnövekedéssel járó zsákutcából, ám a kabinet ma ott tart, ahol megalakulásakor kellett volna.
Az elmúlt évben a kormány a gazdaságpolitikában érdemben semmit sem tett, s amit tett, az nem volt más, mint hogy egyfelől "elkommunikálja" a bajt, másfelől megfogja 2004-et mint utolsó lehetőséget a gazdasági pálya korrekciójára. De tiszta kommunikáció hiányában a társadalom zöme azt sem érti, hogy mit és miért kell rendezni, a jólétnövekedés ütemének megtörését rosszabb létként éli meg. A megfelelő felelet a teljes helyzetkép bemutatása lenne, amihez önkritikára és politikai bátorságra is szükség volna. Ekkor lehetne megértetni azt, hogy miért volt rossz mindenkinek az, ami jónak látszott. Ez esetben fel lehetne hagyni azzal az útkereséssel, amelyet a pillanatnyi hatalommegszerzés vezényel, s lehetne nyugodtan haladni azon a "sárga úton", amelyen úgyis lelepleződik minden, ami nem az, aminek látszik. Olyankor is lehet útelágazáshoz érni, ha az ember nem szeret róla beszélni.
(Kéri László: Egész pályás útkeresés, Magyar Hírlap, 2004. május 22.)

A Medgyessy-kormány tevékenysége két szóval jellemezhető: eredménytelen és sikertelen. Eredménytelenebb, mint volt, hiszen az elmúlt esztendő napvilágra hozta a már tavaly is nyilvánvaló kormányzati döntésképtelenség, sodródás, tehetetlenség és koncepciótlanság összes következményét. Sikertelen, mert időközben drasztikusan romlott a Medgyessy-kabinet elfogadottsága is.
A "jóléti rendszerváltozás" felfújt lufijából az elmúlt évben kiszaladt a maradék levegő is. Piros rongydarab lett belőle, a szocik néha még meglengetik, de már mindenki tudja: a fújás után most a szívás következik.
A baj akkor vált súlyossá, mikor Medgyessy és kormánya (és pártja!) nem tudta abbahagyni az osztogatást, miközben a makrogazdasági mutatók közben vészesen romlottak. Erre már nincs magyarázat s főleg mentség.
Egy dologra pedig végképp nincs felmentés: arra a (szerencsére kifulladni látszó) közjogi ámokfutásra, amelybe március elején kezdett a kormányfő. Ilyen könnyelmű, meggondolatlan, a pillanatnyi népszerűség érdekében megfogalmazott javaslatokat eddig kizárólag a szélről kiabáltak be a magyar politikai arénába, demagóg, felelőtlen figurák. Most középről hangzottak el: a felelős miniszterelnök szájából. Minden jel szerint a Magyar Köztársaság eddigi leggyengébb kormányfője és kormánya érkezett el most hivatali ideje feléhez.
(Debreczeni József: Kormány a bukás szélén, Magyar Hírlap, 2004. május 22.)

2003-as esztendő a Medgyessy-kormánynak szinte minden szempontból kudarcot hozott. A miniszterelnök olyan politikus benyomását keltette, mint aki súlyos belső dilemmákkal küszködik, s ezért nem tud a politikai folyamatok aktív szereplője lenni. Egyrészt nem tudta, hogyan legyen úrrá a múltját érintő morális aggályokon, másrészt hogyan kezdjen hozzá a baloldal átalakításának és a fenyegető gazdasági problémák megoldásának.
A gazdasági problémák viszont éppen azért gyarapodtak, mert Medgyessy nem tudott autonóm szereplője lenni a kormánypolitika formálásának. Az esztendő jó részében nem mint erős koncepcióval bíró és azt végrehajtani is képes miniszterelnök mutatkozott. Voltak ugyan érdekes kijelentései, de nyilvános megszólalásai többnyire erőtlenek voltak. Az ország gazdasági túlélése mellett most már saját politikai túlélése is napi feladattá vált.
(Csizmadia Ervin: Kudarcosság és távlat, Magyar Hírlap, 2004. május 22.)

A közgazdászok egy része és a politikai ellenzék kormánybírálatának egyik fő pillére az infláció átmeneti emelkedése. Ez kormányzati kudarc, sőt még talán azt is lehetne állítani, hogy a kormány megakadályozta a Magyar Nemzeti Bankot az infláció csökkentésére irányuló céljának követésében. Az MSZP-SZDSZ-koalíció társadalmi támogatottsága is észrevehetően meggyengült 2003 második felében. A rutinválasz a kommunikációt teszi meg bűnbakká, holott ennél összetettebb a probléma. Mintha egy gépezet elemei kapcsolódtak volna szét 2003 nyarán: a kormány, a frakciók, a pártok között kialakult meg nem értés volt a kommunikációs válság forrása, és észrevehető mértékben a kormány társadalmi megítélésének romlását és az országról kialakult külső értékelések gyengülését is ez okozta végső soron.
(Andor László: Normális kormányzás, Népszava, 2004. május 25.)

Most két év elteltével, úgy érzem, mintha a mai kormányzat elfelejtette volna az előző kormány hibáiból és a kormányváltásból levont tanulságokat. Időnként úgy viselkednek, mintha örök időkre szólna a hatalom, mintha nem jönnének új választások, mintha nem kellene odafigyelni egy csomó dologra. Hol van már az a lendület, hol az a tenniakarás. Két évvel ezelőtt többet vártunk, többet vártam. Két éve persze talán túl sok illúzió élt bennünk. Arra a csodára vártunk, ami közismerten nincs.
(Dési János: Illúziók kora, Népszava, 2004. május 27, Népszava)

A helyzet jellegzetes a kormányzati ciklus első félidejére. Látszólag minden együtt van a politikai sikerhez, de valami mégis mindig közbejön. Az Orbán-kormány első két éve a következetes szigor jegyében telt, hiába volt lendületes a gazdaság fejlődése. Ez a második félidőre persze megváltozott: 2001-től a ciklushajráig ömlött a bér. És a Medgyessy Péter vezette kampány, majd kormány is ráült erre a hullámra. Ígért és teljesített. Két év - jóval több, mint húszszázalékos reálbéremeléssel. Minden fordítva van tehát, mint szokott, mint ésszerű. Az első évek nem az erőgyűjtés, a nekirugaszkodás, hanem a kiköltekezés jegyében teltek, hogy aztán közvetlenül a fal előtt kelljen fékezni. Ez irdatlan szitkozódás közepette megtörtént. Itt tartunk. Tulajdonképpen holtponton, túl a legjobbon és valószínűleg a legrosszabbon is. Így várja a Medgyessy-kormány a ciklus második felét. És egy közbeiktatott választást.
(Nagy N. Péter: Fél idő, fél siker, Népszabadság, 2004. május 27.)

Mi készteti Magyarország kormányfőjét a kudarc beismerése helyett újabb ígérgetésre? Nem szabad megelégedni azzal a közhelyes válasszal, hogy épeszű politikus nem ismeri el soha saját csődjét. Többről van szó, hiszen Medgyessy Péter büszke. Büszke arra, hogy bár a kabinet szerinte sem hibátlan, mindig felismeri, hol, mikor kell változtatni. Vagyis a koncepció nélküli, sodródó politizálást tekinti üdvözítőnek. Ebben pedig alapérték az ígéret. Az ígéret ugyanis szép szó, és mert szó, beszéd közben értelmezhető. Dumálni pedig könnyű, az igazi politika viszont nem beszéd, hanem döntések és cselekvések sorozata, ami kétségkívül nehezebb. Határozott elképzelésekre, az azok igazságába vetett hitre és kemény akaratra van hozzá szükség. A megbízható kormány tehát építi az utakat, építi a metrót, nem pedig sajtótájékoztatón hozsannázik. Amikor pedig azzal szembesül, hogy még egyetlen kapavágás sem történt, akkor azonnal cselekvésbe kezd. Egy szavahihető kormány olyan intézkedéseket hoz, amelyek az emberek számára érzékelhetően jobb életet teremtenek, és nem hivatkozik cinikus módon állandóan arra, hogy két-három vagy húsz-harminc év megszorításai, nadrágszíjhúzásai után egyszer majd az emberek is érzékelni fogják áldatlan tevékenységének jótékony hatásait. Amikor pedig választási hazugságairól kiderül, hogy alig teljesült belőlük valami, az viszont ismét padlóra küldte a gazdaságot, és újabb hosszú évekre elvette a jobb lét reményét, akkor nem süketel beváltott ígéretekről, hanem kiáll választói elé, és bevallja, hogy blöff volt a jóléti rendszerváltás is. Egy tisztességes kormány nem ismétli felolvasásszerűen négyszázezer új munkahely megteremtésének hagymásas vízióját, miközben sorra zárnak be országszerte az üzemek, nem taszít a kilátástalanságba egyetlen nyegle mozdulattal ötszázezer agrártermelőt, lassan mondva sem emeli a gáz árát, nem veri szét az oktatást és az egészségügyet, hogy látva a pusztítást ismét reformért kiálthasson. Nem beszél kiigazításról, változtatásról, beismeri a kudarcot, és inkább lemond. Ez a kormány viszont nem megbízható, nem kiszámítható, nem szavahihető és nem tisztességes. Nem is akar tisztességes lenni, csak annak akar látszani. E látszat fenntartására pazarolnak minden energiát, és ebben - el kell ismerni - verhetetlenek. Hiszen azok, akik nem értik őket, könnyen bedőlnek az állandó ígérgetésnek.
(Gajdics Ottó: Túl a felén, Magyar Nemzet, 2004. május 28.)

A "nemzeti közép kormánya" két év óta sajátságos politikai mixtúrával kísérletezik. A Párizs megér egy misét elv jegyében időnként konzervatív, más pillanatokban éppenséggel posztmodern megoldásokat próbál keresztülvinni. Leginkább azonban - mintha csak a kormányfő átaludta volna a rendszerváltást követő első évtizedet - az 1980-as évek végére jellemző, egykor relatíve sikeres reformretorika támadt fel. Időnként úgy tűnik, Medgyessy miniszterelnökként számos területen pontosan ott akarja folytatni, ahol miniszterelnök-helyettesként még 1990-ben abbahagyta.
A szocialisták által dominált kormány intézkedései közül a markánsan szociáldemokrata típusú lépések mindeddig feltűnően féloldalasra sikeredtek. Az államigazgatás új alrendszereként kiépülőben van például egy komplett "esélyegyenlőségi iparág", ennek propagandisztikus jelentősége azonban egyelőre jóval nagyobb, mint a valóságos társadalmi hozadéka. Miközben pedig a baloldali miniszterelnök már nemegyszer drámai hangütéssel igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a jövedelmi különbségek Magyarországon immár nagyobbak, mint az Európai Unió régi tagállamaiban, valójában máig nem tudni, hogy Medgyessy Péter és kabinetje mikor, milyen eszközökkel kezdi meg az elfogadhatatlannak minősített helyzetet orvosolni.
(HVG álláspont: Nemzeti középszer, HVG, 2004. május 29.)