Orbán Viktor beszéde Tusnádfürdőn
2004-08-10
Orbán Viktor, a Fidesz-MPSZ elnöke "Az Európai Unió bővítése és következményei" címmel tartott előadást közösen az erdélyi Tusnádfürdőn megrendezett Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, ahol részt vett Emil Constantinescu volt román államfő és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője is. A pártelnök beszédében úgy fogalmazott: bár a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése megtörtént, ennek intézményeit újra és újra meg kell védeni. A volt kormányfő álláspontja szerint a román demokrácia állapota nem jogosítja fel az országot a gyors európai uniós csatlakozásra, hiszen megfogalmazása szerint, ahol nincsenek tisztességes választások, ott nincs demokrácia. Orbán Viktor ezért úgy véli, a magyarság autonómiája lesz a demokrácia igazi fokmérője, amelyet azonban soha nem fog elérni kiegyezéssel az erdélyi magyarság, így határozott kiállásra és tömegtámogatásra van szükség.
HÁTTÉR:
Orbán Viktor, a Fidesz-MPSZ elnöke "Az Európai Unió bővítése és következményei" címmel tartott előadást közösen az erdélyi Tusnádfürdőn megrendezett Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, ahol részt vett Emil Constantinescu volt román államfő és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője is. A pártelnök beszédében úgy fogalmazott: bár a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése megtörtént, ennek intézményeit újra és újra meg kell védeni. A volt kormányfő álláspontja szerint a román demokrácia állapota nem jogosítja fel az országot a gyors európai uniós csatlakozásra, hiszen megfogalmazása szerint, ahol nincsenek tisztességes választások, ott nincs demokrácia. Orbán Viktor ezért úgy véli, a magyarság autonómiája lesz a demokrácia igazi fokmérője, amelyet azonban soha nem fog elérni kiegyezéssel az erdélyi magyarság, így határozott kiállásra és tömegtámogatásra van szükség. Az ellenzéki politikus leszögezte: aki ma nem érti, hogy a magyarság körében bekövetkező politikai döntések, választási akaratnyilvánítások egymástól nem függetlenek, az azt sem érti, milyen új korszakba léptünk. Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy a magyarországi európai parlamenti választáson a Fidesz-MPSZ olyan mértékű földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, ahogyan még soha nem verték el a posztkommunista erőket Magyarországon. A volt miniszterelnök szerint ennek következménye egyrészt az, hogy a polgárok megvonták a bizalmat a Kormánytól, másrészről ez visszaadta a reménységet a határon túli magyarságnak, hogy másfél esztendő múlva újra nemzeti kormánya lesz Magyarországnak. A politikus úgy fogalmazott: "Magyarországnak is egy tutyimutyi, sodródó, a gazdasági döntések meghozatalában késlekedő kormánya van", ellenben az uniós lehetőségek kiaknázásához olyan vezetésre lenne szükség, amelynek döntéseit koalíciós nehézségek nem nehezítik. Nyakó István, az MSZP szóvivője szerint Orbán Viktor előadásával új dimenziókat nyitott meg a Fidesz-MPSZ politizálásában, hiszen belpolitikai játszótérnek tekinti a magyarok lakta határon túli területeket. A politikus aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat megkezdett ország felvételét belpolitikai okok miatt elutasítja. Az MSZP közleménye szerint nem meglepő Orbán Viktor kétpártrendszert támogató álláspontja a Független Kisgazdapárt szétverése és a MIÉP-szavazók elcsábítása után, azonban a nagyobbik kormánypárt bízik benne, hogy "az egypártrendszer gondolata nem legyezgeti a Fidesz-MPSZ elnökének becsvágyát".
Összefoglalás:
Negatív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Orbán megzsarolta a román kormányt: vagy megadja az autonómiát, vagy mindent megtesz, hogy az országot ne vegyék föl az EU-ba. És mindjárt hozzátesz egy kis enyhített kövériádát: a magyarság csak azzal érhet célhoz, ha "erőt mutat". Azt leszámítva, hogy úgy tűnik, az ottani magyarságnak éppen elég ereje van arra, hogy az érdekeket képviselje, jó lett volna közölni, hogy miféle erőre gondol. Mert ha például olyasmire, mint derék Kövér barátja, aki eléggé nyíltan erőszakra utalt, akkor Orbán alkalmatlan politikusnak. Ha meg mégis olyan közhelyre, hogy "egységben az erő", akkor igaza van, ám jobb lenne, ha távol tartaná magát az erdélyi magyar politikai élettől, mert semmi mást nem tesz, mint egységesít az egység ellen.
Az meg, hogy ő támogatja a kettős állampolgárság intézményét, bár saját pártján belül is megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények, megint egy szokásos nyirkos felületű sunyiság. Arra utal, hogy ő pontosan tudja: a 2007-ben az EU-hoz csatlakozó erdélyi magyarok kettős állampolgársága megvalósíthatatlan, és immár szinte okafogyott is, de majd a párt belső ellenzőire hárítja a felelősséget, amikor a Fidesz nem támogatja a népszavazók kívánságát.
Azzal bíztatta híveit, hogy már csak másfél évet kell várni az új magyar nemzeti kormányra. Ha már Erdélyben járt, megkérdezhetett volna egy székelyt, mit mondanak arrafelé a medvéről meg a bőréről. Biztosan nem azt, hogy a "gyors medve nyúzza meg a lassú medvét".
(Andrassew Iván: Egység az egység ellen, Népszava, 2004. július 27.)
Taps helyett mégis inkább berzenkedünk Orbán Viktor hét végi tusnádfürdői megnyilatkozása miatt. A stílussal van a baj, meg az időzítéssel, s nem utolsósorban azzal a bizonyos kilógó politikai lólábbal. Ha Orbán Viktor évek óta egyszerre beszélne román EU-csatlakozásról és kisebbségi autonómiáról, nem lenne akkora baj. Így viszont - még az uniós tojáshéjat sem elveszítve - ez inkább tűnik regionális nagyképűsködésnek, provinciális erőfitogtatásnak, mintsem életképes politikai programnak. Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás nemcsak a romániai magyaroknak árthat (akik elsőként érezhetik a bukaresti dac hatását), hanem Magyarország megítélésének is. Brüsszelben még foglalkozni sem akarnak ilyen felvetésekkel, azt mondják, a csatlakozási feltételek adottak, azok nem változtak. Azért pedig, ha ebből netán újabb mosolyszünet következne a magyar-román viszonyban, aligha Bukarestet okolnák. De menjünk tovább: ha Orbán Viktor nem a romániai magyarság elsöprő többségének támogatását élvező RMDSZ-szel szemben állókat próbálná erősíteni e megnyilvánulásaival, nevezhetnénk őt elszánt nemzetpolitikai harcosnak. Ebben a helyzetben azonban, amikor a kisebbségi közösségen belüli viták az ottani magyarok parlamenti képviseletét is kockára tehetik, az első jelző, amely eszünkbe jut, inkább a felelőtlenség.
(Magyar Hírlap-álláspont: Dílerek, Magyar Hírlap, 2004. július 27.)
Orbán számára csak a saját égisze alatt autonomizált Kárpát-medence fogadható el. A tusnádi szónoklat erről szól, semmi másról. Noha persze szentel néhány passzust a "bankárkormány" tehetetlenségének, s ettől nem függetlenül a maga szociális(!) aggodalmainak, de ezt is csak azért, hogy előrevetítse: az országnak - és a határon túli magyarságnak - eminens érdeke "a koalíciós vitáktól mentes", vagyis egyszínű-egynemű kormányzás. Orbán ismét hitet tesz a kétpárti politikai berendezkedés mellett, mert ez garantálná számára az egységes "polgári-nemzeti" tábor diadalát. Koncepciójától nem függetlenül pedig egyszerűen kihirdeti a balközép nemzetközi vereségét; minthogy az - úgymond - sehol nem védi meg az embereket a tőkétől.
Nagy jóindulattal sem állítható, hogy ez a világkép túlságosan szofisztikált volna. Használati értékét azonban éppen egyszerűsége, csábító problémamentessége adja. Hasonlóképp az egykori vulgármarxizmushoz, amelyet tömegek véltek megérteni. Tusnádfürdőt a Fidesz arra használta fel, hogy nagy gonddal ápolt, "korszerű" vezéreszméjét megpróbálja összecsiszolni a demokratikus lózungokkal.
Ez a törekvés sem ismeretlen.
(Mészáros Tamás: Tusnádfürdői anziksz, Népszava, 2004. július 31.)
Nem Orbán Viktoron múlott, hogy tusnádfürdői kirándulása az idén végül is remélhetőleg kevesebb bonyodalmat okoz majd a magyar-román viszonyban (és a romániai magyarság számára is persze), mint egyik-másik korábbi vendégszereplése. Ő a maga részéről most is mindent megtett, hogy ez ne így legyen. Sőt szokásos gorombaságait az ellenzéki vezető ezúttal még azzal is megtoldotta, hogy Európa nevében különféle uniós tagfelvételi bonyodalmakkal fenyegette meg Bukarestet, ha záros határidőn belül nem garantálja a székelyföldi autonómiát.
... Feltűnő, hogy a magyar jobboldal vezére Tusnádon mennyire figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy dörgedelmeivel valójában a Vadim Tudorok malmára hajtja a vizet. Egy nacionalista fordulat Romániában, napjainkban nem zárható ki - márpedig ez nyilvánvalóban tragédia lenne az ottani magyarság számára. Nehezen hihető, hogy ez a veszély nem fordult meg Orbán fejében tusnádi beszéde közben. Ha pedig igen, akkor jó volna tudni, milyen "magasabb szempontok" késztették a politikust arra, hogy gyengítse a mérsékelt romániai pártok pozícióit - következésképpen a magyar kisebbség esélyeit - egy sorsdöntő belpolitikai összecsapás előtt?
(Kis Tibor: Mértékvesztés, Népszabadság, 2004. augusztus 3.)
Orbán Viktornak tudnia kell, vagy legalábbis tudnia kéne, ha őriz magában emlékképeket saját cselekedeteiről, hogy a tagfelvétel követelményeit nem ő fogalmazta meg, ezért aztán egy utalás erejéig sem szerepel köztük az autonómia problémaköre. De őt nem érdekli, hogy igazat mond-e vagy sem, őt csak az arculata érdekli. Határozott, céltudatos honfi szerepében akar tündökölni, és ha eközben nem sikerül összhangba kerülnie a tényekkel, akkor ezért a tényeket terheli a felelősség. Nem érdekli, hogy eközben mennyi illúziót ébreszt, mennyi csalódást okoz, milyen felesleges és mégis emésztő konfliktusokat gerjeszt - ha végül nem sikerül, ami nem is sikerülhet, arról nem ő tehet, hanem a nép, amely nem követte őt eléggé, vagy a magyar érdekek iránt közönyös Európa, vagy a gonosz román nacionalizmus, vagy a tutyimutyi magyar kormány.
(Eörsi István: Tusnádfürdő után, Népszabadság, 2004. augusztus 5.)
Arról, hogy milyen koncepciók alapján képzeli el a magyarországi jobboldal az élhető erdélyi autonómiát, Erdélyben nem volt hallható Fidesz-álláspont. És feltehetően nem hallunk majd ilyet a jövőben sem - elvégre Orbánnak, Kövérnek, Ádernek és Pokorninak nem az a fontos, mi valósulhat meg ott, hanem hogy mi sikeredhet ki 2006-bon itthon.
... Hogy a jobboldal készséggel húz hasznot e helyzetből, azon aligha csodálkozhatunk; ugyanakkor alig elviselhető az e magatartásban érvényesülő romlottság, felelőtlenség és alpári színvonal. Hasonlóképpen a történelmi párhuzamok nyomasztó emléke. 1938-39-ben Konrad Henlein szinte szövegszerűen azonos szózatokkal kergette Hitler karjaiba a szudétanémeteket, mint amilyen beszédeket kisebbségügyben Orbán manapság megenged magának; 1988 táján pedig egy bizonyos Slobodan Milosevics kezdett azonos csillagjegyű ámokfutásba.
(László Ádám: A hitványság mint nemzetpolitika, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.)
Pozitív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Meglehet, fürgén eljön a pillanat, ami később aligha tér vissza; amikor a külső körülmények és az összmagyar akarat egybeesése megteremthetik mindama változások keretét, amelyek korántsem csak székelyföldi, erdélyi és magyar érdekeket szolgálnak. Mert egy felvirágzó Erdély, az európai mércéjű székelyföldi autonómia Romániának is hasznára válik. Bizonyos: ha az anyaországi és az erdélyi magyarság java nem áll az ügy mögé, ha nem sikerül a román társadalom elsősorban pszichológiai gátjait ledönteni, ha nem terem még több Smaranda Enache és Emil Constantinescu, Tőkés László és Szász Jenő - hazai politikusokat most nem említek -, ha az RMDSZ vezetői továbbra is a maffiapolitikus posztkommunistákat támogatják (netán hozzájuk hasonulva), elsorvad a magyarság, s a mindig is legtöbbet szenvedett székelység. És semmire sem jutunk, ha nem áll a tervek mögé az a hazai tőke, mely - mondjuk - nem csupán egy cimborasági alapon épült nagyváradi bevásárlóközpontban lát fantáziát.
(Speidl Zoltán: Száz székely falu, Heti Válasz, 2004. július 29.)
Hiába vádolják Orbán Viktort az ellenfelei a kétpártrendszerre irányuló állítólagos törekvései miatt, nem az ő hibája, hogy megannyi tehetségtelen politikai kalandor vagy az együttműködés nem megfelelő formáját választó - amúgy jó szándékú politikus - kizuhant mellőle a sorból. A polgárok talán látva az 1998 és 2002 közötti ciklus eredményeit - azért helyezték bizalmukat hosszabb távon is a Fideszbe, mert bennük látták a legcselekvőképesebb politikai erőt. Valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy a különböző liberális és konzervatív irányultságú pártok végtelenül káros megosztottsága milyen mértékben járult hozzá, hogy 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadával jutott abszolút többséghez a törvényhozásban. Ha a Fidesz nem lett volna képes integrálni a hasonló történelmi gyökerekkel és szellemiséggel bíró erőket, akkor talán ma ágy nézne ki a magyar politikai rendszer - természetesen ellenkező előjellel -, mint a két világháború kőzött, amikor egy szinte leválthatatlan hegemón párt gyakorolta a hatalmat, tényleges ellenzéki kontroll nélkül. Egy demokráciában mindenki szabadon kinyilváníthatja politikai céljait: Orbán Viktor is nyugodtan gondolkodhat oly módon, hogy egy friss EU-tagállamnak jobb lenne, ha a csatlakozás után legalább egy-két ciklus erejéig egy kézben koncentrálódna a kormányzati hatalom. Már 2002-ben is ez volt a tét. Ha az a szándéka, hogy az általa irányított párt a listás szavazatok több mint felével jusson abszolút többséghez, akkor vigye véghez, ha tudja. Nincs előírva, hogy egy politikai erő egyedül nem szerezheti meg a polgárok nagyobbik hányadának osztatlan támogatását, ehhez nem kell több mint választói akarat. Aki pedig ilyen módon kap felhatalmazást a kormányzásra, attól a programjában megfogalmazott ígéreteit is könnyebb lesz számon kérni, nem beszélve a gazdasági felzárkóztatást célzó terveiről, és ha ezek után nem produkál eredményeket, akkor a szavazók ítélete úgyis könyörtelen lesz a soron kővetkező megméretésen.
(Tihanyi Örs: Mire lenne jó a kétpártrendszer, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 7.)
Negatív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Orbán megzsarolta a román kormányt: vagy megadja az autonómiát, vagy mindent megtesz, hogy az országot ne vegyék föl az EU-ba. És mindjárt hozzátesz egy kis enyhített kövériádát: a magyarság csak azzal érhet célhoz, ha "erőt mutat". Azt leszámítva, hogy úgy tűnik, az ottani magyarságnak éppen elég ereje van arra, hogy az érdekeket képviselje, jó lett volna közölni, hogy miféle erőre gondol. Mert ha például olyasmire, mint derék Kövér barátja, aki eléggé nyíltan erőszakra utalt, akkor Orbán alkalmatlan politikusnak. Ha meg mégis olyan közhelyre, hogy "egységben az erő", akkor igaza van, ám jobb lenne, ha távol tartaná magát az erdélyi magyar politikai élettől, mert semmi mást nem tesz, mint egységesít az egység ellen.
Az meg, hogy ő támogatja a kettős állampolgárság intézményét, bár saját pártján belül is megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények, megint egy szokásos nyirkos felületű sunyiság. Arra utal, hogy ő pontosan tudja: a 2007-ben az EU-hoz csatlakozó erdélyi magyarok kettős állampolgársága megvalósíthatatlan, és immár szinte okafogyott is, de majd a párt belső ellenzőire hárítja a felelősséget, amikor a Fidesz nem támogatja a népszavazók kívánságát.
Azzal bíztatta híveit, hogy már csak másfél évet kell várni az új magyar nemzeti kormányra. Ha már Erdélyben járt, megkérdezhetett volna egy székelyt, mit mondanak arrafelé a medvéről meg a bőréről. Biztosan nem azt, hogy a "gyors medve nyúzza meg a lassú medvét".
(Andrassew Iván: Egység az egység ellen, Népszava, 2004. július 27.)
Taps helyett mégis inkább berzenkedünk Orbán Viktor hét végi tusnádfürdői megnyilatkozása miatt. A stílussal van a baj, meg az időzítéssel, s nem utolsósorban azzal a bizonyos kilógó politikai lólábbal. Ha Orbán Viktor évek óta egyszerre beszélne román EU-csatlakozásról és kisebbségi autonómiáról, nem lenne akkora baj. Így viszont - még az uniós tojáshéjat sem elveszítve - ez inkább tűnik regionális nagyképűsködésnek, provinciális erőfitogtatásnak, mintsem életképes politikai programnak. Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás nemcsak a romániai magyaroknak árthat (akik elsőként érezhetik a bukaresti dac hatását), hanem Magyarország megítélésének is. Brüsszelben még foglalkozni sem akarnak ilyen felvetésekkel, azt mondják, a csatlakozási feltételek adottak, azok nem változtak. Azért pedig, ha ebből netán újabb mosolyszünet következne a magyar-román viszonyban, aligha Bukarestet okolnák. De menjünk tovább: ha Orbán Viktor nem a romániai magyarság elsöprő többségének támogatását élvező RMDSZ-szel szemben állókat próbálná erősíteni e megnyilvánulásaival, nevezhetnénk őt elszánt nemzetpolitikai harcosnak. Ebben a helyzetben azonban, amikor a kisebbségi közösségen belüli viták az ottani magyarok parlamenti képviseletét is kockára tehetik, az első jelző, amely eszünkbe jut, inkább a felelőtlenség.
(Magyar Hírlap-álláspont: Dílerek, Magyar Hírlap, 2004. július 27.)
Orbán számára csak a saját égisze alatt autonomizált Kárpát-medence fogadható el. A tusnádi szónoklat erről szól, semmi másról. Noha persze szentel néhány passzust a "bankárkormány" tehetetlenségének, s ettől nem függetlenül a maga szociális(!) aggodalmainak, de ezt is csak azért, hogy előrevetítse: az országnak - és a határon túli magyarságnak - eminens érdeke "a koalíciós vitáktól mentes", vagyis egyszínű-egynemű kormányzás. Orbán ismét hitet tesz a kétpárti politikai berendezkedés mellett, mert ez garantálná számára az egységes "polgári-nemzeti" tábor diadalát. Koncepciójától nem függetlenül pedig egyszerűen kihirdeti a balközép nemzetközi vereségét; minthogy az - úgymond - sehol nem védi meg az embereket a tőkétől.
Nagy jóindulattal sem állítható, hogy ez a világkép túlságosan szofisztikált volna. Használati értékét azonban éppen egyszerűsége, csábító problémamentessége adja. Hasonlóképp az egykori vulgármarxizmushoz, amelyet tömegek véltek megérteni. Tusnádfürdőt a Fidesz arra használta fel, hogy nagy gonddal ápolt, "korszerű" vezéreszméjét megpróbálja összecsiszolni a demokratikus lózungokkal.
Ez a törekvés sem ismeretlen.
(Mészáros Tamás: Tusnádfürdői anziksz, Népszava, 2004. július 31.)
Nem Orbán Viktoron múlott, hogy tusnádfürdői kirándulása az idén végül is remélhetőleg kevesebb bonyodalmat okoz majd a magyar-román viszonyban (és a romániai magyarság számára is persze), mint egyik-másik korábbi vendégszereplése. Ő a maga részéről most is mindent megtett, hogy ez ne így legyen. Sőt szokásos gorombaságait az ellenzéki vezető ezúttal még azzal is megtoldotta, hogy Európa nevében különféle uniós tagfelvételi bonyodalmakkal fenyegette meg Bukarestet, ha záros határidőn belül nem garantálja a székelyföldi autonómiát.
... Feltűnő, hogy a magyar jobboldal vezére Tusnádon mennyire figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy dörgedelmeivel valójában a Vadim Tudorok malmára hajtja a vizet. Egy nacionalista fordulat Romániában, napjainkban nem zárható ki - márpedig ez nyilvánvalóban tragédia lenne az ottani magyarság számára. Nehezen hihető, hogy ez a veszély nem fordult meg Orbán fejében tusnádi beszéde közben. Ha pedig igen, akkor jó volna tudni, milyen "magasabb szempontok" késztették a politikust arra, hogy gyengítse a mérsékelt romániai pártok pozícióit - következésképpen a magyar kisebbség esélyeit - egy sorsdöntő belpolitikai összecsapás előtt?
(Kis Tibor: Mértékvesztés, Népszabadság, 2004. augusztus 3.)
Orbán Viktornak tudnia kell, vagy legalábbis tudnia kéne, ha őriz magában emlékképeket saját cselekedeteiről, hogy a tagfelvétel követelményeit nem ő fogalmazta meg, ezért aztán egy utalás erejéig sem szerepel köztük az autonómia problémaköre. De őt nem érdekli, hogy igazat mond-e vagy sem, őt csak az arculata érdekli. Határozott, céltudatos honfi szerepében akar tündökölni, és ha eközben nem sikerül összhangba kerülnie a tényekkel, akkor ezért a tényeket terheli a felelősség. Nem érdekli, hogy eközben mennyi illúziót ébreszt, mennyi csalódást okoz, milyen felesleges és mégis emésztő konfliktusokat gerjeszt - ha végül nem sikerül, ami nem is sikerülhet, arról nem ő tehet, hanem a nép, amely nem követte őt eléggé, vagy a magyar érdekek iránt közönyös Európa, vagy a gonosz román nacionalizmus, vagy a tutyimutyi magyar kormány.
(Eörsi István: Tusnádfürdő után, Népszabadság, 2004. augusztus 5.)
Arról, hogy milyen koncepciók alapján képzeli el a magyarországi jobboldal az élhető erdélyi autonómiát, Erdélyben nem volt hallható Fidesz-álláspont. És feltehetően nem hallunk majd ilyet a jövőben sem - elvégre Orbánnak, Kövérnek, Ádernek és Pokorninak nem az a fontos, mi valósulhat meg ott, hanem hogy mi sikeredhet ki 2006-bon itthon.
... Hogy a jobboldal készséggel húz hasznot e helyzetből, azon aligha csodálkozhatunk; ugyanakkor alig elviselhető az e magatartásban érvényesülő romlottság, felelőtlenség és alpári színvonal. Hasonlóképpen a történelmi párhuzamok nyomasztó emléke. 1938-39-ben Konrad Henlein szinte szövegszerűen azonos szózatokkal kergette Hitler karjaiba a szudétanémeteket, mint amilyen beszédeket kisebbségügyben Orbán manapság megenged magának; 1988 táján pedig egy bizonyos Slobodan Milosevics kezdett azonos csillagjegyű ámokfutásba.
(László Ádám: A hitványság mint nemzetpolitika, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.)
Pozitív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Meglehet, fürgén eljön a pillanat, ami később aligha tér vissza; amikor a külső körülmények és az összmagyar akarat egybeesése megteremthetik mindama változások keretét, amelyek korántsem csak székelyföldi, erdélyi és magyar érdekeket szolgálnak. Mert egy felvirágzó Erdély, az európai mércéjű székelyföldi autonómia Romániának is hasznára válik. Bizonyos: ha az anyaországi és az erdélyi magyarság java nem áll az ügy mögé, ha nem sikerül a román társadalom elsősorban pszichológiai gátjait ledönteni, ha nem terem még több Smaranda Enache és Emil Constantinescu, Tőkés László és Szász Jenő - hazai politikusokat most nem említek -, ha az RMDSZ vezetői továbbra is a maffiapolitikus posztkommunistákat támogatják (netán hozzájuk hasonulva), elsorvad a magyarság, s a mindig is legtöbbet szenvedett székelység. És semmire sem jutunk, ha nem áll a tervek mögé az a hazai tőke, mely - mondjuk - nem csupán egy cimborasági alapon épült nagyváradi bevásárlóközpontban lát fantáziát.
(Speidl Zoltán: Száz székely falu, Heti Válasz, 2004. július 29.)
Hiába vádolják Orbán Viktort az ellenfelei a kétpártrendszerre irányuló állítólagos törekvései miatt, nem az ő hibája, hogy megannyi tehetségtelen politikai kalandor vagy az együttműködés nem megfelelő formáját választó - amúgy jó szándékú politikus - kizuhant mellőle a sorból. A polgárok talán látva az 1998 és 2002 közötti ciklus eredményeit - azért helyezték bizalmukat hosszabb távon is a Fideszbe, mert bennük látták a legcselekvőképesebb politikai erőt. Valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy a különböző liberális és konzervatív irányultságú pártok végtelenül káros megosztottsága milyen mértékben járult hozzá, hogy 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadával jutott abszolút többséghez a törvényhozásban. Ha a Fidesz nem lett volna képes integrálni a hasonló történelmi gyökerekkel és szellemiséggel bíró erőket, akkor talán ma ágy nézne ki a magyar politikai rendszer - természetesen ellenkező előjellel -, mint a két világháború kőzött, amikor egy szinte leválthatatlan hegemón párt gyakorolta a hatalmat, tényleges ellenzéki kontroll nélkül. Egy demokráciában mindenki szabadon kinyilváníthatja politikai céljait: Orbán Viktor is nyugodtan gondolkodhat oly módon, hogy egy friss EU-tagállamnak jobb lenne, ha a csatlakozás után legalább egy-két ciklus erejéig egy kézben koncentrálódna a kormányzati hatalom. Már 2002-ben is ez volt a tét. Ha az a szándéka, hogy az általa irányított párt a listás szavazatok több mint felével jusson abszolút többséghez, akkor vigye véghez, ha tudja. Nincs előírva, hogy egy politikai erő egyedül nem szerezheti meg a polgárok nagyobbik hányadának osztatlan támogatását, ehhez nem kell több mint választói akarat. Aki pedig ilyen módon kap felhatalmazást a kormányzásra, attól a programjában megfogalmazott ígéreteit is könnyebb lesz számon kérni, nem beszélve a gazdasági felzárkóztatást célzó terveiről, és ha ezek után nem produkál eredményeket, akkor a szavazók ítélete úgyis könyörtelen lesz a soron kővetkező megméretésen.
(Tihanyi Örs: Mire lenne jó a kétpártrendszer, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 7.)
Negatív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Orbán megzsarolta a román kormányt: vagy megadja az autonómiát, vagy mindent megtesz, hogy az országot ne vegyék föl az EU-ba. És mindjárt hozzátesz egy kis enyhített kövériádát: a magyarság csak azzal érhet célhoz, ha "erőt mutat". Azt leszámítva, hogy úgy tűnik, az ottani magyarságnak éppen elég ereje van arra, hogy az érdekeket képviselje, jó lett volna közölni, hogy miféle erőre gondol. Mert ha például olyasmire, mint derék Kövér barátja, aki eléggé nyíltan erőszakra utalt, akkor Orbán alkalmatlan politikusnak. Ha meg mégis olyan közhelyre, hogy "egységben az erő", akkor igaza van, ám jobb lenne, ha távol tartaná magát az erdélyi magyar politikai élettől, mert semmi mást nem tesz, mint egységesít az egység ellen.
Az meg, hogy ő támogatja a kettős állampolgárság intézményét, bár saját pártján belül is megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények, megint egy szokásos nyirkos felületű sunyiság. Arra utal, hogy ő pontosan tudja: a 2007-ben az EU-hoz csatlakozó erdélyi magyarok kettős állampolgársága megvalósíthatatlan, és immár szinte okafogyott is, de majd a párt belső ellenzőire hárítja a felelősséget, amikor a Fidesz nem támogatja a népszavazók kívánságát.
Azzal bíztatta híveit, hogy már csak másfél évet kell várni az új magyar nemzeti kormányra. Ha már Erdélyben járt, megkérdezhetett volna egy székelyt, mit mondanak arrafelé a medvéről meg a bőréről. Biztosan nem azt, hogy a "gyors medve nyúzza meg a lassú medvét".
(Andrassew Iván: Egység az egység ellen, Népszava, 2004. július 27.)
Taps helyett mégis inkább berzenkedünk Orbán Viktor hét végi tusnádfürdői megnyilatkozása miatt. A stílussal van a baj, meg az időzítéssel, s nem utolsósorban azzal a bizonyos kilógó politikai lólábbal. Ha Orbán Viktor évek óta egyszerre beszélne román EU-csatlakozásról és kisebbségi autonómiáról, nem lenne akkora baj. Így viszont - még az uniós tojáshéjat sem elveszítve - ez inkább tűnik regionális nagyképűsködésnek, provinciális erőfitogtatásnak, mintsem életképes politikai programnak. Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás nemcsak a romániai magyaroknak árthat (akik elsőként érezhetik a bukaresti dac hatását), hanem Magyarország megítélésének is. Brüsszelben még foglalkozni sem akarnak ilyen felvetésekkel, azt mondják, a csatlakozási feltételek adottak, azok nem változtak. Azért pedig, ha ebből netán újabb mosolyszünet következne a magyar-román viszonyban, aligha Bukarestet okolnák. De menjünk tovább: ha Orbán Viktor nem a romániai magyarság elsöprő többségének támogatását élvező RMDSZ-szel szemben állókat próbálná erősíteni e megnyilvánulásaival, nevezhetnénk őt elszánt nemzetpolitikai harcosnak. Ebben a helyzetben azonban, amikor a kisebbségi közösségen belüli viták az ottani magyarok parlamenti képviseletét is kockára tehetik, az első jelző, amely eszünkbe jut, inkább a felelőtlenség.
(Magyar Hírlap-álláspont: Dílerek, Magyar Hírlap, 2004. július 27.)
Orbán számára csak a saját égisze alatt autonomizált Kárpát-medence fogadható el. A tusnádi szónoklat erről szól, semmi másról. Noha persze szentel néhány passzust a "bankárkormány" tehetetlenségének, s ettől nem függetlenül a maga szociális(!) aggodalmainak, de ezt is csak azért, hogy előrevetítse: az országnak - és a határon túli magyarságnak - eminens érdeke "a koalíciós vitáktól mentes", vagyis egyszínű-egynemű kormányzás. Orbán ismét hitet tesz a kétpárti politikai berendezkedés mellett, mert ez garantálná számára az egységes "polgári-nemzeti" tábor diadalát. Koncepciójától nem függetlenül pedig egyszerűen kihirdeti a balközép nemzetközi vereségét; minthogy az - úgymond - sehol nem védi meg az embereket a tőkétől.
Nagy jóindulattal sem állítható, hogy ez a világkép túlságosan szofisztikált volna. Használati értékét azonban éppen egyszerűsége, csábító problémamentessége adja. Hasonlóképp az egykori vulgármarxizmushoz, amelyet tömegek véltek megérteni. Tusnádfürdőt a Fidesz arra használta fel, hogy nagy gonddal ápolt, "korszerű" vezéreszméjét megpróbálja összecsiszolni a demokratikus lózungokkal.
Ez a törekvés sem ismeretlen.
(Mészáros Tamás: Tusnádfürdői anziksz, Népszava, 2004. július 31.)
Nem Orbán Viktoron múlott, hogy tusnádfürdői kirándulása az idén végül is remélhetőleg kevesebb bonyodalmat okoz majd a magyar-román viszonyban (és a romániai magyarság számára is persze), mint egyik-másik korábbi vendégszereplése. Ő a maga részéről most is mindent megtett, hogy ez ne így legyen. Sőt szokásos gorombaságait az ellenzéki vezető ezúttal még azzal is megtoldotta, hogy Európa nevében különféle uniós tagfelvételi bonyodalmakkal fenyegette meg Bukarestet, ha záros határidőn belül nem garantálja a székelyföldi autonómiát.
... Feltűnő, hogy a magyar jobboldal vezére Tusnádon mennyire figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy dörgedelmeivel valójában a Vadim Tudorok malmára hajtja a vizet. Egy nacionalista fordulat Romániában, napjainkban nem zárható ki - márpedig ez nyilvánvalóban tragédia lenne az ottani magyarság számára. Nehezen hihető, hogy ez a veszély nem fordult meg Orbán fejében tusnádi beszéde közben. Ha pedig igen, akkor jó volna tudni, milyen "magasabb szempontok" késztették a politikust arra, hogy gyengítse a mérsékelt romániai pártok pozícióit - következésképpen a magyar kisebbség esélyeit - egy sorsdöntő belpolitikai összecsapás előtt?
(Kis Tibor: Mértékvesztés, Népszabadság, 2004. augusztus 3.)
Orbán Viktornak tudnia kell, vagy legalábbis tudnia kéne, ha őriz magában emlékképeket saját cselekedeteiről, hogy a tagfelvétel követelményeit nem ő fogalmazta meg, ezért aztán egy utalás erejéig sem szerepel köztük az autonómia problémaköre. De őt nem érdekli, hogy igazat mond-e vagy sem, őt csak az arculata érdekli. Határozott, céltudatos honfi szerepében akar tündökölni, és ha eközben nem sikerül összhangba kerülnie a tényekkel, akkor ezért a tényeket terheli a felelősség. Nem érdekli, hogy eközben mennyi illúziót ébreszt, mennyi csalódást okoz, milyen felesleges és mégis emésztő konfliktusokat gerjeszt - ha végül nem sikerül, ami nem is sikerülhet, arról nem ő tehet, hanem a nép, amely nem követte őt eléggé, vagy a magyar érdekek iránt közönyös Európa, vagy a gonosz román nacionalizmus, vagy a tutyimutyi magyar kormány.
(Eörsi István: Tusnádfürdő után, Népszabadság, 2004. augusztus 5.)
Arról, hogy milyen koncepciók alapján képzeli el a magyarországi jobboldal az élhető erdélyi autonómiát, Erdélyben nem volt hallható Fidesz-álláspont. És feltehetően nem hallunk majd ilyet a jövőben sem - elvégre Orbánnak, Kövérnek, Ádernek és Pokorninak nem az a fontos, mi valósulhat meg ott, hanem hogy mi sikeredhet ki 2006-bon itthon.
... Hogy a jobboldal készséggel húz hasznot e helyzetből, azon aligha csodálkozhatunk; ugyanakkor alig elviselhető az e magatartásban érvényesülő romlottság, felelőtlenség és alpári színvonal. Hasonlóképpen a történelmi párhuzamok nyomasztó emléke. 1938-39-ben Konrad Henlein szinte szövegszerűen azonos szózatokkal kergette Hitler karjaiba a szudétanémeteket, mint amilyen beszédeket kisebbségügyben Orbán manapság megenged magának; 1988 táján pedig egy bizonyos Slobodan Milosevics kezdett azonos csillagjegyű ámokfutásba.
(László Ádám: A hitványság mint nemzetpolitika, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.)
Pozitív vélemények Orbán Viktor beszédével kapcsolatban:
Meglehet, fürgén eljön a pillanat, ami később aligha tér vissza; amikor a külső körülmények és az összmagyar akarat egybeesése megteremthetik mindama változások keretét, amelyek korántsem csak székelyföldi, erdélyi és magyar érdekeket szolgálnak. Mert egy felvirágzó Erdély, az európai mércéjű székelyföldi autonómia Romániának is hasznára válik. Bizonyos: ha az anyaországi és az erdélyi magyarság java nem áll az ügy mögé, ha nem sikerül a román társadalom elsősorban pszichológiai gátjait ledönteni, ha nem terem még több Smaranda Enache és Emil Constantinescu, Tőkés László és Szász Jenő - hazai politikusokat most nem említek -, ha az RMDSZ vezetői továbbra is a maffiapolitikus posztkommunistákat támogatják (netán hozzájuk hasonulva), elsorvad a magyarság, s a mindig is legtöbbet szenvedett székelység. És semmire sem jutunk, ha nem áll a tervek mögé az a hazai tőke, mely - mondjuk - nem csupán egy cimborasági alapon épült nagyváradi bevásárlóközpontban lát fantáziát.
(Speidl Zoltán: Száz székely falu, Heti Válasz, 2004. július 29.)
Hiába vádolják Orbán Viktort az ellenfelei a kétpártrendszerre irányuló állítólagos törekvései miatt, nem az ő hibája, hogy megannyi tehetségtelen politikai kalandor vagy az együttműködés nem megfelelő formáját választó - amúgy jó szándékú politikus - kizuhant mellőle a sorból. A polgárok talán látva az 1998 és 2002 közötti ciklus eredményeit - azért helyezték bizalmukat hosszabb távon is a Fideszbe, mert bennük látták a legcselekvőképesebb politikai erőt. Valószínűleg sokan emlékeznek arra, hogy a különböző liberális és konzervatív irányultságú pártok végtelenül káros megosztottsága milyen mértékben járult hozzá, hogy 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadával jutott abszolút többséghez a törvényhozásban. Ha a Fidesz nem lett volna képes integrálni a hasonló történelmi gyökerekkel és szellemiséggel bíró erőket, akkor talán ma ágy nézne ki a magyar politikai rendszer - természetesen ellenkező előjellel -, mint a két világháború kőzött, amikor egy szinte leválthatatlan hegemón párt gyakorolta a hatalmat, tényleges ellenzéki kontroll nélkül. Egy demokráciában mindenki szabadon kinyilváníthatja politikai céljait: Orbán Viktor is nyugodtan gondolkodhat oly módon, hogy egy friss EU-tagállamnak jobb lenne, ha a csatlakozás után legalább egy-két ciklus erejéig egy kézben koncentrálódna a kormányzati hatalom. Már 2002-ben is ez volt a tét. Ha az a szándéka, hogy az általa irányított párt a listás szavazatok több mint felével jusson abszolút többséghez, akkor vigye véghez, ha tudja. Nincs előírva, hogy egy politikai erő egyedül nem szerezheti meg a polgárok nagyobbik hányadának osztatlan támogatását, ehhez nem kell több mint választói akarat. Aki pedig ilyen módon kap felhatalmazást a kormányzásra, attól a programjában megfogalmazott ígéreteit is könnyebb lesz számon kérni, nem beszélve a gazdasági felzárkóztatást célzó terveiről, és ha ezek után nem produkál eredményeket, akkor a szavazók ítélete úgyis könyörtelen lesz a soron kővetkező megméretésen.
(Tihanyi Örs: Mire lenne jó a kétpártrendszer, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 7.)
Orbán Viktor Tusnádfürdőn elmondott beszédével kapcsolatban megjelent publicisztikák:
Andrassew Iván: Egység az egység ellen, Népszava, 2004. július 27.
MH-álláspont: Dílerek, Magyar Hírlap, 2004. július 27.
Speidl Zoltán: Száz székely falu, Heti Válasz, 2004. július 29.
Mészáros Tamás: Tusnádfürdői anziksz, Népszava, 2004. július 31.
Kis Tibor: Mértékvesztés, Népszabadság, 2004. augusztus 3.
Eörsi István: Tusnádfürdő után, Népszabadság, 2004. augusztus 5.
László Ádám: A hitványság mint nemzetpolitika, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.
Tihanyi Örs: Mire lenne jó a kétpártrendszer, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 7.
Copyright 2024. Political Capital Policy Research and Consulting Institute. Minden jog fenntartva.