Kormányválság
Augusztus 18-án Medgyessy Péter bejelentette, hogy távozik a Kormány három tagja, Burány Sándor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter, akinek utódja Szekeres Imre lesz, Gyurcsány Ferenc gyermek-, ifjúsági és sportminisztert Baráth Etele követi a poszton, és a kormányfő leváltotta Csillag István gazdasági és közlekedési minisztert is, valamint felkérte az SZDSZ-t, hogy jelölje ki Csillag István utódját. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke közölte, hogy a párt ragaszkodik a miniszterhez, így nem jelöl mást a posztra, valamint elmondta, hogy az SZDSZ részéről nincs meg a kellő bizalom a miniszterelnök iránt, nem látják, hogy az általa javasolt változások jobb kormányzati munkát eredményeznének, ilyen átalakításnak pedig nem hajlandóak egy minisztert beáldozni.
Háttér
Augusztus 18-án Medgyessy Péter bejelentette, hogy távozik a Kormány három tagja, Burány Sándor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter, akinek utódja Szekeres Imre lesz, Gyurcsány Ferenc gyermek-, ifjúsági és sportminisztert Baráth Etele követi a poszton, és a kormányfő leváltotta Csillag István gazdasági és közlekedési minisztert is, valamint felkérte az SZDSZ-t, hogy jelölje ki Csillag István utódját. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke közölte, hogy a párt ragaszkodik a miniszterhez, így nem jelöl mást a posztra, valamint elmondta, hogy az SZDSZ részéről nincs meg a kellő bizalom a miniszterelnök iránt, nem látják, hogy az általa javasolt változások jobb kormányzati munkát eredményeznének, ilyen átalakításnak pedig nem hajlandóak egy minisztert beáldozni. Augusztus 19-én Medgyessy Péter bejelentette: amennyiben a koalíciós partner SZDSZ aznap estig nem biztosítja bizalmáról, augusztus 26-ig meg kell teremteni a feltételeit egy új kormányfő megválasztásának, ugyanis távozik miniszterelnöki posztjáról. A kormányfő a kialakult helyzetért "az SZDSZ egyes meggondolatlan, ha úgy tetszik, felelőtlen, az ország ügyét a saját személyes szempontjaiknak alárendelő politikusait" tette felelőssé. Kovács László MSZP-elnök bejelentette: a nagyobbik kormánypárt sajnálattal és megértéssel vette tudomásul, hogy a miniszterelnök az SZDSZ bizalmának hiánya miatt nem kívánja továbbra is betölteni a miniszterelnöki posztot. A pártelnök közölte, hogy az MSZP új miniszterelnököt jelöl, személyéről az SZDSZ-szel való egyeztetés után tájékoztatják Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét. A politikus szerint így a Parlament szeptember 6-án dönthet konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal az új kormányfő személyéről, a miniszterelnök-jelöltnek pedig szintén eddig a napig kell megalkotnia kormányprogramját. Az MSZP elnöksége egyhangúlag Kiss Péter Miniszterelnöki Hivatalt vezető minisztert javasolta kormányfő-jelöltnek. Toller László, Pécs MSZP-s polgármestere, az MSZP elnökségi tagja bejelentette: távozik a párt elnökségéből, mivel véleménye szerint a pártvezetés a demokratikus szabályokat félresöpörve, puccsszerűen hozta meg döntését arról, hogy Kiss Péter legyen a miniszterelnök. Kuncze Gábor bölcs döntésnek nevezte, hogy az MSZP új miniszterelnököt jelöl, valamint hangsúlyozta, hogy az SZDSZ célja a koalíció fenntartása, és a Kormány erősítése. Augusztus 20-án Kiss Péter és Gyurcsány Ferenc is bejelentette, hogy vállalná a miniszterelnök-jelöltséget.
A kormányátalakítással és a miniszterelnök leváltásával kapcsolatos vélemények:
Szóval a "felelős" miniszterelnök most átalakítja "felelős" kormányát. Sok jót ne várjunk az akciótól! Medgyessy folyton abba a tévképzetbe ringatja magát, hogy csak kormánya, illetve egyes miniszterei alkalmatlanok az ország irányítására, s ha azokat leváltja, akkor a saját rátermettségét bizonyítja. Valójában ma már ott tartunk, hogy Suchman Tamás is kapisgálja a miniszterelnök alkalmatlanságát, ami a volt privatizátor részéről tiszteletre méltó felismerés, ám nem vall igazán gyors felfogóképességre. Hasonlóképpen a koalíció szőke hercegének, Fodor Gábor SZDSZ-ügyvivőnek nyilatkozata is megkésett egy picit. Fodor kijelentette: hiába szűnik meg néhány minisztérium, hiába vonnak össze tárcákat, menesztenek minisztereket, a kormány ettől nem lesz jobb, csak akkor lehet változás, ha előbb a miniszterelnök személye és a kormányprogram is megváltozik. Le a kalappal Fodor Gábor előtt, mi itt a jobboldalon sem mondhatunk mást. Persze, mi vállaljuk a logikusan adódó következtetést is, jelesen: új kormányprogram és új miniszterelnök új választások kiírását indokolná, de Fodortól ne várjunk efféle következetességet! Hiába mondtuk már 2001 nyarán, hogy Medgyessy mint jelölt is egy rakás csőd, két évvel ezelőtt Fodor és párttársai kenték fel az ügynököt miniszterelnöknek közvetlenül a D-209-es botrány elkenése előtt. Attól kezdve az SZDSZ-nek megkövetnie kellene a magyarságot, mert neofita harciasságuk csak akkor lesz hiteles.
[...] Van "felelős" miniszterelnökünk, lesz még "felelősebb" kormányunk, csak éppen az ország nyomorának, folyamatos leépülésének, erkölcsi, fizikai romlásának nincs és nem lesz felelőse. S ezen a lehetetlen állapoton már Kovács László brüsszeli "száműzetése" sem segít.
(Ugró Miklós: Felelős döntések, Magyar Nemzet, 2004. augusztus18.)
Miként vonják ki szegény Csillag Istvánt a forgalomból, hogy egy másik újságban, más hasábokon visszahelyezzék. Nem olvashatja, hogy az útépítés kikerül a keze alól, viszont tagja marad a kormánynak, amelyben csakis hosszú távú tervekkel bíbelődhet, pénz (és hatalom) nélkül. Merthogy mi lesz tizenöt év múlva, smafu ahhoz képest, hogy októberben hogy áll majd a szimpátiaindex. Nem olvashatjuk, milyen észvesztő sebességgel ingázik Baráth Etele a GYISM és a fejlesztés között. És akkor fel is bukkant az annyit vitatott Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, amely a miniszterelnök olcsósítási koncepciója révén előbb megszűnik létezni (Gyurcsánnyal együtt, aki levezető köröket fut az olimpián), hogy a Mozaik ifiklub (ki az, ki e nevet nem ismeri?) ifjúpolitikusai másnap új életre keltsék.
Természetesen vannak vesztesek. Keller László veszített a Fidesszel és az ügyészséggel vívott nyomozási és jogháborúban. Ez kudarc. Meg is szűnik mumusnak lenni. Vissza a parlamentbe. Helyébe jön egy (tessék komolyan venni, amit mondok!) jövőátvilágító államtitkár, aki a még ki nem tört botrányokat megelőzi és kezeli. Baja Ferenc ismét a szeren! Ezúttal új szerepben, a kormányfő stratégiai és kommunikációs bizalmasaként. Medgyessy a negyedik ilyet fogyasztja. Kovács Kálmánnak pár pillanatig annyi esélye volt-van a megmaradásra, mint csokinyúlnak a Szaharában. Kétségbeesetten instanciázott Kunczénál: óvja meg őt és kis minisztériumát, amelyet el akar nyelni a gonosz Távközlési Felügyelet. A külügy nagy falat. Egyik percben még SZDSZ-MSZP-cserealap, a másikban egy karrierdiplomatáé, hogy (lapzártakor) Bársony Andrásnál állapodjon meg az inga. Burány Sándor minisztériumában közben a hírek szerint irodabútor-nézőben járt a jó Szekeres Imre. Szemügyre vette, hol üljön a titkárnő, s hol legyen a fikusz. Vitt magával colstokot is.
[...] Mert a miniszterelnök most tényleg aktív. Csakhogy a környezete aktívabb. Bohózattá, tülekedéssé, helyezkedési versennyé silányítja azt is, ami valóban fontos. Miért kellett két év ahhoz, hogy kiderüljön, nincs szükség Deutsch Tamás kinőtt minisztériumára? És ha nem kell, miért kell mégis? Ki volt, aki kiszúrta, hogy az útügyi tárca pocsékul működik? Feldarabolva működik majd? Az egész annak fejére száll vissza, aki határozott kormányfő képét keltve próbálja megfordítani a dolgok siralmas menetét. Az olcsóbb, dinamikusabb kormányzat miniszterelnöki képe így silányul kakofonikus pletykaorgiává, kapkodássá, háttérben az önnön hitelét romboló sajtóval.
(Buják Attila: Helyezkedők, 168 óra, 2004. augusztus 18.)
A koalíció bajban van. Szavazótáboruk a mostani felmérések szerint messze elmarad az ellenzékétől, vezető politikusaik népszerűsége jelentősen csökkent, az MSZP-ben dúl - a kormányon belüli erőviszonyokat is befolyásoló - utódlási harc.
[...] Medgyessy előtérbe tolásával az MSZP-n belüli patthelyzetet intézményesült, aminek bénító hatása ma is érzékelhető. Ennek következménye a személyi alternatívák hiánya, ami a miniszterelnök menesztésének legfőbb akadálya.
A Kádár-rendszer apparátusaiban szocializálódott, demokratikus választás (és nem kinevezés) útján elnyert közhatalmi tisztséget korábban soha nem viselt Medgyessy igen szerény politikai képességekkel rendelkezik. Rosszul kommunikál, nem képes társadalmi értékeket megjeleníteni, azaz világossá tenni, mi mellett kötelezi el magát mi ellenében. Nem tudni, milyen felelősségi elveket érvényesít munkatársaival és saját magával szemben, kit miért meneszt vagy tart pozícióban. Gazdaságpolitikai jártasságának dacára kormánya az első perctől túlköltekezik, ami destabilizálódó forintárfolyamot, magas kamatokat, növekvő inflációt, fiskális megszorításokat, végső soron pedig hanyatló népszerűséget eredményezett. Eközben elképesztő politikai ötletekkel rukkol elő, és elképesztő non verbális gesztusokat enged meg magának. Rossz néven veszi, ha nyaralásai helyszínével és közvetlen hozzátartozói üzleti ügyeivel foglalkozik a sajtó, pedig pontosan tudhatja, hogy demokráciában mindez közügy. Kormányát úgy üzemelteti, mint egy nevét viselő tanácsadócéget: Bízza ránk, megoldjuk, a nevem rá a garancia! - üzeni a választóknak, akik azonban gyorsan ráébredtek, hogy maguk fizetik a megoldás költségeit.
Az MSZP ugyan súlyos vereséget szenvedett az európai parlamenti választásokon, korántsem olyan drámait azonban, mint például a cseh szocdemek. Megtartotta stabil vezető helyét a baloldalon, s mandátumainak száma nem olyan sokkal marad el a győztesétől. Tony Blair munkáspárti kormányát például a legkevésbé sem rengette meg a hasonló mértékű júniusi kudarc. Az igazi baj nem a vereség ténye, hanem az oka: az MSZP térvesztését nem kezdetben törvényszerűen társadalmi áldozatokkal járó, később azonban eredményekkel is kecsegtető kormányzati intézkedések eredményezték, tehát az nem is tekinthető átmenetinek. Ellenkezőleg: az elégedetlenség a kormányzati akarat és érzékelhető cselekvési irány hiányából, az általános nyámnyilaságból és erőtlenségből, tétovaságból és egy helyben topogásból fakadt. Ráadásul a kabinet, mint valami műkedvelő társadalompolitikai egyesület, tökéletesen elvétette a példátlan reálbéremelés időzítését, mindjárt a választási ciklus első évében azt a látszatot keltve, hogy ezután majd az életkörülmények tartós és folyamatos javulására lehet számítani.
Mindezért elsősorban és mindenekelőtt Medgyessyt terheli a felelősség, és a probléma megoldása nem is képzelhető el a menesztése nélkül. Kérdés azonban, hogy ki álljon a helyére, és mit lehet még tenni a parlamenti ciklus hátralévő részében.
[...] Ami Medgyessy az MSZP-nek, az Csillag a szabad demokratáknak: politikai vezető szerepre alkalmatlan, tehetséges outsider. Irányítása alatt a gazdasági tárca az SZDSZ kormányzati zászlóshajója helyett a nem-kormányzás szimbóluma lett. Menesztése javára válna a kormánynak, és bizalmat keltene a vele ellenszenvező szocialistákban. Helyére nem okvetlenül kellene SZDSZ-es minisztert delegálni: a liberálisok jobban járnának, ha legtehetségesebb politikusuk, Kuncze Gábor a gazdaságpolitikát - és esetleg az egészségügyi reformot - felügyelő miniszterelnök-helyettesként lépne be a kormányba. Ebben az esetben talán Fodor Gábort is rá lehetne venni a környezetvédelmi tárca átvételére, ami a jelenleginél jóval intenzívebb - és az erőforrások koncentrálása révén hatékonyabb - szabad demokrata kormányzati jelenlétet eredményezhetne.
(Ádám Zoltán: A koalíció mélyrepülése, Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
A jövő évi költségvetés a látszatnál messze komolyabb gondjai, a két párt belső állapota, a kormányfő erőt és kevésbé koncepciót felsorakoztató nyaralás utáni ténykedése, a korábbi bizalmi kör hirtelen négyszögesítése, valamint Medgyessy kedvenc időtöltése - a személyekkel való sakkozás idézett elő egy speciális válságot, amely egyszerre szól arról, hogy nincs tisztában mozgásterének nagyságával és arról, hogy a koalíció két pártjának "mentálhigiénéje" sincs abban az állapotban, hogy kormányzati nagyrenoválást lehessen csinálni a ciklus félidejében. Lehet, hogy a váltások jók, bár hittük ezt már elégszer. De az biztos, hogy a változások mögül hiányoznak az indokok, s egy olyan új stratégia, amelyhez köthetők a friss erők.
A szocialisták közül sokan nem értik, miért kell egy karakteres politikustól megválni csak azért, mert néha túl agilis (Gyurcsány Ferenc), ha helyére egy sokat próbált elegáns, de szürke úr kerül (Baráth Etele). Miért gondolja Medgyessy Péter, hogy az eddig is jobbára pr-feladatokat ellátó esélyegyenlőségi tárca lendületbe hozható, ha néhány plusz teendőt kap? És a kardinális kérdés: hogyan lehet az, hogy a most mindenáron erőt mutató kormányfő tarlószántást végez a szocialista tisztségviselők között, ám arra képtelen, hogy a koalíciós partner számukra "elviselhetetlen" miniszterét kiebrudalja a gazdasági tárca éléről, egyáltalán - a szabad demokratáknál bárkit, bármit érinthetne a nagy átalakítás?
[...] A miniszterelnöknek most nem engedhet Kuncze - ha szeretne is. De nem is szeretne.
A miniszterelnöknek engedtek a szocialisták. De amit látnak, azt aligha szeretik.
Medgyessy Péter nem szeretne kisebbségben lévő kormányt vezetni.
Folytatják? Lehet, de semmiképpen nem ott, ahol abbahagyták. Mert akkor inkább ne.
(Tamás Ervin: Szkander, Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
Törvényszerű-e, hogy idáig jutottak? Egyáltalán nem az. De hogy most a kormányátalakításból már sikerült kormányválságot teremteni - azt nehéz lenne tagadni. Egyszerű lenne pedig a képlet. A miniszterelnöknek joga van olyan miniszterekből kialakítani kormányát, akikkel együtt tud dolgozni. A koalíciós partnereknek pedig joguk van jelölni irányítókat azokhoz a tárcákhoz, amely a korábbi megállapodás alapján nekik jutott. A jogok elvileg ki is olthatják egymást. De eddig - a rendszerváltás óta alkotott koalíciók mind ezt mutatták - mindig sikerült olyan megoldásokat találni, ami mindenkinek elfogadható volt. Most - egyelőre - nem. És ha - talán - úrrá is lesznek ezen a válságon, akkor is súlyos sebeket ejtettek egymáson. Nyilván szükségtelenül.
(Sebes György: Szakítópróba, Népszava, 2004. augusztus 19.)
Kevesebb, mert presztízsveszteséggel még mindenki visszaléphet egyet. Ha akar, persze. Az SZDSZ a D-209-es napokra emlékeztető elszántsággal merevedett be, csakhogy akkor is leszerelhető volt. Most látszólag Csillag István volt a casus belli, de nehezen tudjuk elhessegetni azt a gyanút, hogy Kuncze Gábor fejében ennél több van.
[...] Ez a néhány fejcsere semmiféle tudatos átgondoltságra nem utal. E tekintetben Medgyessy válságkezelése egereket szült, ettől népszerűség, hatékonyság nem nő, legfeljebb a politikai alkalmasság mögé kerül még egy kérdőjel.
Most abból van amúgy is a legtöbb.
(Szerkesztőségi cikk: Szópókerjátszma, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 19.)
Nehéz elképzelni, hogy Csillag István gazdasági miniszter volna az, aki miatt ilyen radikálisan, ennyire nyers és szögletes mozdulatokkal kellett felborítani az eddigi hatalmi konstrukciót. Az ő leváltására tett kísérletbe bukott bele a miniszterelnök, de nyilván nem a miatt. Az is kérdéses, igaz-e a látszat, amely szerint a szabad demokraták szava döntött.
[...] Medgyessy a kormányátalakítással egy sor személyes konfliktust "akart lerendezni". Talán csak kicsivel többet. Olyanokat, amelyek rárakódtak az egyébként is törékeny viszonyrendszerre, amellyel ő a koalíciós pártokhoz kapcsolódott. Ki akarta iktatni a rendszerből Gyurcsány Ferencet, akit éppen ő vitt be oda. Nehéz lenne ezt a lépést bármiféle távlatos terv részeként bemutatni. Kitessékelte volna a kormányból Burány Sándor foglalkoztatási minisztert, miközben nehéz elképzelni, hogy volna olyan szavazó, aki ettől, a tárcáról hallván, libabőrös lesz. És ki akarta küszöbölni a kormányból Csillag István gazdasági minisztert azzal, hogy mondjon az SZDSZ bárkit, csak őt ne: ez sem az a mozdulat, amely új horizontok felé mutatna. Cserébe megannyi konfliktusforrás: a miniszterelnök kihívta a szabad demokratákat, kihívta a szocialisták jelentős erőit, cserébe viszont nem kínált semmit, amire mondjuk a közvélemény vagy a hozzá lojális politikai erők hivatkozhatnának, mondván: ez az, amiért érdemes a legkeményebb ütközéseket is vállalni.
Akármilyen gyors és vad volt, ami történt, mégsem lehet igazán drámainak nevezni, mert hiányoznak belőle a nagy formátumú tartalmak. Az ellenzéknek egy szava nem volt. Nagy társadalmi konfliktusok érintőlegesen sem kerültek elő. Senki nem vetette fel, hogy a kormány által eredetileg meghirdetett négy nagy reform egyike sincs jó állapotban, miközben a gazdasági és általában a társadalmi mozgások jóval kisimultabbak, mint a közelmúltban bármikor. A történelmi fordulatnak is nevezhető kormányválság úgy robbant ki, hogy a hatalmi szerkezet eredendő gyengeségein, bizonyos "anyagfáradáson" és lendületvesztésen kívül más jó oka nincs. Mintha csak az nyilvánulna meg benne, hogy egy sor nem kontrollált véletlen játszott egybe. Ez a gyakori képlete a súlyos baleseteknek. Hiszen éppen most keletkezett hatalmi vákuum az MSZP-ben, ami aktivizált egy sor politikust. Az SZDSZ viharos belső ügyektől szorítva éppen most volt kénytelen különösen adni a méltóságra, tekintélyre. A miniszterelnök pedig éppen ebben a helyzetben döntött úgy, hogy - tekintettel a közvélemény-kutatók adataiból kiolvasható mélyrepülésre - ezentúl kemény lesz. Keménysége túlzott volt az MSZP-nek, amely csak a kellő alkalomra vált. Az is kiderült, hogy a belső politikai háborúzáshoz se az ehhez szükséges sajátos felkészültsége, se megfelelően erős idegei nincsenek. Vagy szándékosan rohant a vészkijárat felé, vagy végzetesen eltévedt a politikai labirintusokban - és egyszer csak kint találta magát, de a másik oldalon.
(Nagy N. Péter: Előre hozott kormányválság, Népszabadság, 2004. 2004. augusztus 21.)
Miközben tehát az országnak és a forintárfolyamnak feltehetőleg roppant nagy károkat okoz a kikényszerített kormányválság (az ünneplő tömeget ezúttal talán hagyjuk), a legtöbb kormányoldali érdekcsoportnak kifejezetten jól jön a kormányfőváltás. A szabad demokratáknak olyan ez, mint az égből hullott manna. Nem kell tényekkel alátámasztaniuk, miért végez kiváló miniszteri munkát a második legjobb autópálya-ajánlatot tendergyőztesnek kihozó Csillag, a hazai oktatásügyet dúvadként tönkretenni készülő Magyar Bálint, a kakaóbiztos Kovács Kálmán vagy a zöldügyért Persányi, aki tudomásom szerint tájára sem ment Esztergomnak, noha vízszennyezésből kifolyólag a fél városnak ment a hasa. Nem kell defenzívában lenniük a szabad demokratáknak (használjuk most már bátran Medgyessy kifejezését) pártbéli korrupcióik miatt, hanem offenzívába lendülhetnek: tematizálhatják a politikát és a közbeszédet egyaránt; szóval elemükben vannak. Jól jött Kovács Lászlónak, aki valósággal kivirult: nemcsak Medgyessyn állhat most legális bosszút az elszenvedett sérelmekért, nemcsak átjátszhatja magát a választási bűnbakból a felelős államférfi szerepébe, de még a párton és kormányon belüli utódlásba is érdemben beleszólhat, amiből pedig az utóbbi hetekben-hónapokban ügyes összjátékkal már kiszorították. Nem csoda, ha otthagy Brüsszelben csapot-papot, Barrosót és a háromezrelékes költségvetésű energetikai biztosságot, és rohan haza a hatalmi egyezkedésre az SZDSZ-szel. Vannak persze páran, akiknek nem biztos, hogy jól jött a váltás (természetesen Medgyessyn kívül, akinek viszont ezután nem kell sem Kubában, sem Mexikóban, sem Dubrovnikban illegalitásban rekreálódnia). Első helyen említeném Szekeres Imrét, aki kiböjtölte, és végre majdnem miniszter lett, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. De labilis a helyzete a Medgyessy-féle kormányátalakítás többi érintettjének is, Kellertől Baráthig: jószerivel senkiről nem tudhatjuk igazán, ki az, aki megy, és ki az, aki marad. El lehet képzelni, milyen komoly munka folyhat mostanság az érintett kormányzati apparátusokban...
(Csontos János: Merjünk Kissek lenni!, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 21.)
Medgyessy Péter szerdán közölte szeretett népével, hű alattvalóival, üzleti partnereivel, hogy kik távoznak a kormányból. Apró figyelmetlenség volt, netán az állandó feszültség okozta rövidzárlat, hogy a rövidke listára felrótt egy felesleges nevet is, Csillag Istvánét. Ugyanakkor egy fontos személyt elfelejtett megemlíteni: saját magát. Ugyanis Csillag István gazdasági miniszternek csak a Medgyessy-kormánytól kellett volna búcsúznia, Medgyessynek viszont magától a kormányzástól kell. Úgy látszik, cserbenhagyta önvédelmi ösztöne, megfeledkezett arról, hogy egy bolsevik típusú koalíció élén áll, olyan szellemiségű, jellemű emberek veszik körül, mint ő maga. Szerdán még kemény volt és eltökélt, csütörtökön délelőtt a koalíciós egyeztetés után is igyekezett következetes maradni, megfenyegetvén országot-világot a lemondásával. Talán azt hitte, eljátszhatja a nagystílű cselszövőt, az igazi kamarillapolitikust, de hamar kiderült, ebben a műfajban a barátai, szövetségesei, átmeneti talpnyalói sokkal jobbak nála.
[...] Az MSZP nincs abban a helyzetben, hogy az SZDSZ-t bármiféle bűnbánatra, önvallomásra kényszerítse, a szabad demokraták nem fogják belátni, hogy az elmúlt két év sikertelenségeiért, csapásaiért, nyomoráért felelősséggel tartoznának. Tőlük maximum annyira futja, hogy keresik Csillag István megfelelő utódját. Medgyessy Péter nem bukott meg - mondta Lendvai Ildikó, aki a miniszterelnök elleni puccs kitüntetett résztvevője volt. "Nekem még vannak feladataim" - mondta Medgyessy Péter, akinek sejtelme nem volt a várható és logikus puccsról. Az volt a feladata, hogy megbukjon.
(Ugró Miklós: Kamarillapolitika, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 21.)
Az MSZP, illetve a kormány stratégiai válsága legalább egy éve húzódik, s elhanyagolt betegségként egyre láthatóbb és súlyosabb tüneteket mutat. Kénytelen vagyok hangsúlyozni: jól látható folyamat volt, amelyet azonban a politikusok nem voltak hajlandók komolyan elemezni. Egy éve éppen e lapban próbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy az MSZP a politikai idény kezdetén kihagyta a nagy lehetőséget, amellyel megállíthatta volna a negatív tendencia érvényesülését. Nem ismerte fel, hogy nem egyszerűen taktikai és kommunikációs hibák miatt következett be a párt támogatottságának gyors visszaesése, hanem a választásokon, majd utána is sikeresnek mutatkozó Medgyessy-féle stratégia egésze került válságba, azt kellene egy másikkal felváltani. (Stratégiamentesítés, 2003. szept. 18.) Az idei év elején újra alkalom nyílott volna arra, hogy az EU-csatlakozás előtt, az EP-választásokra készülve az MSZP újrafogalmazza céljait, és kialakítsa az annak megfelelő stratégiát, de megint falra hányt borsó volt az erre irányuló kérlelés. (Célfogyatkozás, Népszava, 2004. jan. 9.) Az MSZP támogatóinak nagy része mindenféle politikai helyzetelemzés nélkül is látta, hogy baj van, amivel szemben a kormány és a szocialista pártvezetés nem tesz semmi érdemlegeset.
A választási vereség után, az okok helyes értelmezése nyomán elvileg lehetőség nyílt volna egy stratégiai fordulatra. Rendelkezésre állt a nyár arra, hogy a kormány és az MSZP vezetése a fordulatot előkészítse, mérleget készítsen arról, mit végzett el eddig a kormányzás alatt, s reális tervvel álljon elő: a ciklusból hátra lévő jövőben mit, milyen ütemezésben, kiknek az érdekében óhajt tenni. Az új stratégiának lehetett volna nyomatékot adni a kormány szerkezeti és személyi átalakításával, s akkor talán a minisztercserék körüli viták nem keltették volna egy vásári alkudozás benyomását. Annál is inkább szükség lett volna világos koncepció megfogalmazására, mert a készülő költségvetés lehetőségei és a kormányra nehezedő nyomás - amelyet a jogos, de kielégíthetetlen igények okoznak - csak egy nagyon határozott és elvszerű stratégia alapján egyensúlyozhatók ki.
Medgyessy bukását az okozta, hogy ezt az utolsó esélyt is kihagyta. Két hete még magam is azt hittem (a Népszabadság augusztus 7-i számában megjelent cikk a tanúság rá), hogy a fordulat megoldható kormányváltás nélkül is. A miniszterelnök azonban az új stratégiai terv bemutatása helyett átláthatatlan célokat követő kormányátalakításba fogott. Még csak az sem derülhetett ki, hogy milyen elvi nézeteltérések okozták a közte és Gyurcsány Ferenc között kialakult konfliktust. Medgyessy a választási vereség után az MSZP választmánya előtt "politikai költségvetést" helyezett kilátásba, vagyis közelebbről meg nem határozott társadalompolitikai prioritások követését ígérte. Azóta sem vált azonban világossá, hogy milyen viszonyban van egymással az MSZP-ben érzékelhető, baloldali irányváltást követelő nyomás, illetve a kemény költségvetési korlátokat állító pénzügypolitika szükséglete, amely utóbbi nélkül az államháztartási hiány kordában tartása, az eladósodás fékezése, a Brüsszel által jóváhagyott konvergenciaprogram (az euró-bevezetés kritériumainak való megfelelés) végrehajtása nem lehetséges.
(Ripp Zoltán: Aki szelet vet..., Népszava: 2004. augusztus 21.)
Medgyessy Péter természetesen nem azért távozik elsősorban a posztjáról, mert nem tudott megegyezni az SZDSZ-szel Csillag István gazdasági miniszter menesztéséről, hanem azért mert a szocialista párt vezetésében mind többen látták be, nem mehetnek tovább úgy a dolgok, mint eddig. Ha azt akarja a mai koalíció, hogy 2006-ban legyen esélye nyerni, akkor sürgősen tenni kell valamit. S bár Medgyessy Péter próbált rendet rakni a kormányában, kiegyezni az MSZP meghatározó politikusaival, már késő volt. Az SZDSZ kitartása minisztere mellett jókor jött sokaknak az MSZP-ben - Medgyessy politikai tévedése az volt, hogy azt hitte, elég erős ahhoz, érvényesítse az elnökválasztási belharcokba bonyolódott párttal szemben is az akaratát. De lassan kiderült, a kormányprogram sok eleme tarthatatlan, a jövő évi költségvetés terveivel kapcsolatban rengeteg a politikai-gazdasági aggály. A következő, a lista "nem sikerült" oldalán, hogy Medgyessy úriemberként próbált politizálni, ám a Fidesz konok ellenállásán megtört a békülékeny lendület. Egyre több híve lett annak, hogy keményen, határozottan kell felelni a kihívásokra, mert a közönség elégedetlen ezzel a teljesítménnyel.
[...] Most már nem titok, az MSZP elnökségének többsége Kiss Péter kancellária-minisztert szeretné a kormányfői székben látni. Ám igen sokan akadnak, akik Gyurcsány Ferenc mellett teszik le a garast, azzal érvelve, hogy ő az, aki 2006-ban esélyesebben veheti fel a kesztyűt a Fidesszel szemben. Ahogy az normális, demokratikus pártban szokás, megindult a csapatgyűjtés, a támogatók toborzása, a döntéshozó testületek győzködése. Ki ide, ki oda áll.
Rendben is van mindez, ha bízhatunk benne, hogy amikor majd az egy miniszterelnök jelöltet megnevezik, a vesztes támogatói is teljes mellszélességgel kiállnak mellette. Mert a közjogi helyzet olyan, hogy különben akár egy előrehozott választást is kockáztatnak, amely a már idézett közvéleménykutatási adatok szerint sem ígér fényes győzelmet a mai koalíciónak. Nyilván tudják ezt persze a szocialista párt vezetői is. Ahogy abban is bízhatunk, hogy emlékeznek még gyermekkorukból a két kis gidáról szóló mesére. Arra, amelyikben a két gida egymással szemben akar átkelni egy keskeny pallón. Egyikük sem akar meghátrálni, bár pontosan látják, hogy csak úgy van esélyük átérni a túlpartra, ha valamelyikük visszahátrál. Ám ehelyett addig-addig vitatkoznak, míg mind a ketten befordulnak a gyors sodrású folyóba, amely el is ragadja őket. Itt a vége, fuss el véle.
Momentán viszont ott tartunk, hogy a kiskecskék még a szarvacskájukat hegyezik.
(Dési János: Lesz egy csapat?, Népszava, 2004. augusztus 21.)
Egy kormány átalakítása bármely időszakban komoly dilemma. Túlzottan mély, túl sok poszton bekövetkező csere a korábbi testület eleve elhibázott összeállításának utólagos beismerése. Ugyanakkor túl kevés, nem kimondottan fajsúlyos kormánytag leváltása a valódi változtatás szándékának komolyságát kérdőjelezheti meg. Az optimális mértékű átalakítás kialakítása különösen akkor válhat bonyolult mutatvánnyá, ha a kiváltó ok kormányválságszerű állapot drasztikus népszerűség-visszaeséssel, megfűszerezve egy kibontakozó koalíciós konfliktussal valamint egy anarchikussá vált, turbulens párthátországgal.
Ilyen körülmények között Medgyessy Péter számára a kormányátalakítással meghozott döntés messze több volt néhány személycserénél: ha egy új összetétellel képes lett volna kormányát dinamizálni, kézzelfogható és a közvélemény számára valódi húzással rendelkező sikereket felmutatni, talán esélyt kaphatott volna politikai tovább-, esetleg túlélésre. Mindeközben az ellenzék üzemszerű és kíméletlen támadásai mellett azonban a koalíciós körök radikálisabbjai is egyre hangosabban ízlelgetni kezdték a rendszerváltás utáni Magyarországon még soha ki nem próbált ciklusközi miniszterelnök- cserét. A kormány átalakításának ügye így juthatott egyre távolabb a szokásos hatékonyságnövelő, szimpatikusabb és meggyőzőbb arcot mutató szempontoktól, és lett a tét sokkal nagyobb: a koalícióban meglévő bizalom vagy bizalmatlanság kérdése.
[...] A kedvező jelek mellett azonban számos, már most kibontakozó kockázat terhelheti az új kormány működését. A miniszterelnöki posztra legesélyesebbnek tartott Kiss Péter személye baloldali fordulatot ígér, amely láthatóan nem lesz a szocialisták jelentős részének ellenére. A Draskovics Tibor által megkezdett költségvetési kurzusba azonban elég nehezen fér be egy osztogatóbb és ezáltal "szocialistább" gazdaságpolitika. Ha ezt az újraelosztás mértékének növelésével és ezáltal fokozottabb adókivetéssel tervezné az új kormány, ahhoz a kisebbik koalíciós partnernek lenne bizonyára néhány szava, és idővel akár kezdődhet az egész cirkusz elölről.
(Kumin Ferenc: Válságok nyara, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 21.)
Medgyessy mindenekelőtt magának köszönheti mostani, eleganciától mentes távozását. A miniszterelnök óvatos, hezitáló, bizonytalan habitusának ellentmondva előbb hetekig hangosan mesélt a nyilvánosságnak arról, hogy ő itten most milyen kemény lesz (első verőhiba), aztán az is próbált lenni (második, menthetetlen rontás). Érthetetlen, miért kalkulált ilyen rosszul, miért hallgatott ily gyenge tanácsokra. Hogy ismerhette ennyire pontatlanul a koalíciós partner SZDSZ-en belüli hatalmi- és kedélyállapotokat? Miként redukálhatta Csillag-üggyé azt, amely akkor már régen több és más volt?
[...] Medgyessy Péter ilyen értelemben természetesen egy ideje már nem erős politikus, nem megkérdőjelezhetetlen vezető. Alkalmasságáról nyílt és suttogó diskurzusok már zajlottak a kormánykoalíción belül. A robbantásra azonban a szocialisták - elsősorban bonyolult és éppen kiforratlan belső viszonyaik miatt - még nem álltak készen.
Ezért tűnhet úgy, hogy a kicsiny liberális partner egymaga elérte a nagy kormányfő menesztését. Pedig dehogy. Először is: Kuncze Gábor a bizalmat az MSZP várhatóan heves, szakításig menő ellenállása esetén ilyen tempóban aligha vonta volna meg. Ô sokkal jobban értette a helyzetet, mint Medgyessy, a pókerjátszma jobb lapjai az ő kezében voltak. Pontosabban az övébe adogatták a szocialisták prominensei, akik órák alatt elengedték a miniszterelnök kezét. Nehéz is lett volna tartani, amikor maga kapálódzott egyre kiszámíthatatlanabbul. Előbb egyezség nélkül, komoly konfliktus várható terhe mellett jelentette be a kormányátalakítást, utóbb lemondással fenyegetőzve, határidőket szabva az SZDSZ visszakozására.
Csakhogy akkor már mind a két párt átnézett rajta, s fölötte tárgyaltak sorsáról, tudomást sem vettek meghatott hangjáról (hogy ugye "én az ország érdekében", meg "néhány felelőtlen SZDSZ-politikus"). Sőt. Az SZDSZ-nek adott csütörtök esti határidő lejártát a szocialisták sem várták meg, bejelentve az új jelölt állítását, egyszersmind sajnálkozva MP karrierjének ilyetén alakulása miatt.
Ez volt az a pont, amelyet túlzás nélkül megalázónak nevezhetünk, s ezért a méltatlan szituációért elsősorban előidézője a felelős.
(Szombathy Pál: Bukóforduló, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 21.)
Medgyessy a legutóbbi időkig kifejezetten jó viszonyt ápolt az SZDSZ-szel - ez például annak idején Horn Gyuláról nem volt elmondható. Nem kínálkozott hát értelmes magyarázat arra, hogy miért éppen Medgyessy az a miniszterelnök, aki a koalíciós párt felségterületét megsérti. Bukását azonban nem csupán a koalíción belüli határvonal átlépése okozta. Két év kormányzása ítéltetett meg.
Az augusztus elején hazatérő Medgyessy erőt kívánt mutatni. Új szövetségesek után nézett az MSZP-ben. Megpróbálta kihasználni a helyzetet, hogy a szocialistáknak csak "ügyvezető" pártvezetésük van. Nagy hirtelenséggel megvált korábbi szövetségeseitől. A párt régi és legújabb motorosai közül olyanokat helyezett pozícióba, akikről korábban azt gondolhattuk: épp háttérbe szorításukon és az általuk képviselt MSZP megváltoztatásán dolgozik. Egész augusztusban ki- és bejártak nála a miniszterek, nyilvános meghallgatásokon vettek részt, mindenféle utasításokat kaptak. A miniszterelnök demonstrálni kívánta cselekvőképességét. Ez azonban nem volt hiteles: a kormányzásban semmi sem történt.
[...] Csillag István leváltásán nem ütköztek meg a szocialista frakcióban. Sőt valószínűnek tűnik, hogy a gazdasági miniszter menesztése az MSZP-nek tett gesztus volt. Az SZDSZ-ről valamiért nem gondolták, hogy ellenáll majd. A liberálisok azonban nem legitimálták a kormányfő alkotmányos, de a koalíciós szerződés politikai alapelveit sértő döntését azzal, hogy új gazdasági minisztert jelölnek. Nem kezdtek vitatkozni a miniszterelnökkel. Ehelyett kifejezték iránta való bizalmatlanságukat. Aztán megkerülték.
Tudták, látták, hogy Medgyessy nem maga az MSZP, abban az értelemben, ahogy Antall volt az MDF, Horn az MSZP és Orbán a Fidesz. Ha az SZDSZ nem akar Medgyessyvel tárgyalni, akkor nem a koalícióból történő kilépés az egyetlen eszköze. Elég, ha a liberálisok vezetői felkeresik az MSZP vezetőit. Utóbbiak ebben a pillanatban ejtették Medgyessyt. A rosszízű történetnek további fanyar aromát ad, hogy a maga is távozóban lévő szocialista pártelnök az, aki celebrálta pártja kihátrálását a korábban őhelyette miniszterelnöknek jelölt Medgyessy mögül.
(Lakner Zoltán: A bizalom vége, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 21.)
A kormányátalakítással és a miniszterelnök leváltásával kapcsolatos vélemények:
Szóval a "felelős" miniszterelnök most átalakítja "felelős" kormányát. Sok jót ne várjunk az akciótól! Medgyessy folyton abba a tévképzetbe ringatja magát, hogy csak kormánya, illetve egyes miniszterei alkalmatlanok az ország irányítására, s ha azokat leváltja, akkor a saját rátermettségét bizonyítja. Valójában ma már ott tartunk, hogy Suchman Tamás is kapisgálja a miniszterelnök alkalmatlanságát, ami a volt privatizátor részéről tiszteletre méltó felismerés, ám nem vall igazán gyors felfogóképességre. Hasonlóképpen a koalíció szőke hercegének, Fodor Gábor SZDSZ-ügyvivőnek nyilatkozata is megkésett egy picit. Fodor kijelentette: hiába szűnik meg néhány minisztérium, hiába vonnak össze tárcákat, menesztenek minisztereket, a kormány ettől nem lesz jobb, csak akkor lehet változás, ha előbb a miniszterelnök személye és a kormányprogram is megváltozik. Le a kalappal Fodor Gábor előtt, mi itt a jobboldalon sem mondhatunk mást. Persze, mi vállaljuk a logikusan adódó következtetést is, jelesen: új kormányprogram és új miniszterelnök új választások kiírását indokolná, de Fodortól ne várjunk efféle következetességet! Hiába mondtuk már 2001 nyarán, hogy Medgyessy mint jelölt is egy rakás csőd, két évvel ezelőtt Fodor és párttársai kenték fel az ügynököt miniszterelnöknek közvetlenül a D-209-es botrány elkenése előtt. Attól kezdve az SZDSZ-nek megkövetnie kellene a magyarságot, mert neofita harciasságuk csak akkor lesz hiteles.
[...] Van "felelős" miniszterelnökünk, lesz még "felelősebb" kormányunk, csak éppen az ország nyomorának, folyamatos leépülésének, erkölcsi, fizikai romlásának nincs és nem lesz felelőse. S ezen a lehetetlen állapoton már Kovács László brüsszeli "száműzetése" sem segít.
(Ugró Miklós: Felelős döntések, Magyar Nemzet, 2004. augusztus18.)
Miként vonják ki szegény Csillag Istvánt a forgalomból, hogy egy másik újságban, más hasábokon visszahelyezzék. Nem olvashatja, hogy az útépítés kikerül a keze alól, viszont tagja marad a kormánynak, amelyben csakis hosszú távú tervekkel bíbelődhet, pénz (és hatalom) nélkül. Merthogy mi lesz tizenöt év múlva, smafu ahhoz képest, hogy októberben hogy áll majd a szimpátiaindex. Nem olvashatjuk, milyen észvesztő sebességgel ingázik Baráth Etele a GYISM és a fejlesztés között. És akkor fel is bukkant az annyit vitatott Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, amely a miniszterelnök olcsósítási koncepciója révén előbb megszűnik létezni (Gyurcsánnyal együtt, aki levezető köröket fut az olimpián), hogy a Mozaik ifiklub (ki az, ki e nevet nem ismeri?) ifjúpolitikusai másnap új életre keltsék.
Természetesen vannak vesztesek. Keller László veszített a Fidesszel és az ügyészséggel vívott nyomozási és jogháborúban. Ez kudarc. Meg is szűnik mumusnak lenni. Vissza a parlamentbe. Helyébe jön egy (tessék komolyan venni, amit mondok!) jövőátvilágító államtitkár, aki a még ki nem tört botrányokat megelőzi és kezeli. Baja Ferenc ismét a szeren! Ezúttal új szerepben, a kormányfő stratégiai és kommunikációs bizalmasaként. Medgyessy a negyedik ilyet fogyasztja. Kovács Kálmánnak pár pillanatig annyi esélye volt-van a megmaradásra, mint csokinyúlnak a Szaharában. Kétségbeesetten instanciázott Kunczénál: óvja meg őt és kis minisztériumát, amelyet el akar nyelni a gonosz Távközlési Felügyelet. A külügy nagy falat. Egyik percben még SZDSZ-MSZP-cserealap, a másikban egy karrierdiplomatáé, hogy (lapzártakor) Bársony Andrásnál állapodjon meg az inga. Burány Sándor minisztériumában közben a hírek szerint irodabútor-nézőben járt a jó Szekeres Imre. Szemügyre vette, hol üljön a titkárnő, s hol legyen a fikusz. Vitt magával colstokot is.
[...] Mert a miniszterelnök most tényleg aktív. Csakhogy a környezete aktívabb. Bohózattá, tülekedéssé, helyezkedési versennyé silányítja azt is, ami valóban fontos. Miért kellett két év ahhoz, hogy kiderüljön, nincs szükség Deutsch Tamás kinőtt minisztériumára? És ha nem kell, miért kell mégis? Ki volt, aki kiszúrta, hogy az útügyi tárca pocsékul működik? Feldarabolva működik majd? Az egész annak fejére száll vissza, aki határozott kormányfő képét keltve próbálja megfordítani a dolgok siralmas menetét. Az olcsóbb, dinamikusabb kormányzat miniszterelnöki képe így silányul kakofonikus pletykaorgiává, kapkodássá, háttérben az önnön hitelét romboló sajtóval.
(Buják Attila: Helyezkedők, 168 óra, 2004. augusztus 18.)
A koalíció bajban van. Szavazótáboruk a mostani felmérések szerint messze elmarad az ellenzékétől, vezető politikusaik népszerűsége jelentősen csökkent, az MSZP-ben dúl - a kormányon belüli erőviszonyokat is befolyásoló - utódlási harc.
[...] Medgyessy előtérbe tolásával az MSZP-n belüli patthelyzetet intézményesült, aminek bénító hatása ma is érzékelhető. Ennek következménye a személyi alternatívák hiánya, ami a miniszterelnök menesztésének legfőbb akadálya.
A Kádár-rendszer apparátusaiban szocializálódott, demokratikus választás (és nem kinevezés) útján elnyert közhatalmi tisztséget korábban soha nem viselt Medgyessy igen szerény politikai képességekkel rendelkezik. Rosszul kommunikál, nem képes társadalmi értékeket megjeleníteni, azaz világossá tenni, mi mellett kötelezi el magát mi ellenében. Nem tudni, milyen felelősségi elveket érvényesít munkatársaival és saját magával szemben, kit miért meneszt vagy tart pozícióban. Gazdaságpolitikai jártasságának dacára kormánya az első perctől túlköltekezik, ami destabilizálódó forintárfolyamot, magas kamatokat, növekvő inflációt, fiskális megszorításokat, végső soron pedig hanyatló népszerűséget eredményezett. Eközben elképesztő politikai ötletekkel rukkol elő, és elképesztő non verbális gesztusokat enged meg magának. Rossz néven veszi, ha nyaralásai helyszínével és közvetlen hozzátartozói üzleti ügyeivel foglalkozik a sajtó, pedig pontosan tudhatja, hogy demokráciában mindez közügy. Kormányát úgy üzemelteti, mint egy nevét viselő tanácsadócéget: Bízza ránk, megoldjuk, a nevem rá a garancia! - üzeni a választóknak, akik azonban gyorsan ráébredtek, hogy maguk fizetik a megoldás költségeit.
Az MSZP ugyan súlyos vereséget szenvedett az európai parlamenti választásokon, korántsem olyan drámait azonban, mint például a cseh szocdemek. Megtartotta stabil vezető helyét a baloldalon, s mandátumainak száma nem olyan sokkal marad el a győztesétől. Tony Blair munkáspárti kormányát például a legkevésbé sem rengette meg a hasonló mértékű júniusi kudarc. Az igazi baj nem a vereség ténye, hanem az oka: az MSZP térvesztését nem kezdetben törvényszerűen társadalmi áldozatokkal járó, később azonban eredményekkel is kecsegtető kormányzati intézkedések eredményezték, tehát az nem is tekinthető átmenetinek. Ellenkezőleg: az elégedetlenség a kormányzati akarat és érzékelhető cselekvési irány hiányából, az általános nyámnyilaságból és erőtlenségből, tétovaságból és egy helyben topogásból fakadt. Ráadásul a kabinet, mint valami műkedvelő társadalompolitikai egyesület, tökéletesen elvétette a példátlan reálbéremelés időzítését, mindjárt a választási ciklus első évében azt a látszatot keltve, hogy ezután majd az életkörülmények tartós és folyamatos javulására lehet számítani.
Mindezért elsősorban és mindenekelőtt Medgyessyt terheli a felelősség, és a probléma megoldása nem is képzelhető el a menesztése nélkül. Kérdés azonban, hogy ki álljon a helyére, és mit lehet még tenni a parlamenti ciklus hátralévő részében.
[...] Ami Medgyessy az MSZP-nek, az Csillag a szabad demokratáknak: politikai vezető szerepre alkalmatlan, tehetséges outsider. Irányítása alatt a gazdasági tárca az SZDSZ kormányzati zászlóshajója helyett a nem-kormányzás szimbóluma lett. Menesztése javára válna a kormánynak, és bizalmat keltene a vele ellenszenvező szocialistákban. Helyére nem okvetlenül kellene SZDSZ-es minisztert delegálni: a liberálisok jobban járnának, ha legtehetségesebb politikusuk, Kuncze Gábor a gazdaságpolitikát - és esetleg az egészségügyi reformot - felügyelő miniszterelnök-helyettesként lépne be a kormányba. Ebben az esetben talán Fodor Gábort is rá lehetne venni a környezetvédelmi tárca átvételére, ami a jelenleginél jóval intenzívebb - és az erőforrások koncentrálása révén hatékonyabb - szabad demokrata kormányzati jelenlétet eredményezhetne.
(Ádám Zoltán: A koalíció mélyrepülése, Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
A jövő évi költségvetés a látszatnál messze komolyabb gondjai, a két párt belső állapota, a kormányfő erőt és kevésbé koncepciót felsorakoztató nyaralás utáni ténykedése, a korábbi bizalmi kör hirtelen négyszögesítése, valamint Medgyessy kedvenc időtöltése - a személyekkel való sakkozás idézett elő egy speciális válságot, amely egyszerre szól arról, hogy nincs tisztában mozgásterének nagyságával és arról, hogy a koalíció két pártjának "mentálhigiénéje" sincs abban az állapotban, hogy kormányzati nagyrenoválást lehessen csinálni a ciklus félidejében. Lehet, hogy a váltások jók, bár hittük ezt már elégszer. De az biztos, hogy a változások mögül hiányoznak az indokok, s egy olyan új stratégia, amelyhez köthetők a friss erők.
A szocialisták közül sokan nem értik, miért kell egy karakteres politikustól megválni csak azért, mert néha túl agilis (Gyurcsány Ferenc), ha helyére egy sokat próbált elegáns, de szürke úr kerül (Baráth Etele). Miért gondolja Medgyessy Péter, hogy az eddig is jobbára pr-feladatokat ellátó esélyegyenlőségi tárca lendületbe hozható, ha néhány plusz teendőt kap? És a kardinális kérdés: hogyan lehet az, hogy a most mindenáron erőt mutató kormányfő tarlószántást végez a szocialista tisztségviselők között, ám arra képtelen, hogy a koalíciós partner számukra "elviselhetetlen" miniszterét kiebrudalja a gazdasági tárca éléről, egyáltalán - a szabad demokratáknál bárkit, bármit érinthetne a nagy átalakítás?
[...] A miniszterelnöknek most nem engedhet Kuncze - ha szeretne is. De nem is szeretne.
A miniszterelnöknek engedtek a szocialisták. De amit látnak, azt aligha szeretik.
Medgyessy Péter nem szeretne kisebbségben lévő kormányt vezetni.
Folytatják? Lehet, de semmiképpen nem ott, ahol abbahagyták. Mert akkor inkább ne.
(Tamás Ervin: Szkander, Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
Törvényszerű-e, hogy idáig jutottak? Egyáltalán nem az. De hogy most a kormányátalakításból már sikerült kormányválságot teremteni - azt nehéz lenne tagadni. Egyszerű lenne pedig a képlet. A miniszterelnöknek joga van olyan miniszterekből kialakítani kormányát, akikkel együtt tud dolgozni. A koalíciós partnereknek pedig joguk van jelölni irányítókat azokhoz a tárcákhoz, amely a korábbi megállapodás alapján nekik jutott. A jogok elvileg ki is olthatják egymást. De eddig - a rendszerváltás óta alkotott koalíciók mind ezt mutatták - mindig sikerült olyan megoldásokat találni, ami mindenkinek elfogadható volt. Most - egyelőre - nem. És ha - talán - úrrá is lesznek ezen a válságon, akkor is súlyos sebeket ejtettek egymáson. Nyilván szükségtelenül.
(Sebes György: Szakítópróba, Népszava, 2004. augusztus 19.)
Kevesebb, mert presztízsveszteséggel még mindenki visszaléphet egyet. Ha akar, persze. Az SZDSZ a D-209-es napokra emlékeztető elszántsággal merevedett be, csakhogy akkor is leszerelhető volt. Most látszólag Csillag István volt a casus belli, de nehezen tudjuk elhessegetni azt a gyanút, hogy Kuncze Gábor fejében ennél több van.
[...] Ez a néhány fejcsere semmiféle tudatos átgondoltságra nem utal. E tekintetben Medgyessy válságkezelése egereket szült, ettől népszerűség, hatékonyság nem nő, legfeljebb a politikai alkalmasság mögé kerül még egy kérdőjel.
Most abból van amúgy is a legtöbb.
(Szerkesztőségi cikk: Szópókerjátszma, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 19.)
Nehéz elképzelni, hogy Csillag István gazdasági miniszter volna az, aki miatt ilyen radikálisan, ennyire nyers és szögletes mozdulatokkal kellett felborítani az eddigi hatalmi konstrukciót. Az ő leváltására tett kísérletbe bukott bele a miniszterelnök, de nyilván nem a miatt. Az is kérdéses, igaz-e a látszat, amely szerint a szabad demokraták szava döntött.
[...] Medgyessy a kormányátalakítással egy sor személyes konfliktust "akart lerendezni". Talán csak kicsivel többet. Olyanokat, amelyek rárakódtak az egyébként is törékeny viszonyrendszerre, amellyel ő a koalíciós pártokhoz kapcsolódott. Ki akarta iktatni a rendszerből Gyurcsány Ferencet, akit éppen ő vitt be oda. Nehéz lenne ezt a lépést bármiféle távlatos terv részeként bemutatni. Kitessékelte volna a kormányból Burány Sándor foglalkoztatási minisztert, miközben nehéz elképzelni, hogy volna olyan szavazó, aki ettől, a tárcáról hallván, libabőrös lesz. És ki akarta küszöbölni a kormányból Csillag István gazdasági minisztert azzal, hogy mondjon az SZDSZ bárkit, csak őt ne: ez sem az a mozdulat, amely új horizontok felé mutatna. Cserébe megannyi konfliktusforrás: a miniszterelnök kihívta a szabad demokratákat, kihívta a szocialisták jelentős erőit, cserébe viszont nem kínált semmit, amire mondjuk a közvélemény vagy a hozzá lojális politikai erők hivatkozhatnának, mondván: ez az, amiért érdemes a legkeményebb ütközéseket is vállalni.
Akármilyen gyors és vad volt, ami történt, mégsem lehet igazán drámainak nevezni, mert hiányoznak belőle a nagy formátumú tartalmak. Az ellenzéknek egy szava nem volt. Nagy társadalmi konfliktusok érintőlegesen sem kerültek elő. Senki nem vetette fel, hogy a kormány által eredetileg meghirdetett négy nagy reform egyike sincs jó állapotban, miközben a gazdasági és általában a társadalmi mozgások jóval kisimultabbak, mint a közelmúltban bármikor. A történelmi fordulatnak is nevezhető kormányválság úgy robbant ki, hogy a hatalmi szerkezet eredendő gyengeségein, bizonyos "anyagfáradáson" és lendületvesztésen kívül más jó oka nincs. Mintha csak az nyilvánulna meg benne, hogy egy sor nem kontrollált véletlen játszott egybe. Ez a gyakori képlete a súlyos baleseteknek. Hiszen éppen most keletkezett hatalmi vákuum az MSZP-ben, ami aktivizált egy sor politikust. Az SZDSZ viharos belső ügyektől szorítva éppen most volt kénytelen különösen adni a méltóságra, tekintélyre. A miniszterelnök pedig éppen ebben a helyzetben döntött úgy, hogy - tekintettel a közvélemény-kutatók adataiból kiolvasható mélyrepülésre - ezentúl kemény lesz. Keménysége túlzott volt az MSZP-nek, amely csak a kellő alkalomra vált. Az is kiderült, hogy a belső politikai háborúzáshoz se az ehhez szükséges sajátos felkészültsége, se megfelelően erős idegei nincsenek. Vagy szándékosan rohant a vészkijárat felé, vagy végzetesen eltévedt a politikai labirintusokban - és egyszer csak kint találta magát, de a másik oldalon.
(Nagy N. Péter: Előre hozott kormányválság, Népszabadság, 2004. 2004. augusztus 21.)
Miközben tehát az országnak és a forintárfolyamnak feltehetőleg roppant nagy károkat okoz a kikényszerített kormányválság (az ünneplő tömeget ezúttal talán hagyjuk), a legtöbb kormányoldali érdekcsoportnak kifejezetten jól jön a kormányfőváltás. A szabad demokratáknak olyan ez, mint az égből hullott manna. Nem kell tényekkel alátámasztaniuk, miért végez kiváló miniszteri munkát a második legjobb autópálya-ajánlatot tendergyőztesnek kihozó Csillag, a hazai oktatásügyet dúvadként tönkretenni készülő Magyar Bálint, a kakaóbiztos Kovács Kálmán vagy a zöldügyért Persányi, aki tudomásom szerint tájára sem ment Esztergomnak, noha vízszennyezésből kifolyólag a fél városnak ment a hasa. Nem kell defenzívában lenniük a szabad demokratáknak (használjuk most már bátran Medgyessy kifejezését) pártbéli korrupcióik miatt, hanem offenzívába lendülhetnek: tematizálhatják a politikát és a közbeszédet egyaránt; szóval elemükben vannak. Jól jött Kovács Lászlónak, aki valósággal kivirult: nemcsak Medgyessyn állhat most legális bosszút az elszenvedett sérelmekért, nemcsak átjátszhatja magát a választási bűnbakból a felelős államférfi szerepébe, de még a párton és kormányon belüli utódlásba is érdemben beleszólhat, amiből pedig az utóbbi hetekben-hónapokban ügyes összjátékkal már kiszorították. Nem csoda, ha otthagy Brüsszelben csapot-papot, Barrosót és a háromezrelékes költségvetésű energetikai biztosságot, és rohan haza a hatalmi egyezkedésre az SZDSZ-szel. Vannak persze páran, akiknek nem biztos, hogy jól jött a váltás (természetesen Medgyessyn kívül, akinek viszont ezután nem kell sem Kubában, sem Mexikóban, sem Dubrovnikban illegalitásban rekreálódnia). Első helyen említeném Szekeres Imrét, aki kiböjtölte, és végre majdnem miniszter lett, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. De labilis a helyzete a Medgyessy-féle kormányátalakítás többi érintettjének is, Kellertől Baráthig: jószerivel senkiről nem tudhatjuk igazán, ki az, aki megy, és ki az, aki marad. El lehet képzelni, milyen komoly munka folyhat mostanság az érintett kormányzati apparátusokban...
(Csontos János: Merjünk Kissek lenni!, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 21.)
Medgyessy Péter szerdán közölte szeretett népével, hű alattvalóival, üzleti partnereivel, hogy kik távoznak a kormányból. Apró figyelmetlenség volt, netán az állandó feszültség okozta rövidzárlat, hogy a rövidke listára felrótt egy felesleges nevet is, Csillag Istvánét. Ugyanakkor egy fontos személyt elfelejtett megemlíteni: saját magát. Ugyanis Csillag István gazdasági miniszternek csak a Medgyessy-kormánytól kellett volna búcsúznia, Medgyessynek viszont magától a kormányzástól kell. Úgy látszik, cserbenhagyta önvédelmi ösztöne, megfeledkezett arról, hogy egy bolsevik típusú koalíció élén áll, olyan szellemiségű, jellemű emberek veszik körül, mint ő maga. Szerdán még kemény volt és eltökélt, csütörtökön délelőtt a koalíciós egyeztetés után is igyekezett következetes maradni, megfenyegetvén országot-világot a lemondásával. Talán azt hitte, eljátszhatja a nagystílű cselszövőt, az igazi kamarillapolitikust, de hamar kiderült, ebben a műfajban a barátai, szövetségesei, átmeneti talpnyalói sokkal jobbak nála.
[...] Az MSZP nincs abban a helyzetben, hogy az SZDSZ-t bármiféle bűnbánatra, önvallomásra kényszerítse, a szabad demokraták nem fogják belátni, hogy az elmúlt két év sikertelenségeiért, csapásaiért, nyomoráért felelősséggel tartoznának. Tőlük maximum annyira futja, hogy keresik Csillag István megfelelő utódját. Medgyessy Péter nem bukott meg - mondta Lendvai Ildikó, aki a miniszterelnök elleni puccs kitüntetett résztvevője volt. "Nekem még vannak feladataim" - mondta Medgyessy Péter, akinek sejtelme nem volt a várható és logikus puccsról. Az volt a feladata, hogy megbukjon.
(Ugró Miklós: Kamarillapolitika, Magyar Nemzet, 2004. augusztus 21.)
Az MSZP, illetve a kormány stratégiai válsága legalább egy éve húzódik, s elhanyagolt betegségként egyre láthatóbb és súlyosabb tüneteket mutat. Kénytelen vagyok hangsúlyozni: jól látható folyamat volt, amelyet azonban a politikusok nem voltak hajlandók komolyan elemezni. Egy éve éppen e lapban próbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy az MSZP a politikai idény kezdetén kihagyta a nagy lehetőséget, amellyel megállíthatta volna a negatív tendencia érvényesülését. Nem ismerte fel, hogy nem egyszerűen taktikai és kommunikációs hibák miatt következett be a párt támogatottságának gyors visszaesése, hanem a választásokon, majd utána is sikeresnek mutatkozó Medgyessy-féle stratégia egésze került válságba, azt kellene egy másikkal felváltani. (Stratégiamentesítés, 2003. szept. 18.) Az idei év elején újra alkalom nyílott volna arra, hogy az EU-csatlakozás előtt, az EP-választásokra készülve az MSZP újrafogalmazza céljait, és kialakítsa az annak megfelelő stratégiát, de megint falra hányt borsó volt az erre irányuló kérlelés. (Célfogyatkozás, Népszava, 2004. jan. 9.) Az MSZP támogatóinak nagy része mindenféle politikai helyzetelemzés nélkül is látta, hogy baj van, amivel szemben a kormány és a szocialista pártvezetés nem tesz semmi érdemlegeset.
A választási vereség után, az okok helyes értelmezése nyomán elvileg lehetőség nyílt volna egy stratégiai fordulatra. Rendelkezésre állt a nyár arra, hogy a kormány és az MSZP vezetése a fordulatot előkészítse, mérleget készítsen arról, mit végzett el eddig a kormányzás alatt, s reális tervvel álljon elő: a ciklusból hátra lévő jövőben mit, milyen ütemezésben, kiknek az érdekében óhajt tenni. Az új stratégiának lehetett volna nyomatékot adni a kormány szerkezeti és személyi átalakításával, s akkor talán a minisztercserék körüli viták nem keltették volna egy vásári alkudozás benyomását. Annál is inkább szükség lett volna világos koncepció megfogalmazására, mert a készülő költségvetés lehetőségei és a kormányra nehezedő nyomás - amelyet a jogos, de kielégíthetetlen igények okoznak - csak egy nagyon határozott és elvszerű stratégia alapján egyensúlyozhatók ki.
Medgyessy bukását az okozta, hogy ezt az utolsó esélyt is kihagyta. Két hete még magam is azt hittem (a Népszabadság augusztus 7-i számában megjelent cikk a tanúság rá), hogy a fordulat megoldható kormányváltás nélkül is. A miniszterelnök azonban az új stratégiai terv bemutatása helyett átláthatatlan célokat követő kormányátalakításba fogott. Még csak az sem derülhetett ki, hogy milyen elvi nézeteltérések okozták a közte és Gyurcsány Ferenc között kialakult konfliktust. Medgyessy a választási vereség után az MSZP választmánya előtt "politikai költségvetést" helyezett kilátásba, vagyis közelebbről meg nem határozott társadalompolitikai prioritások követését ígérte. Azóta sem vált azonban világossá, hogy milyen viszonyban van egymással az MSZP-ben érzékelhető, baloldali irányváltást követelő nyomás, illetve a kemény költségvetési korlátokat állító pénzügypolitika szükséglete, amely utóbbi nélkül az államháztartási hiány kordában tartása, az eladósodás fékezése, a Brüsszel által jóváhagyott konvergenciaprogram (az euró-bevezetés kritériumainak való megfelelés) végrehajtása nem lehetséges.
(Ripp Zoltán: Aki szelet vet..., Népszava: 2004. augusztus 21.)
Medgyessy Péter természetesen nem azért távozik elsősorban a posztjáról, mert nem tudott megegyezni az SZDSZ-szel Csillag István gazdasági miniszter menesztéséről, hanem azért mert a szocialista párt vezetésében mind többen látták be, nem mehetnek tovább úgy a dolgok, mint eddig. Ha azt akarja a mai koalíció, hogy 2006-ban legyen esélye nyerni, akkor sürgősen tenni kell valamit. S bár Medgyessy Péter próbált rendet rakni a kormányában, kiegyezni az MSZP meghatározó politikusaival, már késő volt. Az SZDSZ kitartása minisztere mellett jókor jött sokaknak az MSZP-ben - Medgyessy politikai tévedése az volt, hogy azt hitte, elég erős ahhoz, érvényesítse az elnökválasztási belharcokba bonyolódott párttal szemben is az akaratát. De lassan kiderült, a kormányprogram sok eleme tarthatatlan, a jövő évi költségvetés terveivel kapcsolatban rengeteg a politikai-gazdasági aggály. A következő, a lista "nem sikerült" oldalán, hogy Medgyessy úriemberként próbált politizálni, ám a Fidesz konok ellenállásán megtört a békülékeny lendület. Egyre több híve lett annak, hogy keményen, határozottan kell felelni a kihívásokra, mert a közönség elégedetlen ezzel a teljesítménnyel.
[...] Most már nem titok, az MSZP elnökségének többsége Kiss Péter kancellária-minisztert szeretné a kormányfői székben látni. Ám igen sokan akadnak, akik Gyurcsány Ferenc mellett teszik le a garast, azzal érvelve, hogy ő az, aki 2006-ban esélyesebben veheti fel a kesztyűt a Fidesszel szemben. Ahogy az normális, demokratikus pártban szokás, megindult a csapatgyűjtés, a támogatók toborzása, a döntéshozó testületek győzködése. Ki ide, ki oda áll.
Rendben is van mindez, ha bízhatunk benne, hogy amikor majd az egy miniszterelnök jelöltet megnevezik, a vesztes támogatói is teljes mellszélességgel kiállnak mellette. Mert a közjogi helyzet olyan, hogy különben akár egy előrehozott választást is kockáztatnak, amely a már idézett közvéleménykutatási adatok szerint sem ígér fényes győzelmet a mai koalíciónak. Nyilván tudják ezt persze a szocialista párt vezetői is. Ahogy abban is bízhatunk, hogy emlékeznek még gyermekkorukból a két kis gidáról szóló mesére. Arra, amelyikben a két gida egymással szemben akar átkelni egy keskeny pallón. Egyikük sem akar meghátrálni, bár pontosan látják, hogy csak úgy van esélyük átérni a túlpartra, ha valamelyikük visszahátrál. Ám ehelyett addig-addig vitatkoznak, míg mind a ketten befordulnak a gyors sodrású folyóba, amely el is ragadja őket. Itt a vége, fuss el véle.
Momentán viszont ott tartunk, hogy a kiskecskék még a szarvacskájukat hegyezik.
(Dési János: Lesz egy csapat?, Népszava, 2004. augusztus 21.)
Egy kormány átalakítása bármely időszakban komoly dilemma. Túlzottan mély, túl sok poszton bekövetkező csere a korábbi testület eleve elhibázott összeállításának utólagos beismerése. Ugyanakkor túl kevés, nem kimondottan fajsúlyos kormánytag leváltása a valódi változtatás szándékának komolyságát kérdőjelezheti meg. Az optimális mértékű átalakítás kialakítása különösen akkor válhat bonyolult mutatvánnyá, ha a kiváltó ok kormányválságszerű állapot drasztikus népszerűség-visszaeséssel, megfűszerezve egy kibontakozó koalíciós konfliktussal valamint egy anarchikussá vált, turbulens párthátországgal.
Ilyen körülmények között Medgyessy Péter számára a kormányátalakítással meghozott döntés messze több volt néhány személycserénél: ha egy új összetétellel képes lett volna kormányát dinamizálni, kézzelfogható és a közvélemény számára valódi húzással rendelkező sikereket felmutatni, talán esélyt kaphatott volna politikai tovább-, esetleg túlélésre. Mindeközben az ellenzék üzemszerű és kíméletlen támadásai mellett azonban a koalíciós körök radikálisabbjai is egyre hangosabban ízlelgetni kezdték a rendszerváltás utáni Magyarországon még soha ki nem próbált ciklusközi miniszterelnök- cserét. A kormány átalakításának ügye így juthatott egyre távolabb a szokásos hatékonyságnövelő, szimpatikusabb és meggyőzőbb arcot mutató szempontoktól, és lett a tét sokkal nagyobb: a koalícióban meglévő bizalom vagy bizalmatlanság kérdése.
[...] A kedvező jelek mellett azonban számos, már most kibontakozó kockázat terhelheti az új kormány működését. A miniszterelnöki posztra legesélyesebbnek tartott Kiss Péter személye baloldali fordulatot ígér, amely láthatóan nem lesz a szocialisták jelentős részének ellenére. A Draskovics Tibor által megkezdett költségvetési kurzusba azonban elég nehezen fér be egy osztogatóbb és ezáltal "szocialistább" gazdaságpolitika. Ha ezt az újraelosztás mértékének növelésével és ezáltal fokozottabb adókivetéssel tervezné az új kormány, ahhoz a kisebbik koalíciós partnernek lenne bizonyára néhány szava, és idővel akár kezdődhet az egész cirkusz elölről.
(Kumin Ferenc: Válságok nyara, Magyar Hírlap, 2004. augusztus 21.)
Medgyessy mindenekelőtt magának köszönheti mostani, eleganciától mentes távozását. A miniszterelnök óvatos, hezitáló, bizonytalan habitusának ellentmondva előbb hetekig hangosan mesélt a nyilvánosságnak arról, hogy ő itten most milyen kemény lesz (első verőhiba), aztán az is próbált lenni (második, menthetetlen rontás). Érthetetlen, miért kalkulált ilyen rosszul, miért hallgatott ily gyenge tanácsokra. Hogy ismerhette ennyire pontatlanul a koalíciós partner SZDSZ-en belüli hatalmi- és kedélyállapotokat? Miként redukálhatta Csillag-üggyé azt, amely akkor már régen több és más volt?
[...] Medgyessy Péter ilyen értelemben természetesen egy ideje már nem erős politikus, nem megkérdőjelezhetetlen vezető. Alkalmasságáról nyílt és suttogó diskurzusok már zajlottak a kormánykoalíción belül. A robbantásra azonban a szocialisták - elsősorban bonyolult és éppen kiforratlan belső viszonyaik miatt - még nem álltak készen.
Ezért tűnhet úgy, hogy a kicsiny liberális partner egymaga elérte a nagy kormányfő menesztését. Pedig dehogy. Először is: Kuncze Gábor a bizalmat az MSZP várhatóan heves, szakításig menő ellenállása esetén ilyen tempóban aligha vonta volna meg. Ô sokkal jobban értette a helyzetet, mint Medgyessy, a pókerjátszma jobb lapjai az ő kezében voltak. Pontosabban az övébe adogatták a szocialisták prominensei, akik órák alatt elengedték a miniszterelnök kezét. Nehéz is lett volna tartani, amikor maga kapálódzott egyre kiszámíthatatlanabbul. Előbb egyezség nélkül, komoly konfliktus várható terhe mellett jelentette be a kormányátalakítást, utóbb lemondással fenyegetőzve, határidőket szabva az SZDSZ visszakozására.
Csakhogy akkor már mind a két párt átnézett rajta, s fölötte tárgyaltak sorsáról, tudomást sem vettek meghatott hangjáról (hogy ugye "én az ország érdekében", meg "néhány felelőtlen SZDSZ-politikus"). Sőt. Az SZDSZ-nek adott csütörtök esti határidő lejártát a szocialisták sem várták meg, bejelentve az új jelölt állítását.