Népszavazási kezdeményezés a privatizáció leállításáról

A Kormány privatizációs terveit támogató vagy a Fidesz-MPSZ népszavazási kezdeményezését kritizáló vélemények

[...] könnyen elképzelhető, hogy Németország keleti tartományainak lakói igennel voksolnának egy olyan népszavazáson, amely az NDK és a szocializmus visszaállítását célozná. Lehet, hogy nálunk is sokan szavaznának a privatizáció leállítására azon a referendumon, amelyet a Fidesz-MPSZ kezdeményez. (Ha egyáltalán lehetséges a magyar alkotmányos rend szerint egy ilyen népszavazás.) A magánosítás ugyanis kiváló terepe annak a felelősségérzet nélküli antikapitalista demagógiának, amely az utóbbi időben a Fidesz sajátja lett. Polgártársaink jelentős része a privatizációt a gazdasági bűnözés szinonimájának tartja. A nép rossz érzésében persze van igazság. A spontán privatizációnak nevezett folyamatban - amikor a korábbi állami konglomerátumok részeit "káeftésítették", majd a részeket a tűzhöz közel állók "szerezték meg" többnyire fillérekért - valóban sok volt az igazságtalan mozzanat. Annak a bizonyos dunántúli bányának a tulajdonosát például biztosan ki lehetett volna választani átláthatóbban is. De a piacgazdaságnak ma már szinte mindegy, hogy az ügyes Orbán Győzőé lett a bánya vagy valaki másé. A lényeg, hogy működjön, termeljen. Orbán Győző Viktor nevű fia most mégis azt mondja, hogy a magánosítás mindig áremelést, elbocsátásokat és gyakran korrupciót jelent. Orbán Viktor pontosan tudja, hogy nem mond igazat. Rengeteg privatizált cég működik sikeresen (Mol, Matáv, Tungsram, Vegyépszer hopp!, hogy csak a legnagyobbak között tallózzunk). És egy csomó el nem adott állami vállalat ment tönkre. Orbán Viktor tudja azt is, hogy az elbocsátásokat, áremeléseket nem a privatizáció okozta, hanem a gazdaság átalakulása. Ifjabb Orbán egy dologban mond igazat: Magyarországon már szinte mindent eladtak, amit el lehetett. Népszavazási kezdeményezésének tehát nincs igazi tétje. Legfeljebb annyi, hogy szimbolikusan Észak-Koreával és Kubával kerülhetünk egy szintre. Más szavakkal Grósz Károly Magyarországának 1888 előtti szintjére.
(Magyar Hírlap szerkesztősége: Mélyművelés, Magyar Hírlap, 2004. október 5.)

Ha a bankadó a pénzügyi problémáktól nem is, a bankár-, mágnás-, és menedzserkormány vádjától biztosan megmentette a kormányt. Helyette van a privatizáció leállítása, vagyis "az ország vagyonának kiárusítása", amit az új kormányprogram testesít meg, mint "üzleti terv". Ahogyan azonban az első keményebb szóra átalakított pénzintézeti adó miatt sem lesz kevésbé - vagy jobban - bankárbarát a kormány, úgy a mostani privatizációnak sincs semmi köze az ország kiárusításához.

Az "üzleti terv" összesen két helyen említi a privatizációt: először az összefoglalóban, másodszor, részletesen, két teljes mondatban. A kormány a programjában azt írja: befejezik a privatizációt 2006-ig, és csak az marad állami tulajdonban, ami az alapfeladatok ellátása miatt kell. Amit persze fordíthatunk könnyen úgy: mindent eladnak. De úgy is, hogy végre megszűntetnek egy feleslegessé vált szervezetet. Orbán Viktor azt mondta: a privatizáció befejezte történelmi szerepét - és ez tényleg így is van. A '90-es évek elején több mint 1800 társaság volt állami kézben, mára 154 maradt a vagyonkezelőnél. Ennek a kétharmada - részben, vagy egészben - eladó: valamivel több, mint száz cég. Az ÁPV Rt. úgy négy éve nyammog a maradékon: a '90-es években majd kétszáz társaságot adtak el évente, most jó, ha húszat.

Persze a maradékban van néhány jó - bár nem óriási - falat. Ilyen a Mol maradéka, az MVM, az Antenna Hungária, a Nemzeti Tankönyvkiadó - vagy éppen a Szerencsejáték Rt., aminek kapcsán kezdett most kampányba a Fidesz. Az ok, hogy a költségvetés kiszivárgott terve szerint a kormány módosítaná az eladható cégek listáját. Ezek közt a Szerencsejáték Rt. felét tennék rá - mint minden évben. És mint minden évben, vélhetően a parlamenti vita, és a kormányzó pártokkal kötött alkuk során az idén is lekerül majd a listáról a cég. De fogadócég ide-vagy oda, a százvalahány eladásra váró vállalat többsége igazán kicsiny. A mostani listára például az Országos Mesterséges Termékenyítő Rt., a Temperáltvizű Halszaporító Kft. és az Argoster Besugárzó Rt. 75-75 százaléka, valamint a Vituki Kht. fele került fel. Kótyavetyének nem túl sok.

Ettől függetlenül azon persze lehetne elméleti vitát folytatni, hogy mi az állam szerepe, jó-e, ha csak az alapfeladatok ellátásához szükséges cégeket tartja meg, vagy részt vehet a gazdasági életben másként is. Ez a vita azonban nemcsak azért felesleges, mert már nincs állami vagyon. Azért is, mert az uniós tag Magyarországon megszűnt az állami cégvagyon értelme. Nem lehet (burkolt vagy nyílt) támogatással cégeket, ágazatokat dotálni politikai célok érdekében. Nem indok a veszteséges csirkegyár mesterséges fenntartására, hogy sok embernek ad munkát. Nem indok a nemzeti érzület, ha az állami légitársaság gépeivel alig repülnek az emberek.

[...] A Temperáltvizű Halszaporító megtartásával a Fidesz aligha erősítheti az államot. A népi kezdeményezés célja politikai - ez viszont nem meglepő egy párttól. A privatizáció leállításának követelése érthető és egyszerű üzenet, amellyel a Fidesz témavezér lesz a közbeszédben. Foglalkoznak vele a híradók, és írnak róla az újságok. Az aláírásgyűjtéssel ráadásul mozgásban tarthatók az aktivisták: feladat, ahogyan az volt az olimpia megrendezéséért, vagy a nemzeti petícióra gyűjteni a neveket. A Fidesznél azért sem kell a szocialistákéhoz hasonló lázadásokra számítani, mert ilyen akciókkal érik el, hogy a párt fegyelmezett és egységes maradjon. A Fidesz tudja: csak így van esélye a második helyről az elsőre ugrani 2006-ban.
(Várkonyi Iván: Ezüst, Népszabadság, 2004. október 5.)

[...] mindig az ellenzék problémázik az éppen aktuális kormány privatizációs döntésein. De hát egyebek mellett ez is az egyik - legalább is a tankönyvek szerinti egyik - előnye a politikai váltógazdálkodásnak. Így aztán törvényszerű, hogy most éppen a Fidesz köt bele lépten-nyomon a szocialista-liberális kormány privatizációs stratégiájába. Legfőbb indokuk szerint mindenek előtt a nemzeti vagyont védik, nehogy az utolsó koronaékszerek - köztük a Malév, további Mol-részvények vagy éppen a kapós Tokaj Kereskedőház, a még meglévő négy agrárgazdaság sorában - az "egyetemes" magyar polgárság tulajdonából illetéktelen kezekbe kerüljenek. Amelyek ugye semmiképpen sem lehetnek fideszes kezek.

Így elkeseredettségükre a hét eleje óta - a már tőlük megszokott egyszerű és nyilván minden szimpatizánsuk számára szívmelengető kommunikációs húzással - immár a néptől várták a gyógyírt, egészen a tegnapi négypártinak szánt kétpárti egyeztetésig. Amikor ugyanis a nagyobbik ellenzéki párt frakcióvezetője már úgy fogalmazott: elállnának a népszavazástól, ha meg tudnának egyezni a kormányoldallal arról, mi maradjon tartós állami tulajdonban.

Egy hét alatt mindeddig ritkán finomodott ennyit egy markáns Fidesz-offenzíva. Hétfő reggel még úgy szólt a kemény és közérthető, félreérthetetlenül támadó kérdés: "Egyetért-e Ön azzal, hogy a privatizációt állítsa le a kormány?". Ugyanez, a tervek szerint a népszavazáskor is feltevésre javasolt eldöntendő mondat már hétfő délutánra valamelyest pontosabbá és finomabbá vált: "Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés azonnali hatállyal állítsa le a gazdasági társaságokban és a közhasznú társaságokban meglévő állami tulajdon privatizációját?". Majd néhány nap múlva - péntek reggel egy televíziós műsorban - Orbán Viktor egyenesen úgy fogalmazott: "...most még nem az állami vagyon eladása ellen lépünk föl...a cél most az, hogy meggyőzzük a többi parlamenti pártot, hogy ne keverjék össze a kormányt az emberekkel.". És aztán jött a kétpárti egyeztetés, és Áder János felajánlása a népszavazástól való elállásról. S mindezekkel párhuzamosan még egy, maximum csupán frappánsnak tűnő fordulat, hogy az egyébként kommunikációjában igényes ellenzék jól jöjjön ki a misztikus privatizáció-ellenes buliból: "a szocialisták azért nem mentek el a négypárti egyeztetésre, mert a magát bátornak tartó Gyurcsány Ferenc fél attól, hogy egy népszavazás keretében a polgárokat megkérdezzék arról, indokolt-e a közvagyon kiárusítása.".

Mert hát a jogi kérdésekben egyébként is otthonosan mozgó és kiművelt Fidesz pontosan tudja, hogy egy törvénnyel nem lehet leállítani a kapitalizmust. Ha pedig ennyire akarják, miért nem tették meg négy év alatt. Az alatt a négy év alatt, amelynek során azért ők is adtak el egy s mást - legfőképp a választások közeledtével, szimpatizánsoknak, esetenként bagóért - bár azt kommunikálták, hogy nem árusítják ki a nemzeti vagyont.
(Horváth Éva: Jól kijönni, Népszava, 2004. október 9.)

Orbán és munkatársai (esetleg ő maga egyedül?) úgy döntöttek, hogy e demagóg petíció második, legdemagógabb pontját, a "Mindenkinek joga van a biztonságos megélhetéshez" címűt élesztik fel. Ebben a pontban szerepelt a privatizáció leállítása, éspedig egy olyan oksági mintában, ahol a "bérből és fizetésből élők biztonságos megélhetése" összekapcsolódott a magánosítás lezárásával.
A logika már akkor abszurdnak tűnt, én magam úgy gondoltam, elég sok okos ember van a Fideszben ahhoz, hogy elfeledjék. Hiszen ez a konstrukció nemcsak életszerűtlen (ugyan mi köze van a bérből és fizetésből élők biztonságának ahhoz, hogy, mondjuk, az Alcsiszigeti Mezőgazdasági Rt. állami tulajdonban maradjon?), hanem rosszul is kommunikálható. Quod erat demonstrandum. Orbánnak nincs jobb ötlete annál, mint hogy "a privatizáció ideje lejárt", az Európai Unióban mi már "túlteljesítettünk" (máskor kevésbé érzékeny az európai mintákra, sőt), s aztán, igen, megint: a biztonság. Értem én, hogyne érteném, hogy már Medgyessyre rásütötték a "magyar emberek" létbizonytalanságban tartásának bélyegét, s ezt kiterjesztőleg Gyurcsányra is alkalmazni akarják, de még egyszer megkérdeném: a munkások és alkalmazottak sokmilliós serege miként kerülhet biztonságos állapotba attól, ha a maradék, jelentéktelen méretű állami vagyon továbbra is állami kézen marad? Ki az, aki elhiszi ezt a Fidesznek, leszámítva azokat az embereket, akik mindent elhisznek neki?
Ez itt a baj. Tudniillik a "csábító Fidesz" nem azért sodródik kvázi-antikapitalista oldalra, mert egy kicsit is hisz az antikapitalizmusban, hanem azért, mert választókat akar megnyerni magának. Orbán azonban ma ötlethiányos: ez a Fidesz Gyurcsány-szindrómája.
(Aczél Endre: Tanácstalan önvédelem, Népszabadság, 2004. október 11.)

A privatizáció leállításáról kezdeményezett népszavazás ötlete szintén politikai kommunikációs akciónak tekinthető. Akár veszélyes is lehet. Ha ugyanis népszavazáson mondanák ki a magánosítás tilalmát, akkor egyszer s mindenkorra vége a privatizációnak. Még akkor is, ha ésszerűbb lenne valamilyen nagyon veszteséges állami tulajdont inkább eladni. Ettől kezdve azonban csak egy újabb népszavazás írhatná felül az előző döntését, ámde ugyanabban a témában nem lehet kétszer megkérdezni a népet. Vagy akkor azt kérdeznék, hogy egyetértenek a korábbi népszavazás hatályon kívül helyezésével?

A sor még folytatható. Nem jó, ha politikusok avatnak templomokat, ha politikusok tartanak órákat az iskolákban - kivéve persze, ha magát a politikai gyakorlatot ismertetik ellenzéki és kormánypárti oldalról egyaránt.
(Kocsi Ilona: Bumeránghatások a politikában, Népszava, 2004. október 13.)


A Kormányt, a Kormány privatizációs terveit kritizáló vagy a Fidesz-MPSZ népszavazási kezdeményezését támogató vélemények:

Indítsunk a lényeggel: miközben a kormánypártok a Fideszt a privatizációval kapcsolatos felvetései (négypárti egyeztetés, népszavazás) miatt populizmussal és a szocializmus visszasírásával (sic!) vádolják, addig szó sem esik a megmaradt nemzeti vagyon sorsáról. Sőt, az úgynevezett privatizációs lista, vagyis a magánosítási ütemterv is titkos. Az tehát, hogy a közvagyon elemeiből mi válhat hamarosan úgymond privát vagyontárggyá, nem tartozik a nyilvánosságra. A kérdés ebben a helyzetben az: indokolt-e az állami vállalatok kiárusítása?

Piacgazdasági alaptétel, hogy a magántulajdonos a vagyonkezelést hatékonyabban és gyorsabban oldja meg, mint az állam, azaz a privátszféra jobban alkalmazkodik a piaci elvárásokhoz. [...] Ész nélkül Nyugaton sem privatizálnak, miután a magánosítás nem minden esetben alkalmazható eredményesen. Ha egy területen például nincs versenyhelyzet, akkor az állami vagyon értékesítése nem egyéb a monopolhelyzet átruházásánál. Ismeretes, a magánosítás folyamata nálunk csak 1989-ben kezdődhetett meg - most nem firtatjuk azt, hogy ez mennyire volt sikeres, illetve kik és hogyan részesedtek a tetemes állami vagyonból. Csupán annyit jegyzünk meg: lehetett volna a nemzeti érdekeknek megfelelően privatizálni, az elmúlt másfél évtized technikáit átláthatóbbá tenni, esetleg a magánosítást a piaci versenyt erősítővé alakítani. Magyarországon a privatizációnak nemcsak gazdasági-társadalmi, hanem történelmi küldetése is volt. Ennek leegyszerűsítve a lényege, hogy a szinte száz százalékban állam által tulajdonolt rendszerről átálljon hazánk a magántulajdon által meghatározott piacgazdaságra. [...]

Nem árt azonban fejben tartani: ott tartunk, hogy míg a kategóriákkal fejlettebb Nyugat-Európában a hazai és a külföldi tulajdon aránya 50-50 százalék, addig hazánkban a külföldi tulajdonhányad 70-75 százalékot tesz ki. Ilyen vonatkozásban lekörözzük Franciaországot és Németországot is! A kialakult helyzetben talán jogos a legnagyobb ellenzéki párt felvetése a megmaradt állami vagyon sorsával kapcsolatosan. [...]

A gondot persze nemcsak az okozza, hogy négypárti megállapodás ebben az egyébként igen fontos, nemzeti kérdésben a jelek szerint már nem is születhet, hanem az is, amelyet a bevezetőben is említettünk: még azt sem tudni, hogy mi szerepel az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. idei, ám a 2005-ös elképzeléseket taglaló üzleti tervében. S az állami privatizációs holding nem is teheti ezt közzé, mert a lista lényegében titkosított. Csupán annyit lehet tudni, hogy a kormányon belül erős törekvés van a Magyar Fejlesztési Banktól átvett vállalatok magánosítására: ide tartozik a Balatoni Hajózási Rt., a Hollóházi és a Zsolnay Porcelángyár, a Hungexpo Vásár és Reklám Rt., továbbá a Szabad Föld Rt. is. A tervek szerint 2005-ben a Magyar Villamos Művek Rt. vagy a Magyar Posta Rt. privatizációja sem "kerülhető meg", és valószínűleg kalapács alá kerül a 24 Volán-társaság, a Budapest Airport és a Szerencsejáték Rt. is. Kimutatások alapján összesen egyébként több mint 150 állami tulajdonban lévő vagyontárgy van még a kincstárban. A felsoroltakból talán kitűnik, nem lehet a Fidesz felvetéseit észérvek nélkül lesöpörni az asztalról. A különböző politikai oldalaknak szakmai érveken alapuló vitát (is) kellene folytatniuk arról, mi maradjon állami tulajdonban, s mit lehet - vagy kell - privatizálni, ha egyáltalán szükséges még a magánosítás folytatása. Politikai értelemben a magánosítás tervbe vett folyamata még csak nem is legitim: a jelenlegi kabinet ugyanis nem kapott erre felhatalmazást a választópolgároktól.
(Szajlai Csaba: Szükségtelen privatizáció, Magyar Nemzet, 2004. október 11.)

A magántulajdonos, ha a közvetlen piaci eredményességet nézzük, jobb gazda, mint az állam. Ám a két szektorral, tehát a magángazdasággal és az állammal szemben nem ugyanazok az elvárásaink, ezért őket nem is lehet így összevetni egymással. A magánvállalkozás alapvető célja a nyereség maximalizálása, mondhatni bármi áron, függetlenül annak egyéb, akár negatív gazdasági vagy társadalmi hatásaitól. Ezzel szemben az államnak nem elsődleges célja a nyereség maximalizálása, noha az állami cégeket is illik nyereségesen működtetni, mivel működésükben tágabb, ha úgy tetszik össztársadalmi érdekeket is figyelembe kell venni. Például a buszközlekedést vagy postát azért szerencsésebb állami kézben hagyni, mert csak ez garantálhatja, hogy a busz vagy posta olyan kis falvakba is eljusson, ahova egyébként magánvállalkozásként nem menne el, mert ez üzemgazdaságilag, a nyereségmaximalizálás szempontjából már nem érné meg neki. Sőt azért fizetünk adót, és azért tartunk fenn államot, hogy ezeket az össztársadalmi érdekeket képviselje, és ha ehhez állami tulajdon kell, akkor azt hatékonyan működtesse. Arról nem is beszélve, hogy ilyen közszolgáltatások privatizációja, szintén a nyereségmaximalizálás logikáját követve, természetesen az adott vállalat karcsúsításával, elbocsátásokkal jár, aminek a költségeit, mindenekelőtt a munkanélküliek ellátását, adóinkból mi fizetjük, az "emberek".

[...] A legrosszabb azonban ezekben a vitákban nem az, hogy hamisak hazai liberálisaink érvei, hanem az, hogy ezekkel a liberálisnak mondott hamis érvekkel sikerült teljesen kisajátítani, egyúttal totálisan lejáratni Magyarországon a liberális jelzőt.

[...] a gazdaságpolitikában a polgári konzervatívok eleve szabadpiac-pártiak, azaz liberálisok, csak nem annyira elvakult módon, mint azok, akik a nálunk pártállásuk szerint is liberálisok. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogyan gyermekkorunkban tanultuk: minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár; minden polgári konzervatív liberális, de nem minden liberális polgári konzervatív. A tágabb fogalom tehát a liberális, és idetartoznak a konzervatívok is, aminek csak egy szűkebb, gyakran csak doktriner változata mindaz, amit nálunk a magukat pártállásuk szerint is liberálisnak tekintők képviselnek. Csupán azért, mert nekünk a magyar politikában pártállásuk szerint vulgáris liberálisok jutottak, még nem kellene kidobni magát a liberalizmust.
(Cséfalvay Zoltán: Demagógok évadja Magyarországon, Magyar Nemzet, 2004. október 12.)

Régebben azt nyomták itt, a Lajtától keletre, hogy a kapitalizmus tálcán kínálja a zsíros bizniszt, de nagy a rizikó, hatalmasat lehet bukni. Elúszik mindened, mehetsz a híd alá lakni, Nyugaton az ember embernek farkasa. Az olyan szocializmushívők, mint a mostani miniszterelnök (meg az előző is), akkoriban legfeljebb abból kovácsoltak tőkét maguknak, hogy iparkodtak lebeszélni az ingadozókat a kapitalizmusról. Azután megfordult a helyzet, a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői olyan gyorsan lettek üzletemberek, hogy szinte követni sem lehetett (főleg a kezüket). Az egyik megszerezte magának a villanymozdonygyárat, a másik a szappangyárat, a harmadik nyílászárókra szakosodott, a negyedik a teljes magyar alumíniumvertikumot vágta zsebre a bauxitbányáktól az öntödéig. Az üzlet tényleg óriási volt (ingyen, fillérekért vagy baráti bankhitellel), a kockázat ellenben gyakorlatilag nulla, hála a kapcsolati tőkének és a maguk diktálta privatizációs törvényeknek.
Így váltak hát sikeres bizniszmenné, milliárdossá a most már a politikai hatalomra is éhes egykori KISZ-fiúk. Rizikó nélkül. Rájuk is a régi amerikai szabály vonatkozik: csak az első millióval kell elszámolni - de öt év múltán ez már az APEH-et sem érdekli. A mi kapitalistáinknak azonban van egy közös, alapvetően undorító tulajdonságuk. Hihetetlenül nagyra vannak a sikereikkel, közben mérhetetlenül pitiánerek. A gazdasági miniszterré lett ifjú milliárdos például nem győzi hangsúlyozni, hogy orvosi egyetemet végzett, de egy napig sem praktizált, az informatikából (némi SZDSZ-hátszéllel) tollasodott meg. De vajon visszafizeti-e az államnak az oktatására kidobott közpénzt, az állami megbízásokból szerzett vagyonából?
Úriember biztosra nem fogad...
(Ludwig Emil: Nagy biznisz, kis rizikó, Magyar Nemzet, 2004. október 14.)