Népszavazási kezdeményezés a privatizáció leállításáról (2. rész)

A privatizáció leállítását ellenző publicisztikák

Isten szabad ege alatt szerencsére nem szakadhat le a mennyezet. A máriaremetei közönség valószínűleg észre sem vette, milyen veszélyben lett volna födémmel a feje felett. Vagy talán mégis akadtak, akik elgondolkodtak, mi lett volna ebből az országból, ha nem érkezik meg mondjuk Győrbe vagy Esztergomba az a működő tőke, amelynek állítólagos kiáramlásáért ugyanis a Fidesz szónokai rendszerint a kormánykoalíciót hívják tetemre? Nem kellene már egyszer eldönteni, hogy mit akar voltaképp a felkent jobboldal? Mert ha nem piacgazdaságot, az sem baj, de akkor ideje volna ezt végre megvallani az emberek színe előtt. Nem beszélve arról, milyen farizeusságra vall, ha egy olyan párt elnöke prédikál a magánosítás ellen, amelynek notabilitásai és családtagjaik ebből a kárhoztatott privatizációból meglehetősen kivették a részüket.
(Mészáros Tamás: Politikai harangzúgás, 168 óra, 2004. október 7.)

Most már nem arról van szó, hogy ne adjanak el sajátos okokból, sajátos jellegű állami vállalatokat, hogy ne adják el őket ár alatt, rossz feltételekkel, korrupciógyanús módon, állami monopóliumok helyébe magánmonopóliumokat teremtve stb. Nem, most már arról van szó - s ebből kiderül, hogy lényegében mindig is arról volt szó -, hogy az állami tulajdon eladása önmagában rossz. Az állami termelőtevékenység önérték. Az állami tulajdon magasabb rendű tulajdonforma. Máskülönben miért kellene általában védeni? Az állami tulajdon csak azért lehet magasabb rendű, mert az állami tevékenység, az állami döntés is magasabb rendű, mint a magán. Az állami tulajdon védelme, ahogy mondják, "a jövő és a biztonság" védelme, mert a sorsunk éppúgy, mint a pénzünk és a tulajdonunk az állam kezében van a legjobb helyen.
Ez az a meggyőződés, ami a polgári világ, a polgári mentalitás valamennyi ellenségét összefogja, és a fent vázolt egységet megteremti. Ez az egység persze a vázoltnál szűkebb is, tágabb is. Szűkebb, mert hol benne vannak, hol nincsenek a hitetlenek, akik a politikai kereslet alakulásától függően változó hitekhez kötik hatalmi ambícióikat; és tágabb, mert a szocialista pártban is vannak még (örvendetesen csökkenő számban) szocialisták, aki beleillenének a Fidesz vezette polgárellenes egységbe, csak éppen több érdek, indulat és félelem választja el őket a Fidesztől, mint a polgári világtól. A Fidesz a mostani népszavazási akciójával is az MSZP szavazótáborának szocialista részét szeretné meghódítani, illetve a meghódítás után megtartani.
Az állam csak azt vegye kézbe, amit muszáj, vagy csak azt adja ki a kezéből, amit muszáj. Az államközpontú és polgárközpontú felfogások ütközése ott van valamennyi fontos vitánkban: a társadalombiztosításról, az oktatásügyről, az egészségügyről, az adókról, a médiáról, a szabadságjogainkról, a gyülekezési törvényről, az egyházakról, a közbiztonságról szólókban. Mindegyikben.
Az egyik (a reformszocialista) felfogás szerint alapvetően az állam intézi a társadalom és polgárai sorsát, az állam látja, építi a jövőt, s az állami álomnak alárendelt részfeladatokat kaphat a civil öntevékenység, korrekciós szerepet a szigorúan behatárolt piac. A másik (a polgári) felfogás szerint alapvetően a polgárok intézik a sorsukat, építik a jövőjüket, a szigorúan behatárolt államnak pedig az a dolga, hogy ennek feltételeit és esélyét polgárai számára biztosítsa. Ehhez is éppen elég nagy rendszereket és bonyolult korrekciós mechanizmusokat kell(ene) működtetni, s éppen elég sok pénzt kell a polgároktól beszedni, de acélt termelni, és csirkét tenyészteni biztosan nem kell.
(Révész Sándor: A csirke és acél országa, Népszabadság, 2004. október 7.)

Valószínűleg könnyen megy majd a kétszázezer aláírás összegyűjtése a jobboldali hívők, illetve a rendszerváltás veszteseinek körében. Utóbbiaknak hiába is próbálná bárki elmagyarázni, hogy a magánosítás tulajdonképpen már 1998 előtt lezajlott, a múlt évtized eleji majd kétezer állami cégből ma már csupán másfél száz van állami kézben. Ezek értékesítését pedig nem elsődlegesen költségvetési szempontok diktálják, mivel az uniós előírások szerint az állami tulajdon eladásából származó összegekkel nem lehet csökkenteni a büdzsé deficitjét.
Ráadásul a legtöbb esetben alighanem csupán a nemzeti tőke érdeklődne az adásvétel tárgya iránt - ha egyáltalán. Nem mindig sikertörténetek kerülnek ugyanis kalapács alá. Az árnyalt részletek azonban aligha érdeklik azokat, akiknek a fülében a privatizáció úgy, ahogy van, szitokszó. Erre játszani viszont egy modern piacgazdaságban legalábbis felelőtlenség.
Az új kormányprogram kellően sok olyan baloldali frazeológiát és általánosságot tartalmaz, amelyekkel szemben egy modern jobboldali párt meg tudná határozni magát, és fel tudná építeni a választási stratégiáját. Az új helyzetben a privatizációellenességet választani a kiindulópontnak nem más, mint a kapkodás jele.
(Szerk.: A privatizációs népszavazás, Figyelő, 2004. október 7.)

Miről is döntene ez a referendum? A feltett kérdés javított változata így szól: "Egyetért-e ön azzal, hogy az Országgyűlés azonnali hatállyal állítsa le a gazdasági társaságokban és a közhasznú társaságokban meglévő állami vagyon privatizációját?" Én erre a kérdésre csak újabbakkal tudnék válaszolni: mit állítsunk le, meddig és miért?
Először is pontosan meg kellene határozni a privatizáció jelentését, megrostálva módszereket, tulajdonhányadokat, eladókat és vevőket. Privatizációnak minősül-e, ha az állam nem ad el vagyonrészeket, hanem a magánbefektető tőkeemeléssel jut tulajdonhoz, mint a tervezett Malév-ügyletben, vagy csak kötvényeket bocsátanak ki későbbi részvényre váltás lehetőségével, mint nemrég a Richter Gedeon gyógyszergyárban? A tiltott körbe tartozik-e kisebbségi pakettek piacra vitele, ha az állam megtartja a többségi részesedést, ahogy ez a Magyar Villamos Művek esetében felmerülhet? És ha az állam már eleve nem volt diktáló pozícióban, csak tovább csökkenti tulajdonhányadát, mint a Mol Magyar Olaj- és Gázipari Rt.-ben? Privatizáció-e, ha állami cég - külföldi vagy magyar - lép a központi vagyonkezelő helyébe, vagy ha a helyi önkormányzatok jutnak "központi" vagyonhoz (mondjuk egyes Volán vállalatokhoz)? Megtiltsuk-e a helyhatóságoknak is, hogy részesedéseiket értékesítsék, például a Dunaferrben, ha más feladataik ellátásához szükségük van a pénzre? Le kell-e blokkolni az állami cégek, például Bábolna egy-egy telephelyének eladását, ha ezért azt vagy az egész vállalatot be kell zárni?
De itt még nem állhatunk meg. Mi tartozik az érintett vagyon körébe? Ingatlanokat, hiszen nincsenek megemlítve, el lehet adni? Ha csak a termelővagyonról van szó, s az oktatásról vagy más közösségi szolgáltatásokról nem, akkor miért éppen ez a kicsi és savanyú maradék maradjon állami kézen? Csakugyan ragaszkodunk a Mese Cukrászda vagy a Helena Biokozmetikai Szalon Bt. üzletrészéhez? Tényleg tovább akarjuk fizetni a kényszerűen visszaállamosított Malév évente tízmilliárdos veszteségszámláit?
És mennyi időre szól a moratórium? Ha ügydöntő és eredményes a népszavazás, akkor kötelező érvényű, így - egy napilapban megjelent értelmezés szerint - "a parlament a későbbiekben sem határozhat az állami vagyon privatizációjáról". Soha többé? Vagy amíg újabb referendum fel nem oldja a zárlatot? Pontosan megszabott határidő nélkül a Fidesz - választási győzelme esetén - a saját kezét is megkötné? Ha viszont az érvényesség csak a következő parlamenti választásig áll, akkor nagyon kilóg a lóláb.
Az azonban biztos, hogy a privatizáció leblokkolása a jól őrzött állami vagyonnak is rosszat tenne. Új befektető megjelenése nem fenyegetné az állami cégeket, de nem is ösztökélné, felszámolni sem lehetne őket, hiszen akkor elvész a köztulajdon, a biztonság, mindaz a feltételezett közösségi (és valóságos politikai) előny, ami a fennmaradásukhoz fűződik. Működésüket tartósan adóforintokból kell finanszírozni, piaci információk és ösztönző, kényszerítő eszközök hiányában tovább romlana az állami vagyonkezelés amúgy is gyenge hatékonysága - ebben a körben visszatérne az igazi szocializmus. Ráadásul a gazdaság nehezen tűri a mesterséges kalodákat. Az eladások tilalma valószínűleg felvirágoztatná a kiskapuk keresését. A viszonylag átlátható nyilvános értékesítések helyébe felemás, rejtőzködő, a magánfelek pénzügyi kockázatát és felelősségét mérséklő bérbeadási, vagyonkezelési konstrukciók, különféle "zsebszerződések" lépnének.
(Voszka Éva: Állítsák meg!, HVG, 2004. október 16.)

Egy csipet illúzióm sincs aziránt, hogy a Fidesz vitatkozni kívánna a tényekről, föltéve, hogy az érdekelt felek valóban tényekről, a KSH, az APEH és a többi hasonló szervezet számairól, adatairól vitatkoznak. A nagyobbik ellenzéki pártnak nincsen ilyen szándéka, noha a "Tények a privatizációról" c. hirdetés ilyen szándékot sugall. Nevezetesen: a közvélemény bevonását abba a bizonyos "vitába". De ezekkel a tényekkel, a hamisakkal meg a valódiakkal, a szélesebb közvélemény mit sem tud kezdeni, mivelhogy nagyrészt nincsen meg a kellő ismerete. Nem ismeri a hátterüket - például a privatizálásra került javak teljesen eltérő körét Keleten és Nyugaton - vagy a tőzsdei és nem tőzsdei eladás közötti égbe kiáltó különbséget.
Ha van vita, amelyik sehová sem vezet, a magánosításról szóló az. Mármint abban az értelemben, hogy akik kitalálták, hiteltelenek. Tizenöt év alatt nem jutott eszükbe, hogy a privatizáció "igazságtalan", csak most. Csak most lett egyszerre fontos, hogy az állami vagyont a "magyar emberek" közvagyonának, a "magyar embereket" tulajdonosnak minősítsék, s egyszeriben érdeklődni kezdjenek a tulajdonos véleménye iránt. Amikor "mindent" eladtak az egymásra következő kormányok - így ők is -, se az igazságtalanság, se a tulajdonlás, se a megkérdezés nem volt téma. Az ok: a Fidesz (Orbán) azt ötlötte ki, hogy a privatizációellenes népszavazás esetleges sikerével megismételheti az EU-választásokon elért sikert, azaz demonstrálhatja, hogy a népakarat - a tárgytól függetlenül - őmellette van, azaz Medgyessy után az őnála jóval veszedelmesebbnek tűnő Gyurcsány is megkaphatná azt a bizonyos pofont. P.s. A privatizálás - az meg kit érdekel?!
(Aczél Endre: Tények?, Népszabadság, 2004. október 20.)

A szavazatok újraszámlálásának követelésétől a privatizációs népszavazás ötletéig mindent csak ez leng át, a hatalom vágya és megszerzése. A többi nekik nem fontos, nem is érdekes. Pedig érdemes lenne másra is figyelni, hiszen a kóros hatalomvágy az egészségre is káros lehet. Az ország pedig - amelynek hívására most is várnak - nem szeret aggódni vezetőinek egészségéért. Már oly sok hasonló aggodalmat átélt, hogy inkább azt választja, aki nem szállt el. Sem magától, sem a valóságtól.
(Sebes György: Vágy egy ország után, Népszava, 2004. október 20.)

Nyilvánvaló, hogy ennek a hirdetésnek egyetlen tételét sem lehet komolyan venni; de hát a publikumnak effajta lenézése, a demagógiának ilyen parttalan áradása mégiscsak döbbenetes. Hiába tudjuk jól, hogy a politika alapvetően, mondhatni természetéből következően nem képes megtartóztatni magát a féligazságoktól, a túlzásoktól, a valóság célratörő átfestésétől. Tudjuk, hogy eszköztárának mintegy magától értetődő eleme épp a szüntelen kozmetikázás; semmivel sem tud mihez kezdeni a maga objektivitásában, viszont mindent megpróbál önös érdekének megfelelően értelmezni.
(Mészáros Tamás: A megalázott tömeg, 168 óra, 2004. október 21.)

A privatizációval kapcsolatos egyéb publicisztika

Lássuk tehát, mitől is függ a privatizáció "értelme"? A leggyakoribb tévedés: az állami vagy magántulajdon kérdése nem azonos azzal, hogy a politika beleszólhat-e a továbbiakban adott vállalat, szektor életébe. A magánosítás ellenzői - saját álláspontjukat is hiteltelenítve - gyakran feledkeznek el arról, hogy az állam beavatkozási lehetőségei nem szűnnek meg azzal, ha adott szolgáltatást a továbbiakban magánvállalat nyújtja. Ha valóban csak a magán- vagy közösségi tulajdon kérdését vizsgáljuk, akkor a közgazdaságtan két szempontot kínál: a tulajdonjogok gazdasági elemzését és az intézményi gazdaságtant. Tulajdonjogi alapon nem sok érv szól az állami tulajdon fenntartása mellett. A kulcs az ún. végső jogosult léte. A vállalkozásban érdekeltek (az erőforrások tulajdonosai, a beszállítók, a munkavállalók) általában fix, a külvilágtól, illetve a többiek teljesítményétől független díjazást kapnak. A végső jogosultak azok, akiket a többiek kifizetése után a maradvány megillet. Könnyű belátni, hogy amennyiben a végső jogosult egyben döntési pozícióban is van, akkor ezt a többletet próbálja maximálni, vagyis a vállalat hatékonyságának növelésében érdekelt. Az állami tulajdonnál kik lennének a végső jogosultak? Jól hangzik, hogy az állampolgárok, de ők ténylegesen semmiféle döntési joggal nem bírnak. A tulajdonosi döntéseket azok a politikusok hozzák, akiket nem a hatékonyság, hanem elsősorban a választási esélyük (vagy személyes hasznuk) befolyásol.
(Szalai Ákos: A privatizáció értelme, Heti Válasz, 2004. október 21.)