Államfőválasztások krónikája

Az államfő jogkörét és megválasztásának módját illetően sem a rendszerváltás időszakában, sem később nem jött létre valódi konszenzus a politikai erők között. Sőt; ez volt az a téma, melynek kapcsán először látványosan egymásnak feszült a rendszerváltó ellenzék két tábora. Az államfő személyéről tartott, koalíciókon átnyúló egyeztetés nem divat az Országházban: a köztársasági elnököt – az 1990-es paktumot leszámítva – a kormánypártok jelölték.

Alkotmányos előzmények

A Harmadik Magyar Köztársaság első államfőjét Szűrös Mátyásnak hívták. 1989 október 23. és augusztus 3. között ugyanis a köztársasági elnöki funkciót – ideiglenesen, korlátozott jogkörrel — az országgyűlés elnökei: Szűrös Mátyás, majd 1990 májusától Göncz Árpád töltötték be. Eközben mind a nyilvánosságban, mind a kulisszák mögött ádáz viták zajlottak arról: milyen jogkörrel rendelkezzen és hogyan és mikor kerüljön megválasztásra a leendő államfő. Az ellenzéken belüli törést is mutatja, hogy 1989 szeptemberében az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá a Nemzeti Kerekasztal- tárgyalásokat lezáró megállapodást, mert nem értettek egyet a köztársasági elnök parlamenti választások előtti megválasztásával.

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsát, azaz a kollektív államfői intézményt az 1989 október 20-án elfogadott általános alkotmányreform keretében váltotta fel a köztársasági elnöki intézmény. Az alapkérdések azonban ekkor még közel sem dőltek el: permanens viták zajlottak arról, hogy az államfő gyenge jogkörű, szimbolikus szerepű intézmény vagy — például a francia félelnöki rendszerhez hasonlóan – valódi hatalmi tényező legyen-e.

Államfőválasztások, 1990-2000: A szavazatok megoszlása

Forrás: Körösényi András- Tóth Csaba- Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Osiris kiadó, 2003

1990 - konszenzusos paktumjelölt

Az államfő hatalmi súlya körül zajló vita kardinális eleme volt, hogy az elnököt közvetlenül a nép, vagy a képviseleti elven keresztül az Országgyűlés válassza-e. Előbbi álláspontot elsődlegesen a volt állampárt képviselte, melynek „zsebében” volt az akkor rendkívül népszerű Pozsgay Imre. A népi ellenzék pártjai, – elsősorban a KDNP, de az FKGP és az MDF egyes politikusai is – a közvetlen elnökválasztás és a szélesebb elnöki jogkör mellett érveltek, mivel számukra is elfogadhatóbb lett volna a nemzeti elkötelezettségű Pozsgay, mint egy liberális –urbánus ellenzék , azaz a FIDESZ és SZDSZ által állított jelölt.

Az elnökválasztás sorsát végül két referendum pecsételte meg: az SZDSZ és FIDESZ által kezdeményezett „négyigenes szavazás” 1989. november 26-án, és a sikertelen, Király Zoltán és az MSZP által indítványozott, 1990. július 29-i népszavazás a köztársasági elnök közvetlen választásáról (a négyigenes szavazás ügyes megtévesztéssel érte el célját, mivel csak az államfőválasztás időpontjára vonatkozó kérdést tartalmazott, a módjára vonatkozót nem). Az 1990 végén kötött MDF-SZDSZ paktum pedig amellett, hogy a köztársasági elnöki jogkört kiterjesztette az országgyűlés feloszlatására is már az államfő személyéről is határozott: a megállapodás értelmében az első köztársasági elnök Göncz Árpád, az SZDSZ parlamenti képviselője lett. Cserébe szűkült a kétharmados törvények köre, aminek révén az MDF vezette kormány nagyobb mozgásteret kapott. Antall József számára a korábbról személyesen ismert Göncz Árpád személye biztosítéknak látszott a kormány és az államfő nyugodt együttműködésére is mely azonban végül nem valósult meg, a két intézmény viszonyát ekkor terhelték a legerősebb konfliktusok.

Göncz Árpád jelölése összparlamenti konszenzust élvezett: a parlamenti pártok ellenjelöltet nem állítottak. Az Országgyűlés 1990. augusztus 3-án ünnepi ülésen választotta meg az államfőt. A szavazáson a leadott 310 voksból 295 szólt Göncz Árpád mellett, mindössze 13 képviselő szavazott ellene. Az, hogy az újdonsült elnök mandátuma nem négy, hanem öt évre szólt, Áder Jánosnak köszönhető, aki 1990 júniusi javaslatában vetette fel, hogy az államfő választása ne essen egybe a parlamenti ciklusokkal.

1995 - gyenge alternatíva

Az Országgyűlés 1995. június 19-én választott ismét köztársasági elnököt. Az SZDSZ és az MSZP ismételten Göncz Árpádot jelölte a posztra. A volt SZDSZ-es politikus ekkor nagy köztiszteletnek örvendett: a politikusok népszerűségi listájának vezető helyét foglalta el. Részben ennek is köszönhető, hogy az MSZP is a jelölt mellé állt – bár parlamenti többsége révén saját jelöltjét is az elnöki székbe juttathatta volna. Mind az MSZP elnöksége, mind választmánya és frakciója ellenszavazat nélkül fogadta el azonban államfőjelöltként Göncz Árpádot. Ebben sokak szerint egyfajta háttérmegállapodás is szerepet játszhatott: talán nem véletlen, hogy Göncz Árpád hat nappal megválasztása előtt írta alá a kormányoldalon is nagy felzúdulást eredményező stabilizációs intézkedéssorozatot, közkeletűbb nevén Bokros-csomagot. A jelölés folyamata is szimbolizálta a koalíciós pártok közti egyetértést: ötven szocialista és ötven szabad demokrata képviselő együtt jelölte Göncz Árpádot.

A parlamenti helyek 72 százalékát birtokló koalíció által újrajelölt államfővel szemben az ellenzék egyfajta alternatívát kívánt felmutatni. Az ellenzéki pártok három frakciója — az MDF, a KDNP és a Fidesz – együttesen Mádl Ferenc jogászprofesszort, az Antall-kormány kulturális miniszterét állította ellenjelöltként. Az FKGP képviselőcsoportja – hogy kifejezésre juttassa felháborodását a közvetett elnökválasztással szemben – távolmaradt a parlamenti szavazásról, annak ellenére, hogy a kisgazdáknak a jelölt személyével szemben nem volt kifogásuk. A parlamenti voksoláson az ellenzék jelöltje a várakozásoknak megfelelően alulmaradt: 259 képviselő támogatta Göncz Árpádot, míg Mádl Ferenc 76 szavazatot kapott.

2000 - konszenzus a felszínen

Az 1998-as kormányváltást megelőző Fidesz-FKGP koalíciós megállapodás értelmében 2000-ben a kisgazda párt nevezhette meg a koalíció elnökjelöltjét. Az előzetes várakozásokkal (és félelmekkel) ellentétben Torgyán József földművelésügyi miniszter nem vállalta a jelölést, helyette Mádl Ferencet nevezte meg, mint a koalíciós oldal kompromisszumos jelöltjét. Ebben közrejátszott, hogy Orbán Viktor is szerepet vállalt a jelölési folyamatban, és fideszes politikusoknak 2000 tavaszán sikerült rábeszélniük Mádl Ferencet az újbóli megmérettetésre. A jelölt mellett a koalíció mindhárom pártja felsorakozott, és a döntésről a nyilvánosságon keresztül tájékoztatták az ellenzék pártjait is.

Az ellenzék nem állított ellenjelöltet és szóban támogatásukról biztosították Mádl Ferencet, annak ellenére, hogy Kovács László, az MSZP elnöke nehezményezte, hogy elmaradtak az általa kezdeményezett pártközi egyeztetések az államfő személyéről. A parlamenti pártok közül mindössze a MIÉP frakciója közölte, hogy nem fogadják el Mádlt, mint az „antalli politika” képviselőjét. Csurka István kijelentette: ha pártja kormányra kerül, el fogja érni, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válassza a nép. Annak ellenére azonban, hogy elvben öt parlamenti párt is felsorakozott a jelölt mögött, 2000 júniusában csak a harmadik fordulóban, egyszerű többséggel sikerült Mádl Ferencet megválasztani, 243 támogató szavazattal, 96 nemleges voks ellenében.