A politikai alku veresége
Június 7-ét követően számos vélemény és elemzés látott napvilágot a köztársaságielnök-választásról. Az értelmezések többsége azonban furcsamód majdnem ugyanarról szól, amiről az elnökválasztást megelőző hosszú hónapok politikai-közéleti diskurzusa. A publicisták többsége megelégszik azzal, hogy a saját olvasóközönsége szájízének megfelelően határozza meg a győzteseket és a veszteseket, valamint a koalícióra és a 2006-os parlamenti választásokra vonatkozó politikai következményeket.
A politikusok pedig ott folytatják, ahol abbahagyták, azzal a különbséggel, hogy az elnökválasztás után az ellenzéki pártok is egymásnak estek. Az összkép tehát nem sokat változott az elnökjelölési vitához képest, holott a végeredmény tudatában van mód a mélyebb elemzésre. Hogyan értelmezhető az elnökválasztási folyamat egésze? Mi vezetett oda, hogy a koalíció nem tudott közös jelöltet állítani és megválasztani? Mennyiben tekinthető mindez fordulatnak a korábbi elnökválasztásokhoz képest? Ha ezekre az alapkérdésekre megtaláljuk a választ, akkor alaposabb következtetéseket vonhatunk le a jövőre vonatkozóan is.
Az elnökválasztás folyamatát joggal nevezhetjük irracionálisnak, hiszen a kormányzó pártok parlamenti többségüket kihasználva, politikai érdeküket, valamint a rendszerváltás óta kialakult elnökválasztási gyakorlatot követve könnyedén megegyezhettek volna. Az irracionalitás azonban nem jelent elégséges magyarázatot, hiszen az elnökválasztás tágabb előzményeit vizsgálva logikus folyamatként írható le az egyes pártok magatartása. Ennek megértéshez viszont nem elég a történet végét szemlélni, hanem magát a történetet kell elemezni, vagyis azt a politikai kontextust, amelyben elnökjelölési és elnökválasztási folyamat lejátszódott.
A történet 2004-ben kezdődött, a kampányok és ideológiai érvelés újrafelfedezésének évében, amikor az európai parlamenti választás, a kormányváltás, valamint a kettős népszavazás közepette mind a négy parlamenti párt kísérletet tett arra, hogy önmagát és politikáját újrafogalmazza. Az önmeghatározás folyamata pedig erőteljesen támaszkodott arra az adott ideológiai bázisra, mely, pártonként különböző okok miatt, de szinte minden szervezetben felbukkant. 2004-ben az MSZP a baloldaliság megújítására, az SZDSZ a liberális identitás definiálására, az MDF a konzervativizmus tisztázására, a Fidesz pedig mindezen kategóriák eltörlésére tett kísérletet.
Az MSZP számára az ideológiai érvelés korábban inkább teljesítendő kötelesség volt, mint logikus megoldás politikai imázsának megteremtésére. Az MSZP saját ideológiai pozíciójának megteremtésével arra vállalkozott, hogy a számára hátrányos – mert a múltra emlékeztető – ideológiai érvelést a maga hasznára fordítsa, vagyis megteremtse a baloldali-szociáldemokrata érvelés legitimitását a magyar politikai vitákban. Az Új Magyar Szociáldemokrácia programja a baloldaliság megújításának, megváltoztatásának kérdését összekapcsolta Magyarország és a magyar társadalom megváltoztatásával. Ez az érvelés jelentette az alapot az új pártvezetés azon szándékához is, hogy az egykori állampárt utódpártjából egy „szerethető” és „büszke” politikai erő legyen. A 2005 elején elkezdődött elnökjelölési vita ezen identitáspolitika folytatásának, a párt megújításának részét képezte. Következménye pedig, hogy a jelölésről szóló polémia sokáig nem is a koalíciós pártok között, hanem a párton belül folyt. De ennek alapján érthető meg az is, hogy az MSZP miért ragaszkodott a végletig ahhoz, hogy 15 évvel a rendszerváltás után szociáldemokrata elnöke legyen a köztársaságnak. Igaz az a vélemény, miszerint a szocialista pártvezetés önmagát zárta be, hiszen a Szili Katalint jelölő kongresszusi döntés után az MSZP nem tudott rugalmasan alkalmazkodni, tekintve, hogy - Hiller István elnöki célkitűzésének megfelelően - döntés után nem volt helye a vitának. A párt azonban nem csupán – a pártállami időket idéző - döntéshozatali mechanizmusába ragadt bele, hanem elsősorban saját ideológiai érvelésébe. Az MSZP ugyanis úgy fogta fel a jelölés jogát, hogy meg akarta határozni az egész folyamatot. Nem ismerte fel, hogy az eddigi elnökválasztások története pártok között köttetett politikai alkuk története.
Sokan úgy gondolják, hogy az MSZP önmagába fordulását látva az SZDSZ-nek kellett volna beadnia a derekát. A párt 2004 elejétől folytatott politikáját tekintve azonban értelmezhetővé válik a SZDSZ csökönyössége. Az ideológiai érvelés a liberálisok számára ugyanis saját létjogosultságuk kapcsán jelent meg. A párt hosszú ideje minden lépésével azt igyekszik bizonyítani, hogy a liberalizmus még nem teljesítette minden feladatát, az SZDSZ tehát sem az eszmetörténészeknek, sem Orbán Viktornak nem kíván igazat adni a liberalizmus okafogyottságával kapcsolatban. Az SZDSZ ezzel egyszersmind meg kívánja erősíteni saját pozícióját a magyar pártrendszeren belül, azt akarja közvetíteni a választók és politikai partnerek felé, hogy a két nagy párttal, az MSZP-vel és a Fidesszel szemben állva ő foglalja el a harmadik erő pozícióját. Az SZDSZ elnökválasztásban játszott szerepe az önállóság, a liberális identitás, a mindkét irányban való koalícióképesség felmutatása volt. A kisebbik kormánypárt ezt a logikát követve valódi politikai alkut akart kikényszeríteni, még annak árán is, hogy ezzel az MSZP-n belüli vita koalíciós vitává alakult, az egyeztetésből pedig üzengetés, fenyegetőzés, majd végül kudarc lett.
Sólyom László elnökké választása alapján első látásra azt gondolhatnánk, hogy a Fidesz azért tudott jól kijönni az elnökválasztásból, mert a kormánypártokkal ellentétben képes volt kompromisszumot kötni, mert nem vált saját belső logikájának áldozatává. Felismerte ugyanis, hogy a köztársasági elnök személye nem is olyan fontos, és Mádl Ferenc többszöri győzködése után rájött, hogy – az általa kezdetben érezhetően nem kívánt - Sólyom László megválasztásával is vereség mérhető a koalícióra. A valóság azonban az, hogy a Fidesznek nem kellett kompromisszumot kötnie, mivel Sólyom László megválasztása tökéletes összhangban van a párt 2004 eleje óta folytatott ideológia-ellenes érvelésével. A Fidesz érvelése mögött ugyanis egy olyan szembeállítás húzódik meg, miszerint az egyik oldalon állnak azok a politikai erők, amelyek „ideologizálnak”, „politizálnak”, és velük szemben az – ideológiamentesen, pusztán „élni, dolgozni, lakni” akaró – emberekkel foglalkozó Fidesz. A Fidesz politika-ellenességre rájátszó ideológia-ellenes ideológiája azt üzeni a választóknak, hogy a párt minden egyes embert képviselni kíván. Ezt jelenítette meg a párt Szövetséggé alakulása, a tagozatok létrehozása, a Nemzeti Konzultációs Testület elindítása, az elnökválasztás folyamatában pedig ezt fejezte ki az „emberek jelöltje”-kampány, valamint a Védegylet jelöltjének támogatása. A Fidesz tehát felismerte az adódó lehetőséget, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az SZDSZ nem vesz részt az államfőválasztáson, ki is használta a helyzetet, így a háromfordulós játszmát egyértelműen a Fidesz taktikai húzásai határozták meg.
Végül pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kisebbik ellenzéki párt elnökválasztási folyamatban játszott szerepét sem, hiszen a párt Fidesszel kiújult konfliktusa éppen a történet végén, az ellenzék diadalának pillanatában került az események középpontjába. Ez az ellentét akkor érthető meg, ha emlékszünk arra, hogy az MDF 2004-ben a jobboldaliság felől közelítette meg saját ideológiai pozícióját, vagyis: kisebbik ellenzéki pártként a Fidesszel szemben határozta meg önmagát. Az MDF a másik három párthoz hasonlóan saját identitásának kifejezésére használta fel az elnökválasztási vitát: a négypárti egyeztetések szervezésével a pártok közül az MDF volt a legkövetkezetesebben konszenzuspárti, az ügyrendi kérdések felvetésével az alkotmányosság betartatására hívta fel a figyelmet, és ők jelölték a pártok közül először Sólyom Lászlót, aki egyrészt maga az „alkotmány szelleme”, másrészt egykori MDF-alapítóként kifejezi a párt önazonosságát is.
A fentiekben felsorolt politikai-ideológiai mozgások összessége vezetett ahhoz, hogy az elnökválasztás végjátéka megmutatta a magyar politika minden jelentősebb törésvonalát: a kormánypártok és az ellenzék szembenállását, a koalíciós pártok ellentétét, a Fidesz és az MDF konfliktusát, valamint a rendszerváltó pártok és az MSZP különállását, sőt még az egyes pártokon belüli nézeteltérésekre is láthattunk és láthatunk példát. Jelenleg ezek a viták már az elnökválasztás utólagos átértelmezésének részét képezik. Míg az MSZP és az SZDSZ egymásra mutogat, addig az MDF saját, a Fidesz pedig az emberek jelöltjének győzelméről beszél. A kormányzati oldalon tehát az a kérdés, hogy ki viszi el a balhét, az ellenzék oldalán pedig az, hogy ki aratja le a babérokat. Csakhogy amíg az ellenzékben lévő Fidesz és MDF nyugodtan egymás torkának eshet, addig a kormányzás felelősségét viselő koalíciós pártoknak nincs erre lehetősége. Az MSZP számára pedig az elnökválasztás során végképp világossá vált, hogy az SZDSZ nélkül nem képes kikényszeríteni döntéseit, így a bűnbakot végül csak a saját soraiban találhatja meg.
Az egyelőre nem állapítható meg, hogy pártok közül az elnökválasztási civakodásnak van-e, vagy lesz-e győztese. Biztosan csupán az jelenthető ki, hogy Sólyom László elnökké választása fordulatot jelent a korábbi államfő-választásokhoz képest. Nem azért jelent fordulatot, mert az ellenzék jelöltje győzött (hiszen Göncz Árpád is az ellenzék jelöltje volt 1990-ben), és nem azért, mert a jelölésre jogosult nem tudott élni a lehetőséggel (hiszen 2000-ben az FKgP sem tudott élni ezzel), hanem mert a politikai alku logikája a rendszerváltás óta először mondott csődöt az elnökválasztás esetében. Ennek oka, hogy a pártok – mindenekelőtt az MSZP – rossz terepet választottak identitásuk megjelenítéséhez. Ennek következménye, hogy az ésszerű politikai alku hiányában taktikázás, ravaszkodás, fenyegetőzés és parlamenti cirkusz kísérte az elnökválasztást. Nehéz elképzelni, hogy a választópolgárok valamelyik párt teljesítményét is díjazni tudnák ebben a helyzetben. A politikai szereplőket tekintve így tényszerűen csupán két győztes nevezhető meg: Sólyom László és a Védegylet.
