(F)eltűnési viszketegség
Az államfőválasztást követő politikusi nyilatkozatokban és elemzői kommentárokban merész jóslatok láttak napvilágot azzal kapcsolatban, hogy az MDF és az SZDSZ kivel fog politikai szövetséget kötni a jövőben. Az államfőválasztás a két kis párt számára is tartogatott meglepetéseket, és egyikük sem távozott egyértelmű győztesként a Parlamentből.
A „kispártiság” természetrajza
Az államfőválasztást követően a politikai nyilatkozatokban és az elemzői véleményekben egyaránt felmerült az a vélekedés, hogy a két kispárt „helyet cserél”, azaz az MDF az MSZP, az SZDSZ pedig a Fidesz-MPSZ politikai és parlamenti szövetségese lesz a jövőben. A feltételezések egy általános vélekedésre mutatnak rá: a kis pártokat a közvélemény és az elemzők sem mint szuverén politikai erőt, hanem mint a nagy pártok fegyverhordozóit tartják számon. Az MDF és SZDSZ egyaránt fogcsikorgatva küzd azért, hogy valamilyen módon megkülönböztesse magát „nagy testvérétől”. Ez a kényelmetlen politikai helyzet az MDF és az SZDSZ több közös vonásához is hozzájárul:
• A „nagyotmondás” kényszere. Mind a két párt állandó félelme, hogy az MSZP és a Fidesz hangja olyan mértékben tölti be a médiateret, hogy emellett a kis pártok hangját csak akkor hallani meg, ha igazán feltűnő kezdeményezésekkel vonják magukra a figyelmet (pl. a marihuána-fogyasztás legalizálása az SZDSZ, a parlament feloszlatása az MDF esetében).
• Markáns ideológiai arcél. Míg az SZDSZ „A liberális”, az MDF „A konzervatív” pártként tartja magát számon, a koherens értékrendszer mentén történő politizálás előnyeit hangoztatva. Az SZDSZ azonban konzekvensebb a liberális elvek képviseletében, az MDF konzervativizmusa kevéssé kézzelfogható, politikáját inkább újszerű, hangzatos kezdeményezésekre és nyilatkozatokra építi.
• Politikai szubkultúra-teremtés. Az MSZP és az SZDSZ zsákmánypárti, a társadalom egészét megszólító „kevert” stratégiája mellett a kis pártok inkább egy szűk szavazói bázis megcélzására törekednek: az SZDSZ a városi értelmiség, az MDF a nagy pártokból kiábrándult választók pártja akar lenni. Éppen ezért felvállalhatnak olyan politikai vonásokat is, melyek a szélesebb közvélemény szemében esetleg kevésbé népszerűek (pl. a „konzervatív” címke az MDF, a homoszexuálisok házassága az SZDSZ részéről).
A két párt közös vonásai nem csak lehetőségeket, de veszélyeket is rejtenek magukban: a hangos bejelentések sokak szemében alááshatják a kis pártok hitelét, ha azt a látszatot keltik: céljuk kizárólag a nyilvánosságban való jelenlét biztosítása.
SZDSZ – liberális párt, szabad vegyértékekkel?
Az MSZP hétvégi rendezvényét követő nyilatkozatokból következtethetünk arra, hogy az államfőválasztásról vert seregként távozó nagyobbik kormánypárt – a nyilvánosság felé legalábbis – túllépett azon a traumán, melyet értékelésük szerint elsősorban az SZDSZ magatartásának köszönhetnek. Bár Suchman Tamás, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára áprilisban még az „SZDSZ politikai közéletből való eltüntetéséről” beszélt, nemhogy a koalíciós szakítás, de a nyilvános „odamondogatás”, a keményebb konfrontáció is elmaradt. Az MSZP a kongresszust követően kiállt a koalíciós együttműködés folytatása mellett, a várakozásokkal ellentétben miniszteri tárcák sem kerültek ki a kisebbik koalíciós partner kezei közül.
Bár egyfelől az SZDSZ „befelé” sikerként könyvelhette el Szili Katalin alulmaradását a küzdelemben – mivel személyét következetesen elutasították a nyilatkozatokban – a szavazástól való távolmaradás több visszásságot is felvetett. A párt éppen saját liberalizmusát tagadta meg azzal, hogy nem támogatta a liberális értelmiségiek által javasolt Sólyom Lászlót, és nem tette lehetővé a lelkiismereti szavazást sem, kényszerítve a frakciótagokat a voksolástól való távolmaradásra. Az SZDSZ csapdába került: Sólyom László támogatása (és talán a lelkiismereti szavazás is) egyet jelentett volna a koalíció nyílt felrúgásával. A frakción belüli törésvonalak felszínre kerülése sem volt éppen előnyös, az SZDSZ képviselőcsoportja mindeddig viszonylag fegyelmezett képet mutatott – ez azonban megdőlt azzal, hogy Mécs Imre, majd Béki Gabriella és Wekler Ferenc is a nagyobbik kormánypárt jelöltjét támogatta.
A 2006-os választásokra tekintve egyelőre annyi bizonyos, hogy az első fordulóban az SZDSZ külön listán, önálló jelöltekkel indul. A további kérdések számát azonban Kuncze Gábor talányos nyilatkozatai is szaporítják, melyek szerint „a politikában olyan, hogy soha, nem létezik”, „csak a koalíció kedvéért az SZDSZ senkivel nem köt koalíciót”, illetve „egy liberális párt a mérsékelt jobbközép és a mérsékelt balközép irányába egyaránt kell hogy rendelkezzen koalíciókötési képességgel”. Mindazonáltal az SZDSZ és a Fidesz jövőbeli együttműködése már csak azért sem valószínű, mert mindkét párt szavazótáborában kölcsönösen erős az elutasítás a másik irányában. A közös kormányzás, valamint a két tábort markánsan elkülönítő politikai választóvonalak azt valószínűsítik, hogy az államfőválasztás okozta mély seb dacára továbbra is az MSZP marad az SZDSZ stratégiai partnere.
MDF – a nyugtalan erő
Az államfőválasztás kapcsán a Fidesz-MPSZ és az MDF ismételten kiújuló konfliktusának hátterét a kisebbik ellenzéki párt 2002 után egyre hangsúlyosabbá váló önállósulási törekvéseiben kell keresni. Az egyre szaporodó konfliktusok már előre jelezték egy látványosabb összeütközés lehetőségét, amely végül a 2004-es európai parlamenti választások során következett be: az MDF ekkor azt állította, hogy a két nagy párt 70-30 százalékban oszt el egymás között bizonyos kormányzati megrendelésekből származó hasznot. A korábban együtt kormányzó két jobboldali párt közti feszültséget tovább növelte az MDF-ből kizárt és kilépett politikusokat tömörítő Nemzeti Fórum Fidesz-MPSZ-szel való együttműködése.
Bár az államfő-választási procedúra során az MDF következetesen tartotta magát a már hónapokkal korábban deklarált célhoz, miszerint Sólyom Lászlót, a Védegylet jelöltjét támogatják, a Fidesz-MPSZ felől érkező gyanúsítások folytán a kisebbik ellenzéki párt mégsem zárta egyértelműen pozitív mérleggel az elnökválasztást. Az MDF átszavazással, illetve szavazat-eladással megvádolt képviselői ugyanis hiába cáfolták az Áder Jánostól érkező vádakat (melyek erejét jelentősen gyengítette Horváth Balázs nyilatkozata is), a gyanú árnyéka már rájuk vetült. A politikából kiábrándult és bizonytalan szavazók jelentős ugyanis „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” logika alapján kezeli az ilyen jellegű vádaskodást.
A két párt az egykori közös kormányzás ellenére egyre több ponton éles ellentétben áll egymással, amelyekből levezethető a különböző konkrét ügyekben való nézetkülönbségek jelentős része is. Amíg Orbán Viktor az ideológiai választóvonalak, a jobb-baloldali felosztás elmosására tesz kísérletet, addig az MDF az egyetlen konzekvensen jobboldali, konzervatív pártként aposztrofálja önmagát. A másik jelentős különbség a két párt elnökének személyisége, amely szintén nem kevés konfliktus eredője volt az elmúlt időszakban. A Fidesz-MPSZ és az MDF élén ugyanis más-más karakterű, népszerűségű és más politikai stílust és tartalmat képviselő elnök áll. A Fidesz élén Orbán Viktor személyében egy erős, és politikailag megosztó személyiség áll. Ezzel ellentétben a kisebbik ellenzéki pártot egy folyamatosan a népszerűségi listák első három helyének valamelyikén szereplő politikus, Dávid Ibolya vezeti, aki személyes támogatottságát ezidáig sikertelenül próbálta a pártja hasznára fordítani. Az MDF-et ezért sokan ma is „egyszemélyes párt”-ként tartják számon.
Az MDF komoly kockázatot vállal önállósulási törekvéseivel. Már hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy önállóan indul a választásokon, a közvélemény-kutatások jelenlegi állása szerint azonban igen távol van attól, hogy bejusson a parlamentbe. A jelenlegi elnökválasztási konfliktust követő éles nyilatkozatok alapján pedig úgy tűnik: ebből a helyzetből nincs visszaút: az MDF és Fidesz közti szakítás véglegesnek tekinthető.
Jelenleg nem látszik reálisnak a Fidesz által felvázolt perspektíva sem az MSZP és az MDF partnerségéről (ez a vélemény a baloldalon is megfogalmazódott már: pár napja Ágh Attila nyilatkozta, hogy elképzelhető lenne egy hárompárti, Orbán-ellenes koalíció az MSZP, az SZDSZ és az MDF részvételével). Annak ellenére ugyanis, hogy az utóbbi időben mutatkozott átrendeződés a támogatói táborán belül – a párt a korábban baloldali szavazók számára vonzóbbá vált – a rendszerváltó MDF MSZP-vel kötött szövetsége nem illene a párt stratégiájához. Az MDF a jelek szerint ugyanis a nagy pártoktól függetlenként, a kis jobbközép pártok egyesítőjeként kíván fellépni (pl. MDNP, FKGP).
Hány dudás fér meg egy csárdában?
Az elnökválasztás révén tehát mind az SZDSZ, mind az MDF „nagy testvérrel” való kapcsolata tovább romlott. Azáltal, hogy mindkét párt önállóan indul a választásokon, fennáll annak a veszélye, hogy a 2006-os választások után három – vagy akár kétpárti országgyűlés alakuljon. A hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy a parlamentből „kieső” pártok számára a visszatérés esélye csekély, így a 2006-os választásoknak komoly tétje van: vagy stabilizálódik hazánkban a kétpólusú politikai rendszer, vagy továbbra is szerepet kaphatnak a kis pártok a politikai életben.
