Több, mint magánember
Kis János értelmiségiként lépett politikai pályára, de nem vált politikussá. Számára a politika a nem húsz másodperces nyilatkozatok, hanem hosszú esszék terepe. A politikát a politikai filozófiára felcserélő liberális gondolkodó szerint nincsen politika erkölcs nélkül – éppen ez volt az oka annak, hogy egykori alapítóként és a párt első elnökeként kilépett az SZDSZ-ből. (Interjú Kis Jánossal a Reflektor rovatban)
Kis Jánosnak, az SZDSZ alapítójának és későbbi első elnökének 1985 és 1988 között rendkívül fontos feladata volt: Immanuel Kant A tiszta ész kritikája című művének fordításán dolgozott, igyekezve ledolgozni a hátrányt, amelyet az okozott, hogy az újkori filozófia egyik alapművét utoljára közel száz évvel azelőtt ültették át magyar nyelvre. Kis János munkáját számos elismerés, az általa fordított könyv hiánycikké, valódi rekvizitummá válása, majd egy évvel ezelőtti újrakiadása követte. Ugyanakkor nem ez a filozófus legnagyobb sikere, hanem az, hogy politikai integritását megőrizve lépett be a politizálás professzionális színterére, majd lépett ki belőle. Politikai integritását pedig úgy őrizhette meg, hogy a politikusi és az értelmiségi szerep közül több mint egy évtizedes pártpolitizálás után oly módon választotta az utóbbit, hogy nem fordult el a politikától sem.
Kis János politikai útja a kint és a bent közötti átlépések sorával jellemezhető. A demokratikus ellenzék, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége tagjaként és vezetőjeként a rendszerváltás előtt arra törekedett, hogy vele együtt bárki lehessen „bent”, de ehhez új politikai berendezkedésre volt szükség.
Kis János tehát ezért sem unatkozhatott 1985 és 1988 között, akkor, amikor – bizonyos körökben legalábbis – rendszeresen olvasottá és bevetté vált a Beszélő, akkor, amikor Bauer Tamás, Csoóri Sándor és Csurka István társaságában felszólalt az 1985-ös monori találkozón; vagy akkor, amikor a Társadalmi Szerződés híres első mondata – „Kádárnak mennie kell” – megszületett. Kis János már csupán azért sem unatkozhatott ezekben az években, mert egyszerre kellett gondos elméleti munkával – másokkal együtt, illetve másokkal párhuzamosan – kidolgoznia egy reménybeli új demokratikus politikai rendszer kereteit, emellett pedig alkalmanként még Orbán Viktort is meg kellett védenie a pártállam tabuit védelmező rendőrök ütlegelésétől. Ez utóbbi eset, az 1988. június 16-i ellenzéki demonstráció a Batthyány-örökmécsesnél egyébként előzménye is lehet annak a konfliktusnak, amely a Fidesz és az SZDSZ között a következő években egyre mélyült, majd 1994-ben szakításhoz vezetett. Orbán Viktor 1994-ben már nem kért a szabaddemokrata „atyák” óvó-védelmező gesztusaiból.
Az értelmiségi és a politikusi ösztön találkozása volt az, amikor az első demokratikus választások végén, az ellenzéki szerepre készülő liberális pártot képviselő Kis János elutasította a szintén ellenzéki szerepre készülő szocialista Vitányi Iván kinyújtott jobbját, mondván, ennek nincs még itt az ideje. Négy évvel később ugyanakkor már azok közé tartozott, akik szorgalmazták az egykori utódpárttal való koalíciókötést. Ehhez persze kellett a két párt értelmisége által létrehozott Demokratikus Charta teremtette hangulat és politikai környezet, amely talán neki is több bizalmat adott a szocialisták irányába, mintha egyszerűen a Köztársaság téri pártközpont valamelyik irodájában került volna sor a kézfogóra. Kis ekkor még úgy gondolta (bár később elismerte, hogy tévedett): az MSZP-vel kötött koalíció nem okozza az SZDSZ mozgásterének beszűkülését és négy év kormányzás nem láncolja a szocialistákhoz a szabaddemokratákat.
Kis sosem vált politikussá és a rendszerváltás után fokozatosan távolodott a professzionális politikától. Már 1990-ben sem akart a párt országgyűlési képviselőjévé válni és az SZDSZ őszi tisztújításán, 1991-ben már elnöknek sem jelöltette magát. Ideiglenes vezetője volt egy kialakulóban lévő pártnak – és ezt ő az első naptól tudta. (Egyes szabaddemokrata alapítók véleménye szerint már a párt alapításához is az kellett, hogy Kis János külföldi úton legyen és ezért nem kellett közvetlenül megkérdezni őt.) Formális szakítása pártjával azonban csak 2002-ben következett be. Medgyessy Péter ügynökmúltjának napvilágra kerülése, majd az SZDSZ egyetlen éjszaka alatt megváltoztatott álláspontja után jelentette be Kis, hogy kilép a pártból.
Ez azonban semmilyen szakítást nem jelentett a liberális politikával, sokkal inkább még nagyobb szabadságot a független értelmiségi pozicíójához. Sokan úgy értelmezték, hogy a kilépés egyedüli oka a Medgyessy-ügy. Kis János nyílt levele az SZDSZ vezetőihez azonban egy sor olyan okot sorol fel, ami sokkal inkább azt jelezte: Kis értelmiségi énje véglegesen győzött a politikusi én felett. Az okok között valóban ott szerepel, hogy Medgyessy Péterrel kapcsolatban az SZDSZ feladta álláspontját, és „még csak nem is mérlegelte, van-e mód akaratának érvényesítésére”, de ennél mélyebb és lesújtóbb az a megállapítása, mely szerint „az SZDSZ politikai kiüresedése nagyon messzire jutott”.
A párt elnöke túlzottnak tartotta Kis János reakcióját. Kuncze Gábor akkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a politika mozgásterét az elvek, a lehetőségek és a kompromisszumok határozzák meg. Könnyen elképzelhető, hogy ezzel Kis János is egyetértett, de szinte biztos, hogy nagyon zavarta a tétel, amely szerint az igazi politikus az, aki az elvek és kompromisszumok között – a lehetőségek érdekében – akármilyen arányt kialakíthat. Ezt a kritikát szegezte pártjának korábban és a kilépésének pillanatában is.
Vita Kis János könyvéről. Beszélő 2004/07-08.
Kis számára nem az volt elfogadhatatlan, hogy Medgyessy Péter az előző rendszerben milyen tisztséget töltött be, hanem az, hogy ezt eltitkolta a választók elől. Össze is vetette ezt Horn Gyula esetével, akit úgy választottak meg 1994-ben, hogy előbb már ismertté vált karhatalmista múltja. Medgyessy esete azonban Kis számára új cselekvést „írt elő”. Meg kellett szólalnia, mint a politika és erkölcs elválaszthatatlanságát hirdető értelmiséginek, hogy megvédje azt, aminek kiharcolásában maga is részt vett a rendszerváltás során: a liberális demokráciát.
Megírta A politika mint erkölcsi probléma című könyvét, amely olyan méretű vitát nem váltott ki, hogy a magyar politika bűnbánó önvizsgálatba kezdett volna, de akkorát igen, hogy ráirányítsa a figyelmet a politikai siker és a politikai erkölcs konfliktusára. Arra, hogy a siker önmagában nem legitimálja az erkölcsileg helyteleníthető politikai magatartást.
Akár naivnak is nevezhető Kis János amiatt, hogy a Medgyessy-ügy kapcsán, a miniszterelnök pozícióban tartásának és a személycsere elmaradásának okain tépelődve ezt írta: „Ennyire hihetetlen volna, hogy az MSZP ki tud állítani olyan miniszterelnök-jelöltet, akin a Fidesz nem talál fogást?”
Azóta már tudjuk: az MSZP – jelentős részben éppen az SZDSZ nyomására – miniszterelnököt cserélt, akin azonban az ellenzék éppúgy fogást talált, mint elődjén, ahogyan jó eséllyel minden eljövendő miniszterelnökön talál majd fogást az ellenzéke – egészen addig, amíg az illető miniszterelnöknek lesz ellenzéke. Kis János követelése – „Medgyessynek mennie kell” – azonban éppen nem az általa követni javasolt elvek, hanem a politikai lehetőségek és kompromisszumok miatt vált később valóra.
Medgyessy Péterrel nem 2002-ben foglalkozott utoljára Kis, mert a miniszterelnök 2004-es országértékelő beszédének „közjogi javaslatai” újra előhívták belőle a liberális demokráciáért aggódó értelmiségit. A miniszterelnök akkor azt javasolta, hogy a köztársasági elnök közvetlen választás útján nyerje el tisztségét, csökkenjen az Országgyűlés létszáma, valamint, hogy a pártok közös listán induljanak az európai parlamenti választáson. Kis János felemelte szavát a politikusok politikaellenességével szemben, és veszélyesnek nevezte Medgyessy javaslatait. Kis János ezzel a véleményével szembement a közvéleménnyel, de egy dologban egy véleményen volt a többséggel: a politikával kapcsolatos általános pesszimizmust ő is osztotta.
Kis szerint a demokratikus teljesítmény, a politikusok tevékenysége és a demokratikus közélet minősége egyre romlik. Ezek alapján ugyan jobbnak tekintette Medgyessy Pétert Orbán Viktorhoz képest, de hiába, – gondolta ő – ha eközben egyikük sem tért vissza még ahhoz a szinthez sem, ami Horn Gyulát jellemezte. A politika ismét erkölcsi problémává vált számára, pontosabban olyan problémává, ami éppen azért probléma, mert nélkülözi az erkölcsi megfontolásokat. Akkor, amikor a politikai erők célja a zsákmányszerzés, a populizmus pedig nem a politikai szélekről jön, ahogyan más demokráciákban, hanem a mértékadónak tekintett pártoktól.
Kis pesszimizmusa a demoralizálódás, a morális válság felismeréséből adódik. Ennek következménye – vagy talán éppen fordítva: okozója – az a bizalomhiány, ami a választókat politikaellenes gyanakvásra, a politikusokat pedig rövid távú, zömmel anyagi jellegű ígéretek megfogalmazására készteti.
Kis János a politikai cselekvéseket nem azok puszta sikeréhez, hanem erkölcsi mércéjéhez is méri. A politika oldaláról ez élesebbé teszi a választóvonalat az értelmiségi és a politikus között. Kis János nézőpontjából azonban ez azt jelenti, hogy az értelmiségi olyan személy, akinek felelőssége, hogy kritikusa legyen a politikának, ha az szem elől téveszti az erkölcs mércéjét. Kis János tehát az SZDSZ elnöki székének, majd pártja elhagyásával hiába lépett kívül a politikán és cserélte fel azt az egyetemi katedrára, a politika az ő felfogásában közelebb kerül hozzá, a kint és a bent konfliktusát a politika és morál összekapcsolása oldotta fel.
