Milyen köztársasági elnök volt Mádl Ferenc?
Mádl Ferenc, a harmadik Magyar Köztársaság második választott államfője átadta helyét a Sándor-palotában utódjának, Sólyom Lászlónak. A leköszönő elnök karaktere és megítélése egyaránt visszafogottabb volt, mint elődjéé, azonban mértékadó nyilatkozataival, az államfői szerepkör lelkiismeretes képviseletével sokat tett azért, hogy az intézménybe vetett bizalom fennmaradjon és tovább erősödjön.
Mádl Ferenc elnökké választása után két kihívással szembesült. Egyfelől meg kellett felelnie Göncz Árpád elnöki örökségből származó elvárásoknak. Mindenki azt találgatta: vajon képes lesz-e vetekedni elődje személyes népszerűségével, illetve megőrzi-e az államfői intézménybe vetett bizalmat. Másfelől meg kellett küzdenie azzal, hogy politikai pályafutása és hitvallása miatt sokan kezdettől fogva a jobboldal elnökének könyvelték el, megkérdőjelezve a funkció által megkövetelt pártok felettiséget.
Mádl Ferenc az első kihívásra úgy válaszolt, hogy – ellentétben Göncz Árpáddal („Árpi bácsival”), aki jobban beszélt a nép nyelvén - elnöki tevékenysége alatt szándékosan az akadémikus-jogtudós visszafogott, tartózkodó szerepkörében maradt. 2000. augusztus 12-én például úgy nyilatkozott a Népszabadságnak: „Ami a Feri bácsi kontra tanár úr ellentétpárt illeti, az utóbbit szívesen vállalom”. Az elnöki intézmény tekintélyének megjelenítésében ugyancsak eltért elődje gyakorlatától. A liberális politikusból államfővé avanzsált Göncz Árpád tízéves elnöki tevékenysége alatt kétféle köztársasági elnöki szerepkört is megjelenített: a kezdeti időszakban, a jobboldali Antall-kormány alatt vállalta a konfrontációt, és sokszor szembement a kormány akaratával (például a médiapolitika kapcsán), majd a következő ciklusban és az azt követő Orbán-kormány kezdeti időszakában inkább szimbolikus-reprezentatív szerepbe helyezkedett.
Mádl Ferenc esetében a jobboldali Orbán- kormány ideje alatt leginkább a békés együttélés jellemezte a két intézmény viszonyát, a Medgyessy és a Gyurcsány-kormány idején növekedett az államfő aktivitása. Míg azonban Göncz Árpád inkább szimbolikus területen ütközött több esetben is az Antall-kormánnyal, Mádl Ferenc inkább a jogi eszközöket használta fel – sikerrel – akaratának érvényesítésére. Eközben a kormánnyal való ideológiai konfliktusai kitapinthatóak, de kevésbé látványosak voltak.
Többek között ennek is köszönhető, hogy Göncz Árpád megítélése kontrasztosabb volt, mint a most távozó államfőé. Göncz Árpádot 1992-ben például szélsőjobboldali tüntetők egy csoportja kifütyülte, de a mérsékelt jobboldalon sem örvendett mindig töretlen elismerésnek. Emellett viszont olyan rajongás övezte és övezi személyét baloldali-liberális körökben, mely Mádl Ferencre kevésbé jellemző saját táborában. Ő soha nem tartozott a jobboldal olyan „sztárjai” közé, mint amilyen például Orbán Viktor. A Fidesz és az államfő viszonyában távozása előtt még kisebb törés is keletkezett. Mádl Ferenc nem adta be a derekát, amikor a Fidesz politikusai nyomást gyakoroltak rá személyesen és a médián keresztül is, hogy folytassa elnöki tevékenységét. Ez az epizód szimbolikusnak is tekinthető: az elnök önállóbb személyiségnek bizonyult annál, mintsem, hogy meghajoljon az őt jelölő párt akarata előtt.
A nyílt összeütközések kerülése ugyanakkor nemcsak Mád Ferenc
Magyar Nemzet interjú, 2000. június 20.
egyéniségéből fakadt, hanem eszköz is volt, mellyel az elnök a politikai megosztottságot kívánta kezelni. A visszafogottság a jobb- és baloldal szembenállásának tompítását és nemzeti egység kifejezését szolgálta, de hozzájárult ahhoz is, hogy a társadalom nyugalomra vágyó többségének megmaradjon az államfői intézménybe vetett bizalma.
Mádl Ferencet kinevezését követően sokan a jobboldal „szekértolójaként” tartották számon baloldali-liberális körökben. Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy korábban a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökeként részt vett Orbán Viktor országértékelő beszédeinek
megszervezésében. Beiktatását követően pedig célkitűzései (például az egyházakkal való szoros kapcsolat, a határon túli magyarság helyzetének javítása) sok tekintetben párhuzamot mutattak a jobboldali kormányzat céljaival. A Medgyessy-kormány időszakában feléledt közjogi-politikai aktivitása és törvényekkel szembeni vétói ellenszenvet váltottak ki a baloldalon, mint ahogyan az is, hogy több kérdésben (mint például a kettős állampolgárság ügyében) nyíltan a kormányzattal ellenkező álláspontra helyezkedett. Mádl Ferenc válasza a vádakra öt éven keresztül azonos maradt: konzervatív-keresztény meggyőződése saját értékrendjéből, és nem valamely párthoz fűződő vonzalmából fakad.
Talán az elnök személyes és politikai visszafogottságának köszönhető, hogy kevésbé övezte élénk érdeklődés a nem politikai nyilvánosságban. Két olyan ügy volt azonban, melynek révén az elnök a bulvármédiában is nagyobb publicitást kapott. Az első az volt, amikor Mádl Ferenc „megkegyelmezett” Simek Kittinek – amivel az elnök vélhetően azok körében is növelte szimpatizánsainak körét, akik tevékenységét nem kísérték figyelemmel. A második ilyen „ügy” az államfő távozásához kapcsolódik. A magas fizetés, a rezidencia és az igényelt terepjáró ügyének a bulvármédiában történő megjelenése azt mutatja, hogy az elnöki intézmény sem „szent és sérthetetlen”, a köztársasági elnök ugyanúgy ki van téve a politikával és politikusokkal szembeni hagyományos ellenérzéseken alapuló támadásoknak, mint a képviselők és a miniszterek.
Mádl Ferenc elnöki szerepfelfogása a vele ellentétes világnézetű MSZP-SZDSZ koalíció idején mutatkozott meg igazából. Az államfő határozott volt, de óvatos.
A Medgyessy-kormány idején a határozottság megnyilvánulása volt a szociális törvénycsomag visszaküldése a Parlamentnek 2002 decemberében, majd a kórháztörvény visszaküldése 2003 júniusában. Az első esetben azt hangsúlyozta az államfő, hogy az egyházak alanyi jogává kellene tenni a szociális alapellátásban való részvételt, a kórháztörvény kapcsán pedig alkotmányossági aggályainak adott hangot. Jogászi felkészültségét a Gyurcsány-kormány is megtapasztalta, mivel a legtöbb törvényt éppen ebben az időszakban utalta az Alkotmánybíróság elé, a politikai szembenállás egyértelmű kifejezésére pedig a kettős népszavazás kampányában nyílt alkalom.
Mádl Ferenc elnöksége idején ugyanakkor három olyan éles politikai helyzet is adódott, amikor az államfőnek elvileg alkalma nyílt volna arra, hogy érdemben befolyásolja a kormányzást. A 2002-es választások után, Medgyessy Péter ügynökbotrányakor, valamint a miniszterelnök-csere kapcsán egyaránt erős félelmek fogalmazódtak meg a baloldali-liberális újságírók és politikusok részéről, hogy az elnök a jobboldal érdekeit tartja majd szem előtt. Az aggodalmak azonban egyik esetben sem igazolódtak.
A 2002-es kormányváltás kiélezett politikai helyzetében mindkét fél gesztusokat tett. Mádl Ferenc a választásokat követő hisztérikus hangulatban higgadt maradt, amikor az MSZP-nek adott kormányalakítási megbízást. Medgyessy Péter pedig kinevezése után gesztust gyakorolt azzal, hogy az elnöknek engedte át az eredetileg miniszterelnöki rezidenciának szánt Sándor-palotát, amivel szimbolikusan is elismerte az államfő tekintélyét.
A Medgyessy-ügy kapcsán Mádl Ferenc két megállapítást tett. Egyrészt leszögezte, hogy nincs joga beleszólni a közhatalmi viszonyokba, azaz nem az elnöki akarattól függ, hogy mi lesz a miniszterelnök sorsa. Másrészt hangsúlyozta, hogy Medgyessy Péter nem tájékoztatta őt ügynökmúltjáról, amikor miniszterelnöknek jelölte a Parlamentnek, ezzel érzékeltetve: ha tájékoztatta volna, akkor lehet, hogy nem Medgyessy Péter kapott volna a kormányalakítási megbízást.
A kormányfő-váltás során ismét az óvatosság kerekedett felül, Mádl Ferenc ugyanis jogkörei alapján megtehette volna azt is, hogy Gyurcsány Ferenc helyett Orbán Viktort nevezi meg miniszterelnökként – igaz, ez ellentétes lett volna a ciklus parlamenti erőviszonyaival. Ezeknek a döntéseknek is köszönhetően a baloldal és az államfő viszonya az ötéves ciklus végére kifejezetten békéssé vált. Szimbolikus jelentőségűnek mondható, hogy Gyurcsány Ferenc az elnöktől szívélyes mosolyok és baráti nyilatkozatok közepette köszönt el. Pedig vélhetőleg az államfő is jól emlékszik arra, hogy Gyurcsány Ferenc két éve, sportminiszterként még őt is a Fidesz által kiépített „árnyékállam” képviselői közé – azaz az előző kormány által kinevezett tisztségviselők kormány szándékait keresztező „dacszövetségébe” – sorolta.
Mádl Ferenc elnöksége során kitartóan őrködött az alkotmányosság, a politikai stabilitás felett. Öt évig tartó hivatali ideje alatt sikeresen megőrizte a köztársasági elnöki poszt tekintélyét és a közvélemény egyértelmű rokonszenvét. Egy dologban azonban bizonyosan tévedett: a politikusokkal kapcsolatos optimizmusa túlzottnak bizonyult. 2002. augusztus 16-án ugyanis azt nyilatkozta a Heti Válasznak: „A kiemelkedően magas részvétellel lezajlott választás eredményeképpen közel azonos arányban van jelen az Országgyűlésben a kormánypárti és az ellenzéki oldal. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi, hogy a pártok a korábbinál gyakrabban keressék és találják meg a közös hangot.” A nyilatkozat óta eltelt három év eseményeinek alapján kijelenthető: a politikai közélet hangneme nem változott meg gyökeresen – az államfő békítő szavai süket fülekre találtak.
