Harc a Magyar Rádióért

Miután május 9-én nem sikerült új elnököt választani a Magyar Rádió élére, az Orbán-kormány idején kinevezett Kondor Katalin mandátuma pedig július 31-én lejárt, jogi és politikai vita bontakozott ki a közszolgálati rádió átmeneti vezetéséről. A kialakult helyzetben a médiaháború korszakát idéző politikai nyilatkozatok hangzanak el, így a választópolgárok azt tapasztalhatják, hogy mindenki „harcról” beszél, de BBC-modellről már senki.

Magyarországon a rendszerváltás óta a médiaügyek hozzák ki a legrosszabbat a politikából. A politikusok ezekben az ügyekben gyakran megegyezésre képtelen és agresszív arcot mutatatnak a választók felé, ráadásul mindezt még a szokásosnál is jobban felerősíti a média, amely éppen a vita tárgyát képezi. A különböző szekértáborokhoz tartozó újságírók ilyenkor ugyanis előszeretettel esnek egymásnak, és még inkább belterjessé, a közvélemény számára érthetetlenné és taszítóvá teszik azokat a vitás helyzeteket, melyeket előzőleg a politika állított elő.

A Magyar Rádió esetében sem sikerült mindezt elkerülni, bár tavasszal még úgy tűnt, hogy szokatlanul simán mehet végbe az elnökváltás. A pártok által jelölt, és a parlament által megválasztott kurátorok - akik a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának nyolc tagú elnökségét adják - hét igen és egy tartózkodás mellett megegyeztek Such György elnökjelölt támogatásában. A civil szervezetek küldötteivel kiegészült, összesen 29 tagból álló teljes kuratórium azonban május 9-én nem szavazott neki bizalmat. Ezt követően egyre élesebb vita bontakozott ki a civil kurátorok politikai elfogultságáról és az újabb szóba jöhető elnökjelöltekről. Sokan úgy vélték, hogy a civilek nem politikai motivációktól függetlenül hozták meg döntésüket, hiszen a kuratóriumba sorsolás révén kerülő szervezetek gyakran valamely párthoz kötődnek. Ez a gyanú nem csak jelenlegi összetételében fogalmazódott meg a civil többségű kuratóriumokkal kapcsolatban, hanem 2000-ben a Magyar Rádiónál, majd 2002-ben a Magyar Televíziónál megakadályozott elnökválasztás idején is.

A közrádió ügye végül augusztus elején került a szélesebb nyilvánosság elé, amikor Kondor Katalin mandátumának lejártával jogilag vitatható módon a rádió igazgatásszervezési alelnökét, Hollós Jánost nevezte ki ügyvezetőnek. Válaszul a kuratóriumi elnökség koalíciós oldal által delegált négy tagja Gőblyös István gazdasági alelnököt bízta meg az ügyvezetéssel, de miután ő nem vállalta, Szijártó István gazdasági igazgatót nevezték ki tulajdonosi megbízottnak. A kuratórium szocialista elnöke pedig kijelentette: ha Hollós János nem adja át a rádió vezetését, akkor a közalapítvány nem utalja át a rádió működéséhez szükséges üzemben tartási díjat. Innentől kezdve a médiaügyekben jól megszokott nyilatkozatháború kezdődött. A jobboldal egységesen nekiesett a kuratórium szocialista elnökének, a balliberális oldal pedig Kondor Katalint hibáztatta a kialakult helyzetért.

Nyilatkozatok a kialakult helyzetről

Az ultimátumot, erőszakos elfoglalást és nemzetközi szervezetekhez fordulást emlegető politikusok szóhasználata alapján nehéz lenne elvárni a választóktól, hogy elhiggyék: a pártok a magas színvonalú közszolgálati média megteremtésén fáradoznak. A politikai erők nem ismerik fel, hogy a választópolgárokat taszítja a médiaügyek kapcsán mutatott területfoglalási küzdelem. Ennek oka az a rendszerváltás óta létező politikai téveszme, miszerint a közmédia birtoklása révén bebiztosítható a választási győzelem.

A jobboldalon különösen erősen tartja magát az a nézet, hogy a balliberális médiatúlsúly minden gond okozója. A rendszerváltás óta ezért Csurka Istvántól Orbán Viktorig minden jobboldali politikus nyíltan törekedett a „médiaegyensúly” megteremtésére. Ez a törekvés az egyik okozója a jelenlegi rádióbotránynak is, hiszen az Orbán-kormány idején kinevezett - és különböző jobboldali rendezvényeken rendszeresen megjelenő - Kondor Katalin azért fontos a jobboldal számára, mert szimbólummá vált: a Magyar Rádió birtoklásának jelképévé. Az általa kinevezett ügyvezető pedig folytonosságot jelenítene meg a politikai szereplők számára. A baloldal számára is, amely rádióügyben már rég nem a BBC-modellről beszél, hanem a "Kondor-korszaknak" szeretne véget vetni, és ennek érdekében jogilag legalább olyan aggályos, valamint pártszerű viselkedést mutat, mint az ellenérdekelt fél.

Ez a szimbolikus küzdelem magyarázza a Magyar Rádió körül kialakult indulatokat, a militáns szóhasználatot, és ezért esik kevés szó a közszolgálatiság eszméjéről. A közmédia birtoklásáról szóló politikai téveszme tehát továbbra is tartja magát, holott értelmetlensége 1990 óta többször is bebizonyosodott: 1994-ben a jobboldal a szigorú kézi vezérlés alá helyezett közszolgálati média ellenére is választási vereséget szenvedett, 1998-ban ugyanígy járt a Horn-kormány, majd 2002-ben az Orbán-kormány is a közszolgálati médiumok egyértelmű támogatása ellenére bukott meg.