Halálos ítélettől az SZDSZ börtönéig
Az 1956-os tevékenysége miatt halálra ítélt, a parlament padsorait 1990 óta koptató Mécs Imre a rendszerváltás utáni második évtizedre lényegében légüres térbe került: miközben a radikális jobboldal támadásainak állandó célpontja maradt, kegyvesztetté vált saját táborán belül is. A parlament egyik legaktívabb tagja; de a figyelmet főként az utóbbi években vitákat generáló politikai „botrányaival”: jobboldali újságírók ellen vívott küzdelmével, az ügynökügyeket vizsgáló Mécs-bizottsággal és a Szili Katalinra leadott szavazatával vonta magára. Ahogyan az összes, a rendszerváltás után politikai szerepet vállalt 56-os hős dicsősége megkopott, Mécs Imre neve is elhasználódni látszik a mindennapok politikai csatáiban.
Mécs Imre a politikai elit legtöbbet szereplő tagjai közé tartozik. Az országgyűlés egyik leglelkiismeretesebb képviselője: mind felszólalásai számát, mind azok időtartamát tekintve a rekorderek közé tartozik, és parlamenti bizottságaiban (jelenleg a honvédelmi és az informatikai területeken) is intenzív szakpolitikai tevékenységet fejt ki. Közismertségét azonban elsősorban nem ennek köszönheti, hanem azoknak a politikai „botrányoknak”, melyek személye iránt a jobboldalon heves ellenszenvet ébresztettek, és megosztották a liberális tábort is: az 56-os múltja miatti hadakozásának a szélsőjobboldal véleményformálóival, az ügynökügyekkel foglalkozó Mécs bizottságban vállalt szerepének, illetve Szili Katalinra leadott voksának az államfőválasztás során.
A politikus gyakori szereplései annak is köszönhetőek, hogy Mécs Imre mindig is tudatosan törekedett arra, hogy jó viszonyt ápoljon a médiával. Az utóbbi években készségesen reagált a média-megkeresésekre, és soha nem volt rá jellemző a nagyobb olvasottságú lapokkal szembeni fanyalgás. Ennek köszönhetően a bulvárlapok egyik legfelkapottabb politikusa, akit a családjával kapcsolatos érdekességek (például nyolc gyermeke, fia expedíciója a Mount Everestre) mellett megkeresnek olyan kérdések kapcsán is, melyek nem függnek össze szorosan képviselői munkájával. A Mai Nap 2004 júliusában egy bulvárhír kapcsán például arról kérdezte a politikust, hogy szokott- e pornófilmeket nézni a számítógépén (a képviselő válasza nemleges volt). Előszeretettel tudósítanak arról is a lapok, amikor a képviselő feltűnik társasági rendezvényeken. Mécs Imre nem húzódik vissza a kíváncsi tekintetek elől, inkább keresi a feltűnést: ennek példája volt a köztársasági elnök-választás első fordulója előtti epizód is, amikor a politikus egy fotós kedvéért egymás után két alkalommal is bevonult az ülésterembe.
Mécs Imre a közvetlen kapcsolattartást is fontosnak tartja a választókkal – erről árulkodik legalábbis, hogy azon képviselőink közé tartozik, akinek van saját honlapja. Igaz, az utoljára 2004 márciusában frissített, elágazásokat nem tartalmazó oldal nemigen marasztalja a látogatókat: egy karikatúrát követően ömlesztve tartalmazza a képviselő által szakpolitikai témákban tartott felszólalásait, a Bencsik-Bertók ügyben született, személyére nézve kedvező írásokat, továbbá az újságírókat elmarasztaló, elsőfokú ítélet szövegét. A politikus internetes kommunikációja tehát mind tartalmi, mind formai szempontból hagy kívánnivalót maga után – a nyomtatott és elektronikus médiával kialakított jó viszonya azonban szerepléseinek tudatosságára utal.
„Valójában pacifista vagyok. De 56-os is, ezért tartom fontosnak, hogy ne legyünk védtelenek.”
„Szerény a természetem, soha nem kérkedtem azzal, mi mindent tettem.”
„Én vallásos vagyok, gyerekeimet is úgy nevelem”
HVG-interjú, 1996/8. szám.
Mécs Imre viszonylag hatékony kommunikációja ellenére nem tekinthető sikeres politikusnak az elért pozíciók és a megvalósított célok szempontjából. Politikai identitása és pályafutása, „tündöklése és bukása” középpontjában szinte kizárólag az 1956-os események állnak, ez az a mozzanat, mely pályaívét meghatározza. Az 1956-os múlt volt az, ami a politikust a rendszerváltást követően gyakorlatilag rögtön a parlamentbe „röpítette”, és széles körű elismertséget hozott neki. Később viszont 1956 volt az, ami miatt hadakozni kezdett a jobboldallal először egyedül, majd a sok oldalról bírált Mécs-bizottság elnökeként – utóbbiban játszott szerepéért pedig saját párttársaitól is bőséggel kapott bírálatokat. Most pedig, hogy a Szili-szavazat miatt a jelek szerint pártjában végleg kegyvesztetté vált, az MSZP elnöke éppen 1956-os múltjára hivatkozva „szánta meg” – utalva arra , hogy ha az SZDSZ nem, akkor pártja bejuttatja a parlamentbe a politikust. Mécs Imre köztiszteletben álló személyből lett pártcsatározásoktól elgyötört, támogatók nélküli, súlytalan tényező a politika világában azzal párhuzamosan, hogy 1956 hőseinek fénye egyre jobban elkopik a társadalom emlékezetében.
Mécs Imre politikai karrierje nem nevezhető kifejezett sikertörténetnek: a párton belül elért legmagasabb pozíciója az ügyvivői tagság és a képviselőség; kormánypozíciót sem a Horn-, sem a Gyurcsány-Medgyessy kormány idején nem kapott.
Mécs pedig az SZDSZ alapító tagjai közé tartozott, és az 1990-es évek elején mint a párton belüli szociálliberális irányzat egyik vezéralakját tartották számon. Több alkalommal is fellépett azzal az igénnyel, hogy a legmagasabb szintről irányítsa a liberális pártot. Tölgyessy Péter, majd Magyar Bálint ellenében is indult az SZDSZ elnöki posztjáért; de mindkét esetben csúfos vereséget szenvedett (az 1991-es küldöttgyűlésen Tölgyessy Péter 528, Dornbach Alajos 339, míg Mécs 28 voksot kapott, 1998-ban pedig Magyar Bálint 340 szavazatával szemben szerzett 160 voksot).
A politikust azonban nem rettentette vissza a vereség: 2003-ban indult Pető Ivánnal szemben az Országos Tanács (OT) elnökségéért – azonban itt is alulmaradt, annak ellenére, hogy a korábbi OT-elnök, Béki Gabriella is őt javasolta a posztra. Később, kellő támogatás hiányában ügyvivőségétől is meg kellett válnia, legutóbb pedig a Wekler Ferenc után megüresedő parlamenti alelnöki helyért folytatott küzdelemben maradt alul. Az utolsó két ciklusban a parlamentbe csak mandátumáról lemondott párttársainak köszönhetően jutott be. A párton belüli bizalomvesztés feltűnő jele volt az is, hogy a politikus láthatóan egyedül maradt a Demokratával szemben vívott politikai és jogi küzdelemben.
A jelenlegi pártvezetéssel való rossz viszonyát részben annak is köszönheti, hogy a párt belső fórumain folyamatosan bírálja annak vezetését. Mécs Imre azonban úgy játssza az ellenzéki szerepet az SZDSZ-en belül, hogy nincsen valódi bázisa sem a vezetésben, sem a tagság alsóbb szintjein. Támogatóinak hiányát mutatja, hogy elmondása szerint a közelmúltban csak egy szavazaton múlt, hogy nem szavazták ki pártjából és frakciójából.
Pártján belüli politikai súlytalanodása a pártelnökkel szembeni konfliktusában vált végérvényessé. Pedig korábban voltak arra utaló jelek, hogy a jó viszonyt alakíthat ki Kuncze Gáborral: 2001-ben még őt támogatta Demszky Gáborral szemben az elnökválasztáson, így nyilatkozva a politikusról: „Kuncze Gábor egy integratív személyiség, aki a párt különböző árnyalatait össze tudja hangolni, és elfogadott mind a politikai szféra, mind a nagyközönség részéről.” Egy évvel később, az ügynökügyekben vizsgálódó „Mécs-bizottság” tagjaként azonban már nyílt összetűzésbe került a korábban magasztalt pártelnökkel. Kuncze bírálta a politikust amiatt, hogy kiszámíthatatlan, minek alapján tesz közzé neveket az általa nevezett bizottság. Mécs Imre erre úgy reagált: a pártelnök „nincs képben, nincs kellő információ birtokában”.
A politikus párton belüli pozíciója akkor romlott meg – a jelek szerint végleg és visszafordíthatatlanul – amikor „kiszavazott” Szili Katalinra a frakcióból – ráadásul mint utóbb kiderült, hasztalanul. Ő volt az egyetlen képviselő az SZDSZ képviselőcsoportjából, aki már az államfőválasztás első fordulójában is azzal biztatta a Szili Katalin melletti voksolásra párttársait, hogy felvette a szavazólapot a frakciódöntés ellenére, anélkül, hogy erre engedélyt kért volna. Ráadásul, ellentétben Wekler Ferenccel és Béki Gabriellával, akik renitens lépésüket igyekeztek „csendben”, feltűnés nélkül véghezvinni, Mécs Imre sértődött hangnemben körbenyilatkozta a médiát a szavazás előtt és után is, hangosan bírálva a pártvezetést a választástól való távolmaradás szerinte antidemokratikus döntésért (lásd ezzel kapcsolatban például a HírTV politikussal készített interjúját.
A politikus „kiszavazásának” indítéka még ma sem ismert igazán – Mécs Imre a médiában is elsősorban elvi síkon szállt szembe a párt döntésével, nem adott meggyőző választ arra: miért tartotta fontosnak, hogy a két jelölt közül Szili Katalinra adja voksát. Az egyetlen érvet – miszerint a koalíció sorsa múlik ezen – a későbbi események nem igazolták. A szabad demokrata képviselő lépése viszont több szempontból is kedvezőtlenül hatott vissza megítélésére mind a szavazást megelőző, mind az azt követő események tükrében.
Az államfőválasztást megelőzően feltűnő volt, hogy Mécs Imre azután kezdte el hangoztatni különvéleményét, hogy miközben a szintén 1956-os Halda Alíz kezdeményezésére 56 értelmiségi biztosította őt támogatásáról; a
„Ezt másoknak kell megítélni. Én annyit tudok mondani, hogy 1990 óta nagyon sok integratív feladatot láttam el külpolitikában, biztonságpolitikában, honvédelemben. Konszenzusos törvények létrehozásában működtem közre. Van ebben gyakorlatom, és a természetem is ilyen.”
„Gombár reformkommunista, akinek karrierje sokban kötődik az állampárthoz, de 1987-ben azok közé tartozott, akik erősen bírálták a rendszert. Az írásait mindig szívesen olvastam, de annak megítélése, hogy ki alkalmas elnöknek, nem feltétlenül ezen múlik.”
Magyar Hírlap-interjú Mécs Imrével, 2005. március 30.
pártvezetés Gombár Csaba államfőjelöltsége mellett állt ki. Mécs Imre nyilvánosan is bírálta a párt által javasolt jelöltet, majd miután saját jelöltsége végleg lekerült a napirendről, mind látványosabban fordult szembe pártjával – végül megszegve a frakciófegyelmet, demonstratívan, büszkén vállalta a pártjáéval ellenkező döntést. A történések sorrendje így azt a benyomást keltette, mintha a politikus sértődöttségében fordult volna szembe az államfői ambícióit nem támogató pártjával.
Mécs Imre lépése az államfőválasztás óta történt események kontextusában sem tekinthető szerencsésnek – ugyanis egy másik, a politikus számára még kevéssé kedvező értelmezést tesz lehetővé. A politikus – miután a párt vezetőinek nyilatkozatai alapján valószínűvé vált, hogy SZDSZ-es jelöltségére egyre kevesebb az esély – elképzelhetőnek mondta, hogy függetlenként indul, utalva arra, hogy az MSZP támogatását sem utasítaná vissza. Egy Hiller István-interjú részlete alapján pedig úgy látszik, hogy a képviselő nyitott kapukat dönget: „Mécs Imre esetében pedig, ha tennem kell érte, hogy képviselő maradjon, nem fogok habozni. Köszönettel tartozunk neki azért is, mert Szili Katalinra voksolt”. Azzal, hogy az MSZP elnöke összefüggésbe hozta Mécs Imre Szili Katalinra adott szavazatát és esetleges MSZP-képviselőjelöltségét, maga erősítette meg a közvéleményben lappangó találgatásokat – melyek szerint a szabad demokrata képviselő éppen azért szavazott az MSZP érdekeinek megfelelően, mert előzetes paktum köttetett: Mécs Szili támogatásáért cserébe ígéretet kapott a 2006-os képviselői helyre.
Az MSZP-hez való közeledés ráadásul komoly meghasonulást jelent a politikus számára, két okból is. Bizarr és sajátságosan kelet-európai helyzetet teremt önmagában az is, ha Mécs Imre 1956-os halálraítéltként az MSZMP utódpártjának támogatásával jutna be a parlamentbe. Annak tükrében azonban különösen ellentmondásos ez a felajánlkozás, hogy az 1998-as vereség után elnökjelöltként Mécs Imre a párt küldöttgyűlésén még a MSZP-SZDSZ-szövetség egyszer s mindenkorra történő felfüggesztését sürgette. (HVG, 1998/25.)
Mécs Imre közvéleményben élő képe két oldalról is vizsgálható. Milyen képet sugároz magáról, és milyen kép él róla az „ellenszurkolóinak” táborában. Ha Mécs Imre imázsának előnyös oldalát vizsgáljuk, három olyan aspektust találunk melyek a politikusról a közvéleményben élő képhez szervesen hozzátartozik. Egyrészt a forradalmi múlt, másrészt a nagycsaládos mivolt, harmadrészt a hadügyek képviselete. A politikus imázsának negyedik pillére lehetne az informatika témaköre – azonban ez a szál nem kifejezetten hangsúlyos a politikus kommunikációjában (a politikus 2002 óta tagja az informatikai bizottságnak, régebben nem foglalkozott hasonló ügyekkel).
Mécs Imre az 1956-os szerepvállalása kiterjedt szereplési lehetőséget nyújt számára — és ezeket a lehetőségeket nem is szalasztja el. Éppen ezért „botrányait” megelőzően szinte kizárólag személyiségének erről az oldaláról azonosította őt a politika iránt érdeklődő közvélemény. Életrajza bővelkedik a romantikus fordulatokban: az akasztófa árnyékából menekült utcai harcos, aki hosszú időt ült börtönben, sok halálraítélt és túlélő 1956-os hős barátja. Szinte mindenkit közvetlenül, személyesen ismer, aki annak idején komoly szerepet vállalt a forradalomban. Igaz, sokuktól ideológiai szempontból igencsak eltávolodott az utóbbi esztendőkben – mint például a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökétől, egykori hű társától, Rácz Sándortól. A politikus aktívan részt vesz az 1956-os szervezetek munkájában is (például az általa alapított Ötvenhatos Emlékbizottság elnökeként). Szinte nincsen olyan, 1956-tal kapcsolatos rendezvény, melyen ne venne részt, és 1956-os nyilatkozataiban mindig emelkedett hangnemben beszél az akkori eseményekről. Ugyanakkor hangot adott már annak is, hogy nem minden tekintetben tud közösséget vállalni az ’56-os megemlékezések szellemiségével és a forradalom újraértelmezésével. Bírálataitól a politikusokat és a társadalmat sem kíméli meg.
„Nagyon irritálnak, mert kevélyek, hidegek, nem kellően alázatosak. (…) Ha néha részt kellett vennem ilyenen, az volt az érzésem, hogy Angyal Pista a felhők mögül gúnyosan rám mosolyog, és azt mondja: na, ide jutottál Imre. Nem tudta a magyar társadalom magáévá tenni igazán 56-ot. Hivatalos manírrá, piár feladattá silányították, csinnadrattákkal, katonai hókuszpókuszokkal, díszszemlékkel.”
„most tökéletesen ismeretlen személyek, minden azonosítás nélkül 56-os szervezeteket hoznak létre, egyenruhákat kreálnak, tábornokokká nevezik ki egymást és magukat. Valami gusztustalan massza jött létre, a nagyközönség pedig azt mondja: íme, az 56-osok”.
Hetek-interjú, 2001. október 19.
Vélhetően a forradalmi tevékenységének is köszönheti, hogy Mécs Imrét pártja kezdetektől fogva a hadügyekkel kapcsolatos bizottságokba jelölte. A honvédelmi bizottságnak első parlamenti ciklustól fogva tagja, 1993-tól alelnöke, a Horn-kormány idején elnöke volt; és egy ideig részt vett a nemzetbiztonsági bizottság munkájában is. A magát pacifistának valló Mécs Imre tulajdonképpen az SZDSZ legfőbb „katonapolitikusa”, rendszerint ő az, aki a párt véleményét megjeleníti ezen a téren. Hadügyekben azonban nem mutat fel önálló álláspontot, rendszerint konzekvensen hangoztatja pártja hivatalos véleményét: NATO-párti, az euroatlanti katonai együttműködés híve, aki támogatta az Egyesült Államok vezényletével zajló nagyszabású katonai akciókat (délszláv háború, Afganisztán, Irak). A repülőgép-tenderek kapcsán nem támogatta a Gripenek megvásárlását illetve lízingjét, és inkább a kérdés elhalasztása mellett foglalt állást. Emellett olyan, a liberális fülek számára kiemelten fontos ügyekben is megszólalt, mint a hadseregen belüli gyilkosságok és visszaélések ügye.
168-óra interjú, 2001. szeptember 6.
A politikus az Orbán-kormány ideje alatt egy interjúban arról beszélt, hogy Magyarországon hiányzik a hosszú távú katonai stratégia, és a hadügyi döntések kapcsán tapasztalható anomáliák is ebből a hiányosságból vezethetőek le.
A vélemény igazságtartalmát mutatja, hogy a szabad demokrata politikus maga is jelentős pálforduláson ment keresztül egy kulcsfontosságú kérdés: a sorkatonaság témaköre kapcsán. A kilencvenes évek elején Mécs Imre még meggyőzően ecsetelte a sorkatonai szolgálat előnyeit, arra hivatkozván, hogy ez teremti meg a „civil kontrollt” a hadseregben; aminek híján a haderőben gyakrabban fordul elő erőszak, illetve szélsőséges nacionalizmus; – így magasabb a puccsveszély is. Pár évvel később azonban az önkéntes katonaság egyik legfőbb propagátorává vált, aki gyakorta opponálta az ellenzéket is amiatt, hogy nem foglal állást egyértelműen a sorozás megszűntetése mellett.
Mécs Imre politikusi imázsának további hangsúlyos eleme, „nagycsaládossága” ma már leginkább csak a bulvárlapok számára szolgáltat témát, így a szabad demokrata politikus számára elsősorban a szélesebb körű ismertség, illetve a politikán kívüli szereplési lehetőség előnyével kecsegtet. Nem így volt ez a kilencvenes évek elején, amikor a politikus még a politikába is „bevitte” nagycsaládos mivoltát. A kilencvenes évek elején Mécs gyakorta szólalt meg népesedéspolitikai ügyekben, és nyilatkozataival, írásaival a sokgyermekes családok szociális ellátásának fontossága mellett foglalt állást. 1995-ben a Népszabadságban megjelent cikkben szólította fel a kormányt az igazságosabb közteherviselés kidolgozására, és bírálatokat fogalmazott meg a nagycsaládok méltánytalanul kemény adóztatása ellen. 1996-ban liberális politikustól igen szokatlanul hangzó kezdeményezéssel élt, amikor a demográfiai ösztönzőként a gyerekszámmal arányos választójog bevezetését szorgalmazta – ennek bevezetése azt jelentette volna, hogy a több gyermekkel rendelkező szülők szavazata többet ér a választások során.
Nagy családban boldogság felnőni. Blikk, 2005. július 7.
Mécs Imre a jobboldali közvéleményben a kormányoldal egyik legerősebb ellenérzésekkel kísért szereplője. Annak ellenére is így van ez, hogy a politikus személyes ismérvei (vallásossága, családi kérdésekben vallott konzervatív elvei, 1956-os múltja) alapján akár nagy népszerűségnek is örvendhetne a jobboldal véleményformálóinak körében.
A Mécs Imrét övező ellenszenv nagyrészt független az ellenzék hivatalos pártpolitikájától. Ezt az is mutatja, hogy a politikus által is megerősített sajtóhírek szerint 2001-ben, miután kimaradt a szabad demokraták ügyvivői testületéből, átigazolási ajánlatot kapott az akkori Fidesz-MPP-től - amit liberális identitására hivatkozva utasított el. Horváth János, ugyanezen párt képviselője, szintén egykori 1956-os forradalmár pedig 2002 nyarán parlamenti felszólalásban méltatta Mécs Imre tevékenységét.
A társadalom jobboldalának közvéleményében Mécs Imre paradox módon éppen az 1956-os múltja miatt vált közutálat tárgyává – talán azért, mert mint szociálliberális politikus és a forradalom egyik szimbóluma, útjában állt annak a törekvésnek, hogy a jobboldal kisajátíthassa magának 1956 örökségét. 2001-ben vált először igazi „botrányhőssé”- amikor a 301-es parcellánál tett látogatása alkalmával (más szocialista és liberális politikusokkal együtt) szélsőjobboldali tiltakozók egy csoportja kifütyülte, megdobálta és hazaárulónak minősítette – 2002-ben pedig mindez megismétlődött.
2001 októberében kezdődött meg a radikális jobboldal véleményformálóinak hadjárata is Mécs Imre ellen. A Demokrata 2001 november 15-i száma szinte kizárólag a politikus személyével foglalkozott. Ebben a számban jelent meg Foszló mítoszok- egy kihallgatás jegyzőkönyve címmel az az írás, melyben a cikk szerzője, Bertók László Attila azzal vádolta meg a szabad demokrata politikust, hogy úgy menekülhetett meg az akasztástól, hogy több társára vonatkozóan is elítélő vallomást tett – akiket éppen ennek köszönhetően végeztek ki. Bencsik András ugyanebben a számban a „társaira valló Mécs Imrét” emlegetett. Később a Sajtóklub egyik műsorában is hasonló állítások hangzottak el.
A politikus nem viselte el az ellene intézett támadásokat. 2001 novemberi parlamenti felszólalásában az őket kifütyülőket „csőcseléknek”, illetve „csürhének” minősítette, később pert indított a Demokrata újságírója és főszerkesztője ellen. A 2004-ben született elsőfokú ítéletben Bencsik Andrást letöltendő, Bertók Attilát pedig felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Az ügy mind a jobboldali mind a baloldali-liberális közvéleményt megosztotta. A jobboldalon az általános felzúdulás mellett olyan hangokat is előcsalt, hogy a vádak íróinak bocsánatot kellene kérni a szabad demokrata politikustól (ld. Elek István idézetét a lenti keretes részben). A baloldali-liberális táborban is akadtak azonban olyanok, akik helytelenítették a bírósági döntést, és a liberális elvekre hivatkozva támadták Mécs Imre jogi lépéseit. Tamás Gáspár Miklós például a szólásszabadság megsértéseként értelmezte a történteket; mondván: „Nem szabad ország az, ahol újságírókat bebörtönöznek.” Később elítélte a történteket több nemzetközi emberi jogi és újságírószervezet, mint a Freedom House és a Reporters sans Frontiéres is. A bíróság döntése később másodfokon felfüggesztett szabadságvesztéssé, majd a Legfelsőbb Bíróság döntése által egyszerű pénzbüntetéssé szelídült.
Bencsik András: Bűnök és büntetések. Demokrata, 2001. november 15.
"Mécs, ha szabad ilyet mondani – kisebb hős azoknál, akiknek a kínzások hatására sem eredt meg a nyelvük; de mindenképp nagyobb hős például a később budai villával kompenzált Vásárhelyi Miklósnál".
Csontos János: Csürhe. Heti válasz, 2001. november 30.
„Megdöbbentő, megrendítő és szégyenletes, amit Mécs Imre tesz. Különösen a legutóbbi eset, a bizottsági elnökség, amit végig vezetett. Időnként szerettem volna megkérdezni tőle: édes Imikém, nem szégyelled magad?”
Aki csalódott sok egykori társában. Interjú Hegedűs Lászlóval, Magyar Nemzet, 2003. január 20.
„Mécs Imre igazán joggal várhat el az akkori szerepét méltatlanul minősítőktől néhány egyenes, becsületes, elnézést kérő szót”.
Elek István: A bűnök és a méltányosság. Heti Válasz, 2004. január 30.
Mécs Imre annak a bizottságnak az elnökeként is nagy port kavart mind a két oldalon, mely a Medgyessy-ügyet követően alakult meg abból a célból, hogy a rendszerváltás utáni kormánytagok ügynökmúltját vizsgálja (a bizottság hivatalos elnevezése „a rendszerváltás utáni első, szabadon választott magyar Országgyűlés megalakulását követően kormányzati politikai szerepet betöltő személyeknek az előző politikai rendszer állambiztonsági tevékenységében való részvételének tényeit és körülményeit vizsgáló bizottság”). A parlamenti bizottsági elnökségi szerepre általánosan jellemző, hogy egy politikus súlyát növeli és elismertségét javítja (például a Deutsch Tamás vezette Tocsik-botrány); vagy politikai karriereket törhet derékba. Utóbbira példa Mécs Imre, aki élő szimbólumként, feddhetetlen múltúnak tartott egykori ellenzékiként került a testület élére. A testület tevékenységét az ellenzék végig hevesen támadta, és egy idő után már csak kormányoldali tagokkal működött.
Az ellenzék bírálatai szerint a bizottság hamis adatok alapján, koncepciós módon állította össze az állambiztonsági szervekkel korábban együttműködő kormánytagok listáját, és jogtalanul hozta nyilvánosságra a neveket, alaptalanul hozva hírbe egyes politikusokat. Mécs Imre pártjának elnökétől is nyilvános „megrovást” kapott az adatok nyilvánosságra hozatalának mikéntje miatt, és a baloldali-liberális értelmiség több tagja is aggályait hangoztatta. Az adatkezelés módja ellen szót emelt a köztársasági elnök, az adatvédelmi biztos, a Történeti Hivatal elnöke; később pedig az Alkotmánybíróság minősítette alkotmányellenesnek a testület működését.
Mécs Imre megítélését a közeljövőben legfeljebb az javíthatja a jobboldal szemében, ha az utóbbi hetekhez hasonlóan továbbra is erősen kritikus nyilatkozatokat tesz az SZDSZ politikájával szemben — ám a róla kialakult képet alapjaiban ez sem változtathatja meg. Több jel is utal arra: Mécs Imre politikai pályája lealkonyulóban van, megítélése a politikai szerepvállalásának köszönhetően (vélhetően végleg) megromlott mind pártjában, mind a jobboldalon. Az SZDSZ-es politikus kálváriája nem egyedülálló, az 1956-os forradalmárok rendszerváltás utáni közös sorsában osztozik. Általánosságban jellemző ugyanis, hogy az „ötvenhatosok” politikai szerepvállalásukkal párhuzamosan hiteltelenedtek el legalább az egyik politikai oldal szemében – és ezzel hosszú időre elveszítették azt a lehetőséget, hogy széles körben elfogadott, emblematikus személyiségekként; valódi hősökként vonulhassanak be a magyar történelembe. A politika tette őket hősökké, és a politika is rántotta őket a porba.
