Pengefal és pengeél
Schmidt Mária történészként kezdte pályáját, de ideológusként lépett a széles nyilvánosság elé. Az Orbán-kormány idején ismerte meg az ország, mint az akkori miniszterelnök főtanácsadóját, majd a sok vitát kiváltott Terror Háza igazgatóját. Schmidt Mária mára a jobboldali értelmiség egyik tekintélyes személyiségévé vált, és a „másik oldal” is sokat foglalkozik vele – különösen egy-egy túl erősre sikerült kiszólása után.
Schmidt Mária történész, egyetemi oktató, múzeumigazgató, publicista és ideológus. A nyilvánosság előtt ezekben a szerepekben azonban nem ugyanolyan arányban jelenik meg, hiszen történészi munkájának nyilván kisebb az ismertsége, mint közírói munkásságának, az eltérő területek mégis sok ponton kapcsolódnak egymáshoz. Schmidt Mária a jobboldal sztárja: véleménye irányadó sokak számára, a nevével fémjelzett rendezvények gyakran válnak fontos eseményekké. De publicisztikái, nyilatkozatai igazodási pontként szolgálnak ellenfelei számára is, csak éppen az ellentétes irányban. Schmidt Mária véleményével tehát lehet azonosulni és lehet elvetni, középút azonban csak kivételes pillanatokban mutatkozik meg.
A jobboldal, közelebbről a Fidesz szellemi holdudvara önmagában is több csoportból áll, amelyek között különbséget lehet tenni az Orbán Viktor iránti elkötelezettség mértéke, korosztály, valamint a politikai gyakorlatra való ráhatás tekintetében. Schmidt Mária azonban nem csupán ezek tekintetében más, mint például a Professzorok Batthyány Körének tagjai: míg az említettek leginkább azon dolgoznak, hogy a jobboldalnak meglegyenek a válaszai a közösségi élet kérdéseire, vagyis inkább programalkotók, addig Schmidt olyan ideológus, aki aktívan szerepet vállal a napi politikai csatákban is, és messze nem kényes, ha az ellenfelek bírálatára van szükség.
Új jobboldali ideológia
Az ideológus Schmidt Mária legfontosabb feladatának tartja, hogy a demokrácia és a diktatúra közötti határvonalat az előbbi javára láthatóvá-láthatóbbá tegye. Célja, hogy áthatolhatatlan falat állítson az előző rendszer továbbélői, a pozíció-, vagyon és hatalomátmentők valamint az újak közé, a lehető leghatározottabban az utóbbiakat támogatva, egyúttal élesen bírálva az előbbieket.
Schmidt Mária – másokkal együtt – olyan ideológiaalkotó tevékenységet folytat, amely a jobboldal (a Fidesz) napi politikai gyakorlatának elvi hátterét nyújtja. Ugyanakkor az nem
tisztázott, hogy az ideológusok, mint Schmidt Mária nyilvános tanácsadóként megelőlegezik a Fidesz érveit vagy csak követik azt. Előbbire és utóbbira is példa lehet az Orbán Viktor 2005. júliusi tusnádfürdői beszédét követő éles vita, melyben Schmidt Mária is részt vett, méghozzá nem tompítva, hanem még jobban kiélezve a volt miniszterelnök szavainak értelmét.
A Schmidt Mária által is megjelenített új jobboldali – messze nem egyértelműen konzervatív – ideológia alapkategóriái a posztkommunista ellenfél, az MSZP utódpártisága annak minden morális következményével együtt, a pártos és kiegyensúlyozatlan média, a szociáldemokráciával takarózó (neo)liberalizmus, valamint a másik oldal által igazságtalanul alkalmazott kettős mérce. A Schmidt Mária által képviselt ideológia döntően reaktív jellegű, mert az általa a baloldalon felismert hibákból, pontosabban azok ellenzéséből áll össze. Ugyan ő maga is azt kéri számon az MSZ Új magyar szociáldemokrácia című programjáról, hogy az túl sokat foglalkozik a Fidesszel, a reaktivitásnak azonban az ellenség képének ismétlődő felfestésénél mélyebb gyökere is van. Schmidt Mária ugyanarra a problémára mutat rá, mint amit a jobboldal egy másik ideológusa, Lánczi András is leírt a 2002-es választásokat követően: a jobboldalnak az előző rendszer hatalomátmentőivel szemben, az ő erőfölényükkel küzdve kell politizálnia, vagyis „az állampárti diktatúrában megszerzett több évtizedes előnyök konzerválásában érdekelt posztkommunista táborral szemben az új magyar jobboldal a társadalmi mobilitást és ezzel együtt a generációváltást, vagyis a megújulást képviseli” (Magyar Nemzet, 2004. július 3.).
Schmidt az SZDSZ-nek is megadja a magáét. A liberális párttal szembeni legerősebb vád az, hogy átálltak, szövetséget kötöttek az utódpárttal, és ezzel a lépéssel hiteltelenné tették rendszerváltás előtti ellenzéki múltjukat is. A két párt közötti szövetségkötés alapja pedig a kitalált fasiszta, antiszemita veszély. Ahogyan az Kis Jánossal folytatott sajtóvitájából kiderül, Schmidt Mária már 1987-ben csalódottságot érzett, amikor meglátta a Beszélő címlapján a híressé vált mondatot – „Kádárnak mennie kell!” Szerinte ez a „jövendő liberálisok” igazi programját mutatta meg: „Menjen Kádár – a többiekkel majd elleszünk”.
A jobboldali botrányhős
A 2002-es választások emlékezetesen magas hőfokra hevítették a politika professzionális és rajongó szereplőit egyaránt. Azokban a hetekben a szembenálló politikai erők a másik oldal hibáiból (is) éltek, és az MSZP-nek sok esetben könnyű volt kihasználnia a jobboldali politikusok és értelmiségiek taktikailag súlyosan elhibázott nyilatkozatait. Kövér László „köteles” mondatára például külön demonstrációt szerveztek a szocialisták a két választási forduló között, de legalább ilyen hatékonyan működött a kampányban Schmidt Máriának Kende Péterre, „A Viktor” című könyv szerzőjével kapcsolatban tett kijelentése. „...egy tisztességes helyen az ember ilyenkor lecsatolja a fegyvert, és lelövi, mint egy kutyát” – mondta egy magnóra vett, majd példátlan módon nyilvánosságra hozott magánbeszélgetés során Schmidt, aki akkor is Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója volt. Emiatt nem csak ő kényszerült magyarázkodni („Volt olyan kor, amikor az embernek a tisztességébe gázoló támadásokat kard ki kard párbajjal intézték el, vagy lőfegyverrel álltak szembe egymással” – mondta később, miután egy televízió bejátszotta a mondatot) de általa az MSZP a Fidesz stílusára mutatott rá – többször is. Schmidt Mária ezzel valódi botrányhőssé vált: hőssé a jobboldalon és botrányossá a baloldalon.
A higgadt ideológiai vitákon túl személyes és személyeskedő vitákba is bocsátkozott ellenfeleivel. 2004-ben sajtóvita és bírósági eljárás kerekedett Eörsi Istvánnal való vitájából. Eörsi mindkét fokon pert vesztett: először csak a „züllött” jelző használata miatt, másodfokon a bíróság azonban már a „történelemhamisításra specializálódott üzletasszony” jellemzést is a személyiségi jogokba ütközőnek tartotta és kártérítés megfizetéséről határozott. A konfliktus gyökere egyébként az volt, hogy Eörsi István a Horthy-rendszerről adott jellemzése miatt bírálta, történelemhamisítónak nevezte Schmidt Máriát.
„Az SZDSZ elvesztette eredeti, rendszerváltó identitását, végérvényesen kispárttá, rétegpárttá vált. […] Az SZDSZ, amikor az utódpártot választotta, egyben át is engedte a nem kommunista oldal képviseletét a fiatal demokratáknak.” (Felzabált eredetmítosz, Magyar Nemzet, 2004. július 3.)
„A magyar jobboldal éppen azért erős, és éppen azért tud tovább erősödni, mert föl tudja szívni azokat az első generációs, zömében vidéki, feltörekvő és diktatúraellenes csoportokat is, amelyek ma sokkal inkább dominálják, mint az egykori középosztály.” (Felzabált eredetmítosz, Magyar Nemzet, 2004. július 3.)
A bizalmatlansághoz az is hozzájárult, hogy az MSZP 2002-es kormányra kerülése esetén az „Emlékezés és Megbocsátás Háza” névre keresztelte volna át a múzeumot. Sok látogatónak kellett sorba állnia a Terror Háza előtt tehát, amíg megtörténhetett, hogy 2002. októberében Medgyessy Péter miniszterelnök, tanácsadója, Gyurcsány Ferenc kíséretében egyszer csak megjelent a kígyózó sor végén, jegyet váltott és megtekintette a kiállítást. Schmidt Mária igazgatónak – aki nem tudott a kormányfői látogatásról – egy konferenciát kellett otthagynia, hogy személyesen tartson tárlatvezetést Medgyessy Péternek, aki a „nemzeti közép” politikája jegyében elismerő szavakkal búcsúzott.
Azóta a Terror Háza túl van egymillió látogatón és a pengefallal kapcsolatos – részben esztétikai, részben ideológiai – konfliktusokon, valamint egy költségvetési botrányon. Pető Iván SZDSZ-es országgyűlési képviselő a 2003-as költségvetés vitájában indítványozta, hogy 150 millió forinttal csökkenjen a Terror Házának biztosított forrás. Ironikus, hogy a múzeumot megvédeni kívánó jobboldal leszavazhatta volna javaslatot, ha kellő számban megjelenik az ülésteremben, mivel – talán még mindig a „nemzeti közép” jegyében – több olyan kormánytag is volt, aki nem támogatta Pető indítványát.
Mára a Terror Háza egyike az elismert múzeumoknak, amit az intézmény honlapján is fellelhető elismerések is igazolnak. Bozóki András kulturális miniszter aláírása szerepel például „Az év múzeuma 2004” díj oklevelén, ahogy a „2004. év vendégbarát múzeuma” különdíjáról tanúskodó elismerésen is. Az MSZP pedig letett arról, hogy átnevezze a Terror Házát, igaz, azóta újabb szimbolikus csaták során a baloldal is megvetette lábát az Andrássy úton, kiegyenlítve némileg a házzal kapcsolatos összképet.
A jobboldal háttere
„Szerintem a magyar elit 1944. március 19-ével megszűnt a dolgokat intézni, hisz aki idegen érdekeket kiszolgál, és egy megszállt országban egy bábkormány tagjaként tevékenykedik, azt – szerintem nemcsak én, hanem mások is – hazaárulónak szokták nevezni.” (Vitaestek a Tolcsvay Klubban, 2002. január 23.)
Schmidt Mária a Terror Háza igazgatójaként egy kevésbé látványos, de annál fontosabb szerepet is betölt a jobboldalon. Más, ismert jobboldaliakkal együtt tagja a Közép és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriumának, amely nem csupán a múzeum, de két tudományos intézet mögött is jelen van. A budai Határőr úton összpontosuló, személyileg és tematikájában a jobboldalhoz köthető tudásközpont működteti a XX. és a XXI. Század Intézeteket, munkát és pályázati lehetőséget biztosítva kutatóknak, történészeknek, politológusoknak.
Schmidt Mária fontos szereplővé vált a jobboldal háttérbázisának fenntartásában, még ha ez a szerep kényszerűen csökkent is a kormányváltás óta, ami elsősorban az anyagi lehetőségeket érinti. Egy 2000-ben tartott bírósági tárgyaláson egy tanú azzal vádolta meg, hogy a Mélyvíz című televíziós műsor egyik adása után Schmidt Mária félreérthetetlenül utalt történészkollégái előtt arra, hogy kinél is van a kassza kulcsa („Most én vagyok fent, én osztom a pénzt.” – idézett a beszélgetésből a műsor akkori főszerkesztője). Schmidt Mária cáfolta ezt az állítást.
Politika és tudomány ilyen egyértelmű összekapcsolódása után Schmidt Mária – bár mintha ritkábban szólalna meg – ma is a jobboldal egyik fontos háttérembere. Ha kell, részt vesz a politikai vitákban, mint Orbán tusnádfürdői beszéde után, összeállítja a volt miniszterelnök beszédeinek könyvkiadását, de legalább olyan fontos az a szerep is, amelyet az általa főigazgatott műhelyek fenntartásával betölt – a „baloldali túlsúllyal” szemben is teret adva a jobboldali értelmiségnek.
