Bozóki András - exfideszes a kultúrfronton
A politológus-közíróból miniszterré vált Bozóki András személye kettős előnyt hordoz a Gyurcsány-kormány számára: radikális megnyilatkozásaival, feltűnést keltő médiaszerepléseivel megszólíthatja az ifjúságot; ráadásul volt fiatal demokrataként szembesítheti a Fideszt ideológiai „meghasonulásával”. A Bozóki által elfoglalt bársonyszék azonban korántsem olyan kényelmes, mint ahogy korábban gondolhatta: a költségvetési zárolások miatti megszorítások miatt a miniszter gyakorlatilag a teljes kulturális elitet magára haragította.
Bozóki András februári kultuszminiszteri kinevezése nem a politika színpadán való debütálásról, hanem a visszatérésről szólt. Bár élete nagyobb részét az értelmiségi-elemző–közíró szerepkörben töltötte, korábban már megmártózott a pártpolitikában. A jogász-szociológus végzettségű Bozóki András számára a rendszerváltás az aktív politikai útkeresés jegyében telt.
A Fideszből történő kilépését követően Bozóki András visszalépett a független értelmiségi szerepkörbe: egyetemeken oktatott szociológiát és politológiát, és építette tudományos karrierjét, illetve a korábban többek között általa megalapított, szerkesztett Magyar Narancsban, és más orgánumokban
Bozókinak írásai nyomán meggyűlt a baja az általa "a bukott késő Kádár-kori reformereknek" nevezettekkel csakúgy, mint egykori párttársával, a Fidesz-vezetővel is. Orbán Viktor sérelmesnek találta Bozóki 2003. szeptemberi, Magyar Hírlapban tett azon kijelentését, hogy a volt tiszti kaszinónak – az MDF-fel közösen végrehajtott – eladása nyomán „közpénzből családok magánpénze lett”. Orbán személyiségi jogi pert indított ellene. A politológust első fokon el is marasztalták, 2004 májusában viszont a Fővárosi Ítélőtábla új eljárásra utasította a Fővárosi Bíróságot. A 2005 áprilisában született, még nem jogerős döntés szerint Bozóki András és a lap akkori kiadója megsértette Orbán Viktor jó hírnévhez fűződő személyiségi jogát, és az alpereseket félmillió forint megfizetésére kötelezték.
„Hadd kezdjem az ellenérvekkel. Apparátust még nem irányítottam. Nem szeretném, hogy a családom bekerüljön a bulvársajtóba. Szeretek az utcákon sétálni, villamossal, busszal járni. Szerencsére még nem ismernek föl sokan, de biztos, hogy ez a helyzet romlani fog. Olykor van bennem egy vágy, hogy elvesszek a tömegben. Ezt fel kellett adni, át kellett állnom egy teljesen más életformára."
Index-interjú, 2005. február 21.
Bozóki András akkor került ismét közel a „tűzhöz”, amikor 2003-ban tagja lett Medgyessy Péter miniszterelnök informális tanácsadói körének, ahová Gyurcsány Ferenc (a miniszterelnök akkori stratégiai főtanácsadója) invitálta. Gyurcsánnyal való személyes kapcsolata vezetett később a miniszteri kinevezéshez is. A politikai szakértőből lett politikus hazánkban nem példátlan: Stumpf István, Navracsics Tibor, Gazsó Ferenc említhető. Tanácsadói, majd miniszteri kinevezésével Bozóki András azonban ellentmondásba került egy korábbi nyilatkozatával. 1998. júniusában a 168 Órának adott interjújában azt állította kollégájáról és két évvel korábbi könyv-szerzőtársáról, Stumpf Istvánról, hogy a frissen alakult Orbán-kabinet kancelláriaminiszteri posztjának elvállalásával átlépte a politikus és a tudós között húzódó „igazi választóvonalat”, mivel a „jól művelhető tudomány” alapja a „távolságtartás”. A tudományosság e saját maga által megszabott feltételének Bozóki András már akkor sem minden tekintetben felelt meg, hiszen a miniszterelnöki tanácsadás mellett folytatta akadémiai karrierjét is. (2003-ban például a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke lett). Tudományos pályafutását pedig vélhetően folytatni akarja miniszteri munkájának befejeztével is – erre utal, hogy nemrég vette át egyetemi tanári kinevezését.
Bozóki kinevezésével a miniszterelnök tovább erősítette kabinetjének szakértői jellegét, és döntéshozatali autonómiáját is növelte. A miniszterelnök választása illeszkedett eddigi személyi döntéseinek körébe: párttámogatás nélküli, a pártpolitikához közvetlenül nem kötődő szakembert nevezett ki, akinek vélhetően számíthat a lojalitására. A döntés feltehetően nem mások javaslata, vagy a párton belüli hatalmi játszma eredményeként született, hanem személyes munkakapcsolatban kialakult véleménye nyomán. Erre utal az is, hogy a sajtóhírek szerint az MSZP-ben nem fogadták osztatlan lelkesedéssel Bozóki kinevezését. Korábban ugyanis mé
Stumpf István a 168 órának, 2005/7.
A miniszter kinevezése Gyurcsány Ferencnek kettős előnyt hozhatott: egyrészt – ahogy arra mind a miniszterelnök, mind a frissen kinevezett kultuszminiszter is utalt – volt fiatal demokrataként szembesíthette az azóta konzervatív, majd baloldali-populista fordulatot vett, „megkomolyodott” Fideszt korábbi önmagával – így Bozóki mintha a Fidesz ideológiai „árulását” szimbolizálná. A másik – az előbbitől nem független – szempont leginkább a miniszteri tevékenysége során kristályosodott ki: a fiatalos, radikálisabb hangnemet képviselő (és annak nyomait a múltban is hordozó) Bozóki képes lehet arra, hogy megszólítsa az alternatív kultúra iránt fogékony fiatal szavazókat.
A fiatalok megnyerése tekintetében a baloldalnak komoly behoznivalója van: hazánkban általános tendencia, hogy a fiatalok – annak ellenére, hogy értékvonzódásaik tekintetében inkább a szabadelvű pártok bázisát képezhetnék – rendszerint a jobboldali pártokra, különösen a Fideszre adják voksukat (a témáról lásd az Ifjúság 2004 kutatást). Az MSZP a módszerek széles spektrumával próbálkozik annak érdekében, hogy közelebb kerüljön a fiatalokhoz – erre példa az Amőba "baloldali társasjáték", és a közelmúltban indított identitáskampány.
A fiatalokért folytatott kormányzati harcban két miniszternek jut kitüntetett szerep: Kóka Jánosnak és Bozóki Andrásnak. Míg azonban Kóka János inkább a jómódú, értelmiségi fiatalokat, illetve az ifjú vállalkozókat célozza meg akcióival és nyilatkozataival, addig Bozóki András inkább a popkultúrához közel álló, illetve alternatív szubkultúrákba tartozó fiatalok megszólítására törekszik – és a kormányfő egyik bizalmasaként elsősorban a baloldal irányába próbálja terelni a fiatalokat. Mivel pedig a fiatalokat a politika kevéssé érdekli, a szavazatok becserkészését elsősorban a politikán kívüli területeken kísérli meg.
Nem kis feltűnést keltett a miniszter egyes szerepléseivel, melyekkel jócskán kitágította az eddig megszokott kultuszminiszteri szerep határait is. Kinevezését követően meglátogatta a Megasztár-ház lakóit, „Rocklevelet” adott át tehetségük elismeréseként és mézet ajándékozott nekik, hogy a torkuk jól bírja a döntőt. A Volt fesztiválon tett látogatásakor a miniszter Egy „Punks not Dead” feliratú pólót vásárolt magának, és tequilát ivott, majd a Sziget Fesztiválon ugyanezen pólóban, Kóka János oldalán tűnt fel. Ez alkalommal csocsózott a szigetlakókkal,
Nap-kelte, 2005. február 20.
műtetoválást készíttetett a karjára, és „léggitározott” a fiatalok előtt – továbbá népszerűsítette az anarchizmus ideológiáját. A miniszter nem csak PR-akciókkal, de támogatási formákkal is igyekszik közelebb kerülni a fiatalsághoz. Erre példa a Gyurcsány Ferenccel zenészek (például Lovasi András és Hajós András) körében bejelentett, az alternatív rockzenei kultúra felpezsdítését célzó PANKKK program.
A fiatalok popzenén keresztüli elérése a miniszter politikai realitásérzékét is mutatja – hiszen ahogy maga is többször kifejtette, sok fiatal számára ez az egyetlen találkozási pont a kultúrával. A popkultúra iránt érdeklődők között sok első választó is található. Ők teszik ki várhatóan az összes potenciális választó 7 százalékát 2006-ban, és körükben is erős Fidesz-fölény érzékelhető. Vagyis kiemelt célcsoport a baloldal számára. Ez a réteg ráadásul fogékonyabb a radikálisabb, fiatalosabb hangnemre. E tekintetben politikailag jó választás a kulturális miniszter taktikája, aki úgy szólítja meg a fiatalokat, hogy visszanyúl a Fidesz által korábban képviselt „alternatív”, radikális-fiatalos irányvonalhoz. Az első választókért egyébként igen nagy versengés zajlik majd 2006-ban: Orbán Viktor Kőszegen azt nyilatkozta: e választói csoportban 80%-os Fidesz-szavazatarányra számít.
Annak ellenére viszont, hogy a miniszter látványos akciói kommunikációs szempontból alkalmasak lehetnek a fiatalok megszólítására, és harmonizálnak a miniszter által korábban képviselt értékrenddel, Bozóki habitusához nem feltétlenül illeszkedik az a laza, fesztelen, fiatalos szerep, amit magára ölt. Annak ellenére, hogy a miniszter tanárként már jelentős tapasztalatra tett szert a közszereplések terén, kamera előtti beszédei, nyilvános megszólalásai nem sugároznak könnyedséget, magabiztosságot. Látványos médiaszereplései ezért gyakran olyan benyomást keltenek, mintha azokkal kamera előtti félszegségét akarná kompenzálni.
Bozóki András felvállalja a konfliktusokat. Szemben elődjével, Hiller Istvánnal, aki kulturális miniszterként kifejezetten kerülte az összeütközést – a parlamentben például kezet nyújtott egyik elődjének, Rockenbauer Zoltánnak –, a jelenlegi kultuszminiszter már korán világossá tette, hogy nem kíván a politikai konfliktusok fölé emelkedni, s volt párttársait sem akarja megkímélni kritikáitól. Egy parlamenti expozéjában például a Fidesz „látványpolitizálását” nevezte az eddigi kulturális élet fejlődése egyik legfőbb akadályának.
Index-interjú, 2005. február 21.
„A rendszerváltás környékén szinte mindenki liberális volt. Én is liberálisabb voltam, mint most (…) Abban, hogy nyitottabb lettem a balközép vagy baloldali eszmeiség iránt, korábbi, az anarchizmussal foglalkozó tanulmányaim mellett külföldi tartózkodásom is szerepet játszott. Azt vettem észre, hogy nyugaton a számomra szimpatikus emberek inkább a baloldali, és kevésbé a liberális pártok szavazói. (…) A liberális pártok általában támogatták az iraki katonai beavatkozást, amivel én nem értettem egyet. Attól, hogy most miniszter lettem, még nem tudom elfelejteni, hogy tavaly augusztusban – a New York-i Central Parkban – magam is tüntettem Bush iraki politikája ellen”.
Magyar Narancs interjú, 2005. február 24.
A miniszter nemcsak személyes kezdeményezéseiben, de a tárca megjelenésének egészében is igyekszik meghonosítani az alternatív, radikális stílust és az elődöktől való elrugaszkodást – egyúttal igyekszik új területek felé is nyitni. Ennek jó példája, hogy kulturális miniszterként első ízben látogatott el a Krisna-völgybe és a Hit Gyülekezetéhez.
Kulturális minisztertől szokatlan megnyilvánulás volt, amikor Bozóki András kultúrpolitikai koncepcióját kiáltvány formájában tárta a nyilvánosság elé. A vegyes fogadtatású irománnyal a miniszternek deklarált célja volt, hogy vitát gerjesszen a hazai kultúra jelenlegi helyzetéről és jövőjéről – és ezen törekvésében sikerrel is járt. Miniszteri programjában újszerű elem, hogy a nemzeti kultúrát nem homogén egységként, hanem szubkultúrákból felépülő, heterogén elemek összességeként képzeli el, mely a magaskultúrán túl felöleli a testi és egészségi kultúrát, a környezetkultúrát és a viselkedéskultúrát is.
A miniszter megítélése szempontjából nem feltétlenül szerencsés, hogy Bozóki kinevezését követően nem sokkal számos kulturális intézmény (Műcsarnok, Pesti Magyar Színház, Állami Operaház) vezetőjének személyéről döntött – és kinevezési gyakorlatát sok esetben nem csak a jobboldal, de a szakma és a közönség is kifogásolta. Ennek legszembetűnőbb példája az volt, amikor az Operaház élén történt vezetőváltást követően Bozóki András és az új igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa beszédét kifütyülte a hallgatóság.
A jobboldali sajtóban kezdettől fogva vitriolos kritikákkal illették a kulturális miniszter szerepléseit és tevékenységét. A miniszter irányába a jobboldal felől sugárzó ellenszenv azonban részben köszönhető annak, hogy Bozóki a baloldali-liberális értelmiség egyik emblematikus figurája. A Fidesz-közeli médiaértelmiség már kezdettől fogva a „renegátoknak” kijáró dühvel támadta a volt Fidesz-tag Bozókit. A jobboldali sajtóban a miniszter olyan, „vadliberális” szellemiséget képviselő kultúrpolitikusként jelenik meg, aki a nemzeti kultúra ápolása helyett inkább a züllött, fiatal szubkultúrák fejlesztésén fáradozik, személyi döntéseiben és kinevezési gyakorlatában politikai alapon dönt, és az eddig kialakult intézményrendszer gyökeres átalakítására törekszik – ráadásul minden lehetőséget kihasznál, hogy „bohóckodásával” magára vonja a figyelmet. Nagy ellenállást váltott ki a jobboldal körében a miniszternek az a felvetése, hogy a minisztérium nevéből kerüljön ki a „nemzeti” és az „örökség” megnevezés, és rövidüljön le Kulturális Minisztériumra. Bozóki András tehát a jobboldal szemében hamar a kormány egyik legellenszenvesebb tagjává vált.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kulturális miniszter csak a jobboldalról kapna bírálatokat. A baloldali-liberális értelmiség körében is megszólalt több kritikus. Bírálatokat kapott a PANKKK program, a kulturális miniszter kiáltványa; a legtöbb kritikát azonban a maradványképzési kötelezettség miatt kapta a tárca - melynek keretében gyakorlatilag 27 milliárd forint kifizetése csúszik vagy marad el az elkövetkező időszakban. Ezt ugyanis a teljes kulturális mezőny fölhördülése követte, a művészeti csoportoktól kezdve a múzeum- és könyvtárigazgatókig szinte mindenki hangot adott elkeseredettségének. A Hírszerzőnek adott interjúban a miniszter maga is kifejtette, hogy igen nehéz helyzetbe került: a kulturális terület szereplői igen jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, és sérelmeik esetén a nyilvánosságot is hatékonyan használják fel tiltakozásuk kifejezésére. Schmidt Mária ezzel kapcsolatban vetette fel a Magyar Nemzet 2005. szeptember 14.-i számában, hogy az állam ne packázzon, kétoldalú szerződéseket - hatalmával visszaélve - ne módosítson, utalva az év közben történt, kultúrát is érintő zárolásokra. „Mert most ez történik, és Ön ahelyett, hogy föllépne tárcája nevében a kultúra sorvasztása ellen, helyette bólogatva asszisztál a jogkövető magatartás félresöpréséhez.”
Tamás Gáspár Miklós a kulturális kiáltványról
“A PANKKK egy alapvető önellentmondásból táplálkozik.(...)
Porhintés lázadó és alternatív jellegűnek nevezni, hacsak a széles körű piaci igények kielégítését és az arra való törekvést nem nevezzük annak. (...) Ez viszont nem magasztos értékteremtés, hanem a legolcsóbb, manipulatív tömegkultúra.”
Végső Zoltán a PANKK programról
„Bozóki András miniszter nem igazán ravasz ember. Annak ellensúlyozására, hogy tárcájának ebben az évben huszonöt milliárdos "maradványt" kell képeznie - magyarán: ennyit kénytelen elvonni a hozzá tartozó intézményektől -, kitalált egy stratégiai kiáltványt, amely a magyar kultúra rózsás jövőjét vizionálja”.
Mészáros Tamás a minisztériumi megszorításokról és a kulturális kiáltványról
„Bozóki András feltehetőleg a forma szerint is az úgynevezett SZDSZ delegálta minisztertársa, Kóka János tanait követve szórakozik az idei Tokaji Írótábor nyomorult 1,6 millió forintos támogatásával (…)Ebből is látszik, a miniszter úr nem egyszerűen két szóra ront rá, hanem mindarra, amit azok megjelenítenek és szimbolizálnak”.
Szerető Szabolcs a tárca névmódosításának javaslatáról
"Engedje meg, hogy tisztelettel figyelmeztessem, a rendszerváltoztatás óta demokráciában élünk, a diktatúra megszűnt. A diktatúrában volt szokás az, hogy a jogszabályok, a jogkövető magatartás a hatalmat gyakorlókra nem volt érvényes. (...) Ön egyértelműen kinyilvánította, hogy lesújtó véleménnyel van a gondjaira bízott kultúráról, és hogy semmire sem becsüli a kulturális élet szereplőit, akiket még meg is vet azért, mert jobb érdekérvényesítők, mint a köztörvényes bűnözők. (...) Ön a nemzeti kultúrát (igen, tudom, hogy ez a jelző Önt mennyire idegesíti) legszívesebben rács mögött látná, ahol annak szereplői mozgás-és véleményszabadságuktól megfosztva, nem panaszkodhatnának Önre".
Schmidt Mária a minisztériumi zárolásokról
„Bozóki miniszter úr kinevezése óta még a korábbinál is aktívabb balliberális kultúrkormányzati működést tapasztalunk, melynek célja a rendelkezésre álló rövid idő ellenére nemcsak a koalícióhoz kötődő kulturális klientúra anyagi feltöltése, hanem olyan programok és kezdeményezések elindítása, melyek az új kultúrkánon terjesztését szolgálják. Ilyen a kulturális vidékfejlesztésnek csúfolt, a könnyűzenei elit finanszírozására szolgáló PANKK-program, ilyen az Operaház vezetésének cseréje, a nagy kulturális közintézmények műsorszervezési politikája, a köztársaság napjának bevezetése, vagy a T. E. A (tisztesség, esélyteremtés és alternatívák) elve és Bozóki András által megfogalmazott programja.
Csite Sándor az új kultúrpolitikáról
A miniszter egy ilyen, számára igen előnytelen szituációban kétféleképpen cselekedhet: vagy igyekszik minél kevesebbet szerepelni a médiában, és hogy megvédje arcát, a megszorításokkal kapcsolatos kommunikációs feladatokat inkább a minisztérium alacsonyabb szintű tisztségviselőire bízza. A másik stratégia szerint – és Bozóki ezt választotta - a miniszter a lehető legtöbbet szerepel a nyilvánosságban, és próbálja elfogadtatni a közvéleménnyel a kialakult helyzetet, és más, pozitív felvetésekkel semlegesíteni a kritikákat. Kérdés azonban, hogy a miniszter gyakori szerepléseivel ellensúlyozni tudja-e a kulturális szféra és a közvélemény felháborodását; rossz jel lehet e tekintetben, hogy a közelmúltban szinte kizárólag a megszorításokkal kapcsolatban faggatja a média, és a témáról még a Magyar Narancs is rendkívül offenzív, szinte ellenséges hangnemben interjúvolta meg Bozóki Andrást.
„Kifeszített kötelek között kell úsznom, kicsi a mozgásterem” – panaszolta Bozóki a közelmúltban, utalva ezzel arra, hogy a minisztérium jelenlegi költségvetési helyzete csak korlátozottan alkalmas arra, hogy nagyívű elképzeléseit végrehajtsa. Eddig három nagyszabású program kötődik a tárcához: a Nagy Könyv, a PANKKK és a helyi kulturális közösségek fejlesztését célzó, önkormányzati Közkincs Program – melyből az első kettő kapott nagy nyilvánosságot. A miniszternek kétség kívül vannak újszerű elképzelései a kultúráról — ezek népszerűsítésének esélyét azonban jelentősen rontja, hogy a megszorítások óta ezek is leginkább úgy jelennek meg a közbeszédben, mint kényszer szülte koncepciók.
Kevésbé hiteles ugyanis, ha a miniszter a kulturális költségvetési megszorításokkal egy időben rukkol elő egy olyan programmal, mely a kulturális autonómia fontosságát és az állami szerepvállalás másodlagosságát hangsúlyozza, és szakítani próbál a kulturális szereplők „kádári”, „maroktartó” mentalitásával, mintha ugyanezt bőséges anyagi erőforrások birtokában tenné.
Vélhető, hogy a miniszterrel és a tárcával szembeni támadások az év további részében is uralni fogják a kulturális nyilvánosságot, reaktív szerepbe szorítva a tárca vezetőjét – és lerontva személyes megítélését is. Kérdés, hogy Bozókinak minisztersége hátralévő idejében lesz-e lehetősége arra, hogy szűkös költségvetés mellett pozitív kezdeményezésekkel helyreállítsa tárcája és saját maga megtépázott „becsületét”.
