Könyvbe öntött politikai program

Avar János: Egy kormányfő könyve (Vasárnapi Hírek, 2005. október 2.) Gyurcsány Ferenc gondolatait azért kell komolyan venni, mert látható, hogy a kormányfő nagy energiákat fordít azok megismertetésére. „Gyurcsány könyve összefüggő - és következetesen progresszív - gondolkodásról tanúskodik. Már ezért is érdemes volt megírnia”.

Elmentem az Alerandra könyvpalotájába, ahol tekintélyes tömeg várt a kormányfői dedikálásra, s utána az Akadémián is meghallgattam a szerzőt, aki itt a több száz ismeretlen után az "ismert emberekkel" teli zsúfolt nagyteremben is megindokolta, miért szánta rá vitathatatlanul értékes miniszterelnöki idejét egy ilyen kis kötet közzétételére. S noha kicsit másként fogalmazott az eltérő közönségnek, rám mindkét helyen elsősorban azt a benyomást tette, hogy Gyurcsány Ferenc nagyon komolyan veszi a saját könyvét. Elsősorban emiatt érdemes nekünk is komolyan venni ezt a gondolatgyűjteményt.

(...) Egy kampánycélú kormányfői programkötet többet ér - és többet is árai el -, mint a testületi munka eredménye. De ennél többről van szó. Gyurcsány ugyanis meglepően széles áttekintését adja annak, amit ő gondol a rendszerváltás utáni Magyarországról. Kritikusan kezelve a saját-és a politikai túloldal viszonyát hazához, társadalomhoz, polgárosodáshoz, s - mint az Akadémián Ferge Zsuzsa helyesdően kiemelte – visszatérően az elfogadhatatlan szegélységhez.

(...) Egyszóval, eltérően fő ellenlábasától, ő láthatóan igyekszik elárulni, hogy tőle mire lehet számítani. Ne kerteljünk: ellentétben a népszerű dolgokat szónoklataiban gyakran (vagy inkább többnyire) kiszámítottan szemezgető, érezhetően csak a hatással törődő Orbánnal, Gyurcsány könyve összefüggő - és következetesen progresszív - gondolkodásról tanúskodik. Már ezért is érdemes volt megírnia.

Krajczár Gyula: Ami nyilvánvaló, s ami nem. (Népszabadság, 2005. október 3.) A könyv műfaja nehezen meghatározható: akadémiai kérdésfeltevések, személyes gondolatok és az MSZP programjának kiáltványszerű ismertetése keveredik benne egymással. Megírása ezzel együtt „bátor ötletnek tűnik”, mely alkalmas lehet arra, hogy foglalkoztassa a médiát – de nyilvánvalóan nem a tömegeknek szól.

Ahogy haladtam előre Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök könyvében, folyamatosan az a kérdés foglalkoztatott, vajon mi is ez, amit én most olvasok. Húsz oldalig csak a kérdésem volt meg, onnantól aztán dinamikusan változtak a válaszaim. A szöveg hol akadémiai kérdéseket érintett, érthetően az ahhoz tartozó apparátus nélkül, máskor politikai megfontolásokat sorolt, majd helyenként kifejezetten kiáltvány jellegűvé változott. Az elején leszögezi, hogy a miniszterelnök gondolatait osztja meg a polgárokkal, vagyis nem egy bimbózó írói munkásság kezdetével küzd az olvasó, helyenként azonban leoldja magát az egyes szám első személyről, s a "mi, szociáldemokraták" típusú felvezetőkkel okoz kisebb tudattágulatokat.

(...) A szövegfelület nagy részét értékmegjelölésekre, s ehhez kapcsolódóan programatikus fejtegetésekre használja el a miniszterelnök, s hacsak nem estem áldozatául valamiféle intellektuális biciklicselnek, ez lehet a lényege a könyvnek, de legalábbis a keletkezés magyarázata. Ha így nézzük, bátor ötletnek tűnik a könyv. A lassan kisarjadó választási kampány kezdetén átfogóan ismertet értékmegfontolásokat és politikát, nyilván számolva azzal, hogy közvetlenül ez nem fog eljutni széles tömegekhez.

 

Sztankóczy András: Könyvnek rövid, beszédnek hosszú (Népszabadság, 2005. augusztus 31.) A könyv kampánykiadvány, és érezhetően beszédírók munkája. Gyurcsány Ferenc írása tele van sokat hangoztatott közhelyekkel, stílusa pedig olyan, mint egy választási beszédé.

(...) Első ránézésre tehát már ezerszer hallott közhelyek, olyan, mint amikor a dinamikus kormányfő egy szál maga veszi fel a harcot egy csapat érdekes foglalkozású professzorral.”

(...) Nincs ezzel egyébként semmi baj, írjon csak a kormányfő – sőt ha van ideje, készítsen filmet és videojátékot is –, csak ne tegyen úgy, mintha ez nem propagandakiadvány lenne, arccal a választási kampány felé. Mivel a cím körül még állítólag vita van, javasolnám, hogy legyen A kampány leghosszabb választási beszéde.

(...) A mostani kormányfő hangsúlyozza, hogy ez a könyv (ellentétben Orbánéval) nem beszédírók műve. Ezért van tehát tele olyan eredeti gondolatokkal, amelyek eddig véletlenül sem bukkantak fel Gyurcsány beszédeiben.

Pilhál György: Egy szellemi kapaszkodó (Magyar Nemzet, 2005. szeptember 30.) „A könyvbemutató végén a literátor-államférfi mindenkit megnyugtatott: ha igény lesz rá, folytatni fogja a dedikálást. Pánik nem tört ki.”

Érdekes, amit a könyvet bemutató Török Gábor mondott a Gyurcsány-zsengéről. A politológus szerint ugyanis a mai magyarországi baloldalnak nincs identitása, s e hiányt hivatott pótolni filozófiai munkájában a szerző.”

Lakner Zoltán, a kötet másik méltatója (szintén politológus) úgy látja, Gyurcsány Ferenc hervadhatatlan érdeme, hogy művével bekapcsolja a magyar belpolitikát Európa szellemi vérkeringésébe, ami nem kevés.

A könyvbemutató kapcsán megtudhattuk még, hogy Gyurcsány Ferenc „demokratikus politikus” (ezt ő maga mondta), vagyis mindenkinek „joga van tudni, mit gondol Magyarországról, neki pedig kötelessége ezt elmondani”. És leírni.

A könyvbemutató végén a literátor-államférfi mindenkit megnyugtatott: ha igény lesz rá, folytatni fogja a dedikálást. Pánik nem tört ki.

Körmendy Zsuzsanna: Szerző a köbön (Magyar Nemzet, 2005. október 3.) Gyurcsány Ferenc könyve nem valódi baloldali program, hanem „összeszedegetett” gondolatok gyűjteménye. ”Egy kiemelkedő tehetségtelenséggel megírt tankönyv maradandó emlékét hagyta bennem, amelyet öttagú bizottság írt, és senki sem lektorált”.

(...) Gyurcsány Ferencnek hívják a szerzőt. Mindenhez ért. Tegnapelőtt miniszterelnökké választatta magát, tegnap földet osztott Battonyán, ma pedig könyvét dedikálja. Ó írta mind a százharmincnégy oldalt. Nem sajnálta a drága idejét. Sietve vacsorázott, kiszólt a konyhába: Ma nem úszom, dolgozom a könyvemen. A család lábujjhegyen járt körülötte. Föl sem szabad merülnie bennünk annak, hogy nem egy szakasz haladó értelmiségi dolgozott vállvetve a nagy művön.

(...) Ahogy száguldottam a fejezeteken át (elég könnyű olvasni, latinos egyszerűség jellemzi), visszafiatalodtam. Eszembe jutott a Kádár-kor párthatározatainak stílusjegyekkel sosem terhelt előadásmódja, az MSZMP "irányelvei".

(...) A jobboldal, ahogy régen, a "Rossz". Ők azok, akik "helytelenül gondolkodnak", akik "felelőtlenek". Nem is tudom, miért kellett rendszert változtatni. Két óra alatt végeztem a könyvek könyvével. Valahogy kitisztult a fejem. Egy kiemelkedő tehetségtelenséggel megírt tankönyv maradandó emlékét hagyta bennem, amelyet öttagú bizottság írt, és senki sem lektorált.
(...) A modern baloldali épp csak annyit tart meg a baloldaliságából, amennyit kell. A többit összeszedegeti innen-onnan. Egy kis szociáldemokrácia; egy kis konzervativizmus, egy kis liberalizmus, egy kis ez-az. A szabadság a fontos. Az egyik embernek szabad uszodát építeni a villája alá, a másiknak szabad eladni a veséjét. Mindketten szabadok. (...)

Csontos János: Tudományos gyurcsányizmus (Magyar Nemzet, 2005. október 5.) A dilettáns kormányfő könyvével sem alkotott maradandót. Munkáját azonban a baloldal „szellemi holdudvara” aprólékosan elemezte, és többé-kevésbé elismerően méltatta. Pedig: „Egy fércműről leírjuk, hogy fércmű, és pont. Nem keresünk benne pozitív vonásokat: ennyi jó mondat (különösen a foglártematikában) bizonyára a Mein Kampfból is kiszemezhető volna.”

(…) Naiv értelmiségiként úgy gondolom: egyszer majd elmúlik ez a lidércnyomás is. Minden lidércnyomás elmúlik egyszer. Ez történelmi tapasztalat. Jó, a Gyurcsány-kormányzás legalább egy évtizedre visszaveti az országot, de hát Kádárt és Grószt is kihevertük valahogy. Igaz, Grószról legalább tudtuk, hogy kicsoda: volt szíves előzékenyen szembeállítani a hipotetikus fehérterrort a valóságos vörösterrorral. Gyurcsány dörzsöltebb. A kommunizmus kultúrájából eredt meg ő is, de már nem közli a bemutatkozásnál, hogy miféle veteményből való. Trükközik. Nem beszél, hanem kommunikál. Használja a tömegkultúra minden vívmányát. Minden áldását és minden átkát is: nem a módszer, de még nem is a hirdetett tartalom a lényeg, hanem, hogy ő maradjon felül. Ennek megfelelően nincs koherens világnézete, pláne erkölcse – mindig azt produkálja, amivel a felmérések szerint a nagyobb sikerre számíthat. Ha kell, eljátssza, hogy ő a jobb Orbán Viktor. Nem mérette meg magát demokratikusan: ezért menet közben, a futópályán kéne elfogadtatnia magát.

(…) Azt gondolná az ember: az értelmiség ilyen méltatlan szituációban politikai rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül megrázza magát. De nem. Ez az értelmiség (tisztelet a kisebbik hányadot képező kivételnek) feladni látszik minden önbecsülését. Nem a fizetett klientúrára meg a notórius köpönyegforgatókra gondolok – hanem például az írástudókra. Közülük is legalább azokra, akik adnak arra, hogy ne a hatalom sleppjét alkossák, hanem kritikusan viszonyuljanak az országvezetéshez. Bizonyára ebben is naiv vagyok. Bizonyára csak engem zavar, hogy Török és Lakner politológusok Gyurcsány könyvbemutatóján átdiffundáltak az udvari lakáj szerepkörébe.

(…) Hogy miként kormányoz, a bőrünkön érezzük. Hogy mit álmodik az országról, azt meg (egyelőre) szerencsére nem teszik kötelező tananyaggá az iskolában. Az első lépés mindenesetre megtörtént: a szervilis szellemi holdudvar segítségével lerakták a tudományos gyurcsányizmus alapjait. Régebben az ilyesmit brosúrának, gyorstalpalók propagandaanyagának hívták. Ma meg vagyunk fenyegetve, nehogy fitymálni merjük. Én nem is teszem: rövid az élet, nincs idő szellemi selejtre vesztegetni a szót. Bevallom, jómagam nem is tudok a Gyurcsány-könyvvel kapcsolatban másra gondolni: ezt is a mi rovásunkra írta, ahelyett, hogy inkább kormányzott volna, visszatartva kicsit az ország szakadékba tartó szekerét. Minden egyes lap körülbelül egy hónappal növelte távolságunkat az euróövezettől. Ezért pedig töredelmes bocsánatot kéne kérni, nem pedig száznyolcvan fokos fordulattal megmagyarázni, hogy miért is nem kell nekünk az euró. Itt lesz az a (nem annyira) sok szép és drága autópálya, de nem lesz hová mennünk rajta, mert Európa akkor már egészen másutt lesz található…

 

Makai József: Életet mentett Gyurcsány könyve!!! (Magyar Hírlap, 2005. szeptember 5.) Az ironikus hangvételű írás szerint a könyv megjelenése nem bír olyan jelentőséggel, mint amilyet a kormányfő és a média tulajdonít neki.

Az semmi! – reagált Révész Máriusz a hírre, hogy Gyurcsány Ferenc könyvet ír. A Fidesz-szóvivő közölte: Orbán Viktor nemsokára befejezi az utómunkálatokat, és hamarosan a boltokba kerül az a CD, amelyen mulatós zene és becsületes baloldali úttörőindulók hallhatók a Fidesz elnökének előadásában.

(...) „Már a megjelenése előtt életet mentett Gyurcsány könyve! Egy szolnoki férfi a Tisza partján sétálva megcsúszott, és a folyóba zuhant. Már éppen azt hitte, hogy megfullad, amikor arra gondolt, vajon mit írhatott a kormányfő a hazaszeretetről. Erről pedig eszébe jutott, hogy ő is haza szeretne menni, ezért fogta magát, a partra úszott, majd hazament. …azt állította: csoda történt, ugyanis korábban egyáltalán nem tudott úszni.

Magyar Hírlap: Demokrata a négyzeten (2005. szeptember 26.) A kötettel az a gond, hogy a nagyívű elképzelésekből nem tudható, mi fog megvalósulni a gyakorlatban. „Ha egy kampány az álmok versenye volna, Gyurcsányé joggal számíthatna győzelemre: bátor, biztonságos, igazságos álmokról olvasunk, s csupán az okoz némi zavart, hogy nem tudjuk, mi vezette igazából a szerző tollát.”

A könyvvel kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy kevesen fogják elolvasni. A miniszterelnök ugyanis szinte valamennyi lehetséges csatornán igyekszik eljuttatni a választókhoz az elképzeléseit, ők viszont – a lap szerint – megelégednének a tettek sokkal rövidebb listájával is.

"Szociáldemokrataként hazafi vagyok és demokrata" – írja Gyurcsány Ferenc új könyvének előszavában, és aztán még sokszor. Ezzel a sokszoros demokratasággal magyarázza, miért is írta meg könyvét.

(...) Ha egy kampány az álmok versenye volna, Gyurcsányé joggal számíthatna győzelemre: bátor, biztonságos, igazságos álmokról olvasunk, s csupán az okoz némi zavart, hogy nem tudjuk, mi vezette igazából a szerző tollát. Mert nem az a kérdés, joga van-e az embereknek megtudniuk, mit gondol Gyurcsány, hanem hogy tényleg és annyira akarják-e tudni.

(...) Mert ahogy a demokrata olvasóknak joguk van megtudni, mit gondol a miniszterelnökük, sajnos ahhoz is joguk van, hogy ne akarják tudni, és beérjék a tettek jóval rövidebb listájával.”

(...) Nemes elképzelés, hogy egy kormányfő könyvnyi terjedelemben veti föl az ország sorskérdéseit, s ad rájuk többé-kevésbé koherens válaszokat vagy legalább válaszkísérleteket, -kezdeményeket. Ám egyelőre nem látjuk, hogyan győzhetné meg ezzel a könyvvel a választópolgárok többségét. Mert bármilyen lendületes pátosz segíti az érveket, gondolatokat, ígéreteket, a meggyőzésnek van még egy elengedhetetlen mozzanata: az olvasás. Mert ahogy a demokrata olvasóknak joguk van megtudni, mit gondol a miniszterelnökük, sajnos ahhoz is joguk van, hogy ne akarják tudni, és beérjék a tettek jóval rövidebb listájával

Tamás Gáspár Miklós: Gyurcsányista párt kiáltványa (Népszabadság, 2005. október 3.) Gyurcsány Ferenc úgy népszerűsíti a Blairista, harmadik utas politikát, hogy eközben maga is nyilvánvalóvá teszi: ez az irányvonal nem kínál átfogó megoldást a társadalom problémáira. „Könyvének - a látszólagos magabiztosság és a harsány agitprop ellenére - ez a kínlódás a legrokonszenvesebb vonása”.

(...) Ha politikus ír könyvet, a sajtó zavarba esik, hiszen ez intézményes is meg nem is. A hívek finoman fanyalognak, az ellenfelek tüzet okádnak. Ennél azért a dolog érdekesebb.

(...) A könyv történeti, különösen ideológiatörténeti fejtegetéseire nincs miért odafigyelni. Ezek puszta képzelgések, amelyek az „identitáskampány” részei: a szociáldemokrácia soha nem volt olyasvalami, mint aminek a szerző gondolja (nem tudni, milyen alapon). Igaz, ebben főhivatású szocialista értelmiségiek se jobbak. Mulatságosnak tartom, hogy a szociáldemokráciáról szóló, könyvtári polcok folyókilométereit megtöltő ömlengésekben sehol egy idézet Kunfitól, Rónai Zoltántól, Mónustól, Böhmtől, Faragó Lászlótól - akár fügefalevélnek... Gyurcsány ehelyett a "nemzeti polgársághoz" (amelynek tagja) zeng ódákat, gondolom, pár exjobboldali voks reményében.

(...) „Ma már tudjuk, hogy a társadalom többségét a kapitalizmus sem teszi szabaddá. Csak kevésbé látható a foglár.” Ez nem rossz, Gyurcsány, ez ígéretes, fog ez menni, csak így tovább.

(...) A mai szociáldemokráciának az a történelmi küldetése - és én ezért nem vagyok szociáldemokrata -, hogy úgy vegye rá beletörődésre a dolgozókat, hogy energiáikat az állam helyett a maguk (a kapitalista rendszer okozta) gondjainak a kreatív megoldására fordítsák. Sztrájk helyett "munkakeresés", átképzés, "rugalmasság". Ehhez kell az oktatási és kulturális reform: a gyorsan alkalmazkodó, rugalmas, változásokhoz szokott, gyökértelen, azonnal reagáló személyiség kialakulásához.

(...) Alapjában, bár szeretne, Gyurcsány se mutat más utat, mint Blair, de érzi, hogy nem jól van ez így. Könyvének - a látszólagos magabiztosság és a harsány agitprop ellenére - ez a kínlódás a legrokonszenvesebb vonása.

Tóta W. Árpád: Útelága; (index.hu, 2005. október 5.) Gyurcsány könyve az olvasót többé-kevésbé koherens érvelésével akarja meggyőzni, egy nemlétező konzervativizmussal szemben fejti ki szociáldemokrata nézeteit. A miniszterelnök azonban nem bontja ki a politikai víziókban lappangó feszültséget; a politika racionális befogadásának és az üzenetekben való hitnek a konfliktusát.

(…) Aranyos. Azt próbálja hinni, hogy a politika megmagyarázható. Hisz abban, hogy nem kell hinni benne. Ismeretterjesztő munka, amelyben a miniszterelnök fogalmakkal - polgár, szolidaritás, egyenlőség - birkózik, és nagy igyekezettel sző hálót közéjük. Néhol döccen-reccsen a felépítmény, a polgár hol megbízható, hol engedetlen, és mindkettő természeténél fogva, meg vannak önkényesen meghúzott határok, szabadságszűkítések, üresen kongó tételmondatok. De első olvasatra tényleg kirajzolódik belőle egy, azaz egy darab személy, és az ő politikai filozófiájának alapjai. Ez se semmi manapság, az integritás. Gyurcsány arra számít, hogy a polgár, akiről álmodik, akit az égig magasztal a könyvében, az majd szépen elolvassa az ő érvelését, és kénytelen lesz egyetérteni vele, belátja, megvilágosodik, észbe kap. Ami viszont nem éppen elkerülhetetlen ennél a könyvnél. Egyszerűsítsünk annyit, hogy ezt még elhisszük. A polgárság tájékozódik, olvas, belát, és szociáldemokrata lesz.

(…) Mi a politika? Mi a vízió? Olyasvalami, amit különféle szinteken megértünk, és aztán a száraz tényeket ütköztetve megkeressük az objektív, bizonyítható valóságot? Vagy valami, amiben különféle módokon hiszünk, a száraz tényeket könnyedén odahagyva? Nyilván mindkettő. De mi a sikeres stratégia olyan közegben, ahol már nem kötelező részt venni a politikában? Századszor is nekilátni a magyarázatnak a táblakörzővel, vagy szétosztani az ostyát, amiben tizenkilencezer forintot rejtettünk el?
Persze, mindkettő stratégia párhuzamosan, az a sikeres. És pont ennek beismerése hiányzik ebből a könyvből: szép hosszan fejtegeti a demokrácia és a köztársaság működését, csak azt hallgatja el, hogy a demokráciákban és köztársaságokban négy-öt évente elszabadul az ígéretcunami, és olyankor a polgárságnak, a tisztelt olvasónak kissé forog a gyomra. Elismeri, hogy egészséges társadalmakban a szocialista, a liberális és a konzervatív pólus együttesen alakítja az országot, de nem hajlandó elismerni, hogy mindezzel együtt jár fű és fa odaígérése, éppenséggel az ő szájából is. Hiányzik a nagyívű reformok ismertetéséből, hogy ezt most, az utolsó évben nem lehet elkezdeni, azért, mert. Nem lenne pedig hiba: magunk közt vagyunk, az analfabéta nem olvas.

Csite András: A miniszterelnök félúton (Magyar Nemzet, 2005. október 7.) A Gyurcsány Ferenc könyvének vezérfonalául szolgáló „nemzeti modernizációs program” nem más, mint a kilencvenes évek fideszének „polgárosodás-koncepciója”. A miniszterelnök az Orbán-kormány tévedését nem is annak programjában látja, hanem a koncepció megvalósításában, mely nem a polgárosodás, hanem a klientúraépítés felé vezetett.

(…) Gyurcsány Ferenc minap megjelent könyve lehetőséget ad arra, hogy megértsük a ma Magyarországot irányító gyurcsányista agytröszt gondolkodását, s ezzel valós képet alkossunk a köztársaság mai helyzetéről. Gyurcsány és a könyve megírásában közreműködő szakértők – kérem, most ne döbbenjenek meg – számos elemében jobboldali Magyarország-víziót vázoltak föl opuszukban. Csak ebből a perspektívából érthető mg, hogy a könyv talán legfontosabb fejezetei miért a polgárságról és a polgárosodásról szólnak.

(…) Nem állunk azt hiszem messze az igazságtól, ha kijelentjük: a gyurcsányi polgárosodásvízió nem más, mint a Fidesz szellemi műhelyeiben a kilencvenes évek második felében kimunkált polgárosodáskoncepció kicsit átdolgozott, átfényezett változata. A különbség csak annyi, hogy néhány, egyébként a fő mondanivaló szempontjából jelentéktelen elemmel kiegészülve, most baloldali ideológiai alapvetésként jelenik meg a politikai piacon.

Gyurcsány könyvében a Fidesz polgári Magyarország-programját nem azért bírálja, mert az tévút lenne, hanem mert – figyeljünk! – azt szerinte a Fidesz nem jól valósította meg. Gyurcsány szerint a Fidesz klientúrát épített és a polgárosodás programját a párthoz közel álló csoportok helyzetének jobbítására használta, ahelyett, hogy a társadalom egészének polgárosítását próbálta volna elérni (mintha Gyurcsány e helyütt magáról beszélne…). Nem semmi változás ez 2002-höz, sőt 2004-hez képest, a jó Medgyessy Péter, és a még jobb Lendvai Ildikó biztos kellemetlenül érzi magát Gyurcsány mondatainak olvastán. Mert bizony a munkásruhát a miniszterelnökük a szögre akasztotta, mint Tisza Kálmán a bihari pontokat.

(…) Az, hogy Gyurcsány a polgári Magyarország vízióját beengedte gondolati univerzumába (nagytőkésként, ha következetes akar maradni, nem is tehetett mást), nem teszi jelentéktelenné a két nagy párt programja s még inkább társadalmi háttérmiliője közti különbségeket. Mert Gyurcsány a kulturális életben és az identitáspolitikákban nyitott a mára teljességgel kiüresedett liberalizmus újabb és újabb agyszüleményeire (pl. melegek jogainak törvénybe iktatására, az antikatolicizmusra), míg a Fidesz – legalábbis a szerző reményei szerint – markáns konzervatív álláspontot foglal el ezekben az ügyekben. De a Gyurcsány-kormány tevékenységével szembeni józan kritikának nem ezek a kérdések kell vázát képezzék (egész egyszerűen ezek a viták a mai Magyarországon még nem nyerhetők meg), hanem az olyan égető kérdések, mint a kormányzati, közigazgatási tevékenységet átható korrupció, Gyurcsány régi és új üzlettársainak privatizációs és fejlesztési előnyökhöz juttatása, a Nemzeti fejlesztési terv felhasználása kampánycélokra, a magyar pénzügyi rendszer összeomlásával fenyegető államháztartási hiány, valamint az, hogy a kormány képtelen az ország normális működtetésére (vö. érettségibotrány).
Kérdés, hogy a Szentkirályi utca agytrösztje mindezt képes-e érzékelni, s a konzultációdömping után képes lesz-e irányt mutatni, víziót festeni és a jobboldal győzelmi hitét visszaadni.