Mi történt az Egyesült Államokban?

Szentesi Zöldi László: Nyúlcipő (Magyar Nemzet, 2005. október 8.) A kormányfő amerikai látogatása szokványos diplomáciai rutinlátogatás volt, melynek eredményeit a kormányzati PR-gépezet igyekszik felnagyítani. Gyurcsány Ferenc minden látogatásán a vendéglátó érdekei szerint nyilatkozik, most éppen az EU-t bírálta.

(…) Időnként tárgyalni az amerikai elnökkel teljesen szokványos, magától értetődő tevékenység, hiszen az Egyesült Államok politikai és stratégiai szövetségesünk, s a két ország viszonyában régóta állandóság tapasztalható. Fél évvel a magyarországi parlamenti választások előtt a szocialista–liberális kormány számára azonban minden nemzetközi esemény felértékelődik. A jelenlegi miniszterelnök egész eddigi politikai pályája folyamatos píárépítkezés, és ebbe – látszólag – nagyszerűen illik a Bush elnök megnyugtató közelségében eltöltött kurta órácska. Csakhogy a diadalittas politikai kommunikációt jócskán beárnyékolja az a tény, hogy a Bush-Gyurcsány kézfogást kis híján egy éven át készítették elő, ami még a mai világban sem csekélység, és sokat elárul az állítólag oly kiváló érdekérvényesítő képességről.

(…) A jelek szerint Gyurcsány Ferenc mindig annak kedvez, aki éppen vendégül látja. Kínában – az unió egységes álláspontjával szembehelyezkedve – vízummentességet ígért az ázsiai ország százmillióinak, most pedig alaposan eláztatta az Európai Uniót a George Washington Egyetemen tartott előadásában. A miniszterelnök szerint javítani kell a döntéshozatal mechanizmusát, és gondnak nevezte, hogy az emberek elidegenedtek az Európai Uniótól, sőt a legtöbb ember nem érzi az uniós tagság előnyét a mindennapi életben.

Mondja mindezt az a Gyurcsány Ferenc, aki, ha rápirítanak, pisszenni sem mer Brüsszelben és Strasbourgban. Aki – az álláspontját visszhangzó honi sajtó nagy részével egyetemben – nem pusztán ellenvéleménynek, hanem tőrőlmetszett faragatlanságnak tartja, ha bárki megkérdőjelezi az uniós tagságunk óta elért „eredményeket”. Gyurcsány Ferenc azonban rögvest más arcát mutatja, ha átkel a tengerentúlra, és nem európai közönség előtt szónokol. Akkor elemi erővel tör fel belőle a populizmus, amellyel mostanában éppen ő riogatja a hazai közvéleményt.

 

Jeszenszky Géza: Hol áll ma a magyar presztízs? (Heti Válasz, 2005. október 13.) Kevés információ szivárgott ki az amerikai elnök és Gyurcsány Ferenc tárgyalásairól, de a miniszterelnök minden bizonnyal elmulasztotta képviselni a magyar érdeket az Egyesült Államokban. A kormányfő mondanivalóját hiteltelenítik a gazdaság romló mutatói és a térségben fokozatosan gyengülő szerepünk.

A kormánypárti magyar média ájuldozik, hogy Gyurcsány miniszterelnök Amerikában kijavította az Orbán-kormány hibáit, helyreállt a magyar presztízs, sőt soha nem látott hőfokra szöktek az amerikai-magyar kapcsolatok. Az bizonyos, hogy manapság mind a bel-, mind a külpolitikában a kormányfő viszi a főszerepet, ő „adja el” az országot nemcsak a választóknak, hanem a külföldnek is. Hatalmas felelősség, hogy miről beszél a magyar miniszterelnök, ha bejut a világ legfontosabb hatalmának a vezetőjéhez. Bűn lenne azokat a perceket a belpolitikai haszonszerzés szolgálatába állítani, jó fényképezkedési alkalomnak tekinteni, s itthon hencegni a protokolláris sikerekkel.

Nem tudjuk, hogy a Fehér Házban miről beszélt a miniszterelnök, de azt igen, hogy miről kellett volna beszélnie. Nem tudom, hogyan lehet kimagyarázni a költségvetés rekordhiányát és a burjánzó korrupciót, de legalább meggyőző ígéretet kellett volna tenni a súlyos bajok orvoslására. Ha a következő évi büdzsé erre alkalmas lenne, az komoly érv lett volna - de sajnos nem ez a helyzet. Pedig csak egy stabil gazdaságnak van tekintélye és vonzhat újabb befektetőket, a mosoly és a PR nem elegendő. Mindenekelőtt azonban a magyar érdekeket kellett (volna?) Bush elnök előtt kifejteni. Ehhez persze jó szövetségesnek is kell lenni, teljesíteni a NATO-nak tett vállalásokat, nem lavírozni Brüsszel, Peking és Washington között, mindenkinek azt mondva, amit az szeret, s azt hinni, hogy a máshol mondottak nem jutnak el a fülébe. A magyar kormányfő Amerikában – a tudósítások szerint – az EU-t bírálta, Brüsszelben a legjobb európai szerepét játssza, Pekingben pedig egymilliárd kínait invitál az illegális munkavállalóktól, bűnözőktől és dömpingáron kereskedőktől rettegő Európába.

(…) Tizenöt éve, a rendszerváltozáskor jól indultunk. Az 1956-os forradalom emléke, majd a kommunista dominók ledöntésében és így a hidegháború befejezésében vitt magyar szerep „lemosta a gyalázatot”, amit két elveszített világháború és a nyilas söpredék tevékenysége rákent a magyar névre.

(…) A politikai stabilitást jelezte, hogy nem voltak kormányválságok, minden parlament kitöltötte négy évét. Mára már szinte elfelejtettük, hogy másfél évtizede milyen nagy volt Magyarország nemzetközi tekintélye. Ennek alapja a gazdaság teljesítménye volt, kiérdemeltük az éllovas jelzőt, de a nemzetközi színtéren tett lépések is komoly figyelmet és elismerést váltottak ki.

(…) Most lett szép a magyar név a mai világ leghatalmasabb országában? Sajnos nem igaz az állítás, hogy „Magyarország az amerikai értékelés szerint is térsége egyik legszilárdabb demokráciája”, és „a régióban az Egyesült Államok legmegbízhatóbb, legkiszámíthatóbb partnere”. A lengyel, a szlovén és a cseh demokrácia, de még a szlovák is – az osztrákról nem is beszélve – annyiban biztosan jobb osztályzatot kap, hogy ott a korrupció gyanúja vagy az ügynökmúlt miniszterelnökök, miniszterek bukásához vezet. Amerika legjobb partnere pedig vitán felül Lengyelország, de Románia, sőt Bulgária is több segítséget nyújtott számára az utóbbi években, mint hazánk.

(…) Nemzetközi tekintélyünk és érdekérvényesítő képességünk hanyatlása azonban elsősorban pénzügyi mérlegünk gyöngeségének a következménye. Napról napra kapjuk az elmarasztaló véleményeket a nemzetközi gazdasági intézményektől és az EU-tól a költségvetési helyzet, a meredeken emelkedő államadósság és a gazdaság valóságos állapotát leplezni próbáló trükkök miatt. A hiperaktív, mindenütt megjelenő, megszólaló és ígérgető miniszterelnök sok beszédének az eredménye visszájára fordul, ha a mondanivaló hitelességét a tények, a számok nem támasztják alá, a külföld pedig kivált nem vevő az üres frázisokra. Még rosszabb, ha egymásnak ellentmondanak a nyilatkozatok. Miután hosszú időn át az euró közeli bevezetéséről volt szó, most hirtelen, demagóg módon, a magyar állampolgárok terheinek úgymond mérséklése érdekében veti föl a kormányfő, hogy talán érdemes azt elhalasztani. Ha ez bekövetkezik, leszakadunk valamennyi új EU-tagállamtól.

Gyulai Attila: Amerikába ment, de Magyarországról jött (Reggel, 2005. október 11.) A Gyurcsány-látogatás és annak értékelése – az USA-beli látogatásokkal szemben – megszokott kérdésről szól: ki az elfogadottabb külföldön. Gyurcsány Ferencnek jót tett a kifütyülés: a Fidesznek kellett elhatárolódnia a külföldön tüntető szélsőséges Polgári Köröktől.

Gyurcsány Ferenc szerint az amerikai kormányzat még nem felejtette el azt, hogy a 2001-es terrortámadás után Orbán Viktor „nem utasította vissza a MIÉP azon megállapítását, hogy Amerika rászolgált sorsára. Sőt, mentegetni igyekezett”. De ha bárki el is felejtette volna, ami akkor elhangzott vagy nem hangzott el, most újra jelen van a politikai vitákban, és ennek több oka vagy inkább célja is van.

Először is éppen ezekben a napokban törhetik a fejüket a jobboldal stratégiái, hogy Románia EU-csatlakozásának megszavazása és az ebből következő Jobbik–MIÉP-közeledés hogyan befolyásolja a Fidesz 2002-ben egyesített szavazótáborának öszszetartását. Ugyanakkor Gyurcsány Ferenc meglehetősen markáns nyilatkozataival – például, hogy történelminek minősítette tárgyalásait, vagy hogy helyrehozta, amit az előző kormány elrontott – kihasználta, hogy a magyar miniszterelnökök amerikai utazásait és annak jelentőségét hazaérkezve mindig patikamérlegen értékelik a politikusok

(…) A kérdés mindig az: ki elfogadottabb külföldön? Gyurcsány Ferenc ennek szellemében alaposan fel is nagyította utazásának minden elemét, lehetőleg úgy, hogy a nagyító alatt az ellenzék még kisebbnek – értsd: külföldön még jelentéktelenebbnek – tűnjön. Gyurcsány Ferenc ráadásul segítséget is kapott az amerikai út sikerkommunikációjához. A támogatás pedig nem mástól, mint a New Yorkban ellene tüntetést szervező polgári köröktől érkezett. Legalább Horn Gyula „pufajkásozása” (1993–1994) óta szabályszerű, hogy a támadott jobban jár, mint a támadó, akit kifütyülnek, mindig kedvezőbb színben tűnik fel, mint aki kifütyüli. A Fidesz sietett is elhatárolódni a New York-i tüntetéstől, előre is megfenyegetve mindenkit, aki az ottani polgári körös tüntetés és Orbán Viktor között kapcsolatot feltételez.

Gyurcsány amerikai útja tehát elsősorban a magyar politikusoknak kínált belpolitikai muníciót: eddig a miniszterelnök gazdálkodott ezzel jobban. Kérdés, hogy a túlhangsúlyozott „történelmi fordulat” nem arra mutat-e rá, hogy az amerikai elnök is csak egy belpolitikai szimbólum, akit hol a kormány, hol pedig az ellenzék oldalára állítanak.

 

Elekes Éva: Kötetlenül az Ovális Irodában (Népszava, 2005. október 10.) A magyar miniszterelnök látogatása egyértelmű sikerként könyvelhető el, hiszen az amerikai-magyar kapcsolatok tekintetében jelentős javulást hozott.

Külsőségekből ítéljük meg általában, mennyire sikeres egy-egy külföldi látogatás, hány percig tartottak a megbeszélések, milyen szívélyes volt a mosoly, meleg a kézfogás. George W. Bush és Gyurcsány Ferenc fehér házi találkozóját ezúttal ötven percesre tervezték, s néhány perccel még tovább is tartott.

(…) Jelzésértékű az is, hogy a 2002-es kormányváltás óta már harmadszor járt magyar miniszterelnök a Fehér Házban.

(…) Ez a három fehér házi vizit - kétszer Medgyessy Péter, most pedig Gyurcsány Ferenc tárgyalt az Ovális Irodában - azt jelzi, s ezt egyébként a miniszterelnök és az amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice megbeszélésein kifejezetten ki is mondták, hogy kiegyensúlyozottak a magyar-amerikai kapcsolatok.

(…) Nem volt ez mindig így, hiszen emlékezetes, hogy az Orbán-kormány hivatali idejében feszültségek terhelték meg e kapcsolatokat. Míg Orbán Viktor első amerikai útja, még Bill Clinton idejében kifejezetten sikeres volt, a balkáni háború idején a friss NATO-tag Magyarország fontos szerepet vállalt, a későbbiekben meglehetősen hűvössé vált a viszony, pedig konzervatív elnök került a Fehér Házba. Washingtonban nehezményezték, hogy a szövetséges Magyarország kormányfője nem határolódott el 2001. szeptember 11. után Csurka szélsőséges kijelentéseitől. Az Orbán-kormány nem védte meg az akkori budapesti amerikai nagykövetet, Nancy Goodman Brinkert, amikor otromba támadás érte.

(…) Medgyessy Péter első látogatása 2002 novemberében afféle kármentő vizit volt, újra kellett építeni a bizalmi viszonyt, „visszahelyezni Magyarországot a térképre”. S hogy erre megvolt a fogadókészség, azt jelezte, hogy a szocialista-szabaddemokrata koalíció miniszterelnöke az amerikai kormány minden befolyásos tagjával találkozott. Népes üzletember-delegáció kísérte akkor is a kormányfőt, jelezve, hogy a védelmi-katonai együttműködés mellett Magyarország nagy jelentőséget tulajdonít a kiváló gazdasági kapcsolatoknak.

(…) A magyar és az amerikai diplomácia közös sikere, hogy még a 2006-os választási kampány beindulása előtt tető alá lehetett hozni Gyurcsány Ferenc washingtoni látogatását.

(…) A Bush-kormányzat szemében igen fontos, hogy hazánk partner a terrorizmus elleni harcban, s a térségbeli tapasztalatok összegyűjtésével és átadásával - a nemrégiben megalapított Demokrácia Központ révén - kész hozzájárulni a demokratikus átalakulás útjára lépő államok segítéséhez. Az ötlet egyik sugalmazója egy korábbi amerikai nagykövet, Mark Palmer volt, a központ felállítása igen jó visszhangot váltott ki Washingtonban.

Feltűnő volt, hogy az amerikai elnök hangsúlyosan dícsérte a magyar gazdaság állapotát, megjegyezve, hogy nem árt, ha egy kormányfő ért a gazdasághoz. Magyar részről pedig felidézték, hogy az Egyesült Államok a harmadik legnagyobb befektető Magyarországon, s az elmúlt 15 évben kilenc milliárd dollárnyi amerikai tőke érkezett hazánkba. Újabb nagyvolumenű befektetésekről tárgyalt amerikai partnerekkel a magyar gazdasági miniszter, s fontos megbeszéléseket bonyolított az a 12 üzletember is, aki a miniszterelnök kíséretében érkezett Washingtonba.

(…) Nagy volt ezúttal is a várakozás, vajon sikerül-e előrelépni az egyedüli nyitott kérdésben, a vízummentesség ügyében. Sok e téren az illúzió, akkor is, ha már a tengeren túl is jobban értik, az új európai szövetségesek szeretnének egyenrangú bánásmódot a korábbi EU-tagállamokkal.

(…) A legtöbb, amit e téren a kormányfő elérhetett, hogy Washington további eljárási könnyítéseket helyezett kilátásba. De már az is nagy szó, hogy formálódik egyfajta útiterv, igaz, még konkrét időpontok nélkül.

Dési János: A new yorki „kitartás”-ról és a Fehér Ház-i kandallóról (Népszava, 2005. október 13.) Az ellenzék a kormány diplomáciai sikereire nem válaszolt elegánsan, hanem igyekezett eltorzítani, megkérdőjelezni azokat. Egy ország külpolitikai megítélésére hatással van az is, hogy az ellenzéke mennyire „nagyvonalú”.

Jól érzékelhető a zavarodottság bizonyos jobboldali körökben – itthon és az Egyesült Államokban is –, hogy vajon miért ilyen barátságos a mostani – jobboldali - amerikai vezetés egy baloldali kormányzattal és annak miniszterelnökével. Miért fogadják immár harmadszorra az MSZP-SZDSZ koalíció kormányfőjét a Fehér Házban, miközben az úgynevezett polgári kormány miniszterelnökének ennél jóval kevesebbel is be kellett érnie. Pedig komoly diplomáciai erőfeszítéseket tettek azért, hogy „Az elnök és az ő vendége a kandalló előtt” címet viselő kép elkészülhessen.

Nem jött össze, míg Gyurcsány Ferencnek igen.

Mit lehet ilyenkor tenni? Egyrészt bíznia „polgári körökben” itthon és a tengeren túl. Mert miért ne akadna néhány tucat polgár, aki kivonul tüntetni Gyurcsány ellen, Természetesen megszerveződik a demonstráció - hála Istennek szólás- és gyülekezési szabadság van már - hátha ezzel el lehet terelni a figyelmet a mégiscsak komoly diplomáciai sikerről.

Nem gondolom, hogy Orbán Viktor közvetlenül bujtogatta volna erre a hívó szavára összeállt kör embereit, de azt azért megjegyzésre érdemesnek tartom, hogy a hangvételében inkább a magyarországi szélsőjobbhoz közelítő interenetes honlapot üzemeltető new york-i polgári körnek „kitartást” kívánt Orbán.

(…) Ezek után előkerül egy Fidesz közlemény, amely különösebb érvelés nélkül diplomáciai baklövéssel vádolja Gyurcsányt, aki „rombolja az ország tekintélyét”.

A közlemény szerepe ugyanaz, mint a néhány fős tüntetésé. Eltakarni a valóságot. Azt hogy Gyurcsányt mégiscsak fogadta a világ legelfoglaltabb embere. A magyar kormányfői ezzel komoly sikert aratott.

(…) Ám tény, ami tény. Az Orbán-kormány idején amerikai diplomaták többször megfogalmazták, nem is értik, miért ridegebbek a két ország kapcsolatai, mint korábban.

(…) A nagyvonalúság, az ország közös érdekeinek a megtalálása kétségtelenül nem a legfeltűnőbb jellegzetessége a magyar politikának. De ne vessük el azt a lehetőséget, hogy még fejlődhetnek az erre rászoruló szereplők.

És még egy, azt meg kell tanulni, hogy a demokratikus világ különösen undorral tekint azokra, akik a közös alapértékeket felrúgják, ártatlanokat meggyilkolókat támogatnak - még ha csak szóban is. És még a látszatát is el kell annak kerülni, hogy az ilyen nézeteket vallókkal a legkisebb mértékben egyetértünk. Ez fontosabb minden napi politikai csetepaténál.

Horváth Gábor: Minden út Amerikába vezet (Népszabadság, 2005. október 10.) Az a tény, hogy az amerikai elnök szívélyesen fogadta a magyar kormányfőt, egyértelmű elismerése hazánk térségben betöltött szerepének. Az Egyesült Államok megkerülhetetlen politikai és gazdasági tényező hazánk számára, ezért megnyugtató, hogy a látogatás kiegyensúlyozott kapcsolatról árulkodik.

Nem véletlen, hogy szinte minden ország vezetője a Fehér Ház meghívására vár. A globális főváros szerepét jelenleg Washington tölti be, bárki akar a világon bármit, az így vagy úgy érinti az amerikai érdekeket. De ha mégse, Amerika akkor is meg tudja könnyíteni vagy nehezíteni a dolgát bárkinek.

Van, aki egyeztetni, tájékozódni, netán meggyőzni érkezik, mások azért, hogy ezzel is legitimálják saját szerepüket. 2002 őszén Medgyessy Péternek egy kicsit az utóbbira is szüksége lehetett, most Gyurcsány Ferencnek már nem. Magyarország az amerikai értékelés szerint is térsége egyik legszilárdabb demokráciája és az Egyesült Államok megbízható partnere.

(…) Magyarországon ma egyetértés van abban, hogy a NATO és az Európai Unió tagságának elérése, a nyugati demokráciákhoz való gyors csatlakozás után legfontosabb nemzeti céljaink a modernizáció, a versenyképesség fokozása, az élet színvonalának és minőségének lényeges javítása, valamint a határon túli magyarság felkarolása.

(…) Az USA ma a számítás módjától függően a második vagy a harmadik legnagyobb magyarországi befektető, az elmúlt másfél évtizedben kilencmilliárd dollár érkezett hazánkba. Arról nem beszélve, hogy a már említett kiindulópont, a NATO-, sőt az EU-tagság is jelentős részben az amerikai képzelőerőnek, diplomáciai támogatásnak és gazdasági aktivitásnak köszönhető.

(…) Azzal, hogy Gyurcsány Ferencet meghívták, és nem a korábbi tíz vagy akár harminc percet kapta az elnöktől, hanem ötvenet, a Fehér Ház ország-világ előtt demonstrálta a támogatását. A miniszterelnöknek is, de még inkább az országnak. Mint ahogy az iraki vagy az afganisztáni magyar szerepvállalás sem George W. Bushnak tett személyes szívesség, hanem Amerikának nyújtott támogatás. Ez utóbbit Washingtonban a demokrata párti ellenzék is pontosan így értelmezi, és üdvözli.

Manapság minden út Washingtonba vezet. Magyarország, mint New Yorkban, az ENSZ-főtitkárnál tett kormányfői látogatás során elhangzott, a multilaterizmusban érdekelt. De bármilyen sok oszlopra támaszkodik a külpolitika, felbillenne, ha hiányozna az amerikai pillér. Szerencsére ettől egyelőre nem kell tartani.